Közhely, hogy jó tankönyvet írni nehéz feladat. S különösen igaz ez a jogi tankönyvekre. Hiszen egyszerre kell megfelelni a könnyen tanulhatóság hallgatói igényének, a lábjegyzeteket vizslató tudományos, illetve a "forró" jogpolitikai témákban útmutatásra váró gyakorlati elvárásoknak. Az ezzel a kötetével egyébként immár a teljes magyar alkotmányjogot átfogó sorozatot létrehozó pécsi alkotóközösség nem tér ki a fenti kihívások elől. A várakozásoknak megfelelően alapos, végiggondolt könyvet adtak az olvasó kezébe.
Az alapjogokból vizsgára készülő hallgatók jól tanulható, áttekinthető, egységes szerkezetű könyvet vehetnek segítségül, és biztosak lehetnek benne, hogy ami a graduális képzésben elvárható, azt ebből a kötetből meg lehet tanulni. A további tájékozódást pedig kiválóan segítik a fejezetek végén elhelyezett irodalomjegyzékek, illetve a gondos végjegyzetek. Fájó viszont a tárgy- és esetmutató hiánya, hiszen ilyen nagy jogszabály- és esetmennyiségnél ez már az áttekinthetőség rovására is mehet. Sajnálatosan nem derül ki a kézirat lezárásának határideje, így nem lehet tudni, minek tulajdonítható, hogy például a 2004-ben meghozott harmadik gyűlöletbeszéd-határozatról nem történik említés - már évekkel ezelőtt elkészült a kézirat, vagy pedig tudatos szerkesztői szándék?
Az alkotmányjog tudománya iránt elkötelezetteknek sem okozhat csalódást a könyv: egyrészt a szerzők nemcsak törekedtek rá, de többé-kevésbé meg is valósították a magyar joggyakorlatot tárgyaló irodalom feldolgozását, ami a mai magyar jogi tankönyvek piacán már eleve teljesítménynek számít. Másrészt jól kivehető dogmatikai programmal fogtak neki a munkának, ami szintén ritkaság. Ezek alapján a könyv kiváló alapot nyújt arra, hogy a dolgok mögé kérdező tudományos viták kiindulópontja legyen. A lehetséges témákból ízelítőül fel is villantunk néhányat.
Kezdjük a könyv legfontosabb törekvésével, a dogmatikai célkitűzésekkel. Ahogy már az előszó kitér rá, a "szerzők egyrészt törekednek az egységes dogmatikai séma kialakítására, és olyan módszer kialakítására, amely rendszertani összefüggésében szemlélteti az alapvető jogokat, és egyértelmű definíciókra épül". De ez, ahogy ők is látják, elég nehéz feladatnak tűnik, hiszen ahogy az első fejezet hangsúlyozza: "az alkotmány normaszövege nem minden esetben felel meg a jogi egzaktság kritériumainak... Az alapvető jogok vonatkozásban ennek az egyik oka, hogy e jogoknak továbbra is absztrakt etikai-filozófiai jellegük van, és az egyes alapjogok az absztraktságuk, puszta etikai meghatározottságuk és jogdogmatikai meghatározottságuk fokában nagy eltéréseket mutatnak, aminek következtében cizelláltságuk és kimunkáltságuk is kívánnivalót hagy maga után." Ez tartalmi bizonytalansággal is jár, sokszor ugyanis nem egyértelmű, "hogy az alkotmányba foglalt egyes alapjogok milyen konkrét jogosultságokat jelentenek", vagy az sem, hogy ezek az alapjogok milyen módon érvényesíthetők. Kérdés azonban, hogy ezeket a problémákat kezelni lehet-e egy pusztán fogalomtisztázásra törekvő dogmatika keretein belül.
Az alapjogi dogmatikának az egyik legjellemzőbb sajátossága, hogy sokkal nagyobb szerepet szán a joggyakorlatnak a dogmatika alakításában, mint a többi jogterületen ez szokásos. (Bár az is lehet, hogy ha alaposabban megvizsgálnánk, azt találnánk, hogy minden területen így szokás...) Ez nem jelenti azt, hogy nincs szükség a hagyományos fogalomtisztázó dogmatikára; természetesen világossá kell tenni, mi a kérdéses alapjog funkciója, hol a helye az alapjogok rendszerében, mi a tárgya, azaz milyen értékeket hivatott védelemben részesíteni, kik lehetnek az alanyai, mi a tartalma, ennek a tartalomnak a védelmét milyen garanciákkal biztosítják és milyen feltételek mellett engedhető meg a szóban forgó alapjog korlátozása.
Igen ám, de ebben a felsorolásban a legfontosabb kérdés épp az utolsó, az alapjog korlátozásának problémája. Hiszen az alapjoggyakorlat leggyakoribb kérdése, hogy vajon milyen célból és milyen mértékben engedhető meg az alapjog korlátozása. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre válaszolni tudjunk, bizonyos gyakorlati elvek tisztázására van szükség. Az alapjog korlátozásának azokban az eseteiben mutatkozik meg igazán az, hogy az alapjogok gyakran gyakorlati elveket testesítenek meg, amikor két alapjog kollíziója esetén kell döntést hozni. S ekkor kiderül, hogy már az alapjogok funkciójának meghatározásához, tartalmának pontosabb megállapításához gyakorlati elveket kell mérlegelnünk. Ez viszont másfajta hozzáállást igényel, mint a definíciókra építő dogmatikai rendszerek. A tankönyv talán legvitathatóbb
- 151/152 -
vonása éppen ez, hogy ezt a fajta mérlegelési képességet nem próbálja meg tudatosan alakítani. A gyakorlati elvek mérlegelésének szerepére nagyobb hangsúlyt lehetett volna helyezni. Például úgy, hogy részletesen, példákon keresztül mutatja be a korlátozási tesztek működését.
Ezzel kapcsolatos az elvárások harmadik típusa is: egy jogi tankönyvtől az is elvárható, hogy segítsen a gyakorlati problémák megítélésében, hogy eldönthessük, melyik a dogmatikai érvelés, melyik alkotmányos megoldás a helyesebb. Ehhez az szükséges, hogy a szerzők a gyakorlat bizonytalanságainak felmutatásán túl támpontokat szolgáltassanak a helyes megoldások megtalálásához, vagy ha ezt nem is vállalják fel, legalább mutassák be az irodalomban megfogalmazódott releváns álláspontokat, ily módon is felkészítve a hallgatókat arra, hogy bizony ezekben a vitás kérdésekben nekik is állást kell majd foglalniuk. Netalán még az Alkotmánybíróság gyakorlatáról is ítéletet kell majd alkotniuk. A fentieket figyelembe véve nem meglepetés, ha azt állapítjuk meg, hogy a tankönyv ebben a vonatkozásban nyújt a legkevesebbet. Még a legvitatottabb kérdésekben, mint például az abortusz, az eutanázia vagy a gyűlöletbeszéd sem jeleníti meg a rivális álláspontokat. Pedig a joggyakorlat jövőbeli alakulását nagyban meghatározzák az irodalomban megfogalmazott elvárások, illetve az ezen elvárások alapján megfogalmazott kritikák.
Az alkotmányos demokráciák egyik fontos sajátossága, hogy alkotmányos vitáikat bizonyos normatív előfeltételek háttere előtt folytatják le. Ezek lehetnek vitathatók, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetnek kötelezettségek forrásai. A másik fontos sajátossága, hogy még a normatív előfeltételek elfogadása esetén is különböző megoldások lehetségesek, s azon múlik, hogy melyik érvelés a meggyőzőbb, hogy melyik érvelés fejezi ki a legjobban a normatív előfeltételek vagy másképpen: a bennünket összekötő politikai erkölcs elveinek tartalmát.
Amikor azt mérlegeljük, hogy a véleménynyilvánítás szabadságának hol húzódjanak a határai, különböző eredményre vezető gyakorlati elveket kell latolgatni. Itt nincs leíró beszédmód, vita van. Ez korántsem jelent szükségszerűen önkényes döntéshozatalt, de tudomásul kell venni, hogy a döntést csak bizonyos normatív elvek előfeltételezésével lehet meghozni. Ilyen normatív előfeltételeknek tekinthetjük a politikai erkölcs olyan alapvető elveit, amelyeket az alkotmány rögzít, például az egyenlő méltóság elvét, amelyen a Magyar Köztársaság politikai erkölcse is nyugszik.
Egyszóval a bizonyosságnak és az objektivitásnak itt mások a feltételei, mint a fogalmi tisztaságra törekvő dogmatika világában. Az alkotmányjog dogmatikája más észjárást követ, olyat, amely a mérlegelésnek, a vitának nagyobb teret enged, és előfeltételez egy bizonyos normatív racionalitást. Ezek a problémák azonban már messze túlmutatnak ennek az írásnak a keretein... Összességében elmondható, hogy végre megszületett egy színvonalas könyv, amellyel kapcsolatban ezeket a kérdéseket fel lehetett vetni - örüljünk neki.
(Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs, 2006. 4980 forint)
Ha egy joghallgató Szlovéniában, Hollandiában vagy Dél-Afrikában azt a feladatot kapná témavezetőjétől, írjon már egy rövid feljegyzést arról, hogyan is áll mondjuk a véleményszabadság szénája ebben a nemrég még forrongó kis országban, kis hazánkban, nagy bajban lenne. Nem azért, mert semmit nem találna, hiszen a kilencvenes években Halmai Gábor, Sajó András vagy Sólyom László által írt tanulmányok elérhetők a világ nagyobb könyvtáraiban, a Brunner-Sólyom-féle határozatgyűjtemény német, illetve angol kiadásában pedig megtalálhatók a legfontosabb alkotmánybírósági határozatok. Sajó András Liminting Goverment című monográfiája, illetve Kis János Constitutional democracy című könyve segítségével még átfogó politikai filozófiai értékeléshez is hozzá lehet férni, tehát anyag azért van. De átfogó, rendszerezett áttekintés még nem született az alapjogok magyarországi helyzetéről, ezért is figyelemre méltó ez a kötet, amely először tesz kísérletet erre.
Ez az összefoglalás a Fundamental Rights Europe and North America projekt keretében készült Albrecht Weber osnabrücki professzor felkérésére, Harmathy Attila és Balogh Zsolt itthoni koordinálásával. A projekt nem kevesebbre vállalkozott, mint hogy egységes szerkezetben, a vonatkozó esetjog és irodalom alapos feldolgozásával bemutassa az adott alapjogi gyakorlatot. Ahogy az előszóban Weber is hangsúlyozza, az Európai Uniónak
- 152/153 -
mint egyfajta jogközösségnek az alapja a szabadság, a demokrácia, az emberi és az alapjogok tisztelete. Az európai alapjogvédelem fejlődésében a strasbourgi bíróság kulcsszerepet játszott, illetve játszik még most is, ez indokolja, hogy egy ilyen, elsősorban a nemzeti szabályozásra koncentráló áttekintés tekintettel legyen a működésére. Az amerikai Legfelső Bíróság gyakorlata összefoglalásának igénye is jelzi, milyen fontos vonatkoztatási pontot jelent az európai alapjogvédelem számára a legrégebben működő alapjogvédő intézmény. S nyilván nagy újdonsága a kötetnek, hogy ebbe az európai perspektívába már bevonja a közép-európai államok gyakorlatának vizsgálatát is.
Az első két kötetben foglalják össze a projektben szereplő országok, az európai, illetve a strasbourgi bíróság gyakorlatának általános dogmatikai jellemzőit, a "német iskolának megfelelően". A szerzői gárdában olyan ismertebb professzorok is megtalálhatók, mint az amerikai részt író Donald Kommers, a lengyel Leszek Garlicki, vagy az Európai Bíróság tevékenységét többek között bemutató Manfred Zuleeg. Szimptomatikusnak tekinthető azonban, hogy ebben az általános részben nem szerepel a magyar anyag.
Ezt a két kötetet követik országonként a különös rész kötetei, amelyek az általános részhez hasonlóan angol, német vagy francia nyelven íródtak. Amennyiben mindegyik elkészül, kiváló kiindulópontjai lehetnek az összehasonlító vizsgálódásoknak.
A magyar különös rész német nyelvű. Három egységből áll: az első a klasszikus szabadságjogokat tárgyalja, a második a gazdasági, a harmadik pedig az úgynevezett egyenlőségi jogokat. Ez a projekt minden résztvevőjére vonatkozó egységes szerkezeti tagolás különbözik a magyar irodalomban bevett felosztásoktól, mind mondjuk az Emberi jogok című, mind a fent ismertetett pécsi tankönyvben alkalmazottól.
Ez az áttekintés a magyar alapjoggyakorlatról természetesen a külföldi olvasók számára a leginkább érdekes, illetve informatív. Igaz, sajnálatosan már a kiadáskor elég nagy időhátrányból indult, hiszen a hat évvel ezelőtti állapotot rögzíti. Ha a magyar fél komolyan akarja venni a projekt hivatását, már most elkezdheti a kézirat frissítését, nehogy úgy járjon, mint a Google Földet pásztázó programját használók, akik ha saját házukat akarják közelebbről szemügyre venni a műholdfelvételekről, meglepve konstatálják, hogy az még fel sem épült.
(Szerk.: Albrecht Weber Koninklije Brill NV, Leiden, 2006. Ár nélkül) ■
Visszaugrás
