A szolgáltatás lehetetlenségének objektív vagy szubjektív jellege közötti különbségtétel igénye rendkívüli hangsúllyal jelent meg a pandektista szerzők munkáiban, nem csoda hát, hogy a megkülönbözetés terminológiai következményekkel is járt: a német magánjogban az objektív lehetetlenség jelölésére az "Unmöglichkeit" (lehetetlenség), a szubjektív lehetetlenség jelölésére pedig az "Unvermögen" (képtelenség, tehetetlenség, alkalmatlanság) kifejezést használják.
Savigny szerint a megkülönböztetés azon alapul, hogy az objektív lehetetlenség a kötelem tárgyában, vagyis a szolgáltatásban gyökerezik, a szubjektív lehetetlenség viszont a kötelem alanyához, a kötelezett személyéhez tapad. Miként Savigny kiemeli, utóbbi esetben a kötelezett nem mentesülhet esetleges nem teljesítése hátrányos következményei alól, mivel a szubjektív lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés érvényes.2 Az objektív lehetetlenséget Mommsen is a kötelem tárgyához kapcsolja, a szubjektív lehetetlenséggel kapcsolatban azonban Savigny-hoz képest egy további distinkciót alkalmaz. A szubjektív lehetetlenség véleménye szerint is a kötelezett személyéhez tapad, ennek azonban két megnyilvánulási formáját különbözteti meg: a lehetetlenség vagy kizárólag a kötelezett személyében rejlik (valamilyen fizikai képesség hiánya), vagy a kötelezett és a szolgáltatás közötti sajátos "viszony"-ban (valamilyen jogi képesség hiánya).3 Hasonlóan érvel Windscheid is, aki - Savigny-hoz hasonlóan - rögzíti, hogy ha a lehetetlenség szubjektív, akkor az semmiképpen sem lehet hatással a szerződés érvényességére.4 Kleineidam ezt azzal egészíti ki, hogy az "Unvermögen" már csak azért sem érintheti a szerződés érvényességét,5 mert a kötelezett teljesítőképességének hiánya (hibája) önmagában nem zárja ki a szerződésszerű teljesítés lehetőségét.6
Az objektív és a szubjektív lehetetlenség ilyen megkülönböztetése ugyanakkor felelősségi jogi következményekkel is jár. Jhering nyomán ugyanis a német civilisztikában uralkodóvá vált a nézet, amely szerint a kártérítésre kötelezett a szerződés érvényessége esetén a másik fél teljesítéshez fűződő érdekét (pozitív interessze), a szerződés érvénytelensége esetén viszont a másik félnek a szerződés meg nem kötéséhez fűződő érdekét (negatív interessze) köteles kielégíteni.7 Utóbbi esetben tehát olyan helyzetbe kell hoznia a károsultat, mintha az a szerződést - amelynek érvényességében bízott - meg sem kötötte volna.8
A pandektisták német magánjogra gyakorolt befolyása ismeretében aligha meglepő, hogy a BGB a "lehetetlenségi tan" körében szinte kizárólag a pandektisztika eredményeire támaszkodott. A BGB 306. §-a - hasonlóan Polgári Törvénykönyvünk 227. § (2) bekezdéséhez - rögzítette, hogy a lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés semmis.9
Jóllehet, a normaszöveg sommás megfogalmazása nem adott választ arra a kérdésre, hogy a semmisség egyaránt vonatkozik-e az objektív és a szubjektív lehetetlenségre, a jogalkotó az érvénytelenségi jogkövetkezmény alkalmazhatósága vonatkozásában elfoglalt álláspontját már az első olvasatban tárgyalt BGB-tervezethez fűzött magyarázatban egyértelművé tette: "az érvénytelenségi jogkövetkezmény kizárólag az eredeti és objektív lehetetlenséghez kapcsolódik"10. A magyarázatból tehát a contrario következik, hogy a jogalkotó a szubjektív lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződést érvényesnek tekintette.
Mindebből pedig az következik, hogy a 307. § (1) bekezdésének kárfelelősségi szabálya is csak az objektív lehetetlen szolgáltatást ígérő helytállását rögzíthette. Eszerint ugyanis az (a szerződő fél), aki a szerződéskötéskor a szolgáltatás lehetetlenségéről tudott, vagy akinek arról tudnia kellett, köteles megtéríteni a másik szerződő félnek azt a kárát, amely ez utóbbit abból eredően érte, hogy a szerződés érvényességében megbízott, feltéve, hogy a károsult a lehetetlenségről nem tudott és nem is tudhatott. A kártérítés mértéke azonban nem haladhatja meg a károsultnak a szerződés érvényességéhez fűződő érdeke mértékét.11
Olyan helytállási kötelezettségről van tehát szó, amely akkor áll be, ha a másik szerződő fél a szerződés érvényességében bízott. A szerződés érvényességébe vetett bizalom pedig akkor sérülhet, ha a szerződés valamilyen oknál fogva érvénytelen. S mivel a 306. § semmisségi szabálya kizárólag az objektív lehetetlenséghez kapcsolható, a szubjektív lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés esetében - minthogy e szerződés a fentiek értelmében érvényes - nem sérülhet a szerződés érvényességébe vetett bizalom.
A pandektajogi szemlélet tehát rögzült. A BGB szűkszavú 306. §-án alapuló dogmatika továbbra is éles különbséget tett az objektív és a szubjektív lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés között: az előbbit érvénytelennek, az utóbbit érvényesnek tekintette, s ebből következően a 307. § kárfelelősségi szabályát kizárólag az objektív lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződések körében tartotta alkalmazhatónak.
A lehetetlen szolgáltatásra irányuló szerződés BGB-beli konstrukcióját Ernst Rabel 1907-ben megjelent tanulmányában részletes kritikai elemzésnek vetette alá.12 Munkáját nem kevés iróniával így kezdi: "A Friedrich Mommsen által életre hívott és Windscheid által ragyogó formába öntött lehetetlenségi tan imponáló magabiztossággal foglalta el magától értetődő helyét a BGB-ben. És micsoda helyét!"13
Rabel a kódex főbűnét abban látja, hogy a szolgáltatás lehetetlenségét, és általában a lehetetlenséget - amint írja, Windscheid "álromanista elmélete" nyomán14 - önálló és egységes jogi kategóriaként kezeli, és központi szerepet szán neki: ehhez kapcsolja az érvénytelenséget, amely aztán a lehetetlent ígérő kárfelelősségének megítélését is meghatározza.
A lehetetlenségi tannak a kötelmi jog középpontjába állításán túl Rabel az objektív és a szubjektív, illetve az eredeti és az utólagos lehetetlenség éles szembeállítását is helyteleníti, mert gyakran csak olyan apróságokon múlik, hogy a lehetetlenségnek éppen melyik fajtájával van dolgunk, amelyek nem érdemesek és nem is alkalmasak arra, hogy azokhoz a törvény joghatást fűzzön.
Abban az esetben például, ha a vétel tárgyát képező dolgot az adásvételi szerződés megkötését megelőzően az eladótól ellopták, szubjektív lehetetlenségről van szó, hiszen az ilyen dolog elidegenítése nem mindenki számára lehetetlen; a teljesítési akadály nem a szolgáltatásban gyökerezik. Ha azonban a tolvaj a lopott értékpapírt elégette, vagy a lopott ékszert beolvasztotta, akkor a lehetetlenség már nem a kötelezett személyéhez, hanem a kötelem tárgyához, vagyis a szolgáltatáshoz tapad, s így nyilvánvalóan objektív. Ennek következtében gyakorlatilag a tolvaj kezében van az eladó felelősségi jogi sorsa - anélkül, hogy erről az eladó tudna, s hogy erre bármilyen ráhatása lehetne.15
Az objektív és a szubjektív lehetetlenség szigorú elhatárolásához hasonlóan a lehetetlenség "idő-dimenziójának" a középpontba állítása is méltánytalanságokra vezethet. Az eredeti és az utólagos lehetetlenség közötti éles különbségtétel következtében egyáltalán nem mindegy ugyanis, hogy az úton lévő hajó, amelynek rakománya képezi a vétel tárgyát, egy perccel a szerződéskötés előtt, vagy egy perccel azután süllyedt-e el.16 Előbbi esetben ugyanis objektív lehetetlenségről van szó, amely - a 306. § értelmében - a szerződés érvénytelenségére vezet, utóbbi esetben viszont lehetetlenülésről, amely a 275. § (1) bekezdése szerint szerződésszegési tényállás. Mindez azt is jelenti, hogy az előbbi esetben a kötelezett a 307. § alapján a negatív, az utóbbi esetben a 280. § (1) bekezdés alapján a pozitív interessze megtérítésére kötelezhető.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
