A munkajog művelő közül még két professzorról szeretnék megemlékezni, akikre köszönettel és hálával tekintek vissza. Az egyik Rudolf Lóránt pécsi egyetemi tanár, akit még mint törvényszéki bírót ismertem meg a negyvenes évek elején. Eredetileg kereskedelmi és váltójogot adott elő, majd 1945 után a munkajog előadása is reá hárult. Nem volt könnyű helyzete, mert egyes fiatalabb oktatók nem mindig fogadták szívesen szerintük nem eléggé "haladó" nézeteit, felfogásukat azonban utóbb kénytelenek voltak revideálni - belátván politikai és szakmai türelmetlenségüket. Rudolf Lóránt volt az elnöke annak a bírálóbizottságnak, amely kandidátusi értekezésemet (Az európai szocialista országok munkaügyi eljárásjoga) 1972-ben elfogadta. A kandidátusi értekezés megvédésének egyik feltétele abban az időben még a filozófiai vizsga előzetes letétele volt. Megkíséreltem a marxista ideológiát tanulgatni, de sehogy sem ment. Ekkor merész elhatározásra jutottam. Beadtam a Tudományos Minősítő Bizottsághoz egy kérvényt, amelyben életkoromra való hivatkozással kértem a vizsga alóli felmentésemet. Egy idő után berontott szobámba Kovács István, abban az időben igazgatóhelyettes, és úgy látszik, tudomást szerezvén kérelmemről, kérdezte, hogy miért nem akarok filozófiából vizsgázni? Mondtam, hogy ennek megtanulására képtelen vagyok. Mire: "Marha" felkiáltással kirohant a szobámból, de úgy látszik, síkra szállt annak érdekében, hogy e vizsga alól mentesítsenek, mert 1972. március 8-án Tolnai Gábortól, mint a Tudományos Minősítő Bizottság elnökétől levelet kaptam, hogy a TMB Állam- és Jogtudományi Szakbizottsága a kötelező filozófia vizsga alól felmentett. Ez abban az időben óriási dolog volt.
A másik egyetemi tanár, aki tudományos munkámat nagy szeretettel támogatta, Szászy István akadémikus volt. Ő ugyancsak az Igazságügy-minisztérium nemzetközi jogi osztályán működött, de jóval korábban, mint én (1927-1936). Utána az egyiptomi Nemzetközi Vegyes Bizottság bírája lett és csak a II. világháború kitörése után, 1940-ben tért haza. Kolozsvárott lett egyetemi tanár, ezt követően 1945 után a budapesti egyetem jogi karán polgári jogot, majd összehasonlító és nemzetközi magánjogot adott elő. 1947-1953 között a hágai Állandó Választott Bíróság tagja volt. Hazatérvén megírta "Nemzetközi munkajog" c. könyvét (1969), amely számomra igen jó forrásmunka volt. Tanácsaival, személyes konzultációkkal kutatásaimhoz nemegyszer segítséget nyújtott. Kandidátusi disszertációm védésénél mint a bírálóbizottság tagja felszólalt, és jóleső melegséggel emlékezett meg munkámról.
Doktori disszertációm védésénél (A munkajogviszony alapkérdései az európai szocialista országok jogában) 1979-ben már sem Rudolf Lóránt, sem Szászy István nem tudott közreműködni. Rudolf Lóránt súlyos beteg volt, 1979 decemberében hunyt el, Szászy István pedig korábban autóbaleset áldozata lett. Ma is emlékszem, hogyan vártuk a Magyar Jogászszövetségben Szászy Istvánt, hogy "A munkáltatói kötelezettségeinek szabályozása a szocialista és tőkés nemzetközi és összehasonlító mag jogban" címen 1976. március 23-ra hirdetett előadását megtartsa. Hiába vártuk, csak nem jött, rosszat sejtettünk. Az előadásra jövet a Petőfi híd alatt egy teherautó elütötte, röviddel reá a kórházban meghalt.
Doktori disszertációm megvédésének ügyét azután Peschka Vilmos akadémikus vette kézbe, aki az elnöki tisztséget is elvállalta. Opponenseim Farkas József, Kertész István és Mádl Ferenc voltak. Disszertációim védésén kb. 30-40 hallgató volt jelen. Intézetünkből, az egyetemek jogi karáról, rokonok, ismerősök, Mindenkit személyesen ismertem, kivéve "Mister X-et", akit az ismeretlenség homálya vett körül. Doktori disszertációm védésének szünetében nem állhattam meg, hogy oda ne lépjek az ismeretlenhez. Bemutatkoztam és közöltem vele, hogy miután mindenkit személyesen ismerek a jelenlévők közül, szeretném őt is megismerni. "Mister X" kissé zavarba jött, és csak annyit mondott, hogy érdekli a témám, majd szó nélkül távozott. Az eredményhirdetést sem várta meg, A párthatalom valamelyik küldötte volt nyilván mindkét alkalommal, arra lévén kíváncsi, nem hangzik-e el valami olyasmi, hogy a disszertáció ellentétben áll a hivatalos ideológiával. Az opponenseknek egyébként előírt kötelességük volt idevonatkozóan is nyilatkozni, jóllehet olykor-olykor egyesek ezen túltették magukat.
Mádl Ferencnek köszönhetem, hogy a munka utóbb angol nyelven is megjelenhetett, mert az Akadémiai Kiadónak aggályait 1982. június 22-én kelt hivatalos lektori véleményével eloszlatta.
A munkajog művelői közül nem maradhat említés nélkül Mikos Ferenc törvényszéki bíró, az Igazságügy-minisztérium Törvényelőkészítő Osztályának egykori tagja, kiváló kodifikátor, aki "A munka törvénykönyve és végrehajtási utasításai" című 1953-ban megjelent kommentár egyik társszerzője volt. Korán, váratlanul hunyt el. Rokonszenves, szerény egyéniségére szeretettel emlékezem vissza.
Az Intézet élete közben haladt a részére megadott keretek és lehetőségek között, viszonylag zökkenő nélkül. Még az 1956-os forradalom sem jelentett működése szempontjából jelentős változást. 1956 őszén a Petőfi Kör egyik előadásán találkoztam először Halász Józseffel, aki Benkő Gyulával (autószerencsétlenség áldozata lett) és emlékezetem szerint Beér Jánossal tartott előadást. Lelkesen hallgattam a szónokokat, akik a politikai fordulatot igyekeztek előkészíteni. Halász József később az Intézethez került, igazgatóhelyettes lett. Ők voltak az első "reformkommunisták", ahogy újabban mondják. Halász József hosszú
- 378/379 -
éveken át a Jogtudományi Közlöny főszerkesztője volt és mint ilyen, széles körű publikációs lehetőségeket adott az Intézet munkatársainak. "Az Állam- és Jogtudományi Intézet helye a jogi dokumentáció történetében" című írásomnak helyet tudott szorítani a régi formátumú lap utolsó 1990. évi 6. számában. Benkő Gyula egy ideig párttitkár is volt a minisztériumban. Az Intézetben is megalakult a Forradalmi Bizottság, amely Bibó Istvánt szerette volna igazgatónak megnyerni, aki azonban - mint köztudomású - a Nagy Imre kormány államminisztere lett. A Forradalmi Bizottság egyetlen tagjának sem esett később bántódása, csak Farkas Józsefnek kellett más állást vállalnia. Nyilván valakinek útban volt, hogy pont reá esett a választás a Forradalmi Bizottság tagjai közül. Farkas József először egy nagyvállalatnál helyezkedhetett el, mint jogtanácsos, majd a Nehézipari Minisztérium jogi osztályának vezetője lett, 1972-ben a pécsi egyetem polgári eljárási jogi tanszékére került tanszékvezető egyetemi tanárnak. Szabó Andrást - jelenleg alkotmánybíró - viszont letartóztatták, mert az egyik karhatalmi alakulat parancsnoka volt, szabadulása után azonban az Intézetben ott folytatta munkáját, ahol abbahagyta.
A magam részéről az 1956-ban alakult munkástanácsok elvi alapjait igyekeztem feltárni és ehhez modelleket kerestem a nyugati államokban. Tanulmányt írtam a részvételi jogok alakulásáról a polgári társadalomban, ez a dolgozat azonban hosszú évekig íróasztalom fiókjában hevert, mert a munkástanácsok eltűntek a politikai események süllyesztőjében. Csak kb. 10 évvel később, miután Ficzere Lajos megírta e témakör szocialista részét, kerülhetett publikálásra az én anyagom is "A dolgozók részvétele a vállalatok igazgatásában" című kötetben (MTA Állam- és Jogtudományi Intézet kiadása Budapest, 1966. 168 p.).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
