Két és fél évtizedes - szélsőségesen eltérő intenzitású - előkészítés után 2008-ban került elfogadásra a munkaerő-kölcsönzés egyes szabályairól szóló 2008/104/EK irányelv (a továbbiakban: irányelv), amely 2011. december 5-ig adott időt az EU tagállamainak a jogharmonizációra. A hosszúra nyúlt uniós jogalkotás ellenére az irányelv jogközelítési szempontokat megfogalmazó egyes cikkelyein nyomot hagytak a fel nem oldott tagállami érdekellentétek. Jelzik ezt a kivételtételre szóló felhatalmazások és több, homályosan megfogalmazott rendelkezés. Írásunkban a magyar jogharmonizációs kötelezettséget teljesítő, az egyes munkaügyi tárgyú és más kapcsolódó törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2011. évi CV. törvény Munka Törvénykönyvét érintő szabályaival foglalkozunk. Elsődlegesen a tényleges újdonságokat hozó rendelkezésekre fokuszálunk, kifejtve a jogharmonizáció okán a hazai és az uniós jog között keletkezett diszharmonizációval kapcsolatos aggályainkat.
1982-ben rögzítették az Európai Közösség tagállamai, hogy a munkaerő-kölcsönzés "temporary work" néven illetett, a jogintézmény tartalmát nem éppen kifejező megjelölés tényleges konstrukciója a háromoldalú foglalkoztatási jogviszony, a "triangular employment relationship" alapján realizálódik[1]. Amikor Magyarországon még a szocializmus megreformálására kidolgozott új gazdasági mechanizmus állt a fókuszban, a Közös Piac országai már a kölcsönzés intézményesített bevezetésével foglalkoztak. Az 1960-1970-es évek fordulóján kialakult konstrukció - a harmadik személy alkalmazásában álló személy munkaerejének ellenszolgáltatás fejében történő kölcsönbevétele - mindhárom szereplő számára előnnyel kecsegtetett. A jogi adminisztrációt és ezek költségeit tekintve (pl. álláshirdetés, pályázat, szerződéskötés és elbocsátás) egyszerűbben jutottak megfelelő munkavállalókhoz az átmeneti munkaerőigény problémájával küzdő munkáltatók. Munkavállalói optikán keresztül szemlélve, legalább ideiglenesen munkát kaphattak a munkaerőpiacról kiszorultak vagy egyébként a tartós foglalkoztatást nem vállalók. Mindezzel kialakult egy szolgáltatás, egy új "iparág": a munkaerő-kölcsönzés.
1982-ben készült el az első tervezet, az ezredfordulón az európai szociális partnerek a Római Szerződés 138-139. szakasza alapján - a részmunkaidőhöz és a határozott idejű munkaviszonyhoz hasonlóan - maguk próbáltak megállapodni a munkaerő-kölcsönzés közösségi szintű szabályairól. A tárgyalások kudarcát követően az Európai Bizottság 2002-ben ismét kezébe vette a szabályozás előkészítését. Végül több tervezet megvitatása után a tagállami érdekellentéteteket - különösen a kölcsönzött és a kölcsönbevevő saját munkavállalói közötti egyenlő bánásmód tekintetében - elveiben nem feltétlenül koherens módon feloldó uniós norma 2008-ban került elfogadásra. A bevezetőnkben említett "homályos megfogalmazásra", a normavilágosság követelményét ki nem elégítő szabályozásra példaként hozhatjuk a kölcsönzés ideiglenességének előírását, amelyhez további jogközelítési segítséget a direktíva nem ad.
A munkaerő-kölcsönzés törvényi szabályozása már 2001 előtt megjelent a hazai munkaerő-gazdálkodásban. A kirendelés intézményét használták ki, melynek keretében a kirendelő munkáltató a vele munkaviszonyban állókat átmenetileg átengedte a kirendelés helye szerinti munkaadónak, amelyért utóbbi díjat fizetett. A Munka Törvénykönyve (Mt.) akkori szabályai asszisztáltak ehhez, hiszen sem időtartamban, sem a tulajdonos személyére tekintettel nem korlátozták a kirendelést, így munkaviszony létesítése helyett a munkaerő kirendelőtől történő bérlése nem csak átmeneti megoldást jelenthetett. Ennek következménye, hogy Magyarországon a munkaerő-kölcsönzés az eredeti koncepciótól eltérő célok megvalósításának, illetve a kölcsönzés által eredetileg fel nem vállalt problémák kezelésének eszközévé válhatott[2]. Nem egyedi jelenség, hogy miután a munkáltató munkavállalói egy jelentős részének munkaviszonyát közös megegyezéssel megszünteti, a rá következő napon egy általa kijelölt kölcsönbeadón keresztül "visszakölcsönzi" őket[3].
A nyugat-európai tapasztalatok alapján megemlítik, hogy a kölcsönzésen keresztül olyanok is munkához juthatnak, akik a tipikus munkaviszony keretein belül nem kaphatnának állást. Ez a megállapítás Magyarországra korlátozottan érvényes, a foglalkoztatás ugyanis a munkaerő-kölcsönzés révén inkább átstrukturálódik, mint bővül: a tipikust váltja fel az atipikus, a munkavállalónak stabilitást nyújtót, a kevésbé stabil foglalkoztatás[4]. A kölcsönzés hazai részbeni "funkciótévesztése" a próbaidős foglalkoztatás kiváltásával összefüggésben is megmutatkozik. Nem példa nélküli, hogy az Mt. legfeljebb három hónapos próbaidőt engedő rendelkezésének legális megkerülése érdekében a munkáltató a pályázót előbb a kölcsönbeadón keresztül foglalkoztatja[5].
A munkaerő-kölcsönzés jogintézményét bevezető 2001. évi XVI. törvény[6] miniszteri indokolása kifejezetten hangsúlyozta a foglalkoztatás ideiglenes jellegét,
-171/172-
a rövid időtartamú, átmeneti munkaerőigény kielégítését. A jogalkotói koncepció ugyanakkor nem tükröződött az Mt. tételes szabályaiban. Eredeti funkciójától eltérve, éppen, hogy a határozatlan idejű munkaviszony egyenértékű alternatívájaként került az Mt.-be a munkaerő-kölcsönzés. Egyfelől az Mt. 2001 óta sem tartalmazott szabályt, amely meghatározná, milyen okokból és/vagy milyen időtartamra lehet munkaerőt kölcsönözni. Másrészt, a kölcsönzést jogi vonatkozásban intézményesítő Mt.-módosítás a kölcsönzött és a kölcsönvevő saját munkavállalói közötti egyenlő bánásmód követelményéről egyáltalán nem rendelkezett. A probléma éppen a jogharmonizáció teljesítése apropóján nem elméleti, hiszen az irányelv éppen ezen két jogintézmény vonatkozásában - a kölcsönzés ideiglenességének és az egyenlő bánásmód megkövetelésével - szorít leginkább a hazai nadrágszíjon.
A jogharmonizáció előtti helyzet ellentmondása abban gyökeredzett, hogy egyfelől az Mt. számos, atipikus munkaviszonyban biztosított munkavállalói jogosultságot - éppen a kölcsönzés atipikus sajátosságára figyelemmel - kizárt vagy az általánostól eltérő tartalommal állapít meg (pl. munkáltatói felmondás, nem jár végkielégítés, hat hónapig nem érvényesül az egyenlő értékű munkáért egyenlő bér elve). Másfelől, mivel a munkavállaló határozatlan idejű kölcsönzése megengedett, kialakulhatott egy olyan alkalmazotti réteg, amely gyengébb védelmi pozícióval rendelkezik, mint a kölcsönvevővel határozatlan időre munkaszerződést kötők. Anélkül azonban, hogy munkaviszonyukat az ideiglenesség jellemezné.
A következőkben a jogharmonizációs kötelezettséget teljesítő, az egyes munkaügyi tárgyú és más kapcsolódó törvények jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2011. évi CV. törvény (a továbbiakban: Módtv.) Mt.-t érintő kritikusabb szabályait elemezzük - végül hangot adva a jogharmonizációs kötelezettséggel kapcsolatos hiányérzetünknek is.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
