Minden jogviszony, a jogviszonyokról rendelkező jogszabály közvetlen vagy közvetett kapcsolatban áll az Alkotmánnyal, mint a jogi hierarchia csúcsán elhelyezkedő alaptörvénnyel. Egyes jogviszonyoknak azonban csak távoli az Alkotmányhoz való kötődésük, ide tartoznak a reklámjogviszonyok is. Az Alkotmány egyetlen rendelkezésben sem szól a reklámokról, a reklámozás jelentősége nem alapoz meg alkotmányos szintű szabályozást. Közvetve azonban az alkotmányjog, mindenekelőtt az alkotmánybírósági jogértelmezés számos fontos iránymutatást tartalmaz a reklámjogról rendelkező jogszabályok részére. Az Alkotmány több pontja is valamilyen módon kapcsolatba hozható a reklámtevékenységekkel.
Az alkotmányos alapjogoknak létezik egy olyan felfogása, amely lényegében minden cselekvési lehetőséget alapjogként határoz meg. Tehát a szerződéskötés joga vagy a végrendelkezés joga, illetve éppen a reklámozás joga is alkotmányos alapjog, függetlenül attól, hogy azok magában az Alkotmányban nem szerepelnek. A szűkebb értelmezés természetesen csak az Alkotmányban biztosított és ott tételesen felsorolt alapjogoknak adja meg az alkotmányos alapjog státuszt, ebbe a körbe nem tartozik a reklámozáshoz való jog.
Egyetlen európai alkotmány sem emeli a reklámozás jogát alkotmányos alapjogi szintre. Ugyanakkor a spanyol alkotmány a hatóságok feladatául jelöli meg a fogyasztók biztonságának, egészségének és jogos gazdasági érdekeinek védelmét, és az őket érintő információkhoz hozzájutás biztosítását. A svájci alkotmány a fogyasztók védelmét szintén állami kötelezettségként határozza meg. A portugál alkotmány pedig alapjogként szabályozza a fogyasztók jogait, ennek értelmében a fogyasztóknak joguk van a jó minőségű árukhoz és szolgáltatásokhoz, egészségük, biztonságuk és gazdasági érdekeik védelméhez.
Az Alkotmánybíróság elé mindeddig csak néhány esetben került olyan indítvány, amely a reklámozás jogával összefüggésbe lett volna hozható:
- A 38/1995. (VI.2.) AB határozat elutasította azt az indítványt, amely alkotmányellenesnek tartotta, hogy a reklámjogviszonyokat az akkor hatályos jog nem törvényi szinten szabályozta;
- a 668/B/1996. AB határozat elutasította azt az indítványt, amely szerint alkotmányellenes a KRESZ azon előírása, hogy közút felett tilos reklámhordozó elhelyezése;
- az 1270/B/1997. AB határozat elutasította azt az indítványt, amely az Alkotmányba ütközőnek vélte a reklámtörvény személyhez fűződő jogokat, valamint a kegyeleti és a személyes adatok védelméhez való jogokat sértő reklámokat tiltó rendelkezéseit;
- az 1042/B/1999. AB határozat elutasította azt az indítványt, amely alkotmányos alapjogokba ütközőnek állította az 1999. évi XLIII. törvény rendelkezését, amely megtiltotta temetkezési szolgáltatásra utaló reklám elhelyezését egészségügyi intézmény területén, illetve előírta, hogy temetkezési szolgáltatásról szóló reklámban csak a szolgáltató neve, címe és a temetkezés szó tüntethető fel;
- a 37/2000. (X.31.) AB határozat elutasította azt az indítványt, amely alkotmányellenesnek minősíttette volna a reklámtörvény dohányreklámokat - korlátozásokkal - megengedő rendelkezéseit.
Valamennyi alkotmánybírósági határozat elutasította a hatályos reklámszabályok alkotmányellenességére utaló indítványt, tehát a magyar reklámjog az eddig elemzés alá vett esetekben nem sért alkotmányos, vagy az Alkotmányból levezethető jogosultságokat.
Annak, hogy egy cselekvési lehetőség alkotmányos alapjog-e vagy nem, számos gyakorlati jelentősége van. A 38/1995. (VI.2.) AB határozat - többek között -
- 181/182 -
egy olyan indítványról döntött, amely kifogásolta, hogy a reklámtevékenységeket akkoriban mindössze belkereskedelmi rendeleti szinten szabályozták. Az Alkotmány 8. §-a úgy rendelkezik, hogy az alapvető jogokra és kötelezettségekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Ebből következően lehet csak törvényi szintű, pl. az egyesülési jog, a gyülekezési jog vagy a sztrájkjog szabályozása. Az Alkotmánybíróság azonban kimondta, hogy a reklámozás nem tartozik ebbe a kategóriába, így rendeleti szinten is szabályozható. Ennek értelmében azokat a reklámjogviszonyokat, amelyeket a reklámtörvény nem tartalmaz (hiszen eleve csak a gazdasági reklámokat veszi alapul), rendeleti szintű jogszabály is kitöltheti tartalommal. A legismertebb hatályos ilyen tárgyú rendelet az emberi felhasználásra kerülő gyógyszerek, gyógyszernek nem minősülő gyógyhatású készítmények és tápszerek reklámozásáról és ismertetéséről szóló 22/2001 (V.1.) EüM rendelet.
Kérdés, hogy az Alkotmány mennyiben enged teret a reklámtevékenység korlátozásának? Azaz a korlátozásnak vannak-e alkotmányos indokai vagy csupán a jogalkotó pillanatnyi elképzeléseitől függ? De fordítva is feltehető a kérdés: vajon mennyiben szabad a jogalkotó a reklámtevékenységek korlátozása terén? Van-e és milyen mértékben olyan korlát, amely már alkotmányellenességet eredményez? Erezhető ugyanis, hogy az a jogszabályi előírás, amely megtiltja az agresszív, erőszakos reklámok közzétételét, egy nagyobb súlyú alapértékre utal vissza, amely mondjuk tiltja a dohánytermékek reklámozását, már kisebb jelentőségű érdekeket véd, és amely tiltja pl. az ügyvédi tevékenység reklámozását, már egészen kis jelentőséggel bír az alkotmányos rend szempontjából. Nem egyszerű annak kijelölése, hol vannak az egyes határok. Általában elfogadott, hogy a reklámtevékenység folytatásának nem szabad túl szigorú alkotmányos korlátokat szabni. Erre az álláspontra helyezkedik Takács Ildikó: "Nem feledhető, hogy a reklám a piacgazdaság egyik kiemelkedően fontos tényezője. Léte nagyon sok előnyt is jelent a fogyasztó számára.... a fogyasztó érdekeit is az szolgálja legjobban, ha az információ szabadon áramlik, hiszen ez képezi a szabad döntés alapját."[1]
A jog által védett cselekvési lehetőségek, jogosultságok más-más értéktartalommal bírnak abból a szempontból, hogy mennyire engedhető meg ezen jogosultságok korlátozása. A reklám mint kereskedelmi tevékenység korlátozhatóságának viszonyításaképpen érdemes a következő csoportosítást áttekinteni:
a) Vannak olyan alapvető jogok, amelyek kiemelkedő jelentőségűek az egész társadalmi rend szempontjából, és a jogrendszer a legfontosabb, ezért a legnagyobb védelmet igénylő alapértékek közé sorolja. Velük szemben szinte minden más érdek háttérbe szorul, korlátozhatatlan és elidegeníthetetlen jogok, a korlátozásnak legfeljebb az azonos szintű más alapjoggal történő ütközés adhat alapot. Ide tartozik mindenekelőtt az élethez, az emberi méltósághoz vagy a jogképességhez való jog.
b) A második csoportba azok a jogosultságok tartoznak, amelyek fontosak annyira a jogrendszer számára, hogy alkotmányos szintű védelmet igényeljenek, de jellegüknél fogva már szélesebb körben megengedhető a korlátozásuk, mert korlátozhatatlanságuk rendszerint a társadalmi rend veszélyeztetésére lenne alkalmas. Ide sorolhatók mindenekelőtt a politikai szabadságjogok, mint a gyülekezési, az egyesülési jog vagy a véleménynyilvánítás joga. A korlátozás indoka azonban csak valamilyen magasabb szintű érték megvalósulása lehet.
c) Vannak olyan jogosultságok, amelyek már nem igényelnek alkotmányos szintű védelmet, más jogszabályokban jelennek meg, nagyobb mértékben korlátozhatóak, mint a szerződési szabadság vagy a végrendelkezéshez való jog. A korlátozás azonban itt sem lehet önkényes, amely elsősorban abban jelentkezik, hogy a korlátozás nem vezethet alkotmányellenes diszkriminációhoz, vagy nem sérthet az Alkotmányban lefektetett elveket. Vannak ugyanis olyan alkotmányos rendelkezések, így a gazdasági verseny szabadsága, amelyek tipikusan az ebbe a csoportba tartozó jogosultságok korlátozása körében tiltják a jogalanyok indokolatlan megkülönböztetését.
d) Végül vannak olyan jogosultságok, amelyek korlátozása fogalmilag kizárt, mivel a jogosultság nem a jogalanyok cselekvési lehetőségét fejezi ki, hanem a jogalkotó számára ír elő egy követendő célt, egy olyan állapotot, amelynek megteremtésére célszerű törekedni. Ilyen pl. a közbiztonsághoz való jog.
E rövid felsorolásnak az volt az indoka, hogy viszonyításul szolgáljon a reklám korlátozhatóságának indoklásául. Nem mindegy ugyanis, hogy a reklámtilalom, illetve reklámkorlátozás milyen jog, érdek védelmében történik.
A reklámozási tevékenység az alkotmányjog oldaláról nézve két szempontból is megközelíthető. Az egyik szempont szerint a reklámozás egy meghatározott tájékoztatás, információadás valamilyen áruról, szolgáltatásról vagy vállalkozásról. Csécsy György fogalmazása szerint: "A reklám elsősorban tájékoztatási eszköz, információhordozó, melynek célja a fogyasztók, illetve a potenci-
- 182/183 -
ális fogyasztók figyelmének felkeltése, másrészt ösztönöz vásárlásra, fogyasztásra."[2] Ebben a tekintetben a fogyasztó a reklámozás során szerez ismereteket a termékről vagy a terméket forgalmazó, árusító cégről - igaz ugyan, hogy az ismeretszerzés célja a népszerűsítés, a vásárlói kedv felkeltése. Így ha a reklámozást korlátozzuk, akkor korlátozzuk az információszerzést, illetve az információ terjesztését is. Ekkor a reklámozás olyan jogosultságokkal esik egy tekintet alá, mint a sajtó útján történő híradás, a telefonkönyvben megjelentetett elérhetőségről való tájékozódás vagy eseményekre, rendezvényekre történő figyelemfelhívás. A másik szempontból közelítve a reklámhoz, az a reklámozó cég kereskedelmi tevékenysége során kifejtett magatartás, amely elengedhetetlen a vállalkozás működéséhez, ugyanúgy mint mondjuk a szerződési ajánlat, a szerződéskötés, a tárgyalási folyamatok, tehát a vállalkozás jogához kötődik, és az üzleti folyamat része. Az egyik esetben alkotmányjogilag a reklámozás a véleménynyilvánítás jogán, míg a másik esetben a vállalkozás szabadságán keresztül közelíthető meg.
Az, hogy a véleménynyilvánítás joga és a reklámozáshoz való jog egymással összefüggésben áll, a külföldi jogokban is csak az 1980-as években vált egyértelművé, amikor ezt az Emberi Jogi Bíróság több esetében is kimondta. A véleménynyilvánítási jog, mint ahogy azt az Alkotmánybíróság is többször kifejtette (pl. 30/1992. (V.26.) AB határozat, 24/1996. (VI.25.) AB határozat, 33/1998. (VI.25.) AB határozat), egyfajta anyajognak minősül, amelyre ráépül számos összefüggő alapjog, amelyek együttesen az úgynevezett kommunikációs jogok csoportját alkotják. A kommunikációs alapjogok lényege valamilyen érték, meggyőződés kifejezése, adatok közlése, információk továbbadása. A véleménynyilvánításhoz való jog először a már az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozatában és az Amerikai Alkotmány 1791-es Kiegészítésében is szereplő szólásszabadságban jelent meg, az első külön is nevesített alesete pedig a sajtószabadság lett. E két alapjog alapvetően az egyéni kommunikációhoz tartozott, ezzel párhuzamosan megszülettek a közös, csoportokban kifejtett kommunikációkra vonatkozó alapjogok, először a gyülekezési, majd valamivel később az egyesülési jog is. Mind a kontinentális, mind az angol-amerikai jogrendszerben a XIX. század folyamán ezen jogokra épültek rá a speciális kommunikációs jogok, mint a rádiózáshoz és televíziózáshoz, a filmkészítéshez való jog, valamint - csak az angol-amerikai felfogás szerint - a panaszjog, a hatósági eljárásokban való részvételi jog, illetve - csak a kontinentális felfogás szerint - az információ terjesztéséhez és hozzáféréséhez való jog, valamint a művészi, irodalmi alkotás szabadsága és a művészeti alkotás terjesztésének szabadsága, a tudományos alkotás szabadsága és a tudományos ismeretek tanításának szabadsága. Tágabb értelemben ide lehet sorolni a lelkiismereti és vallásszabadságot is, bár ez már a gondolat szabadságából alakult ki, amely sokkal inkább a belső meggyőződés megválasztásának szabadságát jelenti, de áttételesen a belső meggyőződés kommunikálásának szabadságát is. A kommunikációs alapjogok felfogása a német jogtudományban[3] alakult ki, de az egész világon elterjedtnek mondható. Az Alkotmánybíróság rámutatott ezen jogok együttesének jelentőségére: "Ez a jogegyüttes teszi lehetővé az egyén megalapozott részvételét a társadalmi és politikai folyamatokban. Történelmi tapasztalat, hogy mindannyiszor, amikor a véleménynyilvánítás szabadságát korlátozták, sérelmet szenvedett a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás, csökkent az emberben rejlő képességek kibontakozásának lehetősége. A káros következmények nem csupán az individuum, hanem a társadalom életében is megmutatkoztak és az emberiség fejlődésének sok szenvedésseljáró zsákutcájához vezettek. Az eszmék, nézetek szabad kifejtése, a mégoly népszerűtlen vagy sajátos elképzelések szabad megnyilvánulása a fejlődni képes és valóban eleven társadalom létezésének alapfeltétele." (30/1992. (V.26.) AB határozat)
A kommunikációs jogok nem tartoztak az abszolút, elidegeníthetetlen jogok közé, hiszen már az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata is kifejezte, hogy a szólásszabadság a közösség érdekében korlátozható. Eltérő volt a jogrendszerek felfogása azonban a korlátozhatóság alapja és mértéke tekintetében.
Mind a kontinentális, mind az angol-amerikai jogrendszer a vélemények, adatok terjesztésének, kifejezésének módjában elkülönít két típust. A magánjellegű információk közlésének célja többnyire a személyiség önkifejezése, amely döntő többségében nem sérti mások jogait, mivel általában a megszólítottakat nem kapcsolja be egy jogügyletbe. Tehát amikor valaki egy újságcikkben leírja a véleményét valamilyen politikai, közéleti kérdésről, humoreszket ír, közli személyes meggyőződését másokkal, akkor leginkább mások személyiségi jogaira kell tekintettel lennie, így a korlátozás viszonylag szűk kört kell, hogy érintsen. Ugyanakkor a kereskedelmi jellegű információk közvetítésének jellemzője, hogy az nem öncélú, a legtöbbször
- 183/184 -
a fogyasztók megszólításán keresztül közvetlenül vagy közvetve jogügylet megkötését, jogviszonyba bocsátkozást célozza. Mivel gyakran előfordul, hogy a fogyasztó nincs olyan helyzetben, hogy a kereskedelmi jellegű információt ellenőrizze, más jellegű adatokat is megszerezzen, így előfordulhat, hogy csak ezen információ alapján köt szerződést, vásárol terméket, bíz meg egy vállalkozást, vesz igénybe egy szolgáltatást. A kereskedelmi jellegű információk tulajdonsága továbbá, hogy mivel rendszerint haszonszerzést szolgálnak, ezért tömegesebben, gyakrabban, nagyobb intenzitással fordulnak elő. Mivel a védett, sérthető értékek száma nagyobb és jelentősebb, ezért a korlátozás is szélesebb körben indokolt.
Az amerikai joggyakorlat azt a megközelítést fejlesztette ki, amely a véleménynyilvánítás szabadsága tekintetében megkülönböztet elsődlegesen és másodlagosan védendő érdekeket. Az elsődlegesen védendő érdekek közé tartozik mindenekelőtt a Freedom and political speech, amely a politikai vélemények kifejezését jelenti. A másodlagos érdekek közé tartozik az üzleti mondanivaló, amely megkapja az alkotmányos alapjogokra vonatkozó védelmet, azonban szélesebb körben megengedett a korlátozás. Az alkotmányosan kevésbé védett értékek általában többször ütközhetnek magasabb szempontokkal, mint az állam kötelezettsége a tisztességes verseny megteremtése irányában, vagy a személyiségi jogok védelme. Krokovay Zsolt tanulmányában így foglalja össze azokat az érveket, amelyek a reklám alkotmányos védelmét indokolják: " Vegyük sorra az üzleti mondanivaló doktrínájának finomítása mellett felhozott érveket. Először: abból, hogy a hirdető érdeke tisztán üzleti, nem következik, hogy egy reklám nem állhat a szólásszabadság védelme alatt, hiszen... fontos érdek fűződik a kereskedelmi információ szabad áramlásához. Másodszor: a hivatás magas színvonalát az állam nem biztosíthatja azzal a módszerrel, hogy ... tudatlanságban tartja a nagyközönséget. Harmadszor... a kikötések ... nem engedik meg egy meghatározott tartalmú mondanivaló teljes betiltását...".[4]
A kontinentális jogban az 1949-es német alkotmány alkotta meg azt a modellt, amelyet a modern alkotmányok a véleménynyilvánítás jogának szabályozásával kapcsolatban rendszerint alkalmaznak. E jog korlátját a német alaptörvény szerint az általános törvények, az ifjúság védelmét szolgáló törvényes előírások és az egyéni becsület joga tartalmazza, de a jogirodalom az emberi méltóság védelmét is ide sorolja. A kontinentális jogok a véleményszabadság korlátozhatóságát általában meghatározott, elsőbbséget élvező jogok és érdekek érvényesülése céljából tartják megengedhetőnek. "Bizonyos alapjogok sokrétű tartalmából, az egyéb alapjogok érvényesülésére gyakorolt, illetve gyakorolható funkcionális szerepéből okszerűen következik különös pozicionáltságuk és megkülönböztetett védelmük. A kommunikációs jogokat magába foglaló véleménynyilvánítási szabadságot pl. éppen sokrétű tartalmára és az egyéb alapjogok többségének érvényesülését szolgáló szerepére tekintettel minősítette az Alkotmánybíróság olyan sajátos helyzetű és tartalmú alapjognak, amelyet érintő korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni." - véli Ádám Antal[5]
A véleménynyilvánítás jogának korlátozásával kapcsolatban két nemzetközi jogi dokumentum nyújt segítséget:
Az Egyesült Nemzetek Közgyűlése által 1966-ban elfogadott, az 1976. évi 8. törvényerejű rendelettel kihirdetett Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya a gondolatszabadságról és a szabad véleménynyilvánításhoz való jogról a következőképpen rendelkezik:
19. Cikk 1. Nézetei miatt senki sem zaklatható.
2. Mindenkinek joga van szabad véleménynyilvánításra; ez a jog magában foglalja mindenfajta adat és gondolat határokra való tekintet nélküli - szóban, írásban, nyomtatásban, művészi formában vagy bármilyen más tetszése szerinti módon történő- keresésének, megismerésének és terjesztésének a szabadságát is.
3. Az e cikk 2. bekezdésében meghatározott jogok gyakorlása különleges kötelességekkel és felelősséggel jár. Ennélfogva az bizonyos korlátozásoknak vethető alá, ezek azonban csak olyanok lehetnek, amelyeket a törvény kifejezetten megállapít, és amelyek
a) mások jogainak vagy jóhírnevének tiszteletben tartása, illetőleg
b) az állambiztonság vagy a közrend, a közegészség vagy a közerkölcs védelme érdekében szükségesek."
A kérdésben az emberi jogok és alapvető szabadságjogok védelméről rendelkező, 1950-ben, Rómában megalkotott - 1993. évi XXXI. törvénnyel kihirdetett - Európai Emberi Jogi Egyezmény a következő előírásokat tartalmazza:
"1. Mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához. E jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát és az információk, eszmék megismerésének és átadásának szabadságát országhatárokra tekintet nélkül, és anélkül, hogy ebbe hatósági szervnek joga lenne beavatkozni. E cikk nem képezi akadályát annak, hogy az államok a rádió, mozgókép vagy televízióvállalatok működését engedélyezéshez kössék.
2. E kötelezettségekkel és felelősséggel együtt járó szabadságok gyakorlása a törvényben meghatározott olyan alakszerűségeknek, feltételeknek, korlátozásoknak vagy szankcióknak vethető alá, amelyek szükséges intézkedéseknek minősülnek egy demokratikus társadalomban a nemzetbiz-
- 184/185 -
tonság, a területi integritás, a közbiztonság, a zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, mások jó hírneve vagy jogai védelme, a bizalmas információ közlésének megakadályozása, a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának fenntartása céljából"
A Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya a véleménynyilvánítási jog korlátozását alapvetően két szempontból engedi meg: az egyik szempont mások jogainak, jóhírnevének tiszteletben tartása, a másik pedig egy, az alkotmányos és állami rend szempontjából jelentős, elvont érdek érvényre juttatása, ezek: az állam belső és külső biztonsága, a közegészség és a közerkölcs. Lényegében ugyanezeket a rendelkezéseket tartalmazza az Európai Egyezmény is, viszont kissé részletesebben fogalmaz: a bíróságok tekintélyének és pártatlanságának biztosítása besorolható az állam belső biztonságának érdekkörébe, míg a bizalmas információ közlésének megakadályozása a mások jogainak sérelméhez is. Hogy itt a korlátozás alapvetően két fajtájáról van szó - tehát amikor magánérdekek sérülnek, illetve amikor a köz érdekei forognak kockán - egyértelmű, a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya két külön pontba is sorolja őket. A jogelmélet ezt a megkülönböztetést odáig vitte, hogy a véleménynyilvánítás jogának korlátozása magánérdekekkel szemben csak meghatározott, konkrét alkotmányos alapjog sérelme esetén megengedett, míg a közérdekkel szemben ilyen konkrét alapjogsértés nem szükséges, hanem elvont, de jelentős érdekek veszélye is alap lehet a korlátozásra.
Az Európai Emberi Jogi Bíróság a nyolcvanas-kilencvenes években több ítéletében[6] arra az álláspontra jutott, hogy a kereskedelmi jellegű információk is élvezik a véleménynyilvánítás szabadságából következő védelmet. A véleménynyilvánítás joga ugyanis nem szűkíthető le információtípusok vagy kifejezési formák szerint. Azonban az ítéletek során is nyomon követhető volt a jogelméletben már kifejtett megkülönböztetés a magánjellegű és a kereskedelmi jellegű információk védelmének mértéke területén. A kereskedelmi információk szélesebb körben korlátozhatóak. Az Emberi Jogi Bíróság szükségesnek ítélt minden olyan korlátozást, amelyet az Egyezményben részt vevő államok a fogyasztók jogai érdekében alkalmaztak.
A magyar alkotmánytörténetben a véleménynyilvánítás jogának mai formája csak 1989-ben alakult ki. Az 1949-es első alkotmányszöveg csak a szólás- és sajtószabadságról rendelkezett. Az 1972-es átfogó alkotmánymódosítás egy olyan rendelkezést illesztett az alaptörvénybe, amely szerint az alkotmányos alapjogokra - így a szólás- és sajtószabadságra - vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg. Az akkori jogrendszerben ez egy pozitív változást jelentett, mivel kizárta ezen alapjogok alacsonyabb szintű jogszabályok általi korlátozhatóságának lehetőségét. Az 1989-es alkotmánymódosítás következtében váltotta fel a szólás- és sajtószabadság elnevezést a véleménynyilvánítási szabadság. Az elméletben kommunikációs alapjogoknak nevezett jogosultságok így az Alkotmány két szakaszában kaptak helyet: a 60. § rendelkezett a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságáról, míg a 61. § a szűkebb értelemben vett kommunikációs jogokról: a véleménynyilvánítás szabadságáról, a sajtószabadságról, a közérdekű adatok megismerésének és terjesztésének jogáról.
A magyar Alkotmány az alapjogok között egy gyakorlati tekintetben tesz különbséget: a 8.§ (4) bekezdés felsorolja azokat a jogokat, amelyek még rendkívüli állapot, szükségállapot vagy veszélyhelyzet esetén sem korlátozhatóak vagy függeszthetőek fel. Ezek a következőek:
- az élethez, emberi méltósághoz való jog,
- a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz való jog,
- a jogképesség,
- az ártatlanság vélelme,
- a védelemhez való jog,
- büntetőjogban a súlyosbító visszaható hatály tilalma,
- a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága,
- a férfiak és a nők egyenjogúsága,
- a nemzeti és etnikai kisebbségek védelmével kapcsolatos jogok,
- az állampolgársághoz való jog,
- a szociális biztonsághoz való jog.
Tehát, amely jogok nem tartoznak ebbe a körbe - így a véleménynyilvánítás joga is - korlátozhatóak, bár az Alkotmányból nem derül ki, hogy mennyire. Illetve egy dolog biztosan kiderül: hogy rendkívüli helyzetek esetén gyakorlásuk korlátozható és felfüggeszthető. De a jelen tanulmány szempontjából nem ez a fontos, hanem az, hogy az Alkotmány alapján mennyire szabad a jogalkotó a véleménynyilvánítási jog korlátozásában.
Azt, hogy a véleménynyilvánítás joga milyen alapon és milyen mértékben korlátozható, az Alkotmánybíróság nem a reklámokkal kapcsolatban fejtette ki. A legrészletesebben akkor foglalkozott ezzel a kérdéssel, amikor az indítványozók a Büntető Törvénykönyv
- 185/186 -
azon rendelkezéseit tartották alkotmányellenesnek, amelyek a közösség elleni izgatás bűncselekményét alapozták meg. A bűncselekménynek lényegében két fordulata volt. Az első szerint az követte el a közösség elleni izgatást, aki nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzet vagy valamely nemzetiség, illetve valamely nép, felekezet vagy faj, továbbá a lakosság egyes csoportjai ellen gyűlöletre uszít. A második fordulat értelmében pedig az izgatás lényege nagy nyilvánosság előtt a magyar nemzetet, valamely nemzetiséget, népet, felekezetet vagy fajt sértő vagy lealacsonyító kifejezést használata, vagy más ilyen cselekmény elkövetése volt. Az indítványozók álláspontja szerint mindkét fordulat alkotmányellenes volt, azonban a 30/1992. (V.26.) AB határozat csak a második fordulatot minősítette annak. Ennek során a következő lényeges megállapításokat tette:
1. A véleménynyilvánítási jog korlátozható jog ugyan, de a korlátozható jogok csoportján belül kiemelkedő jelentőséggel bír, hiszen a demokratikus társadalom alapvető értékei közé tartozik. Például a művelődéshez vagy az egészséghez való jog is fontos alapjog ugyan, de nincs közvetlen kapcsolata a jogállamisággal annyira, mint a történetileg korábban is kialakult politikai szabadságjogoknak.
2. A véleménynyilvánítási jog korlátozása történelmileg is mindig egy súlyos kérdés. Ahol korlátozták, jelentős értékek kerültek veszélybe, mint a társadalmi igazságosság, az emberi kreativitás vagy a társadalmi felelősségérzet. Az olyan jellegű rezsimek alkalmazták a széles körű korlátozást szívesen, amelyek nem tűrték a kritikát, többek között ettől is váltak autoriter, rugalmatlan, fejlődésképtelen rendszerré.
3. A korlátozás mind nemzetközi jogilag, mind a magyar Alkotmányból levezethetően két feltételt követel meg: a) Valamilyen jog vagy érdek sérelmét, b) Az arányosságot. A sérelem nem bekövetkezett sérelmet, hanem egy tágabb értelmű veszélyhelyzetet is jelent. Az arányosság mint követelmény azért fontos, mert különben önkényes szabályozáshoz vezetne. Az arányosság egyik összetevője, hogy ne okozzon nagyobb sérelmet a korlátozás annál, mintha a korlátozást mellőzték volna, illetve a másik, ha az alkotmányos jogok, érdekek védelmére több eszköz is igénybe vehető, akkor a legenyhébb eszközt, a legkevésbé korlátozó megoldást kell alkalmazni.
A véleménynyilvánítási jognak létezik egy szubjektív és egy objektív oldala is. A szubjektív oldal az egyén önkifejezésének minél szélesebb körére vonatkozik. Az objektív oldal viszont az alkotmányos intézményrendszerek demokratizmusához, toleranciájához tartozik hozzá. A korlátozás így nemcsak az egyén, hanem a közösség, az állampolgárok összessége, az államrendszer szempontjából is problémákat vethet fel. Ezért a korlátozást a két oldal figyelembevételével kell kialakítani.
A konkrét esetben is ennek alapján találta alkotmányosnak a gyűlöletkeltés elleni büntetőjogi fellépést, mivel az erőszak érzelmi előkészítésének eltűrése a demokratikus jogállamiság elveinek ellentmondana, viszont a gyalázkodás elleni fellépés ezt nem igényli, mivel az aránytalan korlátozást jelentene, a politikai kultúrát és a közízlést nem lehet az Alkotmánybíróság véleménye szerint büntetőjogi eszközökkel formálni.
További fontos szempont, hogy a véleménynyilvánítási jog határainak kifejtett szempontjai mennyiben alkalmazhatóak a reklámok körében.
Az 1270/B/1997. AB határozat egy olyan indítványra felelt, amely alkotmányellenesnek tartotta a személyhez fűződő jogokat, a kegyeleti és a személyes adatok védelméhez való jogokat sértő reklámok tiltását, mivel az indítványozó álláspontja szerint a reklámtörvény ezzel sérti a véleménynyilvánítás szabadságát. Az Alkotmánybíróság először azt vizsgálta, hogy a reklámtevékenység élvezi-e a szabad véleménynyilvánításhoz való jog védelmét és milyen mértékben.
Az Alkotmánybíróság ennek során az Emberi Jogi Bíróság azon ítéleteire utalt, amelyek a kereskedelmi jellegű információkat az Emberi Jogi Egyezmény véleménynyilvánítás szabadságát szabályozó előírásai által meghatározott területének hatálya alá helyezte. Utalt arra, hogy a véleménynyilvánítás szabadsága nem a véleménynyilvánítás módjától és formájától függ. Az információk terjesztése is a kommunikáció része, a véleménynyilvánítás joga pedig a kommunikációs jogok anyajoga. A reklám információközlés, következésképpen élvezi a véleménynyilvánítás szabadságából eredő védelmet.
A reklám mint kereskedelmi információ tekintetében szélesebb körű állami beavatkozás lehet indokolt, mint a véleménynyilvánítás egyéb eseteiben. A véleménynyilvánítás joga korlátozhatóságának alapvető feltétele valamilyen másik alapvető jog, szabadság, alkotmányos érték védelme, amelynek során figyelembe kell venni az arányosság követelményét is. A kereskedelmi információk esetében a személyes adatok védelme, a kegyeleti jog és a személyhez fűződő jogok mindenképpen olyan jogosultságoknak minősülnek, amelyek védelméhez nagyobb érdek fűződik, mint a reklámtevékenységgel érintett információk szabad terjesztéséhez. A reklámtörvény pedig az arányosság követelményét sem sértette meg, hiszen a két jogosultság összeütközésénél a jogsértő reklámok tiltása az egyedüli, elkerülhetetlen megoldás.
További elemzést igényel azonban, hogy melyek azok a jogok, érdekek, amelyek a véleménynyilvánítási jog korlátai lehetnek. Az Alkotmánybíróság egyik indokolása szerint: " a szabad véleménynyilvánításhoz való jognak valójában igen kevés joggal szemben kell csak engednie, azaz a véleményszabadságot korlátozó törvényeket megszorítóan kell értelmezni. A vélemény szabadságával szemben mérlegelendő korlátozó törvénynek nagyobb a súlya, ha közvetlenül másik alanyi alapjog érvényesítésére és védelmére szolgál, kisebb, ha ilyen jogokat csakis mögöttesen, valamely 'intézmény' közvetítésével véd, s legkisebb, ha csupán valamely elvont érték önmagában a tárgya (pl.
- 186/187 -
a köznyugalom)" [30/1992. (V.26.) AB határozat] Az okfejtés megalapozza a korlátozhatóság alapjait és mértékét, de nem teljesen egyértelműen. Tehát a korlátozás alapja lehet az Alkotmányban foglalt jog, de az Alkotmányban nem foglalt, ám az Alkotmánybíróság által alkotmányosnak elismert jog védelme, de lehet elvont érték is. Összevetve azzal, hogy a kereskedelmi jellegű információk terjesztésénél a korlátozás mértéke nagyobb, az alkotmányos alap- és egyéb jogokon kívül számos érték is a reklámkorlátozások mellett szólhat. Azonban olyan alkotmánybírósági döntés még nem született, amely a reklámok szempontjából ezeket az értékeket pontosította volna. Amikor az Alkotmánybíróság alkotmányosnak mondta ki a személyiségi jogokat, a személyes adatokhoz való jogokat és a kegyeleti jogokat sértő reklámok tiltását, csak annyit állapított meg, hogy ezek olyan védendő jogok, amelyek megalapozzák a korlátozást, ennél általánosabb értelmezést azonban nem adott. Az alkotmányos alapjog mint a korlátozás feltétele egyértelmű, de a mögöttes intézmény, valamint az elvont érték meghatározására nézve az alkotmánybírósági gyakorlatban nincs kimerítő felsorolás. Ilyen érték lehet a jogbiztonság, az objektív törvényességvédelem (2/2000. (II.25.) AB határozat), a bíróságok tekintélyének növelése (6/1991. (IX.10.) AB határozat), az állami és önkormányzati feladatokat ellátó személyek és szervek tevékenységének nyilvános bírálhatósága (36/1994. (VI.24.) AB határozat), a környezet védelme (29/1995. (V.25.) AB határozat) vagy a büntetőjogi felelősségre vonás egyszerűsítése és gyorsítása (49/1998. (XI.27.) AB határozat). A felsorolásból megállapítható, hogy az alkotmányos érdekek köre gyakorlatilag végtelen, ezért nem lehet egy az egyben kijelölni a reklámkorlátozások alkotmányjogi határvonalát.
A hivatkozott alkotmánybírósági határozatok a véleménynyilvánítási jog korlátozásával kapcsolatban kijelölték azokat a korlátokat is, amelyek a reklámtevékenység, mint egyfajta információközlési tevékenység korlátozásával kapcsolatosak. Azonban a kérdés fordítva is felvethető. A korlátozási lehetőséggel szemben mikor áll fenn korlátozási kötelezettség? Tehát: van-e olyan érdek, jog, amellyel szemben a jogalkotónak korlátoznia, tiltania kellene a reklámtevékenységet, mégsem ezt teszi, hanem - alkotmányellenesen - megengedi a reklámok közzétételét, bemutatását? Elképzelhető-e, hogy létezik olyan tilalom, amelyet törvénynek ki kellene mondania, azonban nem teszi, mivel nem ismeri fel azt a jogot, illetőleg érdeket, amelyet védenie kellene? Mivel a reklámjogi szabályok a reklámtevékenységek szabályozásához a korlátozás és a tiltás eszközével közelednek, ezért minden olyan reklámozás megengedett, amelyet a jogszabályok nem tiltanak. A tilalmak listája nem lehet teljes, gyakran egyértelmű, hogy reklámozási tilalmak más törvényi tényállásokból, pl. büntetőjogi előírásokból is levezethetőek. Előfordulhat azonban, hogy a reklám megengedő módon szabályoz egy bizonyos reklámozási módot, amellyel alkotmányos jogokat és érdekeket sért. Ha például a jogalkotó szabályozná - szélsőséges példával élve - hogyan lehet kábítószereket reklámozni - ezt természetesen nem teszi, hiszen a reklámtörvény általánosságban tiltja az olyan termékek reklámozását, amelynek előállítását vagy forgalmazását jogszabály korlátozza -, ezzel - többek között - az Alkotmánynak azokat a rendelkezéseit sértené, amelyek az állam kötelezettségévé teszik az ifjúság érdekeiről való gondoskodást, az egészséges környezet megteremtését vagy a köznyugalomhoz fűződő alkotmányos érdek is sérülne. Ennek alkotmányos értelmezése meglehetősen bonyolult, hiszen a korlátozás elmulasztása nem konkrét alkotmányos alapjogokba ütközik, hanem olyan sajátos célokba, amelyek megteremtését, amelyekről való gondoskodást az Alkotmány az állam kötelezettségévé teszi, de nem ad arról pontosabb eligazítást, hogy az állam ezen kötelezettségének hogyan tegyen eleget. Elképzelhető tehát, hogy azzal, hogy egy meghatározott cél elérése végett a jogalkotó nem a reklámkorlátozás módszerét választotta, még nincs alkotmányellenes helyzet.
Ez utóbbi probléma akkor merült fel, amikor Magyarországon még, ha korlátozott mértékben is, de megengedett volt a dohánytermékek reklámozása. Indítvány született az ezt szabályozó rendelkezés alkotmányellenességének megállapítására, amelyet az Alkotmánybíróság elutasított.
Az Alkotmánybíróság döntésének azért volt jelentősége, mert kijelölt egy olyan határt, amelyen belül nem volt a jogalkotó kötelessége a reklámozás korlátozása, de a korlátozás lehetősége sem volt kizárt. Vannak tehát olyan területek, ahol mind a korlátozás, mind a megengedő szabályozás lehetséges, és ide tartoznak a dohányreklámok is. Vajon mi indokolhatja meg a valamelyik csoportba tartozást?
A 32/1992. (V.26.) AB határozat a reklámkorlátozás alapjául valamilyen jog vagy érdek sérelmét jelölte meg. Az érdeksérelem esetköre a kevésbé megfoghatóbb. Arról az oldalról meg lehet közelíteni a kérdést, hogy ha egy adott reklámtilalom valamilyen mögöttes érdek, így a köznyugalom, a közbiztonság alapjaira hivatkozik, akkor az alkotmányos-e vagy sem. Viszont ha a reklámjog egy meghatározott típusú reklámozást megenged, pedig az valamilyen érdek védelmében megtiltható lenne, a szabályozás alkotmányossága nem igazán értelmezhető. Ha az államnak nem alkotmányos kötelessége valamilyen érdek védelme, akkor az sem lehet alkotmányellenes, ha ezt az érdeket nem védi. Akkor az érdeksérelem következményei más módon elháríthatóak. Más kérdés, ha
- 187/188 -
a szabályozás valóban beleütközik egy alkotmányos alapjogba, de a tilalom a véleménynyilvánítás csorbulásával is járna, akkor mi szerint lehet különbséget tenni.
Az Alkotmánybíróság a dohányreklámok alkotmányosságának elbírálásánál, pontosabban először a 28/1994. (V.20.) AB határozatban az Alkotmányban szabályozott jogok között egy sajátos különböztetést állított fel. Ezek szerint a jogok nagyobbik része egy olyan követelményt fogalmaz meg, amelyből az egyénnek közvetlenül származnak bizonyos cselekvési lehetőségei, de vannak olyan alkotmányos jogok, amelyekből nem. A személyiségi jogok megsértése, az emberi méltósághoz fűződő jog megsértése vagy a gyülekezési jog megsértése az egyént korlátozza abban, hogy ezeket a jogait gyakorolhassa vagy ezen jogok megsértése konkrétan a személyén keresztül károsítja őt. Bizonyos jogok alkotmányos helyzete azonban más. Így az egészséghez való jog, a művelődéshez való jog vagy a szociális biztonsághoz való jog ilyen módon nem értelmezhető. Ezek az állam részére előírt követelményeket jelentenek, amelyek olyan kiemelkedően fontosak, hogy a jogalkotó alkotmányos szintre emelte őket. Az Alkotmány ilyenkor rendelkezéseiben pontosítja, hogy a követelmény milyen feladatokat ró az államra. Például a művelődéshez való jognál kifejti, hogy az állam ezt a jogot a közművelődés kiterjesztésével és általánossá tételével, az ingyenes és kötelező általános iskolával, képességei alapján mindenki számára hozzáférhető közép- és felsőfokú oktatással, továbbá az oktatásban részesülők anyagi támogatásával valósítja meg. Ha ezeknek a követelményeknek az állam eleget tett, akkor már nem valósulhat meg alkotmánysértés, pontosabban az Alkotmánybíróság úgy fogalmaz, hogy elvontan, általános ismérvekkel egészen szélsőséges esetekre korlátozottan határozhatja meg az állami kötelezettség kritikus nagyságát, vagyis azt a szükséges minimumot, amelynek hiánya már alkotmányellenességhez vezethet. Az egészséghez való jognál az Alkotmány úgy rendelkezik, hogy ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg. Egyébként ezen felül az Alkotmánybíróság indokolása szerint a legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez fűződő jog önmagában alanyi jogként értelmezhetetlen. Így, a szélsőséges eseteket figyelembe nem véve, nem is kerülhet szembe a véleménynyilvánítás jogával, mivel az alapvetően egyéni szinten értelmezett alapjog. Tehát, ismét csak leszámítva az extrém helyzeteket, nem lehet alkotmányellenessé nyilvánítani a reklámszabályozást, azon az alapon, hogy az egészséghez való jogot, a művelődéshez való jogot vagy a szociális biztonsághoz való jogot sérti, mivel pozitív módon nem kerülhet egymással ellentétbe egy ilyen tartalmú jog és a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás joga. Ezek a jogok akkor sérülnek, ha az állam nem építi ki azt az intézményrendszert, amely alkotmányos kötelezettsége. Az Alkotmánybíróság indokolása szerint: az állam a dohányzással összefüggésben nem kizárólag a reklámkorlátozásokkal juttatja érvényre intézményes védelmi kötelezettségét. A dohányzás egészségkárosító hatásai miatt indokolt állami beavatkozás a jogalkotás különböző területein érvényesül, és a dohányáruk reklámozása mellett érinti a dohánytermékek előállítását, forgalmazását, továbbá az állami szerepvállalás megjelenik a fogyasztás korlátozásában is. Az állam azonban nem vállalhatja át az állampolgárok felelősségét abban, hogy saját egészségüket megőrizzék. A dohányzással kapcsolatban az államnak elsődlegesen annak feltételeit kell biztosítania, hogy az állampolgárok tájékozottak legyenek, és felelős döntést hozhassanak a fogyasztásról. Emellett alapvető állami kötelesség a nemdohányzók védelme. [37/2000. (X.31.) AB határozat]
Az Alkotmánybíróság több alkalommal is kifejtette, hogy a véleménynyilvánítási jog meghatározott alapjogokba ütközés esetén indokolt esetben korlátozható. Azt azonban még egyetlen alkotmánybírósági határozat sem határozta meg, hogy kötelező lenne korlátozni bizonyos reklámtevékenységeket azért, mert azok meghatározott alapjogokba ütköznének. Az a reklámszabályozás, amely tételesen felsorolja, hogy tilos az olyan reklámozás, amely sérti másoknak az emberi méltósághoz való jogát, gyülekezési jogát, sztrájkjogát, stb., stb. - értelmetlen és szükségtelen. Az alapjogok nagyobb része ugyanis a jogalkotót nem pozitív cselekvésre kötelezi, hanem arra, hogy szabályozásával ne sértse ezeket a jogokat. A jogalkotó kiemelhet tipikusan gyakran előforduló jelenségeket, így a személyiségi jogokat sértő reklámokat, ezeket tilthatja, korlátozhatja. Ha egy reklámtevékenység sérti valakinek az Alkotmányban meghatározott alapjogát, akkor az már nem jogalkotói, hanem jogalkalmazói kérdés.
A 38/2000. (X.31.) AB határozat azonban szélsőséges esetekre nézve - amilyen lehetne mondjuk a kábítószerek reklámját megengedő kitétel - konkrét alapjogokból levezethetőnek tartja a korlátozás elmulasztásának alkotmányellenességét is. Így az Alkotmány 54. § (1) és 8. § (1) bekezdésének összevetéséből arra a következtetésre jut, hogy az Alkotmány az állam elsőrendű kötelezettségévé teszi az emberi élet védelmét, amely nemcsak azt jelenti, hogy az államnak tartózkodnia kell az emberi élet megsértésétől, hanem azt is, hogy gondoskodnia kell az élethez való jog érvényesüléséhez szükséges feltételekről is. Mivel a 8. § (1) bekezdéséből következően ez a megállapítás - ti. hogy egy alapjog érvényesüléséhez szükséges feltételekről való gondoskodás is az állam feladata - nemcsak az élethez való jog, hanem valamennyi sérthetetlen és elidegeníthetetlen emberi jog esetében is igaz, ezért megengedő reklámszabályok alkotmányellenessége ebből az elméleti megközelítésből levezethető, bár ennek valószínűleg gyakorlati jelentősége nincs.
- 188/189 -
Az Alkotmány 9. § (1) bekezdése kimondja, hogy Magyarország piacgazdaság, a (2) bekezdés pedig azt, hogy a Magyar Köztársaság elismeri és támogatja a vállalkozás jogát és a verseny szabadságát.
Az Alkotmánybíróság több határozatában kifejtette, hogy sem a piacgazdaság, sem a gazdasági verseny szabadsága nem értelmezhető alanyi jogként, mindkettő egy, a jogalkotó számára előirányzott célt fejez ki. Ezt emeli ki tanulmányában Vörös Imre is: "A gazdasági verseny szabadsága mindazonáltal nem az alapjogok (mint pl. a vallásszabadság), vagy az egyéb alkotmányos jogok (mint pl. a szerződési szabadság) körébe tartozik, hanem úgynevezett államcél. Ez azt jelenti, hogy erre az alkotmánybeli tételre jogot alapítani nem lehet: olyan célról van szó, amelyet az államnak kötelessége követni ugyanúgy, mint a verseny szabadságának általánosabb, alapvető megfelelőjét: a piacgazdaságot."[7]
A vállalkozás joga viszont alapjog, amely elsősorban azt jelenti, hogy az állam nem akadályozhatja, nem teheti lehetetlenné a vállalkozóvá válást, illetve a vállalkozás gyakorlása során nem teremthet olyan körülményeket, amelyek diszkriminációt eredményezhetnek az egyes vállalkozók között.
A vállalkozás jogával az egyik legrészletesebben foglalkozó alkotmánybírósági döntés [21/1994. (IV.16.) AB határozat] azt vizsgálta, hogy vajon alkotmányos-e a közúti közlekedésről szóló 1988. évi I. törvény azon rendelkezése, amely előírta, hogy a személytaxi-szolgáltatás céljára használt járművek számát a település, Budapest területén a fővárosi önkormányzat képviselőtestülete - a szakmai érdekképviseletek véleményének kikérését követően - rendelettel korlátozhatja. Az Alkotmánybíróság arra mutatott rá, hogy lehet egyes foglalkozások, illetve egyes vállalkozások gyakorlását korlátozni, de alapvetően szakmai, célszerűségi okokból. A korlátozás alkotmányosságát aszerint kell elbírálni, hogy tárgyilagos mérlegelés szerint a korlátozásnak vannak-e ésszerű indokai.
A vállalkozási jog másik oldalát - ti. hogy az állam nem teremthet a vállalkozás gyakorlása során egyenlőtlen feltételeket - az ésszerűség kritériumához képest lényegesen részletesebben fejtette ki az Alkotmánybíróság. Annak meghatározása, hogy a vállalkozó milyen feltételrendszerben gyakorolhatja tevékenységét, akkor alkotmányellenes, ha a diszkrimináció tilalmába ütközik. Többek között a 21/1990. (X.4.) AB határozat értelmezésében foglalt úgy állást, hogy az Alkotmány 70/A. §, amely szerint Magyar Köztársaság biztosítja a területén tartózkodó minden személy számára az emberi, illetve az állampolgári jogokat, bármely megkülönböztetés ... nélkül, kiterjed a vállalkozás jogának diszkrimináció-mentes biztosítására is. A 38/1995. (VI.2.) AB határozat ebből az alapból kiindulva kifejezetten a reklámtevékenységek korlátozására nézve határozta meg az alkotmányosság kritériumait. Ennek értelmében a reklámkorlátozás a vállalkozás szabadságát tekintve akkor alkotmányellenes, ha:
a) sérti a tulajdonformák egyenjogúságát vagy egyenlő védelmét
b) kizár egy vállalkozást az üzletszerű reklámtevékenység folytatásából
c) megkülönböztető módon korlátozza a reklámtevékenység gyakorlásának feltételeit
d) ha tilalmat vagy korlátozást ír elő, és azt a gazdasági verseny nem minden résztvevőjére, diszkriminációt alkalmazva terjeszti ki.
A reklámtevékenységeket kezdetben legátfogóbb jelleggel szabályozó 12/1972. (VI.5.) BkM rendelet eredeti szövege reklám és hirdetési tevékenységet csak "szocialista" szervezetek részére tartott megengedhetőnek, feltéve ha a szervezet létesítő okirata szerint tevékenységi köre erre kiterjedt. 1986. október 11-től ez a lehetőség a jogi személyek és ezek társaságai részére lett megengedett, majd 1993. november 1-től jogi személyek, jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságok és egyéni vállalkozók részére. A reklámtörvény 1997. szeptember 1-től pedig a gazdasági reklámtevékenységet minden természetes és jogi személynek, valamint jogi személyiséggel nem rendelkező gazdasági társaságnak engedélyezte. Az idők során a reklámtevékenységet folytathatók köre egyre bővült, így eltűnt az eredetileg alkotmányellenes megkülönböztetés. Az igazi fordulat 1993. november 1-től következett be, amikor a rendelet magánszemélyek - igaz, akkor még csak egyéni vállalkozók - részére is lehetővé tette a reklám és hirdetési tevékenységek gyakorlását. Az alkotmánybírósági jogértelmezés szerint ez már nem volt alkotmányellenes, hiszen nem sértette a diszkrimináció tilalmát.
A 668/B/1996. AB határozat, amely azt vizsgálta, hogy nem alkotmányellenes-e a KRESZ azon rendelkezése, amely a közút felett tiltja reklámhordozók elhelyezését, valamint az 1042/B/1999 AB határozat, amely alkotmányossági kontroll alá vette a temetkezési szolgáltatásoknak egészségügyi intézményekben történő reklámozásának tilalmát, olyan jogszabályokkal találkozott, amelyek kétségtelenül korlátozást jelentettek a reklám mint gazdasági tevékenység vonatkozásában. Az Alkotmánybíróság mindkét esetben arra a következtetésre jutott, hogy ezek a szabályok nem alkotmányellenesek, mivel a korlátozásoknak vannak ésszerű indokai. Az ésszerűség mint a korlátozás felté-
- 189/190 -
tele azonban túlságosnak tág értelmezésnek tűnik. Vörös Imre is kritika alá vette ezt az indoklást: "Látni kell azonban ennek kapcsán azt is, hogy az ésszerűség nem azonos az Alkotmánnyal, az alkotmánybírósági megállapításoknak ennél sokkal megalapozottabb, "alkotmányosabb" alátámasztással kell instrumentálniuk. Az Alkotmánybíróságnak mint jogászi testületnek azt kellett volna kimondania, hogy a vállalkozás alapjogának korlátozása milyen másik alapjog érvényre juttatása érdekében történik. S ha pedig nincs ilyen másik alapjog? Éppen ezért alapjog az alapjog, hogy ez utóbbi esetben ne lehessen korlátozni jogszabállyal Ezzel nem nézett kellően szembe az Alkotmánybíróság, és beérte a jogszabály ésszerű voltának méltatásával."[8]
Összefoglalóan a reklámtevékenységek korlátozásának alkotmányjogi alapjainál elsősorban a véleménynyilvánítási jog és a vállalkozás jogának szabadságára, valamint a kapcsolódó alkotmánybírósági értelmezésekre kell figyelemmel lenni. Viszonylag kevés esetben foglalkozott az Alkotmánybíróság közvetlenül a reklámmal, közvetve viszont annál többször, és ezekben a határozatokban részletesen kiemelte a korlátozások elvi alapjait és határait, bár bizonyos értelmezési problémák keletkeztek, amelyek feloldásra várnak. ■
JEGYZETEK
[1] Takács Ildikó: Reklámtörvény, reklámjog az elektronikus és az írott sajtóban (Acta Humana 1998. No30. 50.)
[2] Csécsy György: Védjegyjog és piacgazdaság (Miskolc. Novotni Kiadó 2001. 134.)
[3] Ld.: Jürgen Habermas: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (magyarul: Bp. Gondolat 1971) vagy Rupert Scholz: Die Koaltionsfreiheit als Verfassungsproblem (München 1971)
[4] Krokovay Zsolt: Az üzleti mondanivaló szabadsága (Fundamentum 2000/2. 8.)
[5] Ádám Antal: Az alkotmányi alapelvek és az emberi alapjogok viszonyáról (Acta Humana 1995. No 18.-19. 8.)
[6] Barthold-ügy (Judgment of 25 March 1985, A9), Markt Intern-ügy (Judgment of 20 November 1989 A165), Jacubowski-ügy (Judgment of 23 June 1994 A219-A), Casado Coca-ügy (Judgment of 24 February 1994 A285)
[7] Vörös Imre: Reklámszabályok a versenytörvényben, Jogtudományi Közlöny 1997/11. 453.
[8] Vörös Imre szakmai előadása a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara Jogi Tagozata és a Szerzői Jogi Egyesület Védjegyszakosztálya szervezésében Bp. 1997. február 13.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, Miskolci Egyetem (Miskolc).
Visszaugrás
