Gábort régóta ismerem. Évfolyamtársak voltunk az egyetemen, majd évekkel később örömmel láttuk viszont egymást a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara Munkajogi Tanszékén, ahol akkor Gábor már javában építette tudományos karrierjét a tanszék adjunktusaként.
Már ennek is lassan egy évtizede, és ez idő alatt mindig számíthattam Gáborra kollégaként és barátként is, akár szakmai kérdésekről, akár az egyetem adminisztrációs útvesztőjéről lett légyen szó, nem is beszélve a világjárvány alatti online oktatás és vizsgáztatás nehézségeinek leküzdéséről.
Éppen ezért örömmel tettem eleget Pál Lajos felkérésének, hogy írjak beszámolót Kártyás Gábor habilitációs előadásáról a Munkajog című folyóiratba.
Gábor 2012-ben védte meg PhD-dolgozatát Munkaerő-kölcsönzés Magyarországon és az Európai Unióban címmel, oktatói munkája mellett azóta is folyamatosan kutat és publikál a munkajog különböző területein. 2016-ban jelent meg országos jelentőségű szakkönyve azonos címmel a Wolters Kluwer Kiadó gondozásában, amelyért azóta is hálás valamennyi munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó gyakorló jogász kolléga. Közel egy évtized munkaerő-kölcsönzés után Gábor a habilitációs előadásához más, de a munkaerő-kölcsönzéshez mégis erősen kapcsolódó témát választott, mégpedig a kiküldetési irányelv módosításával szembeni semmiségi eljárás által felvetett kérdések vizsgálatát.
A habilitációs előadásra 2020. október 1. napján került sor a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Kara II. János Pál pápa dísztermében, Szabó István dékán úr levezető elnöklete alatt. Különleges helyzet volt ez a jelölt, a dékán úr, a szervezők és a hallgatóság számára egyaránt, hiszen még mindig nem szoktunk hozzá - én legalábbis biztosan nem - a járványhelyzet indokolta hibrid - online és személyes - részvétel viszontagságaihoz. Külön dicséret illeti egyetemi kollégáinkat erőfeszítéseikért, hogy mindent megtettek a megfelelő kép- és hangminőség biztosítása érdekében, és műszaki gond esetén azonnal segítettek.
Bár a jelen beszámoló kereteit nyilvánvalóan meghaladja egy habilitációs dolgozat ismertetése, a téma annyira érdekfeszítő, hogy muszáj kitérni az előadás tartalmára is néhány gondolat erejéig.
A habilitáció - és az előadás - alaptémája, hogy a munkaerő szabad áramlása - azaz a munkavállalói mobilitás - alapvetően két módon valósul meg az Európai Unióban. Az egyik jogi alapja az Európai Unió működéséről szóló szerződés (a továbbiakban: EUMSZ) 45. cikke, amely biztosítja a tagállami állampolgár számára, hogy a szabad mozgás jogával élve egy másik tagállamban vállaljon munkát. Ebben az esetben a munkavállalót munkaviszonya során a munkavállalás helye szerinti munkavállalókkal azonos elbánás és jogok illetik meg a foglalkoztatása során. A másik lehetőség jogi alapja az EUMSZ 56. cikkén - a szolgáltatásnyújtás szabadságán - alapuló kiküldetés, amikor a munkavállaló egy másik tagállamban meghatározott szolgáltatás teljesítése céljából ideiglenes jelleggel végez munkát. Ebben az esetben a munkavállalóra a kiküldő ország jogszabályai vonatkoznak, a munkavégzés helye szerinti tagállam joga alapján csak egyes jogosultságok illetik meg, ezek közül kiemelendő a kötelező bérelemek alkalmazása, a maximális munkaidő és minimális pihenőidő, a minimális éves szabadság, a munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételei munkaerő-kölcsönzés esetén, egészséges és biztonságos munkavégzés követelményei és a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód.
A 96/71/EK irányelv, az ún. kiküldetési irányelv[1] a szolgáltatások szabad áramlását és a kiküldött munkavállalók védelmét egyidejűleg kívánta szolgálni, e két cél között próbált egyensúlyt teremteni, és ennek mentén született a kiküldetési irányelvet módosító 2018/957/EU irányelv[2] is.
A jelölt előadásában rámutatott, hogy a kiküldött munkavállalókra alkalmazandó munkafeltételek körüli vita nem ért véget a módosító irányelv elfogadásával. A magyar és a lengyel kormány ugyanis semmisségi eljárást indított, elsősorban azt vitatva, hogy a módosítással kibővített "kemény mag" (az irányelv alapján a fogadó állam jogából alkalmazandó szabályok köre) már nem egyeztethető össze a szolgáltatásnyújtás szabadságával. A keresetek több figyelemre méltó - természetesen a kiküldő tagállam szerepében megfogalmazott - jogi érvet tartalmaznak, amelyek a szabályozás régóta ismert ellentmondásaira világítanak rá.
A jelölt a magyar és a lengyel álláspont ismertetésekor kifejtette, hogy a keresetek szerint valójában a munkavállalók védelmére irányuló jogszabályt nem lehetett volna a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó jogalapon elfogadni. A szakirodalomban kezdetektől fogva ismert ez a kétségtelen ellentmondás a kiküldetési irányelv jogalapjával
- 68/69 -
összefüggésben. Az irányelv ugyanis éppen olyan munkajogi szabályok meghatározására irányul, amelyeket a fogadó állam anélkül alkalmazhat a kiküldött munkavállalókra, hogy a szolgáltatásnyújtásra gyakorolt korlátozó hatást igazolnia kellene. Az Európai Unió Bírósága (a továbbiakban: Bíróság) ezzel a problémával eddig egyetlen ügyben sem foglalkozott, a módosító irányelv elleni semmisségi eljárásban viszont pont kerülhet ennek a vitának a végére.
A jelölt ismertette a magyar kormány másodlagos kérelmét is. Eszerint, ha a Bíróság nem is látna kivetnivalót a szerződési jogalap megválasztásában, a díjazásra vonatkozó új szabályok a szolgáltatásnyújtás szükségtelen és aránytalan korlátozását jelentik. Gábor álláspontja szerint ez az érv sem tűnik alaptalannak, hiszen a kiküldetési irányelv elfogadása előtt a Bíróság csak igen szigorú feltételek mellett tartotta kiterjeszthetőnek a fogadó állam minimálbérszabályait a kiküldött munkavállalókra. A jelölt szerint ugyanakkor a vizsgálandó kérdés valójában az, hogy az elsődleges jog szerinti általános szabállyal (a szolgáltatásnyújtás szabadsága csak bizonyos feltételekkel korlátozható) összeegyeztethető-e az irányelvben mint másodlagos jogban foglalt speciális előírás (a kötelező díjazások minden további vizsgálat nélkül alkalmazandóak a kiküldött munkavállalókra). A felvetés nem alaptalan, amit a tizenkét + hat hónapos időtartam, a kiküldetésekre bevezetett új időkorlát kitöltése után alkalmazandó szabályok meghatározása körüli bizonytalanságokkal lényegében a jogalkotó maga is elismert. Érdekes ellentmondás ugyanakkor, hogy ugyanezt a dilemmát a magyar jogalkotó félretette az irányelv hazai átültetése kapcsán, és a maximális időtartam kitöltése után - tekintet nélkül a szolgáltatásnyújtás esetleges korlátozására - főszabály szerint teljes egészében alkalmazni rendeli a magyar munkajogot.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
