"Egy ideig úgy tűnt, hogy a börtönzsúfoltság ügye üdítő kivétel lesz az általános tendencia alól: noha a markáns punitív büntetőpolitikát hirdető Fidesz-kormányzat számára a fogvatartotti jogok védelme nyilvánvalóan nem kiemelt szempont, éppen ennek a büntetőpolitikának az eredményeként olyan helyzet állt elő, amelyben elodázhatatlanná vált a büntetés-végrehajtási intézetekben uralkodó fizikai körülmények problémájának valamiféle kezelése. [...] Ha nem sikerül a telítettséget a tavasszal beharangozott (és a megalázó, embertelen bánásmód más aspektusaival kapcsolatos problémákat felvető) konténerbörtönökkel valóban 100% közelébe szorítani, akkor sokkal valószínűbb, hogy a törvényhozás a kártalanításból kötelezően levonandó összegek, illetve tartozástípusok körének bővítésével fog próbálkozni."
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB vagy Bíróság) döntéseinek végrehajtását monitorozó, strasbourgi székhelyű civil ernyőszervezet, a European Implementation Network (EIN) idén februárban hozta nyilvánosságra adatbázisát,[1] amely azt mutatja be, hogy az Európa Tanács (ET) egyes tagállamai milyen arányban hajtották végre az utóbbi tíz év úgynevezett "elvi jelentőségű ítéleteit". Az EJEB ilyeneknek tekinti azokat a döntéseit, amelyek olyan rendszerszintű problémákat tárnak fel, amelyek - a problémák megoldására tett állami erőfeszítések elmaradása esetén - további hasonló jogsértések nagyszámú előfordulását valószínűsítik.
Az adatbázisból kiderült, hogy Magyarország feltűnően rosszul áll az elvi jelentőségű ítéletek végrehajtásával. Az utóbbi tíz évben 57 ilyen ítélet született magyar ügyben, amelyből mindössze 15-öt minősített végrehajtottnak, és zárt le az ET Miniszteri Bizottsága az EJEB ítéleteinek végrehajtása fölött őrködő testület. Ez a 74%-os arány nem csak az ET összes tagállamának 43%-os átlagához képest magas, hanem térségünk többi országának teljesítményével összevetve is. A magyar adat rosszabb, mint a török és az ukrán (63% és 67%), és a végrehajtási hajlandóságot tekintve csak Oroszország (89%) és Azerbajdzsán (95%) maradt el Magyarországtól.
Ez a kirívó lemaradás nem azt jelenti, hogy a magyar állam ne fizetné ki a panaszosoknak az EJEB által megítélt igazságos elégtételt (e tekintetben mindeddig nem merült fel kifogás), hanem azt, hogy nem teszi meg azokat a rendszerszintű lépéseket, amelyek - a jogszabályok módosításával, a jogalkalmazók képzésével vagy más módon - orvosolnák az egyedi jogsértések mögötti, azokat előidéző általánosabb problémát.
Az EJEB döntéseinek ilyenfajta teljesítése elsősorban politikai akarat és kultúra kérdése. Csehországban - ahol a végre nem hajtott ítéletek aránya 3%-os- az illetékes állami szerv az ítéletek megfelelő végrehajtásának elősegítésére külön bizottságot hozott létre, amelynek munkájában a minisztériumok, a törvényhozás és a bíróságok képviselői mellett az ombudsman, jogtudósok és civil szervezetek is részt vesznek. Magyarországon ilyen mechanizmus nincs, a 23/2007. (III. 20.) OGY határozatban az Országgyűlés felkérte az igazságügyért felelős minisztert, hogy évente egyszer tájékoztassa az Országgyűlés alkotmányossággal, illetve emberi jogi ügyekkel foglalkozó bizottságait az EJEB "ítéleteinek nemzeti hatóságok általi foganatosításáról és a Kormányképviselet tevékenységéről", de a tapasztalatok - és az EIN fenti számai - azt mutatják, hogy ezeknek a tájékoztatóknak nagy súlya és gyakorlati jelentősége nincs.
Egy ideig úgy tűnt, hogy a börtönzsúfoltság ügye üdítő kivétel lesz az általános tendencia alól: noha a markáns punitív büntetőpolitikát hirdető Fidesz-kormányzat számára a fogvatartotti jogok védelme nyilvánvalóan nem kiemelt szempont, éppen ennek a büntetőpolitikának az eredményeként olyan helyzet állt elő, amelyben elodázhatatlanná vált a büntetésvégrehajtási intézetekben uralkodó fizikai körülmények problémájának valamiféle kezelése.
Az EJEB a 2011. júniusi Szél-ítéletben[2] mondta ki először Magyarország vonatkozásában, hogy a túlzsúfolt, megfelelően leválasztott vécével el nem látott zárkában eltöltött huzamos idő (a konkrét ügyben 42 hónap) sérti az embertelen és megalázó bánásmód tilalmát. Már ez a döntés is azzal zárult, hogy mivel "a magyar hatóságok elismerték a magyar büntetésvégrehajtási intézetek túlzsúfoltsága és az ebből származó elégtelen élet- és higiéniai körülmények problémájának súlyosságát [...], a Bíróság úgy véli, hogy az ügyben a szükséges adminisztratív és gyakorlati lépések megtételével biztosítani kell a hatékony jogorvoslat lehetőségét. A Bíróság a hatóságoktól az elítéltek megfelelő fogvatartási körülményeinek biztosítása érdekében gyors választ vár el."[3]
Azonban - összhangban a Bíróság által megállapított rendszerszintű problémák szőnyeg alá söprésének fent ismertetett kultúrájával - ez ügyben sem történtek lépések a kérdés megoldására, sőt, a 2010-ben megkezdett büntetőpolitikai szigorítás eredményeként konstans növekedésnek indult a börtönpopuláció: az Orbán-kormány megalakulása előtti utolsó évben, 2009-ben a fogvatartotti átlaglétszám 14 782 volt, 2014-re 18 042-re emelkedett.[4] Ezzel egyidejűleg elkezdett a fogvatartotti és ügyvédi köztudatba is beszivárogni a Szél-döntés, és e két tényező együttes hatására robbanásszerűen nőni kezdett
- 131/132 -
az EJEB-hez a börtönzsúfoltság miatt benyújtott, megalapozott panaszok száma.
Ez vezetett el a Varga és társai Magyarország elleni ügyében[5] 2015 márciusában hozott ítélethez, amelyben a Bíróság kimondta: a túlzsúfoltságból eredő "jogsértések a magyar büntetés-végrehajtási rendszer, valamint az ilyen bánásmód esetére vonatkozó jogi és igazgatási biztosítékok nem megfelelő működéséből származó széleskörű problémákból erednek", így - "tekintettel a probléma visszatérő és folyamatos természetére, az érintett és potenciálisan érintett személyek nagy számára, a hazai szinten megvalósuló gyors és megfelelő jóvátétel szükségességére" - indokolt a "pilot judgment" eljárás alkalmazása, valamint az is, hogy "a Bíróság segítséget nyújtson az alperes Államnak a 46. cikk szerinti kötelezettsége teljesítéséhez" annak meghatározásával, hogy "az általa megállapított helyzet orvoslására vonatkozóan [...] milyen típusú intézkedések lehetnek célravezetőek".[6]
Ebben a körben az EJEB két feladatot[7] írt elő a magyar kormánynak:
- A fogvatartási körülmények javítását: ezzel a kapcsolatban a Bíróság rögzítette, nem feladata, hogy meghatározza, milyen módon kellene a büntető szakpolitikát és a büntetés-végrehajtási rendszert kialakítani, de felidézte, hogy az Európa Tanács intézményeinek álláspontja szerint a túlzsúfoltság problémájára a fogvatartottak számának csökkentése jelenthet megoldást, mégpedig a szabadságelvonással nem járó büntetések gyakoribb alkalmazásával, valamint az előzetes letartóztatás eseteinek minimalizálásával.
- Hatékony preventív és jóvátételi jellegű jogorvoslatok biztosítását: ezzel összefüggésben a Bíróság emlékeztetett, hogy nem csupán az anyagi kompenzáció felel meg a jóvátételi jellegű jogorvoslattal kapcsolatos követelményeknek, hanem annak minősül a szabadságvesztés tartamának csökkentése is, feltéve, hogy a csökkentést kifejezetten erre tekintettel és mérhető módon hajtják végre.
A Bíróság hat hónapot adott a kormánynak arra, hogy kidolgozza a megfelelő intézkedéseket és jelezze, hogy azokat milyen határidőn belül tervezi bevezetni a gyakorlatban is.[8] Az EJEB úgy döntött, hogy nem függeszti fel a már előtte fekvő hasonló panaszok vizsgálatát, és a további kérelmeket is befogadja, így ösztönzi a magyar kormányt az ítélet megfelelő végrehajtására. Ez nyilván nem volt független attól a körülménytől, hogy a Szél-ítélettől fogva eltelt négy év - és az időközben megszületett további három jogsértést megállapító döntés - sem volt elég a magyar kormánynak, hogy hozzányúljon a kérdéshez. Legalábbis erre enged következtetni, hogy a Bíróság kifejezetten jelezte: "a fogvatartási körülményekkel kapcsolatos kérelmek folyamatos vizsgálatával fogja az alperes Államot szabályos időközönként emlékeztetni az Egyezmény, valamint a jelen ítélet alapján fennálló kötelezettségeire".[9]
Ennek ellenére a magyar kormány még jó darabig nem vette kellően komolyan a figyelmeztetést. Az EJEB a Varga-döntésben világossá tette: a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvényen alapuló személyiségi jogi pereket nem tekinti hatékony jogorvoslatnak, mivel "még azokban az esetekben is, amelyekben megállapítást nyert, hogy a fogvatartás körülményei miatt a felperesek személyiségi jogai sérültek, a bírságok eltekintettek a büntetésvégrehajtási intézetek felelősségre vonásától azon az alapon, hogy nem áll fenn igazolható kár [...], vagy amiatt, hogy az az alperesnek nem felróható [...]. Ez utóbbi esetben a bíróságok nyilvánvalóan arra alapozták az indoklásukat, hogy a büntetés-végrehajtási hatóságok kizárólag a felróható cselekmény vagy mulasztás miatt vonhatóak felelősségre [...]".[10] Ennek ellenére az ítélet végrehajtására szolgáló, 2015. decemberi "akciótervben" a magyar kormány arról próbálta meggyőzni a Miniszteri Bizottságot, hogy a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (Új Ptk.) által szabályozott személyiségi jogi jogérvényesítés megfelel a hatékony jóvátételi jellegű jogorvoslatokkal szemben támasztott EJEB-követelményeknek.[11] Tekintettel azonban arra, hogy a felróhatóság vonatkozásában nem változtak érdemben a szabályok, ez az érv nyilván nem foghatott helyt. A Miniszteri Bizottság 2016. márciusi döntésében[12] felhívta a kormányt arra, hogy friss esetjog bemutatásával igazolja az Új Ptk. személyiségi jogi rendelkezéseinek hatékonyságával kapcsolatos álláspontját, ennek azonban a kormány nyilvánvalóan nem tudott eleget tenni.
A Miniszteri Bizottság ugyanebben a döntésében sajnálattal észrevételezte azt is, hogy preventív jogorvoslat bevezetéséről nem kapott tájékoztatást. Ráadásul ekkor már többezres nagyságrendben érkeztek a börtönzsúfoltsággal kapcsolatos panaszok az EJEB elé, amely tízesével hozta a Magyarországot elmarasztaló döntéseket. A kormányzati késlekedés így egyre jelentősebb terhet rótt a költségvetésre, és
- 132/133 -
mivel a beígért börtönkapacitás-bővítés - nem meglepő módon - nem haladt a tervezett ütemben, és a büntetőpolitika is változatlan maradt, világossá vált, hogy nem lehet megúszni a jogorvoslati rendszer reformját. Ez vezetett 2016 őszén az új kártalanítási rendszert bevezető 2016. évi CX. törvény elfogadásához.
Az új kártalanítási rendszer, amelyet a 2016. évi CX. törvény illesztett a büntetések, az intézkedések, egyes kényszerintézkedések és a szabálysértési elzárás végrehajtásáról szóló 2013. évi CCXL. törvénybe (Bv. tv.), mind preventív, mind pedig reparatív elemet tartalmaz.
A Bv. tv. 144/B. §-a értelmében a fogvatartott az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatt panasszal élhet a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokánál. A parancsnok a panasz alapján köteles megtenni a szükséges intézkedéseket a körülmények javítása vagy a sérelem ellensúlyozása érdekében, ha azonban a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiányából eredő alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény megszüntetése az adott büntetés-végrehajtási intézeten belül nem oldható meg, a parancsnoknak soron kívül meg kell keresnie a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnokságát, és kezdeményeznie kell a fogvatartott átszállítását egy olyan intézetbe, ahol biztosítható a megfelelő elhelyezése.
Ha nincs ilyen intézet, akkor az ügy visszakerül a büntetés-végrehajtási intézet parancsnokához, akinek - "ha az a feladatellátást nem akadályozza" - intézkednie kell a sérelem lehetőség szerinti ellensúlyozása érdekében, amennyiben korábban azt a panasz alapján még nem tette meg.
A kártalanítás iránti igény a preventív funkciót szolgáló panasz sikertelensége esetén nyílik meg. A kártalanítási kérelmet a fogvatartott vagy védője külön jogszabályban rendszeresített nyomtatványon nyújtja be a fogva tartás helye szerinti büntetés-végrehajtási intézetnél, vagy annál az intézetnél, ahonnan a fogvatartott szabadult.[13] Az intézet a kártalanítási igényt a fogvatartott elhelyezésére vonatkozó adatokat is tartalmazó véleményével együtt továbbítja a büntetés-végrehajtási bíróhoz tizenöt napon belül; illetve, ha a kérelem több büntetés-végrehajtási intézetet érint, harminc napon belül, ilyenkor ugyanis a többi intézettől is be kell szerezni az adatokat.
A büntetés-végrehajtási bíró a kártalanítási igényről meghallgatás vagy tárgyalás nélkül, az iratok alapján is dönthet. A bíró az elhelyezési körülményeket összességükben értékeli, és az okozott sérelem mértékének megfelelően határozza meg a kártalanítás napi tételének az összegét (a törvényben meghatározott 12001600 forintos intervallumon belül), majd ezt követően állapítja meg a kártalanítás összegét a kártalanítás napi tétele és az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények között töltött idő szorzataként.[14]
A kártalanítás összegéből le kell vonni a kártalanítással érintett fogva tartás alapjául szolgáló bűncselekménnyel összefüggésben megítélt polgári jogi igényt, illetve a kártérítés vagy sérelemdíj, továbbá a fogvatartottat terhelő gyermektartásdíj behajtása iránti végrehajtási eljárásban érvényesített követelést.[15]
Az "alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények" miatti kártalanítás intézményének bevezetése komoly előrelépést jelentett a korábbi helyzethez képest, amikor a hazai jogrendszerben még nem volt hatékony jogorvoslat az embertelen börtönviszonyok okozta személyiségi jogi jogsértésekre, ugyanakkor mind a "börtönkártalanítás" szabályozásával, mind a gyakorlati alkalmazásával kapcsolatban merültek fel aggályok.
A jogintézmény elnevezése eleve problematikus. Kártalanítás ugyanis a kialakult dogmatikai álláspont szerint jogszerű, azaz a törvény által megengedett károkozás esetén jár. Ezzel szemben a börtönkártalanítást "a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya és az ehhez esetlegesen kapcsolódó más, a kínzás, kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmába ütköző elhelyezési körülmény, különösen az illemhely elkülönítésének a hiánya, a nem megfelelő szellőztetés, világítás, fűtés vagy rovarirtás (a továbbiakban együtt: alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények) által előidézett sérelem miatt" kell megítélni, azaz olyan sérelmek után jár, amelyek kifejezetten jogszabályellenes magatartásból fakadtak, vagyis amelyeknél hiányzik a törvényi engedély.
Ez azonban nem egyszerű dogmatikai tévedés, vagy a jogalkotó freudi elszólása, amely jelzi, hogy mennyire fogcsikorgatva fogadta el az igazságügyi kormányzat a tényt, hogy fizetnie kell a fogvatartottaknak a rossz fizikai körülmények közötti elhelyezésért. Az, hogy a börtönzsúfoltságért járó kompenzációt nem jogsértésért já-
- 133/134 -
ró kártérítésként, illetve sérelemdíjként, hanem kártalanításként szabályozta a törvényhozás, azzal a lényeges gyakorlati következménnyel is jár, hogy nem az általános ötéves elévülési idő kapcsolódik hozzá, hanem egy speciális hathónapos jogérvényesítési határidő. Az elnevezés azonban nem fedheti el a tényt, hogy dogmatikailag egyáltalán nem indokolt ez a megoldás: a megalázó, embertelen körülmények közötti fogva tartás olyan - egyébként korlátozhatatlan alapjogot csorbító - személyiségi jogi jogsértés az állam részéről, amelynek esetében nincs elfogadható indoka az egyéb személyiségi jogi jogsértésekétől eltérő szabályozásnak és a speciális károsítotti kör hátrányos megkülönböztetésének.
Ebből az alapvető - és jogelméleti érvekkel nehezen indokolható - megkülönböztetésből azután további, a fogvatartottak számára hátrányos különbségtételek fakadnak, így pl. a megítélhető kompenzáció felső korlátjának megszabása a napi 1600 forintos felső tételhatárral vagy a kártalanítási összegből a kifizetés előtt levonandó tételek (a bűncselekménnyel összefüggésben megítélt polgári jogi igény, kártérítés, gyermektartásdíj) meghatározása. Ez utóbbiakról általánosságban azt lehet mondani, hogy felhozhatók az alkalmazott konstrukció mellett méltányolható érvek, viszont nem indokolható, hogy a jogalkotó csak a fogvatartottakkal szemben elkövetett rendszerszintű és súlyos jogsértés miatti kompenzációk kapcsán alkalmazza, miközben más, az állam által a polgárainak fizetendő kártalanítások és kártérítések esetén viszont nem, ami újfent azt az érzést erősíti, hogy a fogvatartottakat a törvényhozás másodrendű jogalanyokként kezeli.
A rendszerben ezen túlmenően több - jogszabályi szinten beépített - konstrukciós hiba is található, és a gyakorlat is a jogszűkítés irányába fejlődött.
Hosszú távon a problémák közül a leglényegesebb a 144/B. § szerinti preventív panasz háromhavonkénti benyújtásának megkövetelése lehet. A Bv. tv. 10/A. § (6) bekezdése értelmében a kártalanítás iránti igény benyújtásának feltétele a panasz, ha azonban "az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmény hosszabb időn át fennáll, három hónapon belül újabb panaszt előterjeszteni nem kell". Ez azt jelenti, hogy háromhavonta panaszt kellene benyújtani bármely jogsértő körülmények között elhelyezett fogvatartottnak ahhoz, hogy utána az adott háromhónapos időszak vonatkozásában kártalanítást igényelhessen. Ez elképesztő adminisztrációs terhet jelentene a büntetésvégrehajtási rendszer számára, hiszen többezer ember vonatkozásában kellene negyedéves sűrűséggel lefolytatni a fent vázolt - az országos parancsnokságot is érintő - eljárást. Ennek a lehetetlenségét a jogalkalmazók is átlátták, és egy - adott esetben a fogvatartás utolsó napjaiban benyújtott - panasszal letudhatónak tekintettek lényegesen hosszabb fogvatartási időszakokat is. Azonban az utóbbi időben változni látszik a gyakorlat: olyan döntések jelentek meg, amelyek csak a panasz benyújtását megelőző utolsó három hónap vonatkozásában adtak helyt a kártalanítási igénynek. Ennek a fordulatnak a következményei beláthatatlanok: a fogvatartottak többségének ugyanis valószínűleg lesz ideje a panaszok benyújtására, a már így is túlterhelt állománynak azonban bizonyosan nem lesz ideje azok elbírálására.
A probléma különösen annak tükrében jelentős, hogy a preventív panasz jelenleg nem képes ellátni a preventív funkcióját, így elsősorban a kompenzációs eljárás adminisztratív akadályaként funkcionál. A Bv. tv. módosításával bevezetett konstrukció ugyanis csak akkor működőképes, ha akár intézményen belüli, akár más intézetbe való áthelyezéssel reális esélye van annak, hogy a fizikai körülményekre megalapozottan panaszkodó fogvatartott sérelme orvoslást nyerjen. Amíg azonban a börtönrendszer túlzsúfolt, addig ez nyilvánvalóan nem lehetséges. Márpedig a számok azt mutatják, hogy a panaszrendszer még a 2015-ösnél jelentősebb kedvezőbb telítettségi adatok mellett sem teljesíti a prevenciós célt. Időközben számottevő javulás történt a telítettség vonatkozásában, de 2019. január 1. és november 30. között még így is jóval magasabb volt az átlagos fogvatartotti létszám (16 676), mint a börtönrendszer átlagos kapacitása (14 870). Ilyen arányok mellett nem meglepő, hogy a rendszer bevezetésétől 2019 áprilisáig benyújtott 17 865 panasz nyomán a parancsnokok legalább 12 280 esetben (ami közel 70%-ot jelent) továbbították az ügyet az országos parancsnokságnak, amely mindössze 284 esetben (2,3%) tudta intézetek közötti áthelyezéssel megoldani a sérelmes elhelyezés problémáját.
Az EJEB a Domján-ügyben úgy ítélte meg: "semmi nem igazolja, hogy az új »alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények miatti panasz« nem fog valós esélyt kínálni a nem kielégítő fogvatartási körülmények javítására, és nem lesz alkalmas rá, hogy a fogvatartottak számára hatékony lehetőséget biztosítson arra, hogy e körülményeket összehangba hozhassák az Egyezmény 3. cikkének követelményeivel".[16] Sajnálatos módon a Bíróság csupán "papíron" vizsgálta ezt a jogorvoslatot, és - vélhetően nem függetlenül attól az ügytehertől, amely egy ezzel ellentétes döntés lehetséges következményeként zúdulhatott volna rá - nem volt tekintettel arra, hogy a tényleges számok fényében mennyire kínál "valós esélyt" a panasz a körülmények javítására.
Szintén felvethető jogalkotási problémaként, hogy a jogszabály által megkövetelt élettér megléte esetén nincs helye kártalanításnak akkor sem, ha az egyéb
- 134/135 -
fizikai körülmények annyira rosszak (pl. az elkülönített illemhely hiánya, a nem megfelelő szellőztetés, világítás, fűtés vagy rovarirtás miatt), hogy azokra tekintettel alappal merül fel a megalázó vagy embertelen bánásmód tilalmának sérelme: az egyéb fizikai körülmények értékelését ugyanis csak a jogszabályban előírt élettérhez "kapcsolódóan" engedi a normaszöveg, önmagukban nem. Ez a megközelítés nincs összhangban az EJEB-nek a Mursic-ügyben elfoglalt álláspontjával, amely szerint "annak megítélése, hogy megsértették-e a 3. cikket, nem szűkíthető le a fogvatartottnak biztosított négyzetméterek numerikus megállapítására. Egy ilyen megközelítés [...] figyelmen kívül hagyná azt a tényt, hogy [...] csak a fogvatartás konkrét körülményeinek átfogó értékelése nyújthat pontos képet arról a valóságról, amellyel a fogvatartottak szembesülnek."[17]
A szabályozás bizonyos hiányosságai az erőforrások ésszerűsítésére törekvő gyakorlattal karöltve oda vezettek, hogy a kártalanítási eljárásban gyakorlatilag nem érvényesül a fegyveregyenlőség elve, noha súlyos alapjogsértés miatti kompenzációról van szó, ahol a sérelmet szenvedett személy számára biztosítani kellene, hogy reagálhasson a hatóságok állításaira.
A Bv. tv. felhatalmazza a büntetés-végrehajtási bírót, hogy eltekintsen a fogvatartott meghallgatásától, illetve tárgyalás tartásától, és az iratok alapján döntsön. Figyelemmel a rendkívül nagyszámú ügyre (2017. január 1. és 2019. november 30. között több mint 32 000 ügy érkezett a bíróságokra[18]), egyáltalán nem meglepő, hogy az iratok alapján való döntés kivételt alig ismerő főszabály lett. Ezt a gyakorlatot az teszi különösen problematikussá, hogy sem a büntetés-végrehajtási intézet, sem a büntetés-végrehajtási bíró nem kézbesíti a fogvatartottnak a véleményt, amelyet az intézet a felterjesztett kártalanítási igény mellé csatol, és a fogvatartott nem kapja meg az ügyészi véleményt sem, amelyet a büntetésvégrehajtási bírók (bár attól elvileg eltekinthetnének) általában beszereznek. Ezek tartalmáról a fogvatartott már csak a kártalanítási igényéről döntő végzésből értesül, ellenérveit legfeljebb a fellebbezésben adhatja elő, amelynek benyújtására mindössze nyolc nap áll a rendelkezésére.
Felvethető persze, hogy a fogvatartotti oldal miért nem kér iratbetekintést, különösen olyan esetekben, amikor ügyvéd jár el a panaszos érdekében, de valójában még egy ügyvédnek is nehézkes nyomon követni, hogy befutottak-e már az iratok, mivel az intézetek gyakran nem tartják a felterjesztésre irányadó határidőt (ami az ügyszám miatt nem meglepő), tehát nem lehet tudni, hogy mikortól érdemes keresni a bíróságot, viszont ha túl későn jelentkezik az ügyvéd, akkor lehet, hogy már meg is született a döntés (ráadásul egyes bíróságok már nem is adnak információt a kártalanítási ügyekről).
A büntetés-végrehajtás egészségügyi intézményeiben túlzsúfolt körülmények között eltöltött időért igényelt kártalanítások tekintetében szintén problémát okoz a jogalkotás felületessége és a gyakorlat fokozódó szigora. A Bv. tv. 10/A. §-a értelmében "a jogszabályban előírt élettér biztosításának hiánya" miatt jár kártalanítás. Az élettér kiszámításának módját a szabadságvesztés, az elzárás, az előzetes letartóztatás és a rendbírság helyébe lépő elzárás végrehajtásának részletes szabályairól szóló 16/2014. (XII. 19.) IM rendelet tartalmazza. Eszerint "a zárkában vagy a lakóhelyiségben elhelyezhető létszámot úgy kell meghatározni, hogy minden elítéltre hat köbméter légtér és egyéni elhelyezés esetén legalább hat, közösen elhelyezett elítéltek esetén személyenként legalább négy négyzetméter élettér jusson" Emellett "az élettér kiszámításakor a zárka vagy a lakóhelyiség alapterületéből az illemhely és a mosdó által elfoglalt területet [...] figyelmen kívül kell hagyni". Az utóbbi időben kialakult bírói gyakorlat szerint ezért élettérről csak zárka vagy lakóhelyiség esetén lehet beszélni, kórterem esetében nem, így pl. a tököli központi kórház zsúfolt kórtermében töltött idő után nem igényelhető kártalanítás.
Más kérdésekben viszont a bíróságok viszonylag egyértelmű szabályokat alkalmaznak a fogvatartottakra nézve egyre kedvezőtlenebbül, alkalmanként kifejezetten contra legem módon. Az Alkotmánybíróságnak kellett például kimondania, hogy nem lehet a fogvatartott terhére értékelni, hogy 2015-ben nem nyújtott be olyan panaszt a túlzsúfolt fogva tartásával kapcsolatban, amilyen a Bv. tv. 2017. januári módosítása előtt nem létezett a magyar jogrendszerben, hiszen "az [...] előírt kötelezettség (igényérvényesítési határidő) betartása fogalmilag kizárt a jogintézmény hatálybalépését megelőzően".[19]
Jelen tanulmány szerzője képvisel egy fogvatartottat, akinek az igényét arra hivatkozva utasította el a másodfokú bíróság, hogy nem nyújtott be a 144/B. § szerinti panaszt, noha az érintettnek nem vitatottan volt befogadott strasbourgi kérelme, és ekként a Bv. tv. 436. § (11) bekezdése alapján expressis verbis mentestült a panasz benyújtásának kötelezettsége alól. Az ő esetében már az Alkotmánybíróság sem segített, ugyanis - noha a tényállás és az alkalmazan-
- 135/136 -
dó jogszabály is teljesen egyértelmű volt - a negyedfokú jogorvoslat tilalmának doktrínájára hivatkozva visszautasította az alkotmányjogi panaszt.
Legalábbis vitatható a jogszabályszerűsége annak az az újabb keletű gyakorlatnak is, amely szerint csak azoknak az intézeteknek a vonatkozásában minősül megítélhetőnek a kártalanítás, amelyekre nézve a fogvatartott panaszt nyújtott be. Ha tehát egy fogvatartottat egy túlzsúfolt intézetből átvisznek egy másikba, és csak a másodikban nyújt be panaszt, akkor a bíróság csak a második helyen való fogvatartásával kapcsolatban vizsgálja a kártalanítási igényt; akkor is, ha a jogsértés folyamatosan fennállt. Bár a panasz mint preventív mechanizmus céljával alapvetően nem lenne összeegyeztethetetlen egy ilyen értelmezés, a törvényszövegből nem olvasható ki egyértelműen ez a korlátozás, ami - figyelemmel a jogorvoslat hatékonyságára és előre láthatóságára vonatkozó követelményekre - erősen aggályos.
A gyakorlattal kapcsolatban lényeges megemlíteni annak jelentősen széttartó voltát is. Az ügyvédek által panaszolt helyi, területi különbségek meglétét alátámasztani látszanak a hivatalos adatok. Jelentős különbségek mutatkoznak például az egyes törvényszékek között az érdemi vizsgálat nélkül elutasított kártalanítási kérelmek arányát tekintve. A Magyar Helsinki Bizottság közérdekű adatkérésére adott válaszból például kiderült, hogy a Győri Törvényszéken 2017 januárja és 2019 novembere között 1214 kérelemre 52 ilyen elutasítás jutott (5%), míg a Szombathelyi Törvényszéken 1581 ügyre 421 (33%). A kártalanítási ügyekben eljáró ügyvédek szerint az átlagosan megállapított napi tételeket illetően is jelentősek a helyi különbségek, de erre nézve nincsen hivatalos adatgyűjtés, így ez az állítás nem ellenőrizhető.
A fent ismertetett problémák ellenére a kártalanítási rendszer olyan értelemben véve sikertörténetnek nevezhető, hogy átfogó megoldási kísérletet jelentett egy rendszerszintű problémára. Amit az alább ismertetett kormányzati ellenpropaganda felró a rendszernek - nevezetesen, hogy több mint 10 milliárd forintba kerültek az adófizetőknek a kártalanítási eljárások[20] -, az valójában azt jelenti, hogy összegszerűsítve ilyen mértékben sérültek Magyarországon az Alaptörvényben és az Emberi Jogok Európai Egyezményében biztosított alapvető jogok, ilyen nagyságrendű szisztematikus és tömeges állami jogsértésre adott valamiféle orvoslást a jogintézmény.
A magyar kormányzat erőfeszítéseit az Európa Tanács szervei is értékelték. Az EJEB a fent már említett Domján-ügyben kimondta, hogy a 2016-os módosítás olyan preventív és jóvátételi jellegű jogorvoslatot vezetett be a magyar jogrendszerbe, amely elméletileg alkalmas arra, hogy valós orvoslást jelentsen a túlzsúfoltságból és más nem kielégítő fogvatartási körülményekből eredő sérelmekre,[21] és erre tekintettel azoktól is elvárja ennek a jogorvoslatnak a kimerítését, akik a sérelmet a jogorvoslat bevezetését megelőzően szenvedték el.[22]
A Miniszteri Bizottság legutóbbi, 2018. márciusi határozatában üdvözölte a magyar hatóságok kitartó elkötelezettségét a túlzsúfoltság megoldása iránt, és figyelemre méltónak ítélte a korábbi vizsgálat során észlelt pozitív trendek folytatódását. Ezen túlmenően - a figyelemre méltó haladás elismerése mellett - arra hívta fel a hatóságokat, hogy minden lehetséges eszközzel igyekezzenek biztosítani az új jogorvoslatok hatékonyságát - egyebek között azzal, hogy nem utasítják el a kompenzációt formalisztikus indokok alapján, és biztosítják a kártalanítási eljárások időszerű lefolytatását -, továbbá felhívta a magyar hatóságok figyelmét annak szükségességére, hogy a hazai joggyakorlat összhangban legyen az egyezményes követelményekkel. A Bizottság arra is felkérte a magyar kormányzatot, hogy szolgáljanak naprakész adatokkal az új jogorvoslati rendszer működéséről, ideértve a kártalanítási kérelmek eredményére vonatkozó részletes statisztikákat is.[23]
Összességében tehát az alapjogsértő fogvatartási körülmények kezelésére létrehozott jogorvoslati rendszer - a zsúfoltság elleni egyéb lépésekkel (a férőhelybővítésekkel, a reintegrációs őrizet bevezetésével, majd alkalmazási körének bővítésével) együtt - jó irányba mozdította a magyar börtönügyet, és azzal kecsegtetett, hogy hosszú idő után a börtönzsúfoltság lesz az első olyan nagy horderejű rendszerszintű probléma, amelyet átfogó intézkedésekkel olyan módon old meg a magyar kormányzat, hogy az lehetővé teszi a Miniszteri Bizottság számára a végrehajtási eljárás megnyugtató lezárását.
Ezt az alapvetően pozitív folyamatot zavarta meg az a népszerűtlen társadalmi csoportokat és a "Soros György által fizetett segítőiket, illetve felbujtóikat" támadó, jól bevált recept szerint felépített kormányzati kampány, amelynek megindítása vélhetően nem volt független a 2019. őszi önkormányzati választás - viszonylagos - kormánypárti kudarcától. Az alaphangot, mint mindig, most is a kormányfő adta meg, aki 2020. január 9-i sajtótájékoztatóján lehetetlen állapotnak minősítette, hogy az Európai Unió Bíróságának [sic!] döntése alapján millió forintokat vesz-
- 136/137 -
nek le elítélt bűnözők a magyar adófizetők pénzéből, mert a fogvatartásuk nem volt megfelelő, ezért utasította az igazságügyi minisztert, hogy "egy fillért se fizessünk. Fel kell vállalni a vitát."[24] Nyilatkozatát magasrangú kormánypárti politikusok hasonló kijelentései követték, és hamarosan megjelent a "Soros-szál" is, amikor egyikük azt mondta, hogy a kártalanításokra "börtönbiznisz" épült, amelyet a háttérből Soros György által finanszírozott szervezetek és velük szövetkező ügyvédek működtetnek.[25] Ezt az üzenetet aztán újfent megerősítette a miniszterelnök is, aki már egyenesen a kártalanításokban részt vevő ügyvédek elszámoltatását vetítette előre (mondván, "jól ismert ügyvédi körökről van szó egyébként, majd az ő személyükkel is kell foglalkozni később, mert mégiscsak kihúztak az állam zsebéből sokmilliárd forintot"),[26] és nem sokkal ezután a menetrendszerű nemzeti konzultációt is bejelentették az ügyben, annak érdekében, hogy kiderüljön, vajon "támogatják vagy ellenzik a magyarok a[z olyan] kártérítési perek lehetőségét", amilyenekből "elítélt bűnözők [sic] eddig 12 [ezret] indítottak a magyar állam ellen, és ez csak eddig 8,5 milliárd forintjába került a magyar adófizetőknek".[27]
Ekkor már mindenkinek, aki kicsit is járatos a magyar belpolitika világában, nyilvánvalóvá válhatott, hogy a kártalanítási rendszer nem maradhat meg az addigi formájában. A börtönzsúfoltság miatti kártalanítási eljárásokkal kapcsolatos visszaélésékkel szembeni azonnali fellépésről szóló 1004/2020. (I. 21.) Korm. határozat még csak a jogszabályok által biztosított legvégső időpontig tolta ki a börtönzsúfoltság miatti kártalanítások kifizetését (bár ezt a harcias kormányzati kommunikációval való összhang érdekében "felfüggesztésnek" nevezte), és arra utasította az igazságügyi minisztert, hogy haladéktalanul vizsgálja felül a hatályos szabályozást.
A börtönzsúfoltsági kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetése érdekében szükséges haladéktalan intézkedésekről szóló (2020. március 6-án kihirdetett) 2020. évi IV. törvény azonban már tovább ment, és valóban felfüggesztette a törvény hatálybalépését követően megítélt kártalanítások kifizetését 2020. június 15-ig. Ez a törvény - amelynek benyújtását már-már természetesnek vett módon nem előzte meg társadalmi egyeztetés - annyiban mindenképpen jogtörténeti kuriózum, hogy egy olyan nemzeti konzultáció eredménye alapján hívja fel a kormányt, hogy a bűncselekményekből származó károk enyhítésére vonatkozó, a bűncselekmények áldozatainak érdekeit érvényre juttató új szabályozási rendszert dolgozzon ki 2020. május 15-éig, amelyet nemhogy nem fejeztek be, de még el sem indítottak a törvény elfogadásakor.[28]
A 2020. évi IV. törvény azonban érdemi rendelkezést is tartalmaz, mégpedig olyat, ami függetlenül a jelenlegi rendszer felülvizsgálatának eredményétől, máris nehezebbé tette a kártalanítást igénylő fogvatartottak igényérvényesítését. A 4. §-a ugyanis úgy módosította a Bv. tv. 10/B. § (5) bekezdését, hogy az alapvető jogokat sértő elhelyezési körülmények tárgyában hozott határozat alapján a fogvatartott részére a büntetés-végrehajtási intézet által kezelt letéti számlájára való átutalással, szabadlábra helyezését követően pedig kizárólag olyan fizetési számlára való átutalással lehet kifizetni a kártalanítást, amelynek számlatulajdonosa maga az érintett (a volt fogvatartott). Ez a szabályozás lehetetlenné teszi, hogy a fogvatartottat képviselő ügyvéd a kártalanítás kifizetését a letéti számlájára kérje, és onnan utalja tovább a megbízási díjjal csökkentett összeget a fogvatartottnak, noha az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény 47. §-a elvileg mindenfajta korlátozás nélkül jogosítja fel az ügyvédet arra, hogy bármilyen megbízáshoz kapcsolódóan megőrzésre pénzt vegyen át, és letétként kezeljen. A módosítás nyilvánvalóan megnehezíti valamelyest az ügyvédek dolgát, ugyanis megnöveli a megbízási díj bevételezésével járó adminisztratív terheket, több utánajárást tesz szükségessé, tehát alkalmas rá, hogy egyes ügyvédeket eltántorítson az ilyen jellegű ügyek vitelétől, vagy megdrágítsa a jogi képviseletet.
Márpedig - a fent kifejtettek szerint - a gyakran ellentmondásos jogi szabályozás, a szigorodó gyakorlat, vagy éppen az iratokhoz való hozzáférés nehézségei miatt az eljárás látszólagos automatizmusa ellenére fontos lehet, hogy a jogait érvényesíteni kívánó - de gyakran iskolázatlan - fogvatartott megfelelő jogi segítséget kapjon. Ennek elmaradása komoly hátrányba hozza a fogvatartottakat bárki máshoz képest, aki alapvető jogának sérelmére keres orvoslást, ugyanakkor a különbségtételnek tárgyilagos mérlegelés szerinti ésszerű oka nincsen. Ezt a szabályozást valójában nehéz másnak látni, mint a fogvatartotti jogérvényesítés szándékos megnehezítésének, ami jól illik "az államból pénzt kihúzó bűnözők elleni fellépés" kormányzati retorikájához, de nem teszi alkotmányosan elfogadhatóvá a hátrányos megkülönböztetést.
- 137/138 -
Mindez azt is jól jelzi, hogy a szabályozás felülvizsgálatának mik lehetnek a további irányai. Amennyiben a kormányzat csökkenteni akarja a fogvatartottaknak kifizetendő összegeket, akkor - ahogy azt az EJEB is jelezte a pilot ítéletben - az egyik kézenfekvő lehetősége (már persze a zsúfoltság csökkentésén kívül) az anyagi kompenzáció kiváltása az érintettekre kiszabott szabadságvesztés tartamának csökkentésével, feltéve, hogy a csökkentést kifejezetten a rossz börtönkörülményekre tekintettel és mérhető módon hajtják végre. Az aktuális büntetőpolitika és retorika ismeretében azonban teljesen kizárt, hogy a kormányzat ezt az utat választaná.
Ha nem sikerül a telítettséget a tavasszal beharangozott (és a megalázó, embertelen bánásmód más aspektusaival kapcsolatos problémákat felvető) konténerbörtönökkel valóban 100% közelébe szorítani, akkor sokkal valószínűbb, hogy a törvényhozás a kártalanításból kötelezően levonandó összegek, illetve tartozástípusok körének bővítésével fog próbálkozni.
Amint arra 2016. évi CX. törvény indokolása is utal, a nem vagyoni kártérítéssel szembeni beszámítás kapcsán az EJEB Nagykamarája akként foglalt állást a Selmouni-ügyben, hogy "a 41. cikk alapján megítélt kártérítésnek mentesnek kell lennie bármiféle végrehajtás alól, mivel ellentmondást generálna, ha pl. a 3. cikk megsértése okán a kártérítést ugyan megítélik, azonban a részes állam ezen összeg tekintetében nemcsak adós, hanem egyben hitelező is lenne". A Bíróság szerint "a nem vagyoni kártérítés célja elkerülhetetlenül meghiúsulna, és a 41. cikk rendszere torzulna, ha egy ilyen megoldást [a Bíróság] elfogadhatónak ítélne".[29]
Magánszemélyekkel szemben fennálló tartozások esetén már kevésbé egyértelmű a helyzet. A Ringeisen-ügyben a Bíróság egyetértőleg idézte az osztrák törvényeket, amelyek szerint a nem vagyoni kártérítésből csak a tartásdíjat lehet levonni, és arra a következtetésre jutott, hogy az észszerűtlenül hosszú előzetes letartóztatás miatt megítélt nem vagyoni kártérítésből sem lehet levonni a kérelmező hitelezőkkel szemben fennálló tartozásait.[30] Ugyanakkor a Miniszteri Bizottságnak az ítéletek végrehajtásának monitorozása során követett gyakorlatát összefoglaló kézikönyv hangsúlyozza, hogy a Ringeisen-döntés utáni gyakorlat több esetben elfogadta a nem vagyoni kártérítésnek a magánszemélyekkel szemben fennálló tartozások kiegyenlítése céljából való elvonását.[31]
Az Unterpertinger-ügy végrehajtása kapcsán a Miniszteri Bizottság elfogadta, hogy a kérelmezőnek fizetendő nem vagyoni kártérítésből levonták a kérelmező fiának járó tartásdíjat, és a végrehajtási eljárást lezárta.[32] Az Etxebarria Caballero-ügyben az EJEB a terrorcselekménnyel gyanúsított kérelmező számára azért ítélt meg nem vagyoni kártérítést, mert a magánelzárása alatt elszenvedett bántalmazása ügyében a kivizsgálása elégtelen volt. Ezt a spanyol állam teljes egészében elvonta annak a kártérítésnek a fedezetéül, amelynek megfizetésére a kérelmezőt a terrorcselekményben elhunyt személy özvegyével és két gyermekével szemben kötelezte a spanyol bíróság.
A Miniszteri Bizottság elfogadhatónak tartotta az elvonást, és az ügyet végrehajtottként lezárta.[33]
Ezek hasonló követelések, mint amilyenek kielégítése érdekében a magyar szabályozás is elvonhatónak találja a kártalanítást vagy annak egy részét. Minden bizonnyal azért, mert a szabályozás kialakítása során a magyar kormány konzultált az Európa Tanács szakértőivel, akik a 2016. évi CX. törvény indokolása szerint "a fogvatartott oldalán fennálló esetleges külső tartozások rendezésével kapcsolatban úgy nyilatkoztak, hogy a magánszemélyek bírósági döntésen alapuló követelései esetén látnak lehetőséget a megítélt összegből való levonásra [...]. Mindazonáltal még a magánszemélyek követelése esetében sem célszerű intézményesítetten lehetővé tenni a kielégítést a kártalanítás összegéből, ugyanakkor a társadalmi igazságosság elve megalapozza, hogy a bűncselekménnyel a sértettnek okozott sérelem [... kompenzálható] legyen a kártalanítás összegéből. Második esetkörként ugyanígy megalapozhatja a kielégítést a gyermek eltartását szolgáló tartásdíj igény [...]."
A lényeges kérdés az lesz, hogy amennyiben politikai megfontolásból úgy dönt a kormányzat, hogy mégis célszerű intézményesítetten lehetővé tenni a külső személyek követeléseinek kielégítését a kártalanítási összegből, azt a Miniszteri Bizottság a pilot ítélet megfelelő végrehajtásának ítéli-e majd, illetve továbbra is érvényesnek tekinti-e a Domján-ügyben levont következtetéseit a Bíróság, amely a döntés 38. §-ában fenntartotta magának a jogot, hogy a jogorvoslati mechanizmus hatékonyságával kapcsolatos álláspontját felülvizsgálja és megváltoztassa, ha a gyakorlat nem egyezménykonform módon alakul. Egy olyan rendszer, amely annyira megszorító, hogy a gyakorlatban teljesen visszaveti a fogvatartotti jogérvényesítést, vélhetően nem fogja kielégíteni a Miniszteri Bizottság elvárásait, és talán még a Bíróságot is
- 138/139 -
arra indíthatja, hogy felülvizsgálja a jogorvoslati rendszer hatékonyságával kapcsolatos álláspontját. Finomhangolással azonban a kormányzat hosszabb távon megtalálhatja azt a szűk mezsgyét, amelyen belül a kártalanítási eljárások számának jelentős csökkenése mellett is el tudja fogadtatni az álláspontját az Európa Tanács szerveivel - különös tekintettel a Bíróságra, amely a kérdésre óhatatlanul ügyteher-problémaként is tekint. Egy dolog azonban biztos: lényegesen messzebb vagyunk a börtönzsúfoltsággal kapcsolatos ítéletek végrehajtásának sikeres lezárásától, mint 2019 decemberében voltunk. ■
JEGYZETEK
[1] European Implementation Network: Countries, http://www.einnetwork.org/countries-overview.
[2] 30221/06. sz. kérelem, az EJEB 2011. június 7-i ítélete.
[3] Ibid., 19. §
[4] A büntetés-végrehajtás évkönyve 2015, főszerk. Szalai Tímea, Budapest, Büntetés-végrehajtás Országos Parancsnoksága, 2016, 11, https://bv.gov.hu/sites/default/files/vk%C3%B6nyv%202015%20v%C3%A9gleges.pdf.
[5] 14097/12., 45135/12., 73712/12., 34001/13., 44055/13. és 64586/13. számú kérelmek, az EJEB 2015. március 10-i ítélete.
[6] Ibid., 104-106. §§
[7] Ibid., 106-110. §§
[8] Ibid., 113. §
[9] Ibid., 116. §
[10] Ibid., 56. §
[11] Action Plan of the Government of Hungary, 9 December 2015, István Gábor Kovács Group of cases and Varga and others v. Hungary, 9-10., https://rm.coe.int/CoERMPublicCommonSearchServices/DisplayDCTMContent?documentId=09000016804b1563.
[12] 1250 meeting - 8-10 March - Decision case H46-11 - Varga and others + István Gábor Kovács group v. Hungary 15707/10, 14097/12, 1250th meeting - 8-10 March 2016, http://hudoc.exec.coe.int/eng?i=004-10809.
[16] 5433/17. sz. kérelem, EJEB 2017. november 14-i döntése, 22. §
[17] 7334/13. sz. kérelem, az EJEB Nagykamarájának 2016. október 20-i ítélete, 123. §
[18] Az Országos Bírósági Hivatal 2019.OBH.XII.B.31/5. sz. válasza a Magyar Helsinki Bizottság közérdekű adatkérésére, 2020. január 16.
[19] IV/1833/2017 sz. AB határozat, 2019. június 25.
[20] Fóris Gábor: Virágzik a 'börtönbiznisz' - 12 ezer per, 10 milliárdnyi kártérítés - A kormány határozott: felfüggeszti a börtönkártérítések kifizetését, Jogi Fórum, 2020. január 22., https://www.jogiforum.hu/hirek/41314.
[21] Domján, 30. §
[22] Ibid., 35. §
[23] Decisions adopted by the Committee of Ministers, Compilation 2014 - 2018, Varga and Others / István Gábor Kovács, https://rm.coe.int/compilation-decisions-2014-2019-en-/1680965e20#Varga1310.
[24] Biró Marianna: Orbán szerint a gyöngyöspatai cigány diákok szegregációs kárpótlása mindenféle munka nélkül kapott pénz, Index, 2020. január 9., https://index.hu/belfold/2020/01/09/orbaninfo_gyongyospata_gyori_gyerekgyilkos_birosagi_iteletek_biralat/.
[25] Csuhaj Ildikó: Mostantól! - Tuzson bejelentette, hogy felfüggesztették a "börtönbiznisz" kifizetéseket, ATV Online, 2020. január 15., http://www.atv.hu/belfold/20200115-mostantol-tuzson-bejelentette-hogy-felfuggesztettek-a-bortonbiznisz-kifizeteseket.
[26] Orbán Viktor a Kossuth Rádió "Jó reggelt, Magyarország!" című műsorában, Miniszterelnok.hu, 2020. január 17., http://www.miniszterelnok.hu/orban-viktor-a-kossuth-radio-jo-reggelt-magyarorszag-cimu-musoraban-8/.
[27] MTI: Nemzeti konzultáció: két kérdés vonatkozik a börtönbizniszre, Kormany.hu, 2020. február 19., https://www.kormany.hu/hu/miniszterelnoki-kabinetiroda/parlamenti-allamtitkar/hirek/nemzeti-konzultacio-ket-kerdes-vonatkozik-a-bortonbizniszre.
[28] A 2020. május 12-én benyújtott T/10528. sz. törvényjavaslat a kártalanítási rendszer felülvizsgálatának határidejét 2020. október 31-re tolná ki, a kifizetések felfüggesztését pedig december 31-ig hosszabbítaná meg.
[29] Selmouni Franciaország elleni ügye, 25803/94. sz. kérelem az EJEB Nagykamarájának 1999. július 28-i ítélete, 133. §
[30] Ringeisen Ausztria elleni ügye (50. cikk), 2614/65 sz. kérelem, 1972. június 22-i ítélet, 27. §
[31] Monitoring of the payment of sums awarded by way of just satisfaction: an overview of the Committee of Ministers' present practice. Memorandum prepared by the Department for the Execution of Judgments of the European Court of Human Rights, https://search.coe.int/cm/Pages/result_details.aspx?ObjectId=09000016805af4ec.
[32] Resolution [DH (89) 2] of the Committee of Ministers, http://hudoc.exec.coe.int/eng?i=001-55464.
[33] Resolution CM/ResDH(2017)281, http://hudoc.exec.coe.int/eng?i=001-177615.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Magyar Helsinki Bizottság.
Visszaugrás
