Europa Regina képén, amely Hamza Gábor bővített és átdolgozott monográfiájának második kiadását díszíti, a 16. századi művész[1] a fenséges nőalak csípőjének bal oldalán helyezte el Vngariát. A szív tájékán Germania, a nyak alatti részen Gallia, a koronán és a fejen Hispania, az országalmát tartó bal karon Itália, a jogart tartó jobb karon Dánia látható. Vngaria "ikertestvére" a csípő jobb oldalán Polonia, míg a királynő szétterülő szoknyáját a korabeli keleti és délszláv térség államai, illetve régiói díszítik azzal, hogy a szoknya alsó szegélyénél balra Gracia, jobbra pedig Scythia és Tartaria is feltűnik. Ezen a beszédes képen Anglia és Scandia a királynő testéhez nem kapcsolódik; az előző a nyakról jobbra, mint egy nyaksál sodródik a hullámokon, az utóbbi pedig szilárdan áll jobbra, kellő távolságtartással a királyi alaktól.
Bár a 488 oldal terjedelmű mű nem a magyar jogfejlődésre koncentrál, hanem az Europa Regina egyes testrészeit összetartó, és ezért közös európai hagyaték egyik meghatározó elemének tekinthető "kötőszövetre", a római jogi tradícióra, a jogi ikonográfia képi eszközeinek üzenetére[2] érzékeny olvasót ebből az újkori ábrázolásból elsőként az ragadja meg, hogy Europa Regina szívének és fejének legalább akkora szüksége volt Vngariára és a többi, talán kevésbé nemesnek tekintett testrészre, mint Agrippa Menenius Lanatus consul tanmeséjében a szájnak az ételt a szájhoz emelő kézre.
Sajátos, hogy a modern és posztmodern európai jogtörténet-tudomány nyugati képviselői nem egy esetben mégsem ebből az organikus Európa-felfogásból indulnak ki, hanem kontinensünk jogfejlődését tekintve központi államokról és peremterületekről beszélnek, vizsgálódásuk középpontjába túlnyomórészt az előbbit helyezve. Jó példa erre a European Legal History című tankönyv (1994), melynek bevezetőjében a szerzők, Olivia Robinson, David Fergus és William Gordon rögzítik, hogy értelmezésükben mit jelent az európai jogtörténet. Azokat az államokat sorolják az európai jogi kultúrához és hagyományhoz, amelyek "közös jogi örökséggel rendelkeznek", mégpedig olyan örökséggel, amelynek "alapja a római jog és a kánoni jogtudomány, illetve a feudális jog és a szokásjog". Ezzel olyan általános meghatározást adnak, amelyet többé-kevésbé találónak érezhet a földrajzi Európa térségéből származó bármely olvasó. A tankönyv szerzői azonban gondolatmenetüket továbbfűzik: bár Skandinávia, Lengyelország és Magyarország, vagy akár Spanyolország is a nyugati kereszténységhez tartozott, "ezek az országok nem voltak központi területei annak a jogi gondolkodásnak", amely tartósan befolyásolta a Nyugat nagy részét. Elismerik ugyan, hogy Anglia sem volt közvetlenül érintett ebben a fejlődésben, mégis úgy vélik, hogy a viszonylag elszigetelt angol jogfejlődés vizsgálata az európai jogtörténet keretein belül Anglia és Franciaország szoros kapcsolata miatt, valamint az angol jognak a gyarmatvilágra gyakorolt hatása miatt szükséges. Európa szívének Itáliát, Franciaországot és a Sacrum Romanum Imperiumot tekintik,[3] tankönyvükben tehát a joghallgatók számára ezeknek az államoknak, valamint Angliának a jogfejlődését mutatják be, míg a "nem központi" területekkel egyáltalán nem foglalkoznak. Azon már különösebben nem is csodálkozik olvasójuk, hogy az egykori szovjet blokknak azokról az országairól, amelyek kétséget kizáróan a földrajzi Európához tartoznak, az utolsó, európai egységesüléssel foglalkozó fejezetben sincs említés. Nem vitatott, hogy a szerző előjoga dönteni vizsgálata tárgyáról és annak kiterjedéséről, mindazonáltal elvárható, hogy a mű címe ehhez a döntéshez igazodjon. Példánknál maradva a kérdés tehát az, hogy a szerzők milyen Európa-képet közvetítenek tankönyvükben a joghallgatók felé.
Természetesen találhatók a jogi szakkönyvtárakban különböző korszakokból olyan művek is, amelyek óvato-
- 286/287 -
sabban közelítenek ahhoz a kérdéshez, hogy mit kell érteni a jogtörténet-tudományban Európa alatt, ezek azonban rendszerint európai jogösszehasonlításra vállalkozó monográfiák vagy tanulmánykötetek, melyekben a vizsgálat tárgya bizonyos szempontból közös nevezőt képez az európai térségben. Heinrich Mitteis Európa-fogalma (1940) a Sacrum Romanum Imperiumtól Itálián, Franciaországon és Anglián keresztül a kelet-európai államokig terjed. Igaz, a feudális korszak összehasonlító alkotmánytörténetével foglalkozó művében tíz oldalt szánt csak a "keleti" térségre,[4] és ebbe sorolja Magyarországot is, amelynek az alkotmányfejlődését az államalapítástól a török kiűzéséig terjedő mintegy hétszáz évben (1000-1686) négy oldalon foglalja össze, mindez némileg magyarázható azzal, hogy a maga korában[5] az érintett térség alkotmánytörténeti szakirodalma sporadikusan volt csak valamely nyugat-európai nyelven is elérhető. A példákat folytatva a II. világháború után még romokban álló kontinensen Paul Koschaker a római jogi tradícióban találta meg a közös nevezőt (1947),[6] amely eltérő intenzitással, de kétségtelenül befolyásolta Europa Regina minden "testrészének" a jogfejlődését, míg Gunther Wesener számára a római jog mellett az univerzális karakterű természetjog jelentette az összehasonlítás alapját (1978).[7]
Azonban még európai összehasonlító jogi művek esetében sem feltétlenül váltja ki a kutatók érdeklődését az, ami az Elbától keletre húzódik. Említhető Helmut Coing kétkötetes "európai" magánjogtörténete (1989), amely - ahogy erre a belső címlapon található alcím figyelmeztet - kizárólag Nyugat-Európára szűkíti le a magánjogi intézmények fejlődéstörténetének bemutatását,[8] vagy Walter Pintens tanulmánya, melyben egy bekezdés erejéig tesz említést a "kelet-európai" házassági vagyonjogi rendszerekről a szerző, bár olvasója a cím alapján tőle is teljes európai jogösszehasonlítást várna (2008).[9] Úgy tűnik, ez a nivellálás a centrumországok és a "perifériák" között csak a regionális jogösszehasonlítást célul kitűző műveknél tűnik el, melyre az utóbbi évekből üdítő, hazánkat is érintő példa a magánjog területéről a regensburgi székhelyű Instituts für Ostrecht (IOR) igazgatója, Martin Löhning kezdeményezése.[10] Az ilyen típusú kutatásoknál azonban az a jellemző, hogy a domináns jogi kultúrának a szomszédos országok jogfejlődésre és a regionális jogegységesítésre gyakorolt hatását vizsgálják, mint ahogy két, történetében egymáshoz számos szállal kapcsolódó ország magánjogfejlődésének az összehasonlítása esetében is egy hatást gyakorló és egy hatást befogadó térség összehasonlításáról van szó.[11]
A megcsonkított Europa Regina-képnek Hamza Gábor korábbi művei alapján sem híve, Az európai magánjog fejlődése a kezdetektől a XX. század végéig című monográfiája második kiadásában[12] azonban több vonatkozásban is változtat az első kiadásban alkalmazott módszerhez képest, aminek az eredménye egy univerzális igényű áttekintés lesz. Ha nem is kizárólagosan, de döntő mértékben a római jog továbbélésére, illetve hatástörténetének a bemutatására helyezi a hangsúlyt. A római jogi tradíció, ahogyan a szerző az előszóban fogalmaz, az európai kulturális identitás olyan alapköve, amely az egyetemes magánjogtörténeten belül elsődleges jelentőséggel rendelkezik. Úgy véli, hogy a római jog a legtöbb ország magánjoga esetében még akkor is az integráció fontos eszköze, ha recepciójára teljességében nem került sor, és ezért komoly szerepet lehet ma is a ius commune Europeaum megteremtésében. Egyet kell értenünk a szerzővel abban is, hogy - a munka terjedelmi korlátai között - a vizsgálat kiterjed a kánonjog anyagára is, amelynek a ius communéra gyakorolt hatása jellemző módon a hazai és az európai jogtörténet-tudományban is háttérbe szorul. Arra, hogy a kánonjog egymásra épülő rétegei közül az ó- és újszövetségi jogintézményeket és jogelveket is bemutassa, ebben a műben nem vállalkozhatott, de más, elsősorban a természetjogi gondolkodók magánjogfejlődésre gyakorolt hatásával foglalkozó tanulmányaiból nyilvánvaló, hogy
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
