Sok minden változott az angol perjogban az elmúlt néhány évben. A reform érintette nemcsak a civil igazságszolgáltatást, de bizonyos szintig az egész bírósági rendszert s a bírói kart is. Bár még most is az angol demokrácia megdönthetetlen sarkkövekének tekintik az esküdtszékeket, az igazság az, hogy a büntetőügyek nagy része (mintegy 97%-a) a hivatásos büntető bírák (ún. magisztrátusok, "magistrates") pulpitusa elé kerül vagy azért, mert az ügy csekély jelentőségű, vagy azért, mert - az esküdtszékkel is tárgyalható ügyekben - a vádlott a magisztrátusi bíróságot választja. A királyi bíróságok (Crown Court) elé kerülő ügyek nagy részében a vádlottak beismerik bűnösségüket, s a bíró feladata a büntetés kiszabására korlátozódik. Gyakorlatilag a felderített bűnügyek csupán 1%-a kerül esküdtszék elé. Ezt - tekintettel az esküdtszéki rendszer igen költséges voltára és arra, hogy a bonyolultabb gazdasági bűncselekmények ténybeli megítélése még a szakértők számára is feladja a leckét, nemhogy a laikus embereknek - tovább akarják szűkíteni. A polgári igazságszolgáltatást még kevésbé jellemzi az esküdtszéki tárgyalás. Gyakorlatilag csak a jó hírnév megsértésével és a jogellenes fogvatartással kapcsolatos ügyek tartoznak esküdtszék elé. A szűk kör ellenére még mindig él az ügyvédekben az "előadásra" való törekvés, s komoly pszichológiai eszközöket vetnek be a gyakorlott hivatásos bíró meggyőzése érdekében is, ami egy tekintélyesebb bírónál a képviselő figyelmeztetéséhez vezet, a többi bírót pedig csak megmosolyogtatja vagy felidegesíti.[1]
A bírói kart érintő változások fokozatosak, de hozzájárulhatnak a bar (a barristereket szervező intézmény) és a law society (a solicitorokat egyesítő formális közösség, szervezet) közötti éles, sokáig áthatolhatatlan fal folyamatos lebontásához. Ezidáig bíróság előtt, különösen nyilvános tárgyaláson, főként csak barristerek szólalhattak fel. Ma már a solicitorok is képviselhetik klienseiket akár a legmagasabb szintű bíróság előtt is - bár természetesen ez még nem általános. Emellett egyre több solicitor dönt úgy, hogy bírói karriert kezd, s különösen az alsóbb szintű bíróságokon (District Court) épülnek be a bírói társadalomba. Nő az átjárás a két karrier-típus között is. Ezek a folyamatok még gyerekcipőben járnak, ám egyesek már azt kérdezik, vajon szükség van-e az évszázados merev rendszer fenntartására a jövőben.[2]
A polgári igazságszolgáltatás egyébként mindig is rugalmasabb, s a politikai céltáblák kereszttüzében nem álló rendszerét is elérte a reformok szele, melynek élén Lord Woolf állt. Az igazságszolgáltatásról szóló törvény,[3] s még inkább a polgári perjog új szabályai (Civil Procedural Rules 1998 - CPR) így az ő nevéhez kötődnek, s az utóbbit kifejezetten Woolf-reformként emlegetik.
Az angol bírósági rendszer - a magyartól eltérően, de például a némethez hasonlóan - különböztet polgári és büntető bíróságok között, ám a bírák - szintén nem jellemzően a magyar rendszerre - egyaránt tárgyalnak polgári és büntető ügyeket, s csak a rangidős bírákat illeti meg az a jog, hogy kedvükre válogassanak az ügyek közt, és meghatározott ügycsoportokra specializálják magukat. De még a polgári bírói rendszeren belül is két, egymás mellett bizonyos mértékig párhuzamosan működő bírósági szervezet létezik: a "megyei bíróságok" (County Courts) és a High Court.[4] A kettő közt számos szintbeli különbség megfigyelhető. A megyei bíróságokat "csak" törvény létesítette 1846-ban, míg a High Court-ot 1873-ban alakították ki a Felsőbb Bíróság (Supreme Court of Judicature) részeként, így eredete a hagyományos esetjogban, a common law-ban gyökerezik. A megyei bíróságok csak a kisebb je-
- 291/292 -
lentőségű, zömében kis perértékű, ügyekben járhatnak el, míg a nagy pertárgyértékű vagy egyébként bonyolult ügyek a High Court elé kerülnek. A megyei bíróságok bíráit a Lord Chancellor[5] jelöli ki főként a kevésbé eredményes barristerek, vagy az utóbbi időkben egyre inkább a solicitorok közül nyilvános pályázat alapján,[6] de a High Court bíráit pályázat nélkül, a Lord Chancellor javaslatára a Királynő nevezi ki az elismert barristerek közül. A polgári igazságszolgáltatás szervezetébe beletartoznak még a magisztrátusi bíróságok is, melyek alapvetően büntető bíróságként funkcionálnak, de hatáskörükbe tartoznak a családjogi ügyek, a közüzemi vállalatoknak a fogyasztókkal szemben fennálló követeléseivel, a helyi adókkal és a szesz gyártásához és értékesítéséhez szükséges engedélyekkel kapcsolatos ügyek.
A szervezet összetettségéből eredő nehézségeket tovább bonyolította, hogy az eljárásjog sem volt egységes. Ezt a helyzetet annyiban szüntette meg a Woolf-reform, hogy egységes perjogot vezetett be a megyei bíróságokon és a High Court-on, továbbá a Fellebbezési Bíróságon (Court of Appeal). Ezzel együtt még kézenfekvőbbnek tűnt, hogy a kétféle szervezeti rendszer összeolvasztásával egyetlen polgári bírói szervezetet kellene létrehozni, de mivel ez érzékenyen érintené a bírói kar rétegződését is, a jogásztársadalom még nem nyitott az ilyen irányú változások felé.
Az új polgári perrendtartás elfogadását kétlépcsős vita előzte meg. Lord Woolf 1995-ben nyújtotta be a Lord Chancellornak előzetes tervezetét, amit a jogásztársadalom (bírák, ügyvédek, jogtudósok) általános jelleggel pozitívan fogadott, bár számos kritikai megjegyzés is érkezett. A végső tervezet elkészítése során egyrészt részlegesen beépítették ezeket a módosítási javaslatokat, másrészt a külföldi minták (USA, Kanada, Ausztrália, Hong Kong) által kínált alternatívákból merítettek.[7]
A működő rendszer nyilvánvalóan nem elégítette ki a jogkereső közönség igényeit: lassú volt, mérhetetlenül költséges, nem felelt meg az egyenlőség követelményének és összetettsége folytán szinte áttekinthetetlen és érthetetlen, széttagolt és kiszámíthatatlan volt. Sőt mi több, ami eddig az angolszász rendszer különös ismertetőjele volt, az ellenérdekű felek "harcára" épített igazság-kiderítés, immáron kissé terhessé vált. Az az axióma ingott meg, hogy az igazság csak az ellenérdekű felek harcából derülhet ki, a felek feladata a tényeknek és a jognak a bíró elé tárása, a bíró passzív szerepre van kárhoztatva egészen a döntés meghozataláig, amikor is választ a két "igazság" közül attól függően, melyiket érzi meggyőzőbbnek. Az eljárás menete teljesen a felek megállapodásától függ, a bíró keze meg van kötve, egyébként rögtön az elfogultság bélyegét vonja magára. Ennek a sarkkőnek az egyenes következménye volt, hogy a perek - elsősorban a felek jogi képviselőinek egyáltalán nem önzetlen ügyeskedései révén - elviselhetetlenül megnyúltak és költségessé váltak, a pereskedés a gazdagok kiváltsága lett. A kormányzat a költségmentesség bevezetésével kívánta ezt mérsékelni, ám az állami költségvetés nem tudott megbirkózni a növekvő igényekkel, ami a támogatott perek körének megszorításához vezetett, másrészt a költségmentes pereskedés lehetősége csak a nagyon szegényeket illette és illeti meg. Azok, akik nem elég szegények, hogy az állam támogatását igénybe vegyék, ám nem is elég gazdagok ahhoz, hogy maguk finanszírozzák pereskedésüket, kiszorultak a polgári igazságszolgáltatás elérhetőségéből. Ezt a hézagot a feltételes díjmegállapodás[8] lehetőségének bővítésével próbálják kitölteni,[9] illetve biztosítás kötését szorgalmazzák[10] a perköltségre vonatkozó szabályok módosításával.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
