Bár a középkori Európában területileg nagy különbségek voltak a hűbériség és rendiség különféle megvalósult formái között, mégis volt egy olyan hűbéri jog, amely mintául szolgált a hűbériség különféle módokon megvalósult helyi formái számára.[1] Ez a szokásjogi eredetű minta a Libri Feudorumban nyert írásbeli formát, és a középkori egyetemeken tanított ius commune részét képezte.[2] E tanulmány célja, hogy bemutassa a Libri Feudorumban[3] megfogalmazott hűbéri szerződés lényegesebb vonásait, és rámutasson a magyar párhuzamokra is, különös tekintettel a Libri Feudorum és a magyar Aranybulla kapcsolatára.[4]
A hűbériség eredete vitatott. Valószínűleg több, különböző eredetű jogintézmény összeolvadásával alakult ki, amely között kell említeni az egyházi beneficiumot, a vazallitást és az immunitast. Az egyházi hivatalok betöltése legtöbbször valamely javadalom elnyerésével járt. A királyok és egyházi méltóságok gyakran adományoztak birtokokat eleinte csak élethossziglanra, valamely főként hadkötelezettség ellenében, vagy múltbéli szolgálatok jutalmául. Ehhez járult később a hűbéri lánc (vazallitás) kialakulása, amelyben az úr védelmet biztosított hűbéresének, aki viszont fegyverrel és tanáccsal volt köteles urát támogatni. A király hűbéresének szintén lehettek hűbéresei (hűbéri lánc).[5] A király a hűbéri lánc kialakulásával párhuzamosan egyes királyi felségjogokat is átengedett a vazallusainak, akik így mentesültek a királyi bíróságok hatásköre alól, és maguk bíráskodtak alattvalóikon.
A lombard elemekkel keveredett frank eredetű hűbéri intézményeket a Lombardiában keletkezett Libri Feudorum foglalta össze. A gyűjtemény Obertus de Orto nevéhez kötődik, aki milánói consul és bíró volt, így az ottani hűbéri szokásjogot foglalta írásba, amely ugyan mintául szolgált egész Európában, de a helyi szokásjog sokszor lényegesen átírta az észak-olasz hűbéri jog szabályait.
A szokásjog írásbafoglalását császári törvények egészítették ki, így e gyűjteményben néhány német-római császár hűbéri témájú rendelkezései is benne vannak. A Libri Feudorumban rögzített hűbéri jog ugyanakkor római jogi elemeket is tartalmaz. A dominium utile és a dominium directum megkülönböztetés például eredetileg a római jog glosszátoraitól származik (Pillius). A Libri Feudorum hűbérjoga a szokás-
- 20/21 -
jog, a császári tételes jog és a római jog sajátos keveréke.
A hűbéri szerződés alapján a hűbérúr köteles egy ingatlan használati tulajdonát (dominium utile) a hűbéresnek átengedni, és őt védelmezni, a hűbéres pedig köteles a hűbérura iránt hűséget tanúsítani, és neki bizonyos (leginkább védelmi jellegű) szolgálatokat teljesíteni a hűbérjog előírásainak megfelelően.
A hűbéri szerződés közvetett tárgya az ingatlan volt és mindaz, amit a hűbéri jog ingatlannak tekintett.[6] Az ingatlan mellett leginkább az ingatlannal kapcsolatos rendszeres járadékok lehettek a hűbéri szerződés tárgyai. Hűbéri szerződés tárgyát képezhette a só-, vám-, és egyéb adóbevétel, általában bármely hivatal vagy javadalom, joghatóság, amelyhez valamely rendszeres jövedelem járult. Hűbérbe volt adható a hűbéri jog is (subfeudum). Az 1095. évi clermonti zsinat megtiltotta az egyházi birtokok hűbérbeadását, kivéve ha ehhez a pápa és a káptalan is engedélyét adta. A tizedjövedelem feudum decimarum) laikusoknak általában nem volt hűbérbe adható, csak egyháziaknak.
A hűbéri szerződés csak kötelmi jogcímet jelentett a birtokba iktatáshoz (investitura), a dologi joghatás kiváltásához azonban elengedhetetlenül szükséges volt az investitura.[7] A szokás határozta meg az investitura külsőségeit, amelyek azt szimbolizálták, hogy a vazallus a hűbérbirtokot jogosult birtokolni, használni és a hasznait szedni. A hűségeskü letételére általában az invesztitúrával kapcsolatban került sor.
A hűbérúr jogállásának személyi és dologi jogi oldala volt. A hűbéri kötelem dologi részéhez tartozott, hogy a hűbérúr köteles volt a hűbéresének hűbérbirtokot adni. A hűbérúr megtartja a hűbérbirtok főtulajdonát (dominium directum), de átengedi a használati tulajdonát (dominium utile). A hűbéri kötelem személyi részéhez tartozott, hogy a hűbérúr köteles volt vazallusát védelemben részesíteni, neki igazságot szolgáltatni, esetenként élelmezéséről és lakhatásáról gondoskodni.
A hűbérúr ugyanazzal a hűséggel tartozott vazallusának, mint a vazallus a hűbérúrnak.[8] Ha a hűbérúr hűtlenséget (felonia) követett el vazallusa ellen, akkor a Libri Feudorum szerint a hűbérbirtok főtulajdona is a vazallusra száll, más források szerint a hűbérúr hűbérurára, ha van. A Libri Feudorum más véleményeket is idéz, melyek szerint csak maxima felonia esetén merül fel a hűbérúr szankcionálásának lehetősége, vagy egyáltalán nem, de a Libri Feudorum 1.47 a különböző szokások felsorolása után amellett foglal állást, hogy a hűbérbirtok főtulajdona a vazallusra száll, ha a hűbérúr hűtlenséget (felonia) követett el vazallusa ellen.[9]
- 21/22 -
A hűbéres kötelezettségeit a hűbéri eskü[10] határozta meg. Gratianus Decretuma és a Libri Feudorum (2.6) is közölt ilyen eskümintát.
A hűbéres jogállásának személyi és dologi jogi oldala volt. A személyi oldalhoz bizonyos személyesen teljesítendő szolgálatok tartoztak. a) A hűbéres köteles volt hadiszolgálatot teljesíteni ura védelme érdekében. b) A vazallus köteles volt a hűbérúr mellett az igazságszolgáltatásban részt venni, és bizonyos udvari szolgálatokat ellátni. A hűbéri szolgáltatásokat, amelyek igen sokfélék voltak a jószág igazgatástól a rendszeres terményszolgáltatásokig, elsősorban a hűbéri szerződés és a helyi szokások alapján kellett teljesíteni. A hűbéri jog neves középkori kommentátora, Andreas de Isernia szerint azonban a hűbéri szerződés elsődleges tárgya a hűség, és nem a szolgálat, mert a vazallus mindig köteles hűséget tanúsítani, de szolgálatokat csak külön kikötés esetén köteles nyújtani.[11]
A hűbérjog egyik lényeges kérdése volt, hogy a hűbéres köteles-e minden esetben háborúba menni hűbérura oldalán, vagy csak védekező háború esetén köteles-e az urát hadbavonulásával támogatni. A kérdés, amely nem csak a magyar Aranybullában, hanem a jeruzsálemi királyság szokásjogában is előkerül, és sok más középkori európai állam törvényeiben is előfordul, egyáltalán nem volt ismeretlen a korabeli jogtudományban, hiszen azt a ius commune is tárgyalta. A ius commune részét képező Libri Feudorum ugyanis szintén rendelkezett erről a kérdésről.
A Libri Feudorum szerint ha a hűbérúr jogos vagyis védekező háborúban vesz részt, akkor a hűbéres tartozik őt fegyverrel segíteni. Ha kétséges, hogy a háború jogos, akkor is. Ha viszont nyilvánvaló, hogy a háború nem jogos, a hűbéres támogassa hűbérurát a védekezésben, a támadásban viszont csak akkor, ha a hűbéres akarja (adiuvet eum ad eius defensionem; ad offendendum vero eum adiuvet si vult).[11] Obertus de Orto szerint nem fogadható el az a vélemény, hogy a hűbéres minden esetben támogassa fegyverrel hűbérurát, akár védekező, akár támadó háborúról legyen szó, mert a kiközösített hűbérurat a hűbéres nem köteles sem támogatni, sem segíteni, mert az egyház szerint az esküszegés feloldotta őt a hűbéri kötelék alól. A kánonisták, mint például Huguccio vagy Hostiensis[13] ugyanezt a véleményt képviselték.[14]
Az Aranybulla szerkesztői feltehetően úgy gondolták, hogy az ország határain kívüli hadakozás általában hódító háború, viszont a támadó és hódító háború az egyház tanítása szerint sohasem igazságos, így a hűbéres nem is köteles részt venni benne. Az országon belüli háború viszont védekező háború, így igazságos háborúnak minősül, ezért ebben a szerviensek mindig kötelesek részt venni.
Lényegében azt mondhatjuk, hogy az Aranybulla a Libri Feudorum megoldását alkalmazta, bár erősen leegyszerűsített alakban. Az Aranybulla a Libri Feudorumban említett hármas megkülönböztetést elhagyta, és csak a védekező és a hódító háború közötti
- 22/23 -
különbségtételt vette át. Az Aranybulla szerint tehát ha a háború támadó, hódító jellegű, vagyis az ország határain kívüli hadakozásra szól, a szerviensek nem kötelesek a királlyal hadba menni. Ha azonban ellenség támadja meg az országot, kötelesek voltak a királyt segíteni a védekező háborúban.
A Jacobus Arditionis (Jacobus de Ardizone) által írt Summa feudorum és az Aranybulla között még szorosabb egyezés van. Ebben a summában Jacobus Arditionis azt a nézetet képviselte, hogy a vazallusnak szolgálnia kell hűbérurát az állam területén kívül, ha az hűbérúr hajlandó kifizetni a költségeit, de amennyiben nem fizet, a vazallus sem köteles szolgálni.[15]
Jacobus Arditionis nevéhez fűződik egy másik munka is, a Capitula extraordinaria Jacobi de Ardizone. Ez a munka császári konstitúciók, pápai dekretálisok és más tisztázatlan eredetű iratok rendezetlen gyűjteménye, amelyet Jacobus Arditionis gyűjtött össze, és a Libri Feudorum függelékeként másolták és később nyomtatták ki. A Capitula extraordinaria Jacobi de Ardizone nagy része egyébként a Summa iuris feudorum Jacobi de Ardizone nyomtatott kiadásaiban is szerepel, a De feudis et beneficiis constitutiones imperiales című 150. fejezetben.
E fejezet a következő részletet tartalmazza: "A tapasztalatból régi gyakorlatként ismertük meg, hogy a hűbéresek a hűbérurak költségén teljesítenek szolgálatot, ha másként nem állapodtak meg. Mert az a tisztességes, hogy azok kapjanak megtérítést, akik ebben az időben szolgálatot teljesítettek, mert senkit sem lehet arra kötelezni, hogy a saját költségén katonai szolgálatot teljesítsen, különösen, ha a saját városállamán kívül kell a szolgálat teljesítése céljából fáradoznia."[16]
Amint látjuk, mindkét forrás lényege megegyezik, és mindkettő ugyanahhoz a szerzőhöz köthető. A Capitula eredete tisztázatlan, különösen az idézett szakasz eredetét nehéz megmondani, mert a többi szakasznál a kibocsátó császár vagy a pápa neve általában fel van tüntetve, itt viszont nincs, ezért az is feltehető, hogy az idézett rész eredetileg glossza volt vagy egy jogi szakvélemény része.
A Summa iuris feudorum Jacobi de Ardizone és a Capitula extraordinaria Jacobi de Ardizone még jobban hasonlít az Aranybullához, mint a Libri Feudorum 2.28.pr eredeti szövege, ezért feltehető, hogy szorosabb kapcsolat van az Aranybulla és Jacobus Arditionis (Jacobus de Ardizone) között. Az Aranybulla megfogalmazása idején Jacobus Arditionis Summája a legkorszerűbb hűbérjogi szakirodalom közé számított, így valószínű, hogy a kissé elavult, akkor kb. száz éves Libri Feudorum korábbi redakciója helyett talán Jacobus Arditionis Summája volt az Aranybulla egyik forrása.
Bár Magyarországon a király nem hűbéri alapon, hanem uralkodói jogon várt hűséget és szolgálatot a nemesektől, ezért nem beszélhetünk nyugat-európai értelemben vett hűbériségről Magyarországon, ez még nem zárta ki azt, hogy a Libri Feudorum egyes szabályai mintául szolgáljanak a magyar törvények megfogalmazásához vagy egyes magyar jogintézmények kialakításához.
- 23/24 -
Ha az egyik szerződő fél nem tartja be a szerződést, a vétlen félnek sem kötelessége betartani azt (fides non est servanda ei qui non servat fidem). Ez az elv a kánonjog hatására nyert elismerést a jogtudományban.[17]
A hűbéri jogviszony mindkét felet kötelezi, ezért ha az egyik fél megszegi a szerződést, a másik féltől sem várható el, hogy a hűbéri viszonyt fenntartsa. A szerződésszegés kérdése a hűbéri jogban annyival bonyolultabb, hogy a jogviszonynak dologi oldala is volt, a szerződésszegést a jog a hűbérbirtok elvesztésével büntette. Szerződésszegés, azaz hűtlenség esetén a hűbérúr visszakérhette a hűbérbe adott földeket, mivel nem lenne igazságos, hogy az egyik fél köteles legyen teljesíteni az ígéreteit, ha a másik megszegi az övéit. A szerződésszegéshez azonban szükséges volt a szerződésszegő fél vétkessége (culpa, felonia).
A Libri Feudorum is hangsúlyozta, hogy a hűbéri viszony természete az, hogy a fejedelem nem veheti el hűbéresei birtokát azok vétkes szerződésszegése (culpa) nélkül.[18] Másutt a Libri Feudorum a császári törvényt idézve hangsúlyozta, hogy bűnösségének, vétkességének (culpa) megállapítása nélkül senkit nem lehet kivetni a hűbéri jogon használt birtokából.[19]
A 1222. évi magyar Aranybulla a ius commune mintájára rendelkezett hasonlóképpen. Az Aranybulla előírta, hogy "becsületes szolgálattal szerzett birtokaitól soha senkit se fosszanak meg."[20] Az Aranybulla e rendelkezése a becsületes szolgálatok révén, érvényes jogcímmel szerzett birtokok védelmét szolgálta. Valószínű, hogy ennek a rendelkezésnek a mintáját is a kánonjogban vagy a hűbéri jogban kell keresnünk.
Johannes Teutonicus szerint senkit sem lehet vétkessége nélkül megfosztani a javadalmas birtokaitól (nullus debet privari suo beneficio sine culpa).[21] Egy másik helyen Johannes Teutonicus azt írta, hogy senkit sem lehet megfosztani a jogaitól, hacsak nem követett el súlyos bűncselekményt.[22] A hűbéri jogban ezeket a súlyos bűncselekményeket hűtlenségnek (felonia, infidelitas) nevezték.
A hűbéres vétkes szerződésszegését a Libri Feudorum és a hűbérjogi summák csoportosították, de átvette a kánonjog is a Liber Extra 3.20 címében.
A hűbéres szerződésszegést, azaz hűtlenséget (felonia) követett el, és elvesztette a hűbérbirtokot, ha a) a hűbérbirtokot a vazallus jogtalanul megkísérelte elidegeníteni vagy a hűbérúr tulajdonjogát kétségbe vonta, b) ha a hűbéres a hűbérura ellen karddal vagy méreggel merényletet kísérelt meg vagy egyéb módon az életére tört,[23] vagy a várát megostromolta, c) a csatatéren urát cserben hagyta, vagy nem nyújtott segítséget neki,[24] d) a hűbérurat fenyegető sú-
- 24/25 -
lyos veszélyről a hűbérurat előre nem figyelmeztette, noha tudomása volt a veszélyről,[15] e) felfedte, elárulta az ura magántitkait, bizalmas információkat osztott meg ellenségével,[16] f) elcsábította a hűbérúr feleségét, lányát, nőtestvérét, menyét, leányunokáját,[17] g) feljelentette urát,[18] pert indított ura ellen,[19] ura ellen tanúskodott, ide nem értve az önvédelem esetét és a hűbéri jogvitákból eredő eljárásokat, h) elmulasztotta a hűbéri eskü letételét, i) a szokásjog szerinti katonai szolgálatok teljesítését elmulasztotta, és azt pénzzel sem váltotta meg, amennyiben erre lehetőség volt, j) a hűbérurát nem kísérte el a császár római megkoronázására, k) a hűbéri szerződésben kikötött egyéb szolgálatok teljesítését felszólítás ellenére elmulasztotta.
Ha a hűbéres a fenti cselekményeket vagy mulasztásokat elkövette, felonia címén szerződésszegést követett el, és elveszítette a hűbérbirtokot, amely visszaszállt hűbérurára, és újból eladományozhatóvá vált. Általában olyan súlyos cselekmények voltak a hűtlenség esetei alá sorolhatók, amelyek a hűbéres és a hűbérúr közötti viszony megromlását jelentették. A felonia esetein kívül a hűbérbirtokot elvesztette az is, aki a hadi szolgálatra képtelenné vált, megsüketült, megnémult, megbénult, lesántult. Ha a hűbérbirtok ősi volt, akkor általában a hadi szolgálatra való képtelenség nem eredményezte a hűbérbirtok elvesztését, mert ekkor teljesítési segéd útján (per substitutum) kellett szolgálnia vagy a hadi szolgálatokat pénzzel megválthatta a hűbéres.
Mivel a hűbéri szerződés kölcsönös volt, a hűbérúr által a hűbéres ellen elkövetett hűtlenség a hűbérúr megbüntetését eredményezhette. Általában ugyanazokat az eseteket büntették, mint amelyeket a hűbéres a hűbérúr ellen elkövethetett, kivéve azokat, amelyek a dolog természetéből következően csak a hűbéresre voltak alkalmazhatók. Így például a hűbérúr szerződésszegésének tekintették, ha a hűbérúr a hűbéresét megverte, megütötte vagy megölte, vagy a feleségét, leányát megerőszakolta vagy elcsábította, a hűbéres használati tulajdonának zavartalan gyakorlását akadályozta, a hűbérest feljelentette, a hűbéres ellen tanúskodott, kivéve a polgári pereket. Ha a hűbérúr az említett cselekményeket elkövette, vagy a hűbéri szerződésből eredő egyéb, a szokásjog által lényegesnek tartott kötelezettségeit megszegte, vétkessége esetén őt is szankcionálta a bíróság vagy a hűbérúr hűbérura.
A hűbérjogban a Libri Feudorum a hűbéres jogai között felsorolta a hűbérúr elleni fellépés jogát is mint végső eszközt arra az esetre, ha a hűbérúr még az őt elítélő bíróságnak sem engedelmeskedne. A Libri Feudorum 2.22.1 szerint ha a hűbérúr és a hűbéres között vita támad, a hűbéres forduljon az illetékes bírósághoz. A bíróság háromszor szólítsa fel a hűbérurat az engedelmességre. Ha a hűbérúrnál ez süket fülekre találna, a hűbéres forduljon a felettes hatalomhoz, és ha hűbérúr
- 25/26 -
továbbra is vonakodik, a hűbéresnek joga van a hűbérúr vagyonát lefoglalni, és abból kielégítést keresni, sőt a Libri Feudorum úgy fogalmaz, a hűbérurat kirabolni (depraedare).[30]
A fentiekben összefoglalóan vázoltuk a középkori hűbéri jog lényegesebb vonásait. Az összefoglaló kép alapján eklatánssá váltak a hűbériség legfontosabb jellemzői. Bár Magyarországon nem alakult ki a lombard hűbériség Észak-Itáliára jellemző rendszere, a fenti tanulmányban bemutatott párhuzamok alapján nyilvánvaló, hogy a Libri Feudorum a magyar viszonyokra is hatott, a kánonjog és a ius commune közvetítésével. ■
JEGYZETEK
[1] Kajtár István: Egyetemes jogtörténet. I., Dialóg-Campus. Pécs. 1997.; Bónis Péter-Gönczi Katalin-Koncz Ibolya-Stipta István: Egyetemes állam- és jogtörténet, Patrocinium, Budapest 2019. 97-114. o. A glosszátorok korához a magyar szakirodalomból vö. Kecskés László: A polgári jog fejlődése a kontinentális Európa nagy jogrendszereiben, Dialóg-Campus, Budapest 2004.
[2] Maria Gigliola di Renzo Villata: La formazione dei Libri Feudorum. In: Il feudalesimo nell'alto Medioevo, Spoleto, 2000, 651-720. o.; Fiedrich Prinz: Vasallität und Stiftsvasallität: Die Rolle der Kirche im Karolingischen und ottonischen Herrschaftssystem. In: Il feudalesimo nell'alto Medioevo, Spoleto, 2000, 851-874. o.; Gerhard Dilcher: Die Entwicklung des Lehnswesens in Deutschland zwischen Saliern und Staufern. In: Il feudalesimo nell'alto Medioevo, Spoleto, 2000, 265-304. o.
[3] Karl Lehmann: Das langobardische Lehnrecht (Handschriften, Textentwicklung, ältester Text und Vulgattext, nebst den capitula extraordinaria), Dietrich'sche Verlag. Göttingen 1895. A glosszátorok középkori írásainak és a Libri Feudorumnak az idézésekor a nemzetközi szakirodalomban meghonosodott elveket követtük, ld. pl. Calasso, F., Introduzione al diritto comune, Giuffre, Milano 1951.
[4] A magyar hűbériség és a nyugat-európai hűbéri jog kapcsolatáról vö. Bónis György: Hűbériség és rendiség a középkori magyar jogban. Osiris Kiadó. Budapest 2003. Az Aranybulláról vö. Besenyei Lajos-Érszegi Géza- Maurizio Pedrazza Gorlero (szerk.): De Bulla Aurea Andreae regis Hungariae MCCXXII, Verona 1999.; Horváth Attila: Az 1222. évi Aranybulla, mint a történeti alkotmányunk sarkalatos törvénye, in Bulla Aurea 800: Nyolc évszázad közjogi üzenete, Budapest, 2022, 95-127. o.
[5] Piero Busdraghi: Rapporti di vassallaggio e assegnazioni in beneficio nel Regno italico anteriormente alla costituzione di Corrado II. In: Il feudalesimo nell'alto Medioevo. Centro italiano di studi sull'alto medioevo. Spoleto 2000. 149-170. o.;
[6] Libri Feudorum 2.1.1.: Sciendum est itaque feudum sive beneficium non nisi in rebus soli aut solo cohaerentibus aut in his quae inter immobilia computantur, veluti cum de camera aut de caneva feudum datur, posse consistere ac feudum neminem posse acquirere nisi investitura aut successione.
[7] Libri Feudorum 1.25.pr.: Sciendum est feudum sine investitura nullo modo constitui posse, etsi domino iubente quis alicuius rei possessionem nomine feudi nanciscatur et teneat.
[8] Libri Feudorum 2.26.24.: Domino committente feloniam, ut ita dicam, per quam vasallus amitteret feudum si eam committeret, responsum est proprietatem ad vasallum pertinere, sive peccaverit in vasallum sive in alium.
[9] Libri Feudorum 2.47.: Sed prior sententia mihi placet non habita distinctione qualis vasallus sit, utrum per sacramentum vel non.
[10] Libri Feudorum 2.6.: In epistola Philiberti episcopi in Decretis causa .xxii. De forma fidelitatis aliquid scribere monitus haec vobis quae sequuntur breviter ex librorum auctoritate notavi. Qui domino suo fidelitatem iurat, ista sex in memoria semper debet: incolume, tutum, honestum, utile, facile, possibile. Incolume, ne sit in damno domino suo de corpore suo. Tutum, ne sit ei in damno de secreto suo vel de munitionibus suis, per quas tutus esse potest. Honestum, ne sit ei in damno de sua iustitia vel de aliis causis quae ad honestatem eius pertinere noscuntur. Utile, ne sit ei in damno de suis possessionibus. Facile vel possibile, ne id bonum quod dominus suus facere poterat leviter, faciat ei difficile neve id quod possibile ei erat faciat impossibile. Ut fidelis haec documenta caveat iustum est. Sed quia non sufficit abstinere a malo nisi faciat quod bonum est, restat ut in sex praedictis consilium et auxilium domino praestet si beneficio vult dignus videri et de fidelitate esse salvus quam ei iuravit. Dominus quoque in his omnibus vicem fideli suo reddere debet, quod si non fecerit merito censebitur malefidus, sicut ille qui in eorum praevaricatione vel faciendo vel consentiendo deprehensus fuerit perfidus et periurus.
- 26/27 -
[11] Andreas de Isernia: Commentaria in usus et consuetudines feudorum, Francofurti ad Moenum, 1629, 339. o.: "Fidelitas inest feudo, non servitium."
[12] Libri Feudorum 2.28.pr.: Domino guerram facienti alicui, si sciatur quod iuste aut cum dubitatur, vasallus ut eum adiuvet tenetur. Sed cum palam est quod irrationabiliter eam facit, adiuvet eum ad eius defensionem; ad offendendum vero eum adiuvet si vult. Sed si eum adiuvare noluerit, non tamen feudum perdet: Obertus et Gerardus. Alii vero sine distinctione dicunt semper debere eum adiuvare, sed Obertus et Gerardus eo utuntur argumento quod quemadmodum dominum excommunicatum vel a lege bannitum, non est obligatus vasallus ad adiuvandum vel servitium eum praestandum, immo solutus est interim sacramento fidelitatis, nisi ab ecclesia vel a rege fuerit restitutus ita nec istum iniuste guerram alicui facientem.
[13] Hostiensis: Summa in X.3.20., de feudis, no. 10, Venetiis 1574, coll. 974.: "Quoniam non tenetur vasallus dominum adiuvare, si velit aliquem offendere; nisi ad domini defensionem, vel nisi dubitetur iuste vel iniuste guerram faciat."
[14] Hugutius: Summa in C.22 q.5 c.18, s.v. consilium et auxilium: "Quid si uelit inuadere illum uel res eius? In hoc casu non ei tenetur obedire nisi iustum esset bellum."
[15] Jacobus de Ardizone: Summa sive Epitome Iuris Feudorum, Coloniae 1569. fol. 10r: "Vasallus debet servire domino extra civitatem, si dominus vult praestare expensas, ut dictum est, alioquin non."
[16] Jacobus de Ardizone: Summa sive Epitome Iuris Feudorum, Coloniae 1569. fol. 126v: "Antiquatum esse ipsis rerum experimentis nos ipsi cognovimus, fideles, nisi aliud contractibus pactiones insertae desiderent, dominorum sumptibus eisdem servitia ministrare. Justum namque est, ut illi consequantur stipendium, quo tempore suum commodare reperiuntur obsequium, praesertim cum nec quisquam propriis cogatur impendiis militare, maxime cum extra civitatis suae tentoria servitiis exhibendis eos convenit fatigari."
[17] Az vitatott, hogy a tévesen Irneriusnak tulajdonított Summa Trecensis hasonló megjegyzése hatott-e a kánonjogra. Hermann Fitting: Die Summa Codicis des Irnerius, Guttentag, Berlin 1894, 26. o.: "Iniquum est enim ei qui contra fidem fecit fidem servari."
[18] Libri Feudorum 1.7.pr.: "Natura feudi haec est ut si princeps investierit capitaneos suos de aliquo feudo, non potest eos disvestire sine culpa."
[19] Libri Feudorum 1.21(22).2.: "Sancimus ut nemo miles eiiciatur de possessione sui beneficii nisi convicta culpa."
[20] Aranybulla 1222: 17. tc.: "Possessionibus etiam quas quis iusto servitio obtinuerit, aliquo tempore non privetur."
[21] Johannes Teutonicus: Gl. nisi gravi ad C. 16 qu. 7 c.38., Lugduni 1584, coll. 1171: "Item arg. quod nullus debet privari suo beneficio sine culpa sua, ut 56. dist. c. satis perversum (D.56 c.7)."
[22] Johannes Teutonicus: Gl. satis perversum ad D. 56 c.7., Romae 1581, coll. 391.: "non enim privandus est quis iure suo, nisi pro gravissimo delicto."
[23] Libri Feudorum 2.24.5.: Porro si dominum ut ita loquar assalierit, vel vicum in quo est per vim aggressus fuerit, vel impias manus in personam domini ubicunque iniecerit, vel alias graves et inhonestas iniurias intulerit, vel morti eius veneno vel gladio vel aliter insidiatus fuerit, beneficium amittat.
[24] Libri Feudorum 2.24.1.: Item qui dominum suum cum quo ad praelium iverit in acie periclitantem dimiserit, beneficio indignum se iudicavit.
[25] Libri Feudorum 2.24.3.: Praeterea si vasallus praescierit quemlibet contra dominum suum assaltum mortem, captionem, aut grandem patrimonii iacturam molientem, debet dominum super hoc quam citius potest certiorare ut proinde dominus sciens prudensque periculum valeat declinare. Quod si forte fidelis qui esse debuerit dolosus vel negligens super hoc inventus fuerit, se beneficio cariturum agnoscat.
[26] Libri Feudorum 1.16(17).: Si capitanei vel maiores valvasores qui hodie vocantur capitanei, licet improprie dicantur minores, seniores in bello dimiserint, vel si credentiam ad eorum damnum scienter manifestaverint, si valvasores seniorum uxores adulteraverint, si scienter seniores assalierint sive similes culpas commiserint, beneficio carere debent.
[27] Libri Feudorum 2.24.4.: Rursus si domini vel dominae filiae vel nurui aut sorori in domo adhuc manenti, quae in capillo dicitur, sese immiscuierit, feudum quo se monstravit indignus carere debet.
[28] Libri Feudorum 2.24.7.: Sed et qui delator domini sui exstiterit et per suam delationem grave dispendium eum sustinere fecerit, vel si cognoverit dominum inclusum et eum cum potuerit non liberaverit, indignationem domini non evitabit.
[29] A polgári perek indítását nem tiltották, legalábbis a Libri Feudorum úgy tudósít, hogy ez egyes jogtudósi vélemények szerint nem volt tiltott, vö. Libri Feudorum 2.33.4.: Similiter vasallus dominum accusare vel testimonium contra eum reddere non potest in civili causa modica aut criminali (quidam tamen dicunt in criminali non licere, in civili licere), in quibus si contra fecerit feudo privabitur.
- 27/28 -
[30] Libri Feudorum 2.22.1.: "Quod si ter admonitus facere noluerit, tunc liceat vasallo ad aliam maiorem potestatem ire et sibi consulere. Et si dominus ei iustitiam facere noluerit, poterit eum depraedare."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző habilitált egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem Állam- és Jogtudományi Kar.
Visszaugrás
