Nagy-Britanniának az Európai Unióból való kilépése, a tömeges bevándorlás, a Nyugat-Balkán iszlám többségű államainak csatlakozási törekvései mind-mind felvetik azt a kérdést, hogy mi az európai integrációs folyamat célja, mi adja annak valódi alapját, és ehhez képest milyen eszközökkel lehet e folyamatot fenntartani.
A tagállami és közösségi jog viszonyának, valamint az integráció végcéljának a kérdését illetően nincs egyetértés. Az Európai Unión belüli viták folynak a tagállamok szuverenitása, Európa kulturális identitása, az uniós jog kívánatos fejlődési irányai körül. A különböző integrációs modellek is vita tárgyát képezik, valamint az, hogy a cél egy államszövetség vagy egy szövetségi állam létrehozása. További viták tárgyát képezi az alkotmányos rendszer kialakítása, és az európai integráció cél- és eszközrendszerének kérdése is.
A napjainkban is meghatározó kérdés az, hogy az EU integráció kormányközi együttműködés, államszövetség vagy szövetségi állam formájában működik-e a jövőben tovább, vagy sem. Az EU integráció két modellje az Európai Egyesült Államok gondolata és a nemzetek Európája, mely köré csoportosuló viták kimenetele, melyek a Brexit kapcsán kiéleződtek, meghatározó lesz az Európai Unió jövője, integrációs végcélja kialakításában.
A Nizzai Szerződés, a sikertelen Európai Alkotmányszerződés, majd a Lisszaboni Szerződés jelentős lépést tett a politikai integráció útján, mégis meg kell jegyeznünk, hogy a Lisszaboni Szerződéssel módosított EUSz. 4. cikkének (2) bekezdése is leszögezi, hogy "az Unió tiszteletben tartja a tagállamok [...] nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is".
Az Európai Gazdasági Közösségekhez történő 1973-as csatlakozást megelőzően is fenntartották a jogot maguknak a britek arra, hogy népszavazással erősítsék meg EU-tagságukat. A csatlakozáshoz képest 44 évvel később, 2016. június 23-án, az Egyesült Királyság 72 százalékos részvétellel tartott népszavazáson szavazott az Európai Unió brit kivonulására ("Brexit"). A brit állampolgárok többsége megszavazta az EU elhagyását.[1] Ennek eredményeképpen az Egyesült Királyság hivatalosan 46 évig vett részt az európai integrációs szervezetben.
A Lisszaboni Szerződéssel beemelt 50. cikk meghatározza a folyamatot minden olyan ország számára, amely kilép az EU-ból. A szerződés megkötése előtt nem volt hivatalos mechanizmus arra, hogy egy ország elhagyhassa az EU-t, bár Grönland 1985-ben kilépett az EGK-ból. A 2016. június 23-ai népszavazás egy új fejezetet jelent az EU és az Egyesült Királyság kapcsolatában, bármi is legyen a kilépési eljárás végső eredménye. Az európai integráció történetében lényeges fordulatról van szó, tekintettel arra, hogy az EUSz. 50. cikkének alkalmazására első ízben kerül sor. A folyamat jogilag szabályozott volta ellenére sok ilyen probléma merül fel. Annak érdekében, hogy megvizsgáljuk a Brexit hatásait, vissza kell néznünk a múltba, megvizsgálva a jelenség előzményeit.
Tanulmányunkban szeretnénk bemutatni a Brexit előzményeit, folyamatát, hatásait, különös tekintettel a szuverenitás és szupranacionalitás kérdéskörére, azt, hogy hol tart a folyamat napjainkban.
Az Európai Unión belül éppen most zajlik egy vita a nemzeti szuverenitás és az uniós alapértékek viszonyáról, különös tekintettel az alkotmányos identitás védelmére. Ez a vita nem pusztán politikai jellegű, annak az elsődleges uniós jogban rejlik a gyökere. A Brexit kapcsán kiéleződtek a hatásköri nézetkülönbségek az EU tagállamai között, mely napjainkban a 7. cikkel kapcsolatos eljárások folytán csak tovább fokozódott.
A jelenleg folyó viták tétje, hogy milyen körben és tartalommal határozzák meg az uniós alapértékek körét, és hogy ezek hogyan egyeztethetők össze a tagállamok elsődleges jogban védett nemzeti identitásának tiszteletben tartásával, illetve a tagállamok egyetlen kizárólagos hatáskörét képező nemzeti biztonság védelmével. Ezen folyamatok kimenetelétől is nagyban függ, hogy a Brexit milyen végeredménnyel fog zárulni.
Az EUSz. 2. cikke szerint "Az Unió az emberi méltóság tiszteletben tartása, a szabadság, a demokrácia, az
- 12/13 -
egyenlőség, a jogállamiság, valamint az emberi jogok - ideértve a kisebbségekhez tartozó személyek jogait - tiszteletben tartásának értékein alapul. Ezek az értékek közösek a tagállamokban, a pluralizmus, a megkülönböztetés tilalma, a tolerancia, az igazságosság, a szolidaritás, valamint a nők és a férfiak közötti egyenlőség társadalmában.
Az EUSz. 4. cikkének (2) bekezdés ugyanakkor kimondja: "az Unió tiszteletben tartja a tagállamoknak a Szerződések előtti egyenlőségét, valamint nemzeti identitását, amely elválaszthatatlan része azok alapvető politikai és alkotmányos berendezkedésének, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is. Tiszteletben tartja az alapvető állami funkciókat, köztük az állam területi integritásának biztosítását, a közrend fenntartását és a nemzeti biztonság védelmét. Így különösen a nemzeti biztonság az egyes tagállamok kizárólagos feladata marad".
Az EUSz. 4. cikkének (3) bekezdése pedig rögzíti a lojális együttműködés elvét, vagyis hogy az Unió és a tagállamok kölcsönösen tiszteletben tartják és segítik egymást a Szerződésekből eredő feladatok végrehajtásában, a tagállamok a Szerződésekből, illetve az Unió intézményeinek intézkedéseiből eredő kötelezettségek teljesítésének biztosítása érdekében megteszik a megfelelő általános vagy különös intézkedéseket, és segítik az Uniót feladatainak teljesítésében, tartózkodva minden olyan intézkedéstől, amely veszélyeztetheti az Unió célkitűzéseinek megvalósítását.
Amennyiben egy ország az Európai Unió tagállama, azzal kötelezettséget vállal arra, hogy jogrendszerének részeként alkalmazza az uniós jog normáit. Ennek kettős alapja van, egyrészről a felségjogok tagállamilag az Unióra való ruházása, másrészről pedig a nemzetközi szerződések. Előbbiek biztosítása végett szükséges az alkotmányos felhatalmazás, utóbbiak között pedig a csatlakozási szerződéseket, az európai integráció alapszerződéseit, valamint e szerződések módosításait és kiegészítéseit említhetjük. A szuverenitás átruházása kapcsán találkozunk az uniós jog két legismertebb alapelvével a közvetlen alkalmazhatósággal, továbbá közvetlen hatállyal és az elsőbbség elvével.
A nemzeti jogrendszer uniós joghoz való viszonyát elsődlegesen meghatározza az adott ország szuverenitás-felfogása. A különböző tagállamokban különböző megoldások születtek, de az adott ország alkotmányos rendszerének megfelelően megtörtént az állami szuverenitás részleges átengedése, ennek eredményeképpen jött létre az Unió intézményrendszere keretében a közös hatalomgyakorlás.[2] A nemzeti és a közösségi jog összeütközése az európai integráció történetében már korábban is felmerült, gondoljunk a von Colson[3] vagy Solenge I-II.[4] ítéletre, ahol Németország és Olaszország az uniós jog szupremáciájának elvének elismerése kapcsán emelt kifogást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
