A dopping - sajnálatos módon - egyidős a sport megjelenésével. A sportkultúra olyan negatív jelensége, olyan globális méretű és egyre növekvő probléma, amellyel szemben mind nemzeti, mind nemzetközi szinten össze kell fogni. A tanulmány megvizsgálja, hogy a jelenlegi szabályozás, különös tekintettel a büntetőszankciók alkalmazására, mennyire alkalmas a tiltott szerek használatának visszaszorítására.
Unfortunately, doping is as old as sport itself. It is a negative phenomenon in the culture of sport, a global and growing problem that needs to be tackled at both national and international level. This study examines the extent to which the current legislation, in particular the application of criminal sanctions, is effective in reducing the use of illicit substances.
Leider ist das Doping so alt wie der Sport selbst. Es handelt sich um ein negatives Phänomen in der Sportkultur, ein globales und wachsendes Problem, das sowohl auf nationaler als auch auf internationaler Ebene angegangen werden muss. In der Studie soll untersucht werden, inwieweit die derzeitigen Rechtsvorschriften, insbesondere die Anwendung strafrechtlicher Sanktionen, den Konsum illegaler Substanzen wirksam reduzieren.
A sportbeli dopping a mai világban igen égető kérdés, sokat tárgyalt téma. Doppingbotrányokról hallunk lépten-nyomon, mind hazai, mind külföldi körökben. Az ilyen hírekben egyesek a bulvárértéket, míg mások a sporthoz való méltatlanságot látják, de az mindenképp elmondható, hogy a sport iránt érdeklődő közvélemény nem hagyja szó nélkül ezeket az eseteket. A tanulmány igyekszik bemutatni a hazai és a nemzetközi szabályozást, a különbségeket és a hasonlóságokat, az ezzel kapcsolatos aggályokat, kiemelve a büntetőjogi szankcionálás szükségességégének kérdéseit.
A dopping egy dél-afrikai eredetű szó, a kaffer törzsek nyelvén egy bódító pálinkaféleség neve (dop), amelyet kultikus törzsi események alkalmával ittak. A szó a 19. században került át az angol nyelvbe, ahol először a lóversenyekkel kapcsolatban jelent meg (dope). A dopping jelentése mai értelemben a sportoló által a doppinglistán szereplő hatóanyagot tartalmazó szer használata a sportteljesítmény fokozása céljából. A doppingolás azonban nem új jelenség, egyidős a sport megjelenésével. Már az ókori olimpiákon szokás volt a sportolókat a versenyt megelőző 4-6 hétre elkülöníteni, többek között azért, hogy megakadályozzák a különböző teljesítményfokozó szerek használatát. Ez ebben az időben még különböző állati és növényi eredetű szerek fogyasztását jelentette. Az időszámításunk előtti 6. század legnagyobb görög atlétája a krotóni Milón volt. A legenda szerint a birkózó fehérjeigényét nagy mennyiségű borjúhús elfogyasztásával fedezte, épp ezért saját gulyája volt, hogy a napi 9-15 kg borjúhús mindig a rendelkezésére álljon. Mások állatok vérének fogyasztására esküdtek, sőt ez a hagyomány Ázsiában a mai napig tartja magát, míg például a dél-amerikai indiánok kokalevelet rágcsáltak teljesítményfokozás céljából.
A modern kori doppingolás gyakorlatilag akkor kezdődött, amikor feltalálták a fecskendőt, hiszen így rögtön a véráramba tudták juttatni az egyes szereket. Az első dokumentált eset 1904-ben történt, és az amerikai maratonfutó, Thomas Hicks nevéhez fűződik, akinek edzője egy milligramm sztrichnint és egy kis brandyt adott. Mivel az első milligramm nem volt elég hatásos, így a sportoló kapott még egy adagot, aminek az lett a következménye, hogy amint átért a célvonalon, azon nyomban összeesett. De még így is szerencsés volt, hogy ennyivel megúszta, hiszen még egy adag a szerből nagy valószínűséggel a halálát okozta volna. A kerékpársportban is azonnal megjelent a dopping, az elsők között voltak, akik teljesítményfokozó szerekhez nyúltak. Így nem meglepő, hogy először azokban az országokban hoztak doppingszabályokat, ahol nagy múltja van a kerékpársportnak. A dopping ezután fokozatosan terjedt el a versenysportban. A második világháború is nagy lökést adott a dopping fejlődésének, hiszen olyan harcidrogokat kísérleteztek ki a tudósok, amelyek hamar átterjedtek a sport világára.[1]
Először az 1968-as mexikói olimpián végeztek doppingteszteket, majd az ellenőrzés évről évre fokozódott. A döntő lökést a doppingszerek alkalmazásá-
- 19/20 -
ban a sportesemények televíziós közvetítésének elterjedése jelentette. A reklámipar felfedezte a sportban rejlő reklámlehetőségeket, és ezzel addig elképzelhetetlen mennyiségű pénz kezdett áramolni a versenysportba. A versenyek pénzdíjasok lettek, a győzteseket megillető hatalmas összegek pedig hamar rávették a sportolókat a tiltott, akár egészségkárosító teljesítményfokozó szerek használatára. Az 1970-es évektől kezdve a doppingolás egészen új szintre kapcsolt. Ahogy az olimpia már politikai célok miatt is elkezdte érdekelni az államokat, úgy elindult az államilag irányított teljesítményfokozás korszaka. A legkeményebben a keletnémetek álltak bele a témába, ugyanis kimondták: sportsikereket kell elérni mindenáron. Ezzel együtt pedig intézményessé vált az illegális teljesítményfokozás. A dopping tehát a sportkultúra egy olyan negatív jelensége, amellyel szemben elsősorban a társadalom összefogása segíthet, mind nemzeti, mind nemzetközi szinten.[2]
A társadalmi összefogás az 1980-as évekre olyan mértékű lett, amely lehetővé tette, hogy 1989-ben az Európa Tanács keretein belül megszülethessen a tiltott teljesítményfokozó szerek és módszerek elleni 135. számú egyezmény, így megindulhatott egy sokkal koncentráltabb nemzetközi szintű együttműködés. Az egyezmény célja a dopping csökkentése, ennek érdekében az aláíró államok vállalták, hogy saját alkotmányos kereteik között megteszik az egyezmény végrehajtásához szükséges intézkedéseket és megalkotják azokat a rendelkezéseket, amelyek a tiltott teljesítményfokozó szerek hozzáférhetőségét és sportban való alkalmazását képesek visszaszorítani. Nemzeti szintű koordináció keretében vállalták, hogy kormányzati szerveik, illetve a sportbeli doppingolásban illetékes intézményeik politikáját és tevékenységét összehangolják, és mindent megtesznek azért, hogy az egyezmény célja a gyakorlatban is megvalósulhasson. Az egyezmény kiemeli azt is, hogy a nemzetközi együttműködésnek nem csupán kormányközi, de sportszervezeti szinten is meg kell valósulnia. Az egyezmény életre hívott továbbá egy független nemzetközi szervezetet is, az Európa Tanács Doppingellenes Megfigyelő Csoportját, melybe az egyezményt aláíró bármely fél delegálhatott tagot. A csoport feladata az egyezményben foglaltak végrehajtásának figyelemmel kísérése volt. Magyarország vonatkozásában az egyezmény 1990. március 1. napjától lépett hatályba, de kihirdetésre csak a 2003. évi LXXVIII. törvénnyel került.[3]
A nemzeti és nemzetközi doppingellenes szabályok megalkotása és alkalmazása ellenére azonban továbbra is világszerte terjedt a doppinghasználat. Az utolsó csepp a pohárban az 1998. évi Tour de France volt, ahol olyan mértékű tömeges doppingolást fedeztek fel, hogy az a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (Word Antidoping Agency, WADA) megalapításához vezetett. 1999-ben Lausanne-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagjai, a nemzetközi sportszövetségek képviselői és a különböző országokból delegált képviselők egyöntetűen elfogadták, hogy a világméretű doppingellenes küzdelemben szükség van egy mindent átfogó szervezetre. Így jött létre a WADA, amelyet a NOB és a nemzeti kormányok 50-50%-ban támogatnak és finanszíroznak. A WADA célja egy olyan átfogó doppingellenes program kidolgozása és gyakorlati alkalmazása, amely képes mind nemzeti, mind nemzetközi szinten biztosítani olyan összehangolt doppingellenes programok kialakítását, amelyek védik a sportolók azon jogát, hogy doppingmentes környezetben sportolhassanak, valamint védik a sportolók egészségét és egyenlőségét, továbbá a verseny tisztaságát. A WADA feladata a dopping beazonosítása és a fair play szellemiségének megőrzése.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
