A büntethetőség alsó életkori határának meghatározása örökzöld, vissza-visszatérő témája a büntetőjog-tudománynak. Sokáig úgy tűnt, hogy az 1961-ben meghatározott 14 év marad a végleges szabályozás, azonban a Büntető Törvénykönyvről szóló 2012. évi C. törvény (Btk.) új rendelkezései ismét felpezsdítették a gyermekkor körüli tudományos vitát. A sokak szerint nemzetközi tendenciákkal és egyezményekkel ellentétes új szabályozás elemzése és értelmezése, a gyakorlatban felmerülő problémák kezelése nélkülözhetetlenné teszi a visszatekintést a korábbi szabályozásokra, különösen arra kódexre illetve korszakra, amely a modern magyar büntetőjog kiindulópontja. Az akkor felhalmozott tudás ugyanis hozzájárulhat az új kihívások megoldásához.
A kodifikáció előtti magyar jogban az eljáró bíróságok rendszeresen foglalkoztak az életkor szerepével, és a XVII-XVIII. században már érzékelték a felelősség és az életkor szerves kapcsolatát, a rögzített korhatárt azonban nem tudták értelmezni. Nem létezett ugyanis egységesnek mondható irányelv, amely egy bizonyos életkort összefüggésbe hozott volna a felelősség mértékével. Az életkor jogi relevanciájáról a Tripartitum anélkül rendelkezett, hogy megindokolta volna a szokásos korhatárok megválasztását. "Tényként közölte az eltérő jogképességet jelölő korhatárok létét, és ezzel évszázadokra meghatározta az erről történő gondolkodást."[1]
A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
A Hármaskönyv különbséget tett teljes korú és nem teljes korúak között. A teljes korúság a férfiaknál a 24, a nőknél a 16 évet jelentette. A nem teljes korúak lehettek törvényes korúak, azaz 12 éven felüliek vagy nem teljes korúak (gyermekkorúak) tehát 12 év alattiak.[2] Az életkor ilyetén meghatározása magánjogi jellegűnek tűnik, elsősorban vagyonjogi és kapcsolódó perjogi kérdésként került a jogkönyvbe. Ki kell emelni azonban, hogy a feudális-rendi jog nem gondolkodott jogágakban, így a vagyonjogi vitákhoz kötött korértelmezés felbukkant a büntetőjogban is. Ugyanakkor nem elhanyagolható körülmény, hogy a rendi joggyakorlatban az életkor bírói alkalmazásának jelentős akadályát képezte az életkor megállapításához szükséges nyilvántartások hiánya.[3]
A büntetőjogi praxis és a kodifikációs kísérletek - így az 1795. évi tervezet, valamint az 1843-as törvényjavaslat - világos álláspontot foglalt el a gyermekek és fiatalok kérdésében, "egyértelmű intézménycsomagot hagyva hátra a későbbi kodifikátornak. A gyermekkor határát a magyar praxis és a törvénytervezetek a reformkorban a 12. évben vonták meg. Az 1843. évi reformmunkálatok folyamán kialakított konszenzus szerint a fiatalkorúság a tizenkettedik és tizennyolcadik életév közötti időtartamra tehető. A gyakorlatban a 12 év alatti gyermeket általában nem büntették, a kodifikációs tervezetek teljesen kivették a büntetés alól. E törekvés indoka a beszámításhoz szükséges belátási képesség általánosan elfogadott hiánya. A fiatalkorú már büntethető, hiszen a feltevés az, hogy képes belátni tettei következményeit, mégis a javíthatóságára és a feltehető nevelési hiányosságára tekintettel enyhítő körülményként tartották számon ezt az életkort."[4]
Az első magyar büntetőtörvény a gyermekkort beszámítást kizáró oknak tekintette. A Csemegi-kódex 83. §-a értelmében[5] nem lehetett felelősségre vonni azt, aki a bűncselekmény elkövetésekor a tizenkettedik évét még nem töltötte be. Az indokolás szerint "a gyermek nem bír azon képességgel, hogy tettei felismerés és a szabad akarat által elhatározott cselekményeknek vétethessenek". A bűnelkövető gyermekekkel szemben a törvény semmilyen intézkedést nem tett lehetővé.
Ugyancsak nem volt büntethető az, aki a cselekmény elkövetésekor a tizenkettedik évét már
- 11/12 -
betöltötte, de a tizenhatodikat még nem, abban az esetben, ha nem bírt a bűnösségének felismeréséhez szükséges belátással.[6] A bíróság feladata volt, hogy megvizsgálja, hogy az eljárás alá vont gyermek rendelkezett-e a szükséges belátással, vagy sem. Aki e belátással nem rendelkezett, azt nem lehetett megbüntetni, viszont lehetőség volt arra, hogy húszéves koráig javítóintézetben[7] helyezzék el.
A belátási képességgel rendelkező elkövetőkkel szemben sor kerülhetett büntetőjogi szankciók alkalmazására, a törvény azonban felelősségre vonásuk esetére a felnőttekre megállapítottnál lényegesen alacsonyabb büntetést helyezett kilátásba, egy ún. redukált büntetési skála szerint. Így a halállal vagy életfogytig tartó fegyházzal büntetendő bűntett miatt öt évig terjedő börtön, öt évtől tizenöt évig tartó fegyházzal vagy államfogházzal büntetendő bűntett miatt két évig terjedő börtön, illetőleg hasonló tartamú államfogház, egyéb bűntett esetén két évig terjedő fogház kerülhetett csak kiszabásra. A törvény vétség miatt rendőri büntetés alkalmazását tette lehetővé.
A törvény külön rendelkezést tartalmazott arra vonatkozóan, hogy a fentiek szerint kiszabott szabadságvesztés büntetés végrehajtása során a fiatalkorú egyének büntetésük teljes időtartama alatt a többi fogolytól elkülönítendőek. Ez a korabeli börtönviszonyok miatt nyilvánvalóan kevésbé teljesülhetett, a rendelkezés azonban "ha a fiatalkorúak fogházát nem is, de a speciális kezelés igényét már előrevetítette."[8]
A büntetési tételekkel kapcsolatban azonban utalnunk kell arra is, hogy a törvényjavaslat tárgyalása során gr. Cziráky János felszólalt a börtönbüntetés ellen, és helyette javítóintézetet javasolt a fogság tartamának csökkentésével.[9]
A humanizmus és az igazság jegyében a kódex kimondta, hogy a huszadik életévet be nem töltött elkövető halálra vagy életfogytig tartó fegyházra nem büntethető.
Az életkori határok meghatározásánál a kódex - a miniszteri indokolás szerint - egyrészt az 1843. évi büntető törvényjavaslatra, valamint az észak-német büntető törvénykönyv tervezetének előkészítése során folytatott vitára támaszkodott. A tizenhatodik életév kapcsán utal továbbá a polgári jog szabályaira, mely az ilyen korú "személyt saját ügyei vezetésére képtelennek nyilvánítja." Mai napig ható érvénye van annak a megállapításnak, mely szerint "teljes belátással még a 16 éves ifju sem bírhat, mert az ész nem uralkodik még a túlnyomólag érzéki élet fölött."
A XIX. századi büntető törvénykönyvek a "tettbüntetőjoghoz" kapcsolódó megtorlási elmélet hatása alatt nem sokat törődtek a gyermek- és fiatalkorú bűnelkövetőkkel. Úttörő lépést tett e téren a francia Code Penal, mely a 16 évesnél fiatalabbakra nézve esetenként a bíróra bízta annak vizsgálatát, hogy rendelkezett-e a fiatalkorú "a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátási képességgel (discernement)."[10]
Ennek megfelelően a Csemegi kódex is két korosztályt különböztetett meg: a gyermekkort, amely a tizenkettedik életév betöltéséig tart és feltétel nélkül kizárja a beszámítást (büntetőjogi immunitás kora), valamint a serdülőkort, amely a tizenkettedik életévtől a tizenhatodik életévig tartott (feltételes mentesség kora).[11] Ez utóbbi esetben a belátási képesség meglététől függött a felelősségre vonás. Találóan nevezi a serdülő kort Schnierer a "problematikus beszámítás" korának. Érvelése napjainkban is figyelemre méltó lehet. "Ha a serdületlen korúak rendszerint bírnak is némi belátással a cselekvények jogi természetébe, úgy mégis figyelembe veendő, miként ezen belátást ők nem közvetlenül magok szerezték meg, hanem ez inkább mások tanítása folytán lőn beléjök oltva. Ilyen személyek, midőn büntényt követnek el, nem annyira "bünösnek felismert eredményt" szándékoznak előidézni, hanem csak oly parancsot vagy tilalmat szegnek meg, melynek jogi és erkölcsi szükségességéről helyes felfogásuk nincsen."[12]
A büntetőjogi immunitás határának megvonása vitathatatlan érdeme a Csemegi-kódexnek, hiszen ez nem minden külföldi törvényben került megállapításra, így például a fent említett Code Pénal-ban sem.
A kódex a beszámítás fogalmát nem definiálta, az indoklás azonban ad erre vonatkozó meghatározást, mely szerint "a beszámítás alatt a tettesnek felelőssé tétele értetik. A beszámítás egyértelmű a bűnösséggel, úgy, hogy midőn az mondatik ki, hogy valamely tett valakinek beszámítható; ezzel az van kimondva, hogy azon személy a kérdéses cselekmény elkövetésében bűnös."[13] Az indeterminizmus talaján állva megállapítja továbbá, hogy az elhatározás szabadsága képezi a beszámítás első és általános feltételét. Látható tehát, hogy a kódex a felelősség, a beszámítás, és a bűnösség fogalma között nem tesz különbséget, és az egyén felelősségét a választás szabadságára alapozza.
- 12/13 -
A századforduló időszakában előtérbe kerülő "modern bűnügyi iskolák" már támadták a beszámításról a klasszikus iskolák által felállított elméletet, vitatva az akarat szabad létezését. Az új irányok némelyike a determinizmus elvét hirdetve hangsúlyozza, hogy nem az ember szabad akaratán múlik, hogy az egyén mit tesz, mert az emberi akarat kialakulására hatnak a külvilági tényezők, melyek az ember belső világán átszűrődnek. Az emberi akarat, illetve az akarat alapján véghezvitt cselekmény a külső és belső hatások szükségképpeni eredője, azaz az adott személyiségű ember, adott pillanatban csak egyféleképpen cselekedhet.[14] Az e körbe tartozó szociológiai iskola a bűnözés okait a társadalomban véli megtalálni, és a büntetendő cselekményért csak a társadalmat teszi felelőssé.
A szélsőséges elméletek között a közvetítő iskola volt az, amely hidat jelentette, a mérsékelt indeterminista koncepciót elfogadva. Az iskola képviselői "a büntetendő cselekményt összetett jelenségnek tekintik, melynek létrejötténél jelentős szerepet játszanak az egyént befolyásoló külső és belső tényezők, de amelyek léte végeredményben az akarattól függ", ezért a büntetendő cselekmény miatt a felelősség részben az egyént, részben pedig az egyéni akaratot befolyásoló tényezőket, az ezen keresztül a társadalmat terheli.[15]
A fentiek alapján is látható, hogy a felelősség kérdéseinek megválaszolása szorosan összefügg az akaratszabadság problematikájával. Egy adott korszak jogalkotásának, így a Csemegi-kódexnek vizsgálata és értékelése során is figyelembe kell azonban venni azt a társadalmi környezetet, a tudomány és kultúra mindenkori színvonalát, melyben a jogszabály született. Az első magyar büntető törvénykönyv megalkotásának idején a hosszú ideig uralkodó kollektív felelősséget - a klasszikus iskola tanai alapján - az egyéni felelősség váltotta fel, mely csak az akaratszabadság elvére épülhetett. Ebből adódóan a büntetés célját a megtorlásban jelölték meg és ennek megfelelően az elkövetett tett súlyához igazodó, tettarányos büntetés kiszabását tartották szükségesnek. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a klasszikus iskola legnagyobb érdeme, hogy egyértelmű rendszerbe foglalta a büntetőjogot és ez a korábbi viszonyokhoz képest feltétlen előrelépést jelentett a büntetőjog történetében. Ennek ismeretében kell értékelni az 1878. évi büntető törvénykönyvet is. A reformtörekvések - a természet-és társadalomtudományok fejlődése révén - mintegy három évtized múlva érték el kitűzött céljukat.
A Csemegi-kódex - ahogyan ezt Mezey Barna is hangsúlyozza - nem érdemli meg a marasztalást. Egyszerűen más korszakban más feladatokat látott el. A "tényállásnélküli, szabályozatlan és rendezetlen, koncepciótlan és garancia nélküli büntetőjogot szisztematikus rendszerbe igazítva, biztosítékait kiépítve precíz és az egyenlőtlenséget kizáró módon igazította azt a polgári jogállam vágányára." A reformirányzatoknak már az volt a feladatuk, hogy ezt a konstrukciót igazítsák hozzá a társadalom új próbatételeihez. "A Csemegi-kódexen értelmetlen tehát számon kérni a reformiskolák tanait. Helyes viszont felhívni a figyelmet arra, hogy szabályozásával a fiatalkorúak kérdésében is hidat jelentett a tradicionális büntetőjogi megoldások és a XX. század reformkoncepciói között."[16]
A jogtudomány művelői a későbbiekben kísérletet tettek a Csemegi-kódex és az alapjain kialakuló modern büntetőjog-tudomány fogalmainak tisztázására. A felelősség lényege a következmények viselésének kötelezettsége. A felelősség elvének tényleges alkalmazása a beszámítás, melyen Finkey szerint azt értjük, hogy "a bűntettes által elkövetett büntetendő cselekményt az ő terhére írjuk, annak elkövetésért őt büntetőjogilag felelősségre vonjuk." A beszámítás magába foglalja a tettes által elkövetett büntetendő cselekmény (tett beszámítása) és a cselekmény elkövetéséért való büntetőjogi felelősség megállapítását. A beszámítás pozitív feltétele a beszámítási képesség, negatív feltétele pedig a beszámítást kizáró ok hiánya.[17]
A beszámítási képesség fogalmára vonatkozóan a jogirodalomban számos meghatározás született, ennek részletes ismertetésétől eltekintünk. A korabeli minták alapján a Csemegi kódex sem definiálja, elemei azonban a törvényben szabályozott beszámítást kizáró vagy enyhítő okok alapján megállapíthatók. Ezek a következők: az öntudat, az akarat szabad elhatározási képessége (Btk. 76. §), és a cselekmény bűnösségének felismerésére szükséges belátás, az ún. discernement (Btk. 83.-85. § illetve 88.§). Ez alapján a beszámítási képesség alatt a tizenkettedik évet meghaladott egyén azon képességét kell érteni, melynél fogva öntudattal, akaratszabadsággal és cselekményei bűnösségének felismerésére szükséges belátással bír.[18]
Angyal szerint ugyanakkor "az öntudat s az akaratképesség mellett meg lehet ugyan a discernement, mely a jót a rossztól, a megengedettet a tiltottól megkülönbözteti, de ez a merőben értelmi tehetség, mely sokszor 8-10 éves gyermeknél is megvan, a beszámításhoz nem elegendő, mert az annak az alapját képező beszámítási képesség ten-
- 13/14 -
gelye tulajdonképpen az erkölcsi érettség és a kötelességérzet."[19]
Annak a kérdésnek az eldöntésénél, hogy milyen szerepe van az életkornak a beszámításra, a korabeli szakirodalom szerint két ellentétes nézet alakult. Az egyik álláspont szerint az életkor az értelmi fejletlenség miatt zárja ki a beszámítást, míg a másik felfogás az életkornak az akarat szabadságára gyakorolt hatása miatt nem teszi lehetővé a felelősségre vonást. E különbségtétel kihatása az első esetben az, hogy meg kell különböztetni a "feltétlen beszámíthatatlanság" időszakát és a feltételes (nem teljes) időszakát. Ha az életkornak az akarat szabadságára gyakorolt hatását vesszük figyelembe, akkor a kor csak mint a beszámítást csökkentő tényező vehető figyelembe. Carrara a fentiek alapján a feltétlen beszámíthatatlanság, a feltételes felelősség és a teljes felelősség korszakát különbözteti meg.[20]
A korabeli tételesjogi rendelkezések szerint a felelősség megállapításánál az értelmi fejlettség fennállását vagy hiányát kell figyelembe venni, ezért a szubjektív bűnösség alapjául mindenütt az ún. megkülönböztetési képességet (discernement) veszik figyelembe.
A Nemzetközi Büntetőjogi Egyesület érdeme, hogy rámutatott arra, hogy a "beszámítási képesség nem a tudatban, hanem az akaratban gyökerezik," és a beszámítás megállapításánál az akarat tartalmából és annak működési képességéből kell kiindulni. A kongresszusokon egyre nagyobb hangsúlyt kapott, hogy a beszámítási képességet ne csak a belátási képességtől tegyék függővé, ami "csak értelmi kellék," s amely már a hét éves gyermeknél is adott lehet, hanem ezen kívül az akarat-elhatározási képességtől és az erkölcsi felelősségérzet fennállásától. [21]
A Csemegi kódex megalkotását követő évtizedekben számos kritika fogalmazódott meg a törvény egyes rendelkezéseit - így a gyermekkorra vonatkozó szabályozást - illetően. A bírálatok szerint a büntető törvénykönyvnek a klasszikus iskola merev tanait képviselő szigorú, szinte embertelen szabályai igazságtalanok, célszerűtlenek és káros eredményekkel járnak a fiatalkorú elkövetők esetében. A kriminológiai irányzatok (embertani, szociológiai iskolák) előtérbe kerülése nyomán megfogalmazott reformtörekvések a büntethetőségi korminimum 14 évre történő felemelését, a serdülőkornak 14-18 év közötti megállapítását szorgalmazták azzal, hogy a belátási képesség helyett az értelmi és erkölcsi fejlettség legyen a beszámítás feltétele.
Az 1908. évi XXXVI. tc. (az I. Büntetőnovella) jelentős változást hozott a gyermek- és fiatalkorúakra vonatkozó büntetőjogi szabályokban. A tizenkét éven aluli gyermekeket továbbra sem lehetett felelősségre vonni, azonban velük szemben bizonyos intézkedéseket lehetett foganatosítani. Ha a bíróság arra a megállapításra jutott, hogy a bűnelkövető gyermek nincs kitéve erkölcsi veszélynek és züllésnek nem indult és családja vagy környezete erkölcsileg megbízható, átadta őt a házi fegyelem gyakorlására jogosult személynek vagy az iskolai hatóságnak azzal, hogy a gyermeket részesítsék házi fenyítésben. Az iskolai hatóság által alkalmazott fenyítés a dorgálás vagy iskolai elzárás lehetett, az erre vonatkozó részletes szabályokat a vallás- és közoktatásügyi miniszter külön rendeletben állapította meg.[22]
Amennyiben a bíróság nem ítélte erkölcsileg megfelelőnek a gyermek környezetét, értesítette a gyámhatóságot, szükség esetén pedig intézkedett az állami gyermekmenhelyre történő ideiglenes felvétel iránt.
Az I. Bn. bevezette a fiatalkor fogalmát,[23] amely a 12-18 éves életkort jelentette. Ez utóbbi esetben felelősségre vonásra csak akkor kerülhetett sor, ha fiatalkorú rendelkezett a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettséggel.
A beszámítási képesség feltétele a büntető novella értelmében tehát már nem a "belátás", hanem a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség fennállása. "Vagyis a bírónak azt kell kutatnia, hogy a fiatalkoru korához képest normálisan fejlett-e értelmileg s emellett bírt-e már sejtelemmel az erkölcsi kötelességekről, volt-e nála bizonyos mérvű akaraterő, a gyermekes vágyak, ösztönök s a mások csábításával szemben bírt-e némi ellenállási erővel, képes-e tehát felfogni az esetleg alkalmazandó "büntetés" jelentőségét s üdvös hatás várható-e ettől az ő erkölcsi fejlődésére."[24]
A bíróságnak a döntés meghozatalakor vizsgálnia kellett a fiatalkorú személyiségét, figyelembe kellett vennie a környezetéről készült tanulmány adatait és szükség szerint orvosszakértő kirendelésére is lehetősége volt. A büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettség fogalmát egyébként a javaslat eredeti szövege nem tartalmazta. Az, hogy mégis bekerült a végleges változatba, egy kompromisszum eredménye volt: a korábbi szabályozás tartalmazott egy hasonló jellegű felosztást (a csoportosítás alapja akkor a belátási képesség megléte vagy hiánya volt), és a fel-
- 14/15 -
osztás elmaradása zavart okozott volna a gyakorlati szakemberek körében.[25]
A büntetőjogi felelősségre vonható fiatalkorúakkal szemben a következő intézkedéseket lehetett alkalmazni: dorgálás, próbára bocsátás, javító nevelés, fogház- vagy államfogház-büntetés. Pénzbüntetés kiszabására, valamint a hivatalvesztés és a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztésére nem volt lehetőség, azonban egyéb mellékbüntetések alkalmazhatóak voltak. A bíróságnak a rendelkezésére álló jogkövetkezmények közül azt kellett kiválasztania, amelyik alkalmazása a fiatalkorú terhelt jövőbeli magaviselete és erkölcsi fejlődése szempontjából kívánatosnak mutatkozott. A kiválasztásnál figyelembe kellett venni a fiatalkorú egyéniségét, értelmi és erkölcsi fejlettségének fokát, életviszonyait és az eset összes körülményeit.
A törvénycikk indokolása rámutatott, hogy a merőben új alapokra helyezett szabályozás felhasználta a Csemegi-kódex hatálybalépését követő időszak büntetőjogi szakirodalmának eredményeit, a külföldi törvényhozások gyakorlatban bevált intézményeit, a nemzetközi kongresszusok, valamint bűnügyi egyesület megállapodásait, valamint különösen az Észak-Amerikában, Angliában és Németalföldön szerzett gyakorlati tapasztalatokat. A szabályozás alapgondolata, hogy a büntetendő cselekményt elkövetett gyermekekkel és fiatalkorúakkal szemben nem a megtorlás, hanem a megmentés és a nevelés szempontjait kell előtérbe helyezni. Ennek szellemében a fiatalkorúakra - a hazai jogfejlődésben először, a kor tudományos nézeteinek megfelelően - külön büntetőjogi szabályok vonatkoztak.
Az indokolás - utalva a fiatalkori kriminalitás emelkedésére - kiemeli, hogy az egyik legfontosabb kérdés a fiatalkorú egyéneknek megmentése az erkölcsi romlástól. Ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a büntető törvénykönyv módosítása, csak egy kis részlete a probléma megoldásának. A büntető rendszer reformja önmagában véve azért sem alkalmas a fenti cél elérésére, mert a büntető hatalom révén csak akkor nyílik lehetőség a züllésnek indult fiatalkorú megmentésére, amikor már büntetendő cselekmény elkövetése bizonyítja a nagyobb fokú erkölcsi veszély jelenlétét. Ehhez tehát szükségszerűen társulnia kell azoknak az intézkedéseknek, amelyek a veszély megelőzésére alkalmasak. A büntetési rendszer reformja a fiatalkorúakkal szemben csak akkor fogja célját elérni, ha a büntetőjog terén tervezett intézkedések mellé megfelelő perjogi reform és a gyermekvédelem széleskörű társadalmi szerveződése társul.
A büntethetőség alsó életkori határára vonatkozó szabályok nem változtak az 1950. évi II. törvény, a Btá. megalkotását követően sem. Nem volt tehát büntethető a tizenkettedik életévét be nem töltött gyermek, a tizenkettedik és a tizennyolcadik életév közötti elkövetők pedig az 1951. évi 34. tvr. (Fr.) által megállapított, fiatalkorúakra vonatkozó külön szabályok szerint feleltek. A tvr. bevezetőjében hangsúlyozta, hogy "a fiatalkorúakkal szemben nem alkalmaz olyan rendelkezéseket, amelyek azoknak fejlődését gátolhatnák és a szabályozásnál oly intézkedésekre törekszik, amelyek alkalmasak arra, hogy a fiatalkorúak helyes irányban való fejlődését előmozdítsák, és őket a társadalom hasznos tagjává neveljék."
Az 1954. évi módosítás tovább differenciált, és a tizenkét-tizennégy éves elkövetőkkel szemben csak nevelő intézkedések alkalmazására adott lehetőséget, melyek a bírói megrovás, a próbára bocsátás, a javító-nevelés és a gyógypedagógiai nevelés voltak.
Az 1961. évi V. törvény a büntethetőség alsó határát tizennégy évre emelte fel, arra hivatkozással, hogy az oktatási rendszer első szakasza általában a 14. életévvel zárul, s ekkorra szerzi meg a gyermek a társas együttéléshez szükséges alapvető ismereteket.
A miniszteri indoklás szerint a gyermekkor beszámítási képességet kizáró ok. Vitatja ezt Békés Imre, aki szerint a beszámítási képesség az ember háromirányú képességének a komplexuma:[26] felismerési képességet, akarati képességet, valamint értékelő képességet foglal magába. "Aligha mondható, hogy a fejlettebb értelmű, tíz évet meghaladott gyermek e képességeknek feltétlenül a hiányában van, míg a tizennegyedik születésnapját ünneplő egyik napról a másikra feltétlenül szert tesz rájuk. A gyermekkor csak a korai gyermekévekben kapcsolódik össze szükségszerűen a beszámítási képesség hiányával, a továbbiakban a felismerési, akarati és értékelő képesség kifejlődése teljesen egyéni, s a gyermek adottságainak és környezetének függvénye." Nézete szerint a gyermekkor nem a beszámítási képességet, hanem csak a "beszámítást" zárja ki, melyen a büntetőjogban azt értjük, hogy valakit valaminek a megtételéért vagy elmulasztásáért felelősségre vonunk. "A gyermek azért nem tartozik büntetőjogi felelősséggel tetteiért, azért nem beszámítható, mert a Btk. 20. §-a kifejezetten így rendelkezik. (...) Ha gyermekkorú személy valósítja meg valamely bűntett
- 15/16 -
törvényi tényállását - az alany hiányára tekintettel - bűncselekmény nem jön létre."[27]
Az 1961. évi V. törvényben rögzített szabályozási koncepció nem változott az 1978. évi IV. törvény hatályba lépést követően sem. A harmincnégy éven keresztül hatályban lévő jogszabály a gyermekkort a büntethetőséget kizáró okok között sorolta fel, eltérés az egyes szerzők között csak abban volt, hogy az általuk felállított dogmatikai rendszerben mit tekintettek a büntetőjogi felelősség kizárása alapjának. Az életkor meghatározása nem képezte komoly szakmai viták tárgyát. Ennek egyik oka, hogy e kérdésben nem volt a magyar büntetőjogon az egyébként más területeken tapasztalható nemzetközi nyomás: a gyermekkor és a fiatalkor meghatározása megfelelt a nemzetközi egyezményeknek és standardeknek. A helyzet a 2012. évi C. törvénnyel változott, amely a büntethetőség alsó életkori határát bizonyos - kétségtelenül nagy tárgyi súlyú - bűncselekmények esetén 12 évre szállította le azzal, hogy a 12 és 14 év közötti elkövetők felelősségre vonásának feltétele az újonnan a törvénybe írt, de a törvényhozó által nem definiált belátás. Az új törvény nemzetközi tendenciákkal szembehelyezkedő, gyakorlatban számos kérdést indukáló szabályozási koncepciójának kritikai elemzése azonban külön tanulmány feladata lehet. ■
JEGYZETEK
* A tanulmány az Igazságügyi Minisztérium jogászképzés színvonalának emelését célzó programjai keretében valósult meg.
[1] Mezey Barna: A kor kérdése a magyar büntetőjog történetében. A fiatalkorú bűnelkövetők történetéhez. Rendészeti Szemle 2008. 7-8. sz. 20. o.
[2] A "törvényes kormegnevezés abból ered, hogy az ilyenek már másokkal szemben perbe szállhattak, és pert indíthattak, vagyis "törvényt állhattak." In: Mezey Barna: i.m. 21. o.
[3] Mezey Barna: uo. és köv. o.
[4] Mezey Barna: i.m. 25. o.
[5] 83. § A ki a bűntett vagy vétség elkövetésekor életkorának tizenkettedik évét meg nem haladta: bűnvád alá nem vonható.
[6] 84. § A ki akkor, midőn a bűntettet vagy vétséget elkövette, életkorának 12-ik évét már tulhaladta, de tizenhatodik évét még be nem töltötte, ha cselekménye bűnösségének felismerésére szükséges belátással nem birt, azon cselekményekért büntetés alá nem vehető. Az ilyen kiskoru azonban javitó-intézetbe való elhelyezésre itéltethetik, de abban életkora huszadik évén tul nem tartathatik.
[7] Az indoklás szerint: "a szükséges belátással nem bíró, de megromlott hajlamu ifjunak nevelésre, javításra van szüksége. Az állam átveszi a funkciót, melyet a szülők nem voltak képesek teljesíteni. Íz állam nem bünteti ugyan a belátással nem bíró rosszindulatu ifjut: hanem neveli és javítja azt. Ez az intézkedés értelme."
[8] Mezey Barna: A kor kérdése a magyar büntetőjog történetében. A fiatalkorú bűnelkövetők történetéhez. Rendészeti Szemle 2008. 7-8. sz. 28. o.
[9] Löw Tobiás: A magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről és teljes anyaggyűjteménye I. Csemegi-kódex. Budapest 1880. 529. o.
[10] Balogh Jenő: Fiatalkorúak és büntetőjog. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat, Budapest 1909. 117. o.
[11] Lengyel Aurél. In: Magyar Jogi Lexikon V. kötet. (Szerk. Márkus Dezső) Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest 1904. 10. és köv. o.
[12] A serdülő kor Schnierer a "problematikus beszámítás" korának nevezte. Érvelése napjainkban is figyelemre méltó. "Ha a serdületlen korúak rendszerint bírnak is némi belátással a cselekvények jogi természetébe, úgy mégis figyelembe veendő, miként ezen belátást ők nem közvetlenül magok szerezték meg, hanem ez inkább mások tanítása folytán lőn beléjök oltva .Ilyen személyek, midőn büntényt követnek el, nem annyira "bünösnek felismert eredményt" szándékoznak előidézni, hanem csak oly parancsot vagy tilalmat szegnek meg, melynek jogi és erkölcsi szükségességéről helyes felfogásuk nincsen." In: Schnierer Aladár: A büntetőjog általános tanai az 1878. V. és 1879.XL.törvényczikkek lapján. Második átdolgozott és bővített kiadás, Franklin-Társulat, Budapest 1888. 102. o.
[13] Löw Tobiás: A magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről és teljes anyaggyűjteménye I. Csemegi-kódex. Budapest 1880. 501. o.
[14] Hornyák Szabolcs. In: Magyar büntetőjog Általános rész (szerk. Balogh-Tóth), Osiris Kiadó, Budapest 2010. 20. o.
[15] Angyal Pál: Büntetőjogi előadásai. I. kötet, Pécs 1904-1906. 270. o.
[16] Mezey Barna: A kor kérdése a magyar büntetőjog történetében. A fiatalkorú bűnelkövetők történetéhez. Rendészeti Szemle 2008. 7-8. sz. 30. o.
[17] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Negyedik átdolgozott kiadás új lenyomata. Grill Károly Kiadóvállalata, Budapest é.n. 110. o.
[18] Angyal Pál: Büntetőjogi előadásai. I. kötet, Pécs, 19041906. 280. o.
[19] Angyal Pál: uo.
[20] Lengyel Aurél. In: Magyar Jogi Lexikon V. kötet. (Szerk. Márkus Dezső) Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest 1904.13. o.
[21] Lengyel Aurél. In: Magyar Jogi Lexikon V. kötet. (Szerk. Márkus Dezső) Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest 1904.13. o.
[22] A 149.500/1909. VK. rendelet értelmében az iskolai fenyíték nemei a következők voltak: szóbeli megdorgálás négyszemközt; szóbeli megdorgálás a tantestület, a gondnokság, az iskolaszék, vagy az ipariskolai bizottság előtt; iskolai elzárás éheztetés nélkül; iskolai elzárás éheztetéssel.
[23] 16. § Az, a ki a bűntett vagy vétség elkövetésekor életének tizenkettedik évét már meghaladta, de tizennyolczadik évét még be nem töltötte (fiatalkoru), ha a büntethetőséghez szükséges értelmi és erkölcsi fejlettsége nem volt meg, büntetőjogi felelősségre nem vonható.
Ha a biróság ily esetben szükségesnek látja, elrendelheti, hogy a fiatalkorut törvényes képviselője, hozzátartozója vagy más alkalmas egyén házi felügyelet alatt tartsa vagy intézkedhetik az iránt, hogy a fiatalkoru házi vagy iskolai fenyitést kapjon (15. § második bekezdése).
Ha az ilyen fiatalkoru eddigi környezetében erkölcsi romlásnak van kitéve vagy züllésnek indult, a biróság a fiatalkorunak javitó nevelését rendeli el.
[24] Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Negyedik átdolgozott kiadás a Btk. BN és a legujabb anyagi büntetőjogi törvények teljes szövegével. Grill Károly Kiadóvállalata, Budapest 1914. 179. o.
[25] A fiatalkorúakra vonatkozó büntető jogszabályok magyarázata (szerzők: Angyal Pál, Kun Béla, Láday István, Rottenbiller Fülöp, Tóth Béla) Budapest 1912. 47-48. o. In: Hornyák Szabolcs: A fiatalkorúak és a büntetőnovella - anno (Gondolatok a Csemegi-kódex 1908-as revíziójáról) Tanulmányok Dr.
- 16/17 -
Földvári József professzor 75. születésnapja tiszteletére. Pécs 2001. 314. o.
[26] 1. képesség a tevés vagy mulasztás lehetséges következményének előrelátására (ún. felismerési képesség); 2. a felismerésnek megfelelő akarat kialakítására s az akarat szerinti magatartás tanúsítására (ún. akarati képesség); 3. képesség a cselekmény társadalmi jelentőségének - társadalomra veszélyes, erkölcstelen - jellegének a felismerése (ún. értékelő képesség.)
[27] A Büntető Törvénykönyv Kommentárja Első kötet (Szerk. Dr. Halász Sándor) Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest 1968.134. és köv. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi docens, PTE ÁJK Büntetőjogi Tanszék.
[2] A szerző joghallgató.
Visszaugrás
