Péteri Zoltán: A jogi kultúrák összehasonlításának előtörténetéhez (ÁJT, 2007/4., 509-526. o.)[1]

I.

Napjaink összehasonlító jogi irodalmában egyre gyakrabban fogalmazódnak meg az eddig e téren elért eredményeket több-kevesebb kritikával megkérdőjelező vélemények, sőt olykor szinte végletesen elutasító és paradigmaváltást sürgető állásfoglalások is.[1] Az újabb megközelítések között - már csak képviselőinek tudományos rangja és tekintélye következtében is - megkülönböztetett figyelem illeti meg az "összehasonlító jogi kultúrák" elnevezéssel jelentkező kezdeményezéseket, amelyek - átfogó jellegüknél fogva - nem csupán a jogösszehasonlítás vagy összehasonlító jog (droit comparé, comparative law, diritto comparato, derecho comparado, stb.) jelszavával eddig folytatott tevékenységet kívánják kibővíteni, illetve új kutatási szempontokkal, célokkal és módszerekkel gazdagítani, hanem más szakterületek, így egyfelől az elméleti és történeti (jogtörténet, jogszociológia, stb.), másfelől a tételes jogtudományok számára is figyelemreméltó meg-

- 509/510 -

fontolásokat kínálnak.[2] Az utóbbi években e törekvések a magyar jogirodalomban is megjelentek.[3]

Az "összehasonlító jogi kultúrák" névvel megjelenő témakör természetesen sokkal tágabb és átfogóbb jellegű annál, hogysem gondolati gazdagságát egy rövid írás keretében akárcsak érintőlegesen is érzékeltethetnénk. A következőkben éppen ezért az "összehasonlító jogi kultúrák" fogalmához kapcsolódó legújabb törekvések néhány eszmetörténeti előzményének felidézésével csupán a történeti gyökerek feltárásához és ezáltal a jelen jobb megértéséhez kívánunk hozzájárulni.

Az "összehasonlító jogi kultúrák" fogalma ugyanis már magával a terminológiával kapcsolatban is kétségeket ébreszthet. Mit jelent ebben az összefüggésben magának a kultúrának a fogalma? Milyen alapon különíthető el annak "jogi" jelzővel jellemezhető része? Milyen kiindulási hipotézisből és szempontok alapján végezhető el e jogi kultúrák összehasonlító jellegű tárgyalása? S végül, összeegyeztethető-e a vizsgálódás keretében az a kétféle alapállás, amelyet egyfelől e kultúrák filozófiai alapállású és jellegű megközelítése, másfelől a droit comparé vagy comparative law névvel önállósult összehasonlító jogtudomány eddig alapvetően tételes jogi megközelítése jellemez? A következő gondolatmenet e kérdések megválaszolásához elsősorban történeti megközelítéssel keres támpontokat.

Minden történeti jellegű összegző elemzés során ugyanis, de a jogösszehasonlítás történetével kapcsolatban különösen indokolt a kiindulópont kérdésének felvetése. Úgy tűnik, valóban "mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?"[4] Hol is kezdődik tulajdonképpen ez a történet? Milyen mélységekig kell lehatolnunk a múltba, hogy a jogösszehasonlító kutatómunka kezdeti megjelenéseit feltárhassuk? Egyáltalán, milyen kritériumok alapján lehet vállalkozni arra, hogy az összehasonlító kutatási módszernek, ennek az oly sok tudomány megújulását hatékonyan elősegítő "csodaszer"-nek a jogi jelenségek világában történő alkalmazására utaló, és sok évszázados múltra visszanyúló kísérletek hosz-

- 510/511 -

szú sorában valamiféle határvonalat húzzunk és ennek alapján próbáljuk megkülönböztetni e történeti folyamat régebbi, csupán néhány tétova és elszigetelt kezdeményezésben megnyilvánuló, majd néhány "klasszikus" rangú, egyes szakemberek által "előfutár"-nak tekintett[5] tudós munkásságára utaló szakaszait a legújabb kori, "modern", "tudományos" vagy "tulajdonképpeni" jogösszehasonlítástól?[6]

Az ugyanis már az ókorkutatás eddigi eredményei alapján is egyértelműen tisztázottnak tűnik, hogy az egyes népek vagy népcsoportok politikai és jogi berendezkedéseinek eltérései mind az ún. hétköznapi érdeklődés és kíváncsiság, mind a tudományos igényű megközelítés és elemzés szintjén már a régmúlt korokban is felkeltették nemcsak a "hétköznapi" emberek, hanem tudósok, filozófusok, írók, drámaírók vagy költők figyelmét is. Amint azt az e korból fennmaradt források alapján általunk leginkább ismert ókori görög városállamok példája is mutatja, az ilyen irányú érdeklődés kielégítésére, sőt igen gyakran az utánzás, kölcsönzés vagy átvétel gyakorlati igényeihez is igazodva, nem csupán egyes intézmények vagy akár teljes politikai-jogi struktúrák összehasonlítására került sor, hanem a társas együttélés egészére kiterjedő általánosító következtetések levonására is.[7] Témánk szempontjából az ilyen kezdeményezések jelentőségét az határozhatja meg, hogy bár az ily módon elért tudományos eredmények érvényességét éppen a görög polisz szorosan körülhatárolható valósága eleve tér- és időbeli korlátok közé szorítja, az összehasonlító kutatás éppen e keretek szűkössége folytán a társadalmi együttélés szinte valamennyi összetevőjére és jellemző vonására is kiterjed-

- 511/512 -

hetett. Az a politikai morfológia, amelyet a görög polisz világáról Arisztotelész két és félezer évvel ezelőtt megfogalmazott,[8] éppen a korabeli valóság minden releváns elemét átfogó gazdagsága révén válhatott sok évszázadon át érvényesülő egyetemes modellé a későbbi vizsgálódások számára is.

A korabeli források tanúsága szerint mindez a jog kérdéseinek is egy-egy átfogó filozófiai rendszer keretébe történő beillesztését eredményezte, az antik görög gondolkodásra jellemző összetett - leíró és egyúttal értékelő - megközelítés jegyében. Minthogy az újabb politikai-jogi eszmetörténet e hagyományokhoz több vonatkozásban is visszatérni látszik, ezen az alapon akár olyan következtetés is levonható, amint arra a magyar szakirodalomban is kísérletek is történtek,[9] hogy a jogösszehasonlítás első történeti megjelenési formáit már az ókori görög kultúrában is fel lehet fedezni. Nem lehet célunk természetesen azoknak a különböző véleményeknek és nézeteltéréseknek a részletes felidézése, amelyek e téma kapcsán megjelentek. Nyilvánvaló azonban, hogy ha a jogösszehasonlítás fogalma alá vonunk minden olyan elméleti (tudományos) vagy gyakorlati igényű vállalkozást, amely a hazai jogon kívül eső idegen jogok megismerésével és/vagy az így szerzett tapasztalatok hasznosításával függ össze, úgy a jogösszehasonlítás történeti útját valóban az ősi koroktól kezdődően számíthatjuk, míg egy ilyen, szinte parttalannak tekinthető megközelítés elutasításából a jogösszehasonlítás történetének jóval szorosabb körülhatárolása következik.[10] A két álláspont egybevetése alapján vált utóbb úgyszólván általánosan elfogadottá a vonatkozó irodalomban az a felfogás, amely a mai, tudományos igényű és szemléletű jogösszehasonlítás megjelenésétől, tehát csak a 19. sz. második felétől, esetleg az első nemzetközi összehasonlító jogi kongresszustól (Párizs, 1900) számítja a jogösszehasonlítás történetét, s a történeti előzményeket legfeljebb a "kezdetek" vagy "előfutárok" megjelöléssel veszi figyelembe. Ebből logikusan következik egy olyan állásfoglalás is, amelynek értelmében a tudományos közvéleményt kifejező paradigmáról is csak ettől az időponttól kezdve beszélhetünk a jogösszehasonlítással kapcsolatban.[11]

- 512/513 -

II.

A jognak a kultúra fogalmával történő összekapcsolása viszonylag újkeletű jelenség. Bár egyes humanista gondolkodók műveiben már a 15. századtól kezdődően előfordul a kultúrának mint a művelt állapotnak a műveletlen barbárral való szembeállítása, a felvilágosodás korában a fogalom új, tágabb értelmet kapott, amennyiben mint az embert az állattól megkülönböztető és a természeti-állati létből kiemelő szellemi képességek, illetve az azok kibontakoztatásához szükséges eszközök és tapasztalatok összessége, minden embercsoportra jellemző kritériumot kezdett jelenteni. A 19. sz. derekára kialakult a kultúra fogalmának az emberi alkotások teljességét átfogó értelmezése is, amelyen - kisebb vagy nagyobb mértékben - a kultúra azóta megfogalmazott definíciói is alapulnak. Így - csupán néhány, a magyar szakirodalomban megjelenő példát felidézve - a fogalom jelentéstartalmát csupán a művelődésre korlátozó értelmezéssel[12] szemben a kultúra mindazt jelenti, amit az emberi társadalom fizikai és szellemi munkájával létrehozott,[13] jelenti egy nép műveltsége és művelődése mellett az emberiség anyagi és szellemi fejlődésének története során kialakult értékek összességét,[14] olyan tényezőt, amely az egyén és a közösség öntudatát, identitástudatát, történelmileg kialakult anyagi és szellemi valósága realizálásának módját meghatározza.[15] Mindezek alapján a kultúra úgy értelmezhető, mint azoknak az eszközöknek az összessége, amelyekkel az ember sokrétű szellemi és fizikai adottságait kibontakoztatja, amelyeknek segítségével uralma alá igyekszik vonni a természetet. A kultúra a szokások és az intézmények fejlesztése révén mind a családban, mind az egész társadalomban emberibbé teszi a közösségi életet, az idők folyamán kialakult produktumaiban kifejezi, megőrzi és továbbadja a megszerzett tapasztalatokat és szellemi törekvéseket, hogy azok sokak, sőt az egész emberiség javára és előrehaladására szolgáljanak.[16] A kultúra mint a kö-

- 513/514 -

zösség érdekét, a közjót leginkább szolgáló emberi attitűd kifejezője, ezáltal olyan ember-léptékű irányelvet is jelent, amely végső soron a túlélésünk záloga, mert ott, ahol azt nem juttatják érvényre, gyakran ún. "ember alatti erők" veszik át az irányítást. A kultúra ily módon olyan, az emberi közösség egységét és rendjét garantáló és megvalósító tényezőnek is tekinthető, amelynek középpontjában rendező elvként egy meghatározott világkép és az erre épülő világnézet szerepel.[17]

Az idézett meghatározásokból kiszűrhetően többé-kevésbé általánosan elfogadottnak számít a kultúrának az ember sajátos létezési módjaként való értelmezése, közösségi (társadalmi) természetének hangsúlyozása, az emberiség szellemi és anyagi alkotásaira kiterjedő, átfogó jellegének felismerése. További tisztázódásra várnak mindemellett az olyan fontos kérdések, hogy mit jelent tulajdonképpen a kultúra komplexitása, hogyan megy végbe az egyes kultúrák kialakulása és fejlődése (előrehaladása), hogyan osztályozhatók a kultúrák, stb.

A jognak a kultúra jelenségeivel való összekapcsolása, annak átfogó kereteibe történő beillesztése a 19. sz. utolsó negyedében kialakult filozófiai irányzatokban vált hangsúlyos kérdéssé. Ekkorra ugyanis már mind szélesebb körben hódított teret az uralkodó jogpozitivista irányzat egyoldalú, analitikus és dogmatikus megközelítésével szembeni elégedetlenség és ezzel párhuzamosan a jogtudományban is az új utak keresése. Az alaphangot e téren a német történeti jogi irányzat képviselői adták meg, akik a jog társadalmi és történeti összefüggéseinek feltárására irányuló törekvéseikkel nemcsak Németországban, hanem más európai országokban, így Angliában is a jogi jelenségek alapvetően új, történeti alapállású megközelítése felé egyengették az utat. Ehhez képest sok tekintetben eltérő kiindulási pontot választottak azok az irányzatok, amelyek az ókori gondolkodásra jellemző átfogó szemléletmód jegyében főként idealista szemléletű filozófiai rendszerek keretében keresték a választ a természeti és társadalmi jelenségek, s ezen belül a jog kérdéseire is. Az e körbe sorolható újhegeliánus ihletésű gondolatrendszerek egyik közös kiindulópontja az a célkitűzés, hogy az érzékeink számára hozzáférhető, így tapasztalati úton megismerhető jelenségek lényegét, a mögöttük rejlő mélyebb értelmet, okokat és hajtóerőket feltárják, és ezzel a kutatás számára az ún. tapasztalati tudományok eredményein alapuló, de azokon túllépő új lehetőségeket kínáljanak. Ez a szélesebb körű érdeklődés, a

- 514/515 -

társadalmi együttélés szférájára vetítve az ember egyéni és közösségi cselekedetei mélyebb értelmének feltárására irányul, s ezzel voltaképpen az egész emberi lét alapjait feszegeti. Ha ugyanis az emberiség történetének - a hegeli fejlődés-gondolat alapján - valamilyen mélyebb értelmet tulajdonítunk, úgy aligha vitás, hogy ez az igény az emberi társadalom egészére és ezen belül a jog mibenlétére, összefüggéseire és változásaira is kiterjeszthető. Ehhez a 19. századra uralkodóvá vált pozitivista tudomány, illetve annak állami-jogi megjelenési formája, az analitikus-dogmatikus irányzat - éppen egyoldalúsága folytán - csak igen kevés segítséget tudott nyújtani. Indokoltan merült fel tehát az igény az új, filozófiai megalapozást kereső elméletek részéről is a társadalmi jelenségek és ezen belül a jog olyan új értelmezésére, amely e jelenségek külső megjelenési formája mögött a mélyebb értelmet, a lényeget próbálja felderíteni. Az újhegeliánus eszmerendszer erre a mélyen gyökerező, alapvető igényre keresett és talált egyfajta választ: hívei számára egyértelmű igazságnak tűnt, hogy a jogpozitivista gondolkodás szűk horizontját csak egy annál átfogóbb szemléletmód, egy filozófiai alapokon nyugvó megközelítés keretében lehet átlépni.

Ezt a mélyebb értelmet az újhegeliánus ihletésű jogfilozófia - abból kiindulva, hogy az ember társadalmi cselekvése kultúrateremtő tevékenység - a jognak a kultúra fogalmával való összekapcsolásában vélte felfedezni. Aligha vitatható, hogy ez a kapcsolat fennáll: a jog egy átfogó értelemben vett kultúrának kétségtelenül egyik része, összetevője, sőt nélkülözhetetlen feltétele. Emberi kultúráról ugyanis csak ott lehet beszélni, ahol az együttélésben valamilyen rend érvényesül, amelynek keretében mindenkinek megvan a maga helye, az ebből fakadó és ehhez kapcsolódó jogokkal és kötelességekkel, olyan rend, amely megfelelően gondoskodni tud a közösségi és az egyéni javak és értékek védelméről, valamint újabbak létrehozásáról is. Ezzel természetesen együtt jár az egész kultúrában és a jogban végbemenő, alapvetően pozitív irányú változások, a progresszió gondolatának elfogadása is, a jog és a jogtudomány legfontosabb feladatának éppen ezért a kultúra előrehaladásában való közreműködést kell tekinteni.[18]

A jogösszehasonlító irodalomban a jognak az emberiség egyetemes kultúrájával történő összekapcsolására a kortársai által "Hegel redivivus"-ként aposztrofált J. Kohler tette az első jelentős kísérletet egy, a hegeli filozófiára alapozott gondolatmenet keretében, amely ugyanakkor a gya-

- 515/516 -

korlat szükségleteinek és igényeinek felismeréséből is táplálkozott. Mint R. Pound megállapítja, az újhegeliánusok a jogtudományban indokoltan tekinthetők a korábbi, 19. századbeli filozófiai és történeti irányzatok örököseinek, amennyiben megőrizték és továbbfejlesztették az azok által meghonosított kutatási módszert, a jog világába tartozó jelenségek történeti megközelítését. Ez a módszer ugyanis, ha helyesen alkalmazzák, alkalmas arra, hogy összhangot teremtsen a jog és a gyakorlat szükségletei között, mert úgy kezeli a jogot, mint az igazságszolgáltatás terén szerzett tapasztalatok összességét, s így az egyedüli biztos kritériumot szolgáltatja annak megítéléséhez, hogy mi lesz hatékony a gyakorlatban és mi nem.[19] Ez a módszer a valóságos tényekre támaszkodik, és azokat úgy csoportosítja, hogy levezethessen belőlük olyan egyetemes érvényű törvényszerűségeket, amelyeknek kutatása a comte-i értelemben vett "pozitív" tudományosság alapvető célkitűzései közé tartozik.

A történeti módszer alkalmazása Kohler munkásságában átfogó jelentőségű, tehát nem csupán egy-egy tudományterületre korlátozódó vagy egy-egy jogi probléma megoldásában hasznosítható felismeréseket eredményezett. Abból a hegeli útmutatásból kiindulva, hogy a jog kultúrjelenség, az egyetemes emberi kultúra része, Kohler a jogi jelenségeknek olyan koherens filozófiai ihletésű magyarázatát, megalapozását és rendszerét építette ki, amely a korabeli összehasonlító történeti, etnológiai és jogi kutatások eredményeinek széleskörű felhasználásán alapul. Számára a jog annak a térben és időben meghatározott kultúrának része és terméke, amelyben létrejött, ezért alkalmazkodnia kell az adott történeti korszak anyagi és szellemi kultúrájának szükségleteihez és igényeihez. Ebből egyrészt az következik, hogy a jogot mint kultúrjelenséget csak az egyes népek egész kultúrájával összefüggésben lehet megérteni, amelyben az anyagi - gazdasági - összetevők mellett a szellemi - erkölcsi, vallási, politikai stb. - tényezők is szerepet játszanak, másrészt választ kapunk a jognak a kultúra egészében betöltött szerepének kérdésére. Az emberiség történeti fejlődésének mint "kultúrfejlődés"-nek (Kulturentwicklung) célja ugyanis az emberi képességek lehető legteljesebb kifejtése, s ezáltal az ember uralmának biztosítása a természet felett, az ennek megvalósításában való közreműködés a jog alapvető célja és feladata.[20]

- 516/517 -

Kohler gondolatmenete értelmében a jog változásai is az egyetemes kultúra változásain belül, azok keretében mennek végbe. A progresszió mint "Kulturentwicklung" ui. nem más, mint a természettől elkülönülő emberi értelem és a természet tárgyai (adottságai) közötti küzdelem, amely az ember képességeinek, "hatalmának" a lehető legmagasabb szintre történő emelésére irányul.[21] Ennek a küzdelemnek termékei a kultúra fő értékei, a megismerés (Erkenntnis), az alkotás (Schöpfung) és a technika révén megvalósuló uralom (Herrschaft durch Technik) is, amelyeknek az egyes népek által elért szintje az adott kultúra legbiztosabb értékmérője: egy-egy emberi civilizáció értéke, magasabb- vagy alacsonyabbrendűsége attól függ, hogy alapvető feladatát, vagyis az ember természet fölötti hatalmának növelését mennyiben képes szolgálni, illetve megvalósítani.

Az emberiség történetét Kohler álláspontja szerint egyetemes érvényű törvényszerűségek befolyásolják. Ezek egyike a jog iránti igény vagy a jogra való törekvés (Drang nach Recht), amelynek érvényesülésében két tényező, a valamely célhoz való kötöttség és a célhoz vezető eszközök megválasztásának szabadsága játszik meghatározó szerepet.[22] A két tényező egymáshoz való viszonyának alakulása magyarázza a jogrendszerek közötti különbségeket. Bár minden nemzeti jogot úgy kell felfogni, mint az egyetemes emberi kultúra részét és az emberiség előrehaladásához való hozzájárulást, közöttük mégis hierarchikus viszony állapítható meg. Abból, hogy a fejlődés az alacsonyabb szintről a magasabb felé való előrehaladást jelenti, logikusan következik, hogy az egyes népek kultúrái nemcsak ugyanazon alapgondolat variációit, hanem a fejlődési folyamat különböző fokozatait is jelentik. Az egyes jogrendszerek összehasonlítását is csak annak figyelembevételével lehet elvégezni, hogy az emberiség egyetemes szelleme hogyan jelenik meg egyedi módon a különböző népek kultúrájában.[23]

Kohler ugyanakkor - túllépve a német történeti jogi iskola alapállásán, amely a jogot, akárcsak a nyelvet, a népszellem (Volksgeist) szinte öntudatlanul létrejött termékének nyilvánította - a jog létrejöttében és fejlődésében a tudatos emberi tevékenység szerepét is emelte ki. Szerinte a jogot - akárcsak az egész múltbeli kultúrát - az emberek tudatosan, sőt céltudatosan hozták létre, és a népnek nevezett embercsoport továbbra is,

- 517/518 -

mindenkor arra törekszik, hogy a jog összhangját a kultúra egészével megteremtse és fenntartsa. A jog e törekvés következtében nem maradhat változatlan, hanem folyamatosan alkalmazkodnia kell a nép kultúrájához, annak változásaihoz, választ kell adnia annak újabb és újabb kihívásaira. Ezek a kihívások az adott nép kultúrájának "jogi posztulátumai"-ból (Rechtspostulate), vagyis az igazságosra és a helyesre vonatkozó, és a jogintézmények segítségével megvalósítandó eszmékből, illetve azok érvényesülési igényéből fakadnak.[24] Ebből a jogász számára az a feladat adódik, hogy ezeket a posztulátumokat felfedezze, és a fennálló jogot úgy alakítsa, hogy az összhangban legyen az egyetemes kulturális fejlődés szükségleteivel és igényeivel. A jog eszerint az adott kultúra keretei között kettős funkciót lát el: egyfelől fenntartja és védi annak meglévő értékeit (védelmező és rendező funkció), másfelől új értékeket hoz létre a további fejlődés,az ember hatalmának kiterjesztése érdekében (alkotó funkció).[25] "A jog a kultúra alapján épül fel, de mint minden kultúrjelenségnek, ennek is Ianus-feje van: a múltból származik és segít a jövő kultúra részére a talajt előkészíteni, vagyis egy bizonyos korszak ésszerűségéből kiindulva, a kultúra előrehaladását szolgálja és ezzel egy új kultúra megteremtésén s a jelenleginek a széttörésén dolgozik. Minden jog egy Oedipus, mely atyját megöli, és anyjával egy új nemzedéket teremt."[26]

Az elmondottak összegzéseként megállapítható, hogy míg a korábbi jogtudományi irányzatok elsősorban a jognak a népek politikai történetében betöltött szerepét és a mindenkori politikai-állami rendszerhez való viszonyát vizsgálták, Kohler elmélete a jognak egy ehhez képest szélesebb keretben elfoglalt helyét és szerepét, vagyis a társadalomhoz és annak kultúrájához való viszonyát kívánta annak történetiségében megvilágítani. Ezen az alapon az összehasonlító módszer alkalmazásával lehetőség nyílt számára a jog egyetemes történetének olyan szemléletű feldolgozására is, amely a jog történeti fejlődését a kultúra történetével való kapcsolatában mutatja be, és feltárja a jog és a kultúra közötti kölcsönhatásokat. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy az emberiség kulturális előrehaladásának eredményei miként tükröződnek a jogban, hanem arról is, hogy a jog mennyiben befolyásolta egy-egy nép kultúráját és hogyan segítette elő, vagy éppen gátolta annak fejlődését. Egy ilyen jog-

- 518/519 -

történet így szükségszerűen az emberi progresszió története lesz, ami szakítást jelent a kultúrák körforgásszerű változásait hirdető klasszikus platóni hagyománnyal, illetve annak újkori képviselőivel.

A kérdés most már csak az, hogy mit jelent Kohler számára a kultúra fogalma. Ha azt az általa adott és némileg homályos definíciót, amely szerint a kultúra az emberben rejlő képességek olyan formában történő kifejlesztése, amely megfelel az ember rendeltetésének, értelmezni próbáljuk, talán nem tévedünk túlságosan, ha annak két fontos összetevőjére hívjuk fel a figyelmet. Az egyik a kultúra társadalmi jellegére történő utalás, amely azt egy emberi közösség (nép) - és nem az egyes ember - létformájához vagy vívmányaihoz kapcsolja. Ebben az értelemben a kultúra - a természettel mintegy szembeállítva - az emberi közösségnek a természeti adottságok és források felhasználására való képességét, tudását és eszközeit, technikai eszköztárát jelenti, amelynek segítségével az embernek a természet fölötti uralma fokozatosan megvalósul. Másfelől a kultúra fogalma - az ember rendeltetésére történő utalás formájában - egyfajta értékmérőt is magában foglal, amennyiben az emberi közösség rendelkezésére álló eszközök felhasználásának valamely magasabbrendű értékre történő hivatkozással, illetve annak tiszteletben tartása révén (éppen az egész közösség érdekében) bizonyos korlátokat szab, és ezzel mintegy "megnemesíti" az egyes ember természetes ösztöneinek érvényesítését.[27]

III.

A jog és a kultúra összefüggéseinek kutatására hivatott tudományok rendszertani és módszertani kérdéseinek alapvetését a múlt századforduló másik divatos eszmeáramlata, az újkantianizmus végezte el.[28] Az újkantiánus jogfilozófia a természetkutatás és az ún. kultúra-kutatás megkülönböztetését arra alapozta, hogy míg az előbbi területen a világmindenséget átfogó és egyetemes érvényű rendezőelvek és összefüggések feltárása a cél, addig az utóbbi szférában a vizsgálódás tárgyai az ún. egyedi valóságok, vagyis a valóságnak azok a részei, amelyek a maguk egyediségében kapcsolódnak az emberi léthez, és amelyeket az ember az őt körülvevő valóságból a maga számára "releváns"-nak tekint és a vizsgálódás számá-

- 519/520 -

ra mintegy elkülönítve kiválaszt.[29] Ez a választás mindenkor egy értékelő megközelítés alapján történik, s az e körbe vont jelenségeket éppen az ember számára releváns, vagyis "értékes" voltuk teszi a vizsgálódás tárgyává. Megismerésük folyamata ily módon elválaszthatatlanul az ember értékelő tevékenységéhez, illetve az általa elfogadott értékekhez kapcsolódik, ami a kutatásukra hivatott tudományt értékekkel kapcsolatos, "értékre vonatkoztatott" tudománnyá (wertbezogene Wissenschaft) teszi.[30] Egy ilyen tudomány számára természetesen nem minden valóságbeli történés "releváns", hanem csak az, amit - éppen a valamelyik, általunk kiválasztott értékkel való kapcsolata révén - a jelenségek nagy tömegéből kiemelünk és a vizsgálódás tárgyává teszünk. E történések kiemelt, elkülönített szerepe ugyanakkor sohasem a valóságban, hanem csak a kutatómunka számára létezik, lehetségessé és indokolttá téve a világmindenség (kozmosz) "történeti" részét kutató ún. "szellemtudományok"-nak (Geisteswissenschaften) a másik részt, a "természeti" kozmoszt vizsgáló természettudományokkal (Naturwissenschaften) való szembeállítását.[31]

Minthogy az előbbi csoportba tartozó tudományokra jellemző érték-reláció az embernek a történelem folyamán végighúzódó kultúrateremtő tevékenységéhez elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik, indokolt e tudományoknak "kultúrtudományok" (Kulturwissenschaften) néven történő minősítése is,[32] ami a világmindenség e történeti-emberi részének mint a történeti kultúra világának a természet világától való különbségét hivatott érzékeltetni. Az egész világmindenséget jellemző átfogó rendező elvek és törvényszerűségek ebben a "történeti" kozmoszban mint az egyetemes valóság egyik részében is érvényesülnek, így itt is fennáll az az alapvető összefüggés, amely az egyediséget az általánosság érvénye alá rendeli. A kutatás elsődleges célja azonban itt nem ennek az okozati és ezért hierarchikus összefüggésnek a megvilágítása, hanem a történeti létezésnek és az ott végbemenő folyamatoknak olyan értékek megvalósulásaként való értelmezése, amelyek - noha az emberi létben gyökereznek és nyernek

- 520/521 -

elismerést - képesek annak egyediségén objektív érvénnyel felülemelkedni.[33]

A jog összetett jellegének felismerése a jogösszehasonlítás újkantiánus képviselőit is jellemzi. Del Vecchio szerint a pozitív jog "természeti, vagyis bizonyos okok által meghatározott tény, amely a valóság minden más jelenségével kapcsolatban áll".[34] Radbruch a jogösszehasonlítás módszeréről írva, a jogot úgy határozza meg, mint "kultúrhatalmat" (Kultur-macht), a kultúra egyik összetevőjét, amelynek összehasonlítása két fő szempontból látszik indokoltnak. Az egyik ismérv a jogtípus (Rechtstypus), mint egy meghatározott kultúrkörhöz (Kulturkreis) tartozó valamennyi jogrendszer alapvető jellemző vonásait kifejező fogalom, a másik a jogeszme (Rechtsideal), mint egy adott kultúrkörrel, illetve az annak meghatározott fejlődési szintjéhez kapcsolódó joggal szemben az egyén által megfogalmazott értékelő szempontok mint követelmények összességét kifejező ismérv. A jogtípus és a jogeszme jelentik azt a kettős mércét, amelyet az egyes népek jogrendszereinek összehasonlító vizsgálata során alkalmazni kell. Egyfelől azt kell vizsgálni, hogy e jogrendszerek hogyan viszonyulnak a történeti fejlődés adott szakaszára jellemző jogtípushoz, s ezen belül különösen azt, hogy annak egy már meghaladott vagy pedig egy még el nem ért fejlődési szintjét fejezik-e ki, másfelől pedig annak felderítése a cél, hogy az egyes jogrendszerek mennyiben felelnek meg a jogeszmében kifejeződő követelményeknek, s különösen azt, hogy annak megvalósítása felé, vagy pedig éppen az azzal ellentétes irányban haladnak-e.[35]

A jogösszehasonlító tudománynak szociológiai szempontokkal való gazdagítása, illetve a jog társadalmi összefüggéseinek fokozott figyelembevétele iránt kiemelkedő érdeklődést tanúsító iskolateremtő német komparatista, E. Rabel a jog problémáival való foglalkozás fő tárgyaként az egész földkerekség jogát jelölte meg, annak múltbeli és jelenkori megjelenési formáiban, kiterjesztve a vizsgálódást a területre, az éghajlatra és a fajra, az egyes népek történeti útjának alakulására, annak meghatározó jelentőségű, sorsfordító eseményeire (háborúk, forradalmak, államalapítás, alávetettség, stb.), a vallási és erkölcsi nézetek, valamint egyes meghatározó jelentőségű emberi tulajdonságok (becsvágy, alkotóerő, stb.) sze-

- 521/522 -

repére, a javak termelésének és elosztásának feltételeire, a különböző társadalmi rétegek, osztályok, pártok stb. érdekeire, valamint a főbb szellemi áramlatokra, a jogi hagyományok továbbélésének kereteire és fokozataira, végül - végül, de nem utolsósorban - a valamely állami-jogi ideál megvalósítására irányuló törekvésekre is. Mindeme tényezők jelentőségének a jog oldaláról való kutatása, vagyis szerepüknek a jog fejlődésére gyakorolt hatásuk szempontjából történő mérlegelése a jogösszehasonlítás létjogosultságát és szükségességét igazoló feladat, amelynek sikeres megvalósítása nemcsak a jogösszehasonlítás alfája és ómegája, hanem - a jogfilozófiával együtt - az egész jogtudománynak is megkoronázása lehetne.[36]

IV.

A jog átfogó szemléletével kapcsolatos kérdések új megvilágításba kerültek az első nemzetközi összehasonlító jogi kongresszus (Párizs, 1900. aug.) vitáiban. A jogösszehasonlítás "droit comparé" néven megjelenő új tudományának elméleti kérdéseivel, vagyis tárgyával, módszerével, történetével és egyetemi oktatásával kapcsolatban a kongresszus első szekciójában folytatott eszmecsere - noha eredetileg elsősorban arra volt hivatott, hogy elősegítse a jogösszehasonlítás terén korábban elért eredmények értékelésére is kiterjedő rendszerezést és elméleti tisztázódást[37] - ezen túllépve, a jog mibenlétének, valamint a kultúrával való kapcsolatának értelmezésére is kiterjedt. A bevezető referátumot tartó É. Lambert párizsi professzor a jog összehasonlító tudományának két fő változatát jellemezve, világosan megkülönböztette az alapvetően "tudományos és spekulatív" célokat követő, etnológiai és történeti jellegű jogösszehasonlító tevékenységet a főként gyakorlati célkitűzések szolgálatában álló és a civilizált népek jogrendszereinek egymáshoz való közelítését célzó iránytól.[38]

- 522/523 -

Az első értelmezés hívei számára a jog összehasonlító tudományának az olyan természettörvények feltárása a feladata, amelyek a társadalmi életnek a jogot létrehozó megnyilvánulásait determinálják, s ezáltal kulcsot adnak kezünkbe a jogéletben végbemenő változások belső összefüggéseinek és értelmének megértéséhez. Ezáltal az is megállapíthatóvá válik, hogy az egyes jogintézményeknek melyek azok a megjelenési formái, amelyek a legjobban megfelelnek a társadalmi fejlődés különböző szakaszainak, illetve azok eltérő gazdasági berendezkedéseinek. Egy ilyen vizsgálódás ezért nem szorítkozhat csupán az éppen hatályos jogrendszerekre, hanem ki kell terjednie a már letűnt rendszerekre is, vagyis az így értelmezett "droit comparé" mint önálló tudomány elválaszthatatlan az egyes népek jogtörténetétől s ezen belül törvényhozásuk történetétől. Aligha vitatható, hogy a jogösszehasonlító tudománynak ez, a Lambert által elsőként említett értelmezése lényegében a jog olyan átfogó jelentéstartalmát tükrözi, amely a jogot egy tágabb, történeti-társadalmi összefüggés keretében elhelyezve, azt egy kultúra részeként vagy összetevőjeként fogja fel. A másik értelmezés viszont szorosan a tételes jog keretei között marad, és tulajdonképpen az egyes országok törvényhozását igyekszik támogatni. Célja elsősorban gyakorlati, amennyiben a "civilizált országok" törvényhozási tevékenységének eredményeit összehasonlítva kíséreli meg egy olyan "közös törvényhozói jog" (droit commun législatif) kifejlesztését, amely a jogösszehasonlítás fő célját, a világ jogrendszerei közötti különbségek felszámolását, a jog világméretű egységesítését eredményezheti.[39] Maga Lambert e második változat követésében jelölte meg a droit comparé új tudományának követendő útját, és úgy vélekedett, hogy az első irányzat addig elért - és általa igen jelentősnek nyilvánított - eredményei inkább az etnológia, az etnológiai jogtudomány vagy az összehasonlító történettudomány körébe tartoznak.[40]

A kongresszusra küldött referátumában maga Kohler sem zárkózott el a jogösszehasonlító tudomány eredményeinek egy gyakorlati cél, vagyis a jogegységesítés szolgálatában való felhasználásától, noha - mint azt utóbb jogfilozófiai alapművében félreérthetetlenül megfogalmazta - "a gya-

- 523/524 -

korlathoz való egyszerű tapadás lealacsonyítja jogi gondolkodásunkat."[41] Abból kiindulva, hogy nem csupán szinte öntudatlanul működhetünk közre kultúránk nemesítésének folyamatában, hanem intelligenciánk és jól átgondolt tevékenységünk révén magunk is részt vállalhatunk a haladás ügyének győzelemre vitelében, a jogász feladatát úgy határozta meg, hogy nemcsak a jog kutatójának, hanem jogpolitikusnak is kell lennie, aki ismereteit a jog fejlesztésének szolgálatába állíthatja. E téren a legkedvezőbb helyzetben éppen a komparatista jogász van, aki az idegen jogok számbavételével keresheti és találhatja meg a legcélszerűbb jogi megoldásokat és eszközöket a saját jogrendszere s ezzel egész nemzete felemelkedésének szolgálatában. Ez azonban nem könnyű feladat. A külföldi tapasztalatok átvételének, az idegen jog recepciójának a recipiáló nép egész kultúrájával összhangban kell lennie, mert az átvétel csak akkor lehet sikeres, ha az idegen jog szervesen beilleszkedik az átvevő kultúrába. Ebből viszont logikusan következik, hogy egy népnek csak az olyan idegen jogot szabad átvennie, amely összhangban áll a saját életfeltételeivel és intézményeivel.[42] A meggondolatlan recepciónak gátat kell, hogy szabjon az a felismerés is, hogy minden népnek hozzá kell járulnia az emberiség egyetemes kultúrájának fejlesztéséhez, és ehhez minden népnek megvannak a saját lehetőségei, erőforrásai és a maga sajátos eszközei. Ezért minden nép képes arra, hogy a jog világában is valami újat, sajátosat produkáljon, ugyanakkor azonban mint a nemzetek közösségének tagja, a maga sajátosságainak megőrzésével és érvényesítésével az egész emberiséget is előrehaladásához is hozzájárulhat.[43]

A jognak az egyes népek kultúrájába való beágyazottságát más kongresszusi résztvevők is hangsúlyozták. E. Zitelmann német professzor pl. a jogösszehasonlítás legfőbb értékét abban látta, hogy egyáltalán lehetővé teszi a jognak kultúrjelenségként való felfogását, illetve tudományának e szellemben történő értelmezését. Egy ilyen, megújult jogszemlélet alapján a jogösszehasonlítás különösen a kezdeti jogi képzetek kialakulásának helyes értelmezéséhez nyújt segítséget, de az emberi történelem olyan, még korábbi folyamatainak megértéséhez is kulcsot ad kezünkbe, amelyek az újkori kutatás számára bizonyos értelemben "történelem-előtti"-nek, a rendelkezésre álló eszközök segítségével alig kutathatónak minősülnek. Márpedig csak az ilyen átfogó szemlélettel végzett jogösszehasonlítás le-

- 524/525 -

het képes arra, hogy feltárva az egyes népek történetében a jog és a többi kultúraformáló tényező közötti összefüggéseket és kölcsönös hatásokat, helyes magyarázatot adjon az egyes népek jogintézményeinek hasonlóságaira és különbségeire, s ugyanakkor - állandó tendenciaként értékelve a történeti fejlődésnek azt a sajátosságát, hogy teljesen eltérő külső (földrajzi, éghajlati, stb.) körülmények között élő és egymással semmiféle kapcsolatot nem tartó emberi közösségek is gyakran fejlesztenek ki egymáshoz sokban hasonlító jogi képzeteket és intézményeket - elősegítse a jog egyetemes érvényű fejlődési törvényeinek felismerését.[44]

V.

A jog és a kultúra kapcsolatának és ezen az alapon a jogi kultúra fogalmára épülő jogösszehasonlító kezdeményezéseknek mibenlétét és tartalmi összetevőit vizsgálva Varga Csaba azokról a "kapcsolatok"-ról és "kapcsolódások"-ról beszél, amelyek a jog soktényezős jelenségének létrejöttében s mindenkori működésében munkálnak, s e kapcsolatok és kapcsolódások között egy jogi berendezkedés összetevőiként a fogalmi keretet, a gondolati mintákat, az okfejtési és érvelési stílust, a megalapozó jelentőségű eseményeket, a háttérben megbúvó ideológiákat említi.[45] Ha ezt a kiindulási pontot munkahipotézisként elfogadjuk, úgy ebből szükségszerűen az a következtetés adódik, hogy a jogi kultúrák összehasonlító vizsgálatát is elsősorban a felsorolt tényezők alapján kell végezni, különös figyelemmel arra a felismerésre, hogy "egyetlen viszonylagos totalitás (pl. jogi kultúra) sem lehet több vagy más, mint amit e totalitás (itt és most zajló) játszmáiban tényleg résztvevő (itt és most munkálkodó) tényezők ténylegesen létre is hoztak működésük hatásaként".[46] Mindez a jogösszehasonlítás új lehetőségeinek kibontakoztatása irányába mutat, ami kivezető utat is jelenthet az esetleges paradigmaváltással szükségszerűen együtt járó bizonytalan helyzetből. Ugyanakkor azonban aligha vitatható, hogy a jelzett lehetőségek - lényegesen kitágítva a jogösszehasonlítás horizontját -, alapvetően megváltoztatják annak korábbi arculatát, és véglegesnek tűnő szakítást irányoznak elő a modern jogösszehasonlítás kiala-

- 525/526 -

kulásakor megfogalmazott, kezdetben szinte kizárólagosan dogmatikus-normativista, majd utóbb - angol-amerikai hatásra - a jogszociológia eredményeit is hasznosító, mégis szigorúan az összehasonlító elmélet és gyakorlat alapvetően jogi jellegét hangsúlyozó felfogással. Csak a további megszerzendő tapasztalatok alapján lehet majd eldönteni, hogy a jelzett új kezdeményezések nem fenyegetnek-e a jognak egy átfogó kulturális környezetbe történő beillesztése révén éppen a jog specifikus vonásainak elhalványulásával, s ezzel párhuzamosan a jogösszehasonlításnak a jogtörténet, a jogi etnológia vagy a jogszociológia tágabb kereteiben esedékessé váló beolvadásával.

* * *

SOME PRELIMINARIES TO THE COMPARISON OF LEGAL CULTURES

by Zoltán Péteri

The slogen "comparative legal cultures" has been used repeatedly in the recent literature on comparative law. The author trying to examine the historical antecedents of this new approach, lays emphasis primarily on its socio-philosophical roots. Taking this as a starting point, the author has dealt with the role of the legal philosophies of some Neo-Hegelian and Neo-Kantian schools and their impact on the establishment of modern comparative law at the beginning of the 20th century and especially, at the world congress held in Paris (1900).■

- 526 -

JEGYZETEK

[1] Ld. pl. REIMANN, M.: The Progress and Failure of Comparative Law in the Second Half of the Twentieth Century. In: Betekintés a jogrendszerek világába (szerk.: Badó A.-Loss S.). Nyitott Könyv, Budapest, 2003. 20-41.

[2] Ld. pl. Comparing Legal Cultures (ed.: Nelken, D.). Dartmouth, Aldershot, 1997., Changing Legal Cultures (ed.: Feest, J.-Blankenburg, E.). International Institute for the Sociology of Law, Onati, 1997.

[3] Comparative Legal Cultures (ed.: Varga, Cs.). New York University Press, New York, 1992., European Legal Cultures (ed.: Gessner, V-Hoeland, A.-Varga, Cs.). Dartmouth, Aldershot, 1996., VARGA Cs.: Összehasonlító jogi kultúrák: szempontok a fogalmi körülhatároláshoz. Jogtudományi Közlöny, LII. évf. (1997) 1. sz. 45-49., Összehasonlító jogi kultúrák (szerk.: Varga Cs.). Osiris, Budapest, 2000.

[4] MANN, Th.: József és testvérei I. Helikon, Budapest, 1968. 9.

[5] Hug Montesquieu-t említi mint "a modern jogösszehasonlítás legelső előfutárát (the foremost precursor of modern comparative law)". Ld. HUG, W.: The History of Comparative Law. XLV Harvard Law Review, XLV. (l931/32) 1027-1070., illetve Rechtsvergleichung (hrsg.: Zweigert, von K.-Puttfarken, H.-J.). WBG, Darmstadt, 1978. 121., Constantinesco angol, francia, németalföldi, német és olasz előfutárokról (précurseurs) ír. Ld. CONSTANTINESCO, L.-J.: Traité de droit comparé. Tom. I. Librairie Generale de Droit et de Jurisprudence, Paris, 1972. 54-65.

[6] Ld. GUTTERIDGE, H. C.: Comparative Law. An Introduction to the Comparative Method of Legal Study and Research. Cambridge University Press, Cambridge, 1971. 16., RHEINSTEIN, M.: Einführung in die Rechtsvergleichung. C. H. Beck, München, 1974. 37., ZWEIGERT, K.-KÖTZ, H.: Einführung in die Rechtsvergleichung auf dem Gebiete des Privatrechts I. Mohr, Tübingen, 1977. 49.

[7] POLLOCK, Sir F.: Le Droit comparé: Prolégomenes de son histoire. In: Congres International de Droit Comparé. Tenu a Paris du 31 juillet au 4 aout 1900. Proces-Verbaux des Séances et Documents. Tome premier. Librairie Generale de Droit et de Jurisprudence, Paris, 1905. 248-261.

[8] ARISZTOTELÉSZ: Politika. Gondolat, Budapest, 1969. 153-239.

[9] HAMZA G.: Jogösszehasonlítás és az antik jogrendszerek. KJK-KERSZÖV., Budapest, 1998. 11. és köv.

[10] CONSTANTINESCO: i. m.

[11] PÉTERI Z.: Paradigmaváltás a jogösszehasonlításbanÍ? In: Placet experiri. Ünnepi tanulmányok Bánrévy Gábor 75. Születésnapjára. Pin Trade, Budapest, 2004. 231-232.

[12] Kultúra: művelődés. Ld. CSORBA F.: Idegen szavaink szófejtő magyarázatokkal. Atheneum, Budapest, 1930. 118.

[13] Ld. Idegen szavak kéziszótára (szerk.: Bakos F.). Kossuth, Budapest, 1961.

[14] TÓTFALUSI I: Idegenszótár. Idegen szavak értelmező és etimológiai szótára. Tinta, Budapest, 2005. 532.

[15] ROSTOVÁNYI Zs.: Az iszlám kiútkeresése a modernizációs krízisből. Valóság, 1985/11. sz. 65-66.

[16] Ld. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes, az Egyház a mai világban kezdetű konstitúciója. 1965. Második rész. II. 53-62. pont. In: Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok. Szent István Társulat, Budapest, é. n. 238-246.

[17] ERDŐ P.: Az európai kultúra keresztény gyökerei és a katolikus egyetemek. Vigilia, 70. évf. (2005) 5. sz. 386.

[18] KOHLER, J.: Lehrbuch der Rechtsphilosophie. Lothar Gruber, Berlin-Leipzig, 1909. 1.

[19] POUND, R.: The Scope and Purpose of Sociological Jurisprudence. Harvard Law Review, Vol. 25 (1911-1912) 154.

[20] KOHLER: Lehrbuch... i. m. 2.

[21] Uo. 17. és köv.

[22] KOHLER, J.: Über die Methode der Rechtsvergleichung. In: Rechtsvergleichung... i. m. 19.

[23] Uo. 18-19.

[24] KOHLER: Lehrbuch... i. m. 2.

[25] FRIEDMANN, W.: Legal Theory. Third Edition. Stevense Sons, London, 1953. 147.

[26] Idézi FINKEY, F.: A tételes jog alapelvei és vezéreszméi. I. kötet. Grill, Budapest, 1908. 270.

[27] KOHLER: Über die Methode der Rechtsvergleichung. i. m. 15.

[28] WINDELBAND, W.: Lehrbuch der Geschichte der Philosophie. Tübingen, 1935. 444. és köv.

[29] Ld. WEBER, M.: A társadalomtudományi és társadalompolitikai megismerés "objektivitása". In: Állam - Politika - Tudomány. Tanulmányok. KJK, Budapest, 1970. 30. és köv.

[30] Ld. RADBRUCH, G.: Rechtsphilosophie (ed.: Ralf Dreier and Stanley L. Paulson). 2. Auflage. C. F. Müller, Heidelberg, 2003. 8. és köv.

[31] Ld. DILTHEY, W.: Einleitung in die Geisteswissenschaften. Teubner, Leipzig, 1922. 4. és köv.

[32] Ld. RICKERT, H.: Kulturwissenschaft und Naturwissenschaft. G. B. Mohr (Paul Siebech), Freiburg, Br., Leipzig-Tübingen, 1899.

[33] WINDELBAND: i. m. 240. és köv.

[34] DEL VECCHIO, G.: Die Idee einer vergleichenden universalen Rechtswissenschaft. Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophie. Bd. VII. (1914) Heft 2/3. 8.

[35] RADBRUCH, G.: Über die Methode der Rechtsvergleichung [1905-1906]. In: Rechtsvergleichung... i. m. 53.

[36] RABEL, E.: Aufgabe und Notwendigkeit der Rechtsvergleichung [1924]. In: Rechtsvergleichung. i. m. 89.

[37] Ld. a kongresszus megrendezését bejelentő, és a szervező bizottság elnöke (G. Picot, az Institut de France tagja) és főtitkára (F. Daguin ügyvéd) által aláírt körlevelet (circulaire) In: Congres International 7-8., valamint a szervező bizottságnak Sur l'utilité, le but et le programme du congres címmel, SALEILLES, R., a párizsi egyetem jogi karának professzora által benyújtott jelentését (rapport). In: Rechtsvergleichung... i. m. 9-17.

[38] LAMBERT, É.: Conception générale et définition de la science du droit comparé, sa méthode, son histoire, le droit comparé et l'enseignement du droit. In: Rechtsvergleichung... i. m. 31. és köv.

[39] LAMBERT: i. m. 39.

[40] Uo. 33. Lambert utóbb az összehasonlító magánjog kérdéseiről írott és a kongresszus után megjelent monografikus művében már úgy foglalt állást, hogy a droit comparé néven korábban megjelent és általa annak elsőként említett irányzatához sorolt tudományos eredmények a leíró szociológia (sociologie déscriptive) vagy az összehasonlító történettudomány (histoire comparative) körébe tartoznak. Ld. LAMBERT: La fonction du droit civil comparé. Tome I. V. Giard & E. Brière, Paris, 1903. 913-914.

[41] KOHLER: Lehrbuch... i. m. iii.

[42] KOHLER: Über die Methode der Rechtsvergleichung. i. m. 26. és köv.

[43] Uo. 28.

[44] ZITELMANN, E: Aufgaben und Bedeutung der Rechtsvergleichung [1900]. In: Rechtsvergleichung... 13.

[45] VARGA Cs.: Jogi kultúrák összehasonlító megvilágításban. In: Összehasonlító jogi kultúrák. i. m. xiii.

[46] Uo. xv.