Az állam és az egyház[1] Magyarországon természetesen egymástól következetesen elválasztva működik, hiszen az elválasztás alkotmányos normájától kezdve, a jogalkotói, jogalkalmazói és jogértelmezői szándék 1990 óta ezt az irányt erősíti. Az állam és az egyház Magyarországon természetesen egymással összefonódva működik, hiszen az elválasztás alkotmányos normájától függetlenül az 1990 utáni gyakorlat - legalábbis bizonyos pénzügyi vonatkozásban - ezt az irányt erősíti.[2] Az elmúlt, valamivel több, mint egy évtized tapasztalatai alapján úgy érzékeljük, hogy fenti formájában természetesen sem az előbbi, sem pedig az utóbbi kijelentés nem állja meg maradéktalanul a helyét. Annak ellenére, hogy mindkét állításnak van igazságtartalma. Az eltelt időszak még túlságosan rövidnek tűnik ahhoz, hogy a megváltozott politikai, társadalmi és jogi környezetben stabil viszonyok alakuljanak ki.
- 301/302 -
Jóllehet ennek alkotmányos háttere biztosított, különösen ha arra gondolunk, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény alapelvei három parlamenti ciklust már sikeresen "átvészeltek".[3]
I. Az állam és az egyház alkotmányos kapcsolatrendszerének újragondolására a 80-as évek második felében került sor. Ezt a változást a politika szintjén a Minisztertanács az 1986-1990 közötti időszak jogalkotási teendőiről szóló határozata elő is irányozta. A jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény rögzítette, hogy a lelkiismereti és vallásszabadsághoz és a vallás szabad gyakorlatához fűződő jogokról s kötelezettségekről törvényt kell hozni. Ezek szellemében 1988-ban a kormány az átfogó egyházügyi törvény meghozataláról fogadott el határozatot.[4]
A szocialista rendszert humanizáló és demokratizáló törekvések jegyében, fokozatosan szakítva a korábbi autoritárius, paternalista gyakorlattal, az állam szélesebb mozgásteret kívánt biztosítani - természetesen a fennálló politikai rendszer keretei között - a lelkiismereti- és vallásszabadságnak és a vallásszabadság, pontosabban a szabad vallásgyakorlás szervezeti, intézményi kereteit leginkább, bár nem kizárólagosan meg-
- 302/303 -
jelenítő egyházaknak. Míg kezdetben az Állami Egyházügyi Hivatalt bízták meg a törvénytervezet előkészületi munkálataival,[5] utóbb - 1989 júniusában, a Hivatal jogutód nélküli megszűntetésétől - az igazságügyi miniszter hatáskörébe utalták a törvényjavaslat kidolgozását és országgyűlés elé terjesztését, egyúttal a Hazafias Népfrontot kérték fel a javaslat társadalmi vitája koordinálásával.[6]
A peresztrojkával és a glasznoszttyal bekövetkező politikai változások a jogirodalomban is érzékelhetők voltak, hiszen a lelkiismereti és vallásszabadság törvényi szabályozásáról, illetve az állam és az egyházak kapcsolatairól értekező írások a társadalmi életben lehetséges - bár az állam domináns szerepét fenntartó - együttműködés irányainak kiteljesedésére irányították a figyelmet. Ádám Antal professzor az alkotmány továbbfejlesztésének lehetséges irányairól értekező tanulmányában a lelkiismereti és vallásszabadság alkotmányos rendelkezéseit gazdagító, pontokba szedett javaslatait még 1987 folyamán tette közzé. Véleménye szerint nemcsak az egyházak és vallásfelekezetek egyenjogúsága szorulna alkotmányos rögzítésre, hanem a vallás gyakorlásának és az ateista propaganda folytatásának a joga is. Tanulmánya már annak lehetőségét is felvetette, hogy törvényi szabályozással szükséges kialakítani a vallásos meggyőződés miatti fegyveres katonai szolgálatmegtagadás feltételrendszerét és eljárási rendjét.[7] Egy másik, 1989-ben megjelent tanulmányában Ádám professzor a kilátásba helyezett alkotmányreform néhány, a társadalmat és a társadalmi közösségeket érintő sza-
- 303/304 -
bályozási területéről értekezett. A lelkiismereti és vallásszabadság tematikájához érkezve a következő kérdések alkotmányos megvitatását javasolta: "A különböző világnézetű emberek és közösségek kölcsönös tiszteletére késztető korrekt, toleráns viszony, az alapvető politikai és a mindennapi élet számos területén egyetértő, együttműködési kapcsolatok alaptörvényi előmozdítása érdekében az alkotmányi szabályozást - a lelkiismereti és vallásszabadság biztosításán, az állam és az egyházak közötti viszony jellemzőinek megállapításán kívül - ki kellene terjeszteni a vallási közösségek lehetőségeinek, a különböző világnézetű közösségek és személyek egymás közötti viszonyának alapozó rendezésére is."[8]
Átfogó jellegű és konkrét javaslatokat rögzített Takács Imre professzor 1989. júliusában megjelent, ám valószínűleg korábban írt, kétségkívül sok progresszív elemet magába foglaló tanulmánya.[9] Takács hosszasan felsorolta azokat a területeket, amelyek mentén tartós együttműködés bontakozhat ki az egyházakkal az "erkölcsi kopás megállítása: az emberi tisztesség, a kötelességtudat megerősödése" érdekében.[10]
E néhány illusztratív példával arra igyekeztünk rámutatni, hogy az alkotmányjogi irodalom berkein belül is érlelődtek a lelkiismereti és vallásszabadság, továbbá az állam és az egyházak közötti - a politikai status quot értelemszerűen fenntartó - alkotmányos viszonyt legalább részlegesen új alapra helyező koncepciók. A politikai események azonban más irányt szabtak a fejleményeknek.
II. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló törvényjavaslat végül igen hosszas, évekig tartó előkészítés és egyeztetés után került a Parlament elé, ahol azonban már rendkívüli gyorsasággal peregtek az események. Erre ugyan találunk magyarázatot, hiszen a kormány elsősorban diplomáciai megfontolásokból a javaslat sürgősségi tárgyalását kérte,[11] aminek folytán jóformán napok alatt - az ál-
- 304/305 -
talános és részletes vita alig két napot vett igénybe - a törvényjavaslatból kétharmados törvény lett. Az irodalom - és a publicisztika - az 1990. évi IV. törvényt ugyan kimerítően elemezte és értékelte, annak előtörténetére utalt is, de a parlamenti vitára kevesebb figyelmet fordított. Ez már önmagában indokolja, hogy a vita egy-egy mozzanatát felidézzük. A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 492. számú törvényjavaslat beterjesztésére 1990 januárjában került sor.[12] Az Országgyűlés Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottságának 520. szám alatt, 1990. január 19-én kelt jelentése az előterjesztést "színvonalasnak" minősítette.[13] Négy nappal később, 1990. január 23-án Fodor István, az Országgyűlés elnöke arról tájékoztatta képviselőtársait, hogy a kormány sürgős tárgyalást kérve nyújtotta be a törvényjavaslatot.[14]
A javaslat - melyet Kulcsár Kálmán igazságügyminiszter terjesztett elő - általános és részletes vitájára aznap és a következő nap került sor. 1990. január 23-án ismét ülésezett a Jogi, Igazgatási és Igazságügyi Bizottság, hogy az időközben beérkezett módosító indítványokról - 534. szám alatt - véleményt alkosson. [15] Rendkívül kevés, alig egy tucat felszólalás után végül 1990. január 24-én 304 igen, 1 nem-szavazattal és 11 tartózkodással elfogadták a javaslatot.[16]
Kulcsár Kálmán előadói beszédében hangsúlyozta, hogy a javaslat széles körű egyeztetés és konszenzus eredményként jött létre. A tervezet előkészítésében nemcsak a politikai pártok, a társadalmi szervezetek, illetve a tudományos élet, hanem az egyházak képviselői is részt vettek. "A törvénytervezetben foglaltak tekintetében tehát teljes tartalmi konszenzus mutatkozik" - hangsúlyozta a miniszter.[17] Az egyházalapításhoz szükséges létszám az előterjesztés szerint 10 természetes személy volt. Az igazságügyminiszter utalt arra, hogy több javaslat is preferálta a magasabb létszám (100, vagy 1000 fő), esetleg egy egyházközség felállításának követelményét. A kormány álláspontja ezzel szemben az
- 305/306 -
volt, hogy minden további feltétel előírása "jelentős mértékben nehezítené az egyházalapítást, ez pedig a lelkiismereti és vallásszabadság jogának csorbításához vezetne."[18] Tekintettel arra, hogy a törvény által végül 100 főben megállapított - sokak által alacsonynak tartott - alapítói létszám körül utóbb sok vita bontakozott ki, különös figyelmet fordítunk a parlamenti vitanapokon ezzel kapcsolatban felmerült képviselői véleményekre.
Az állam és az egyház kapcsolatait illetően az igazságügyminiszter az egyházak autonómiáját hangsúlyozta, aminek következtében az állam az egyház ügyeibe nem avatkozhat be, így az egyház belső törvényei sem szorulnak állami megerősítésre. Az egyházakat ugyanakkor azonos jogok illetik meg s ugyanazok a kötelezettségek terhelik. Végezetül az állam semmilyen belső egyházi norma végrehajtásánál nem nyújt segítséget az egyháznak kényszerítő eszközei rendelkezésre bocsátásával.[19] E tételek deklarálásával lényegében a kormány az állam és az egyház elválasztásának intézményes kereteit jelölte ki.
A törvényjavaslathoz hozzászóló képviselők közül elsőként az országos listáról megválasztott Bíró Imrét idézzük, aki gyakorlatilag a katolikus egyház egyetértéséről biztosította az Országgyűlést.[20] Az egyik Baranya megyei választókerület képviselője, Nagy József a törvényt "történelmi igazságtételnek" nevezte, ugyanakkor azon reményét fejezte ki, hogy - jóllehet a maga és a Magyar Szocialista Párt parlamenti frakciója részéről támogatásáról biztosította a javaslatot - az "egyházi közösségek alapításának megkönnyítése nem vezet majd olyan kis létszámú, de annál hangosabb szekták tömeges alakulásához, amelyek a napi politika függvényei."[21] Biacs Péter fővárosi képviselő, noha végül elfogadásra javasolta a tervezetet, alkotmányjogi aggályokat támasztott a törvény meghozatalával kapcsolatban. Álláspontja szerint ugyanis elegendő, ha az Alkotmány deklarálná és a büntetőjog védelmezné az alapvető szabadságjogokat. "Az emberi szabadságjogokról törvényt hozni mindig veszélyes. A törvényi szabályozás szerint csak azt szabad, amit leírtunk, a túlszabályozás pedig óhatatlanul szűkítéseket tartalmazhat."[22]
- 306/307 -
Az országos listáról bekerülő Tóth Károly, református püspök - hivatkozva a beterjesztését megelőző egyházi eszmecserékre - szintén megelégedett volna az Alkotmányban rögzített garanciákkal, bár elismerte, hogy a jelenlegi helyzetben, átmeneti jelleggel, "a demokrácia teljes kibontakozásáig" szükség van a törvényre. Felszólalásában ugyanakkor arra is célzott, hogy a különböző egyeztetéseken egyházi részről megfogalmazott javaslatoknak csupán egy része épült be a tervezetbe. E fordulattal talán az igazságügyminiszter javaslat körüli konszenzust hangsúlyozó megjegyzésére kívánt reagálni. Módosító indítványai közül az egyházalapításhoz szükséges minimális létszám felemelésére tett javaslatát hangsúlyoznánk. Tóth Károly véleménye szerint ugyanis az egyházalapításhoz szükséges tíz természetes személy "sérti az egyházak komolyságát (...), méltóságát, és nagy lehetőséget nyit visszaélésekre." Javaslata szerint legalább 100 nagykorú magyar állampolgárhoz kell kötni az egyházalapítást.[23] A Magyar Demokrata Fórum parlamenti képviselőcsoportja nevében felszólaló Roszik Gábor ("civilben" evangélikus lelkész) hangsúlyozta, hogy pártja "nincs meggyőződve a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény feltétlen szükségességéről, legfőképpen pedig annak ily gyors és hirtelen meghozataláról".[24] Fenntartásaik hangsúlyozása mellett - "a törvényt csak az átmenet idejére szolgáló ideiglenes szabályozásnak tekintjük" - kijelentette, hogy igyekeznek nem megakadályozni a javaslat elfogadását.[25] A javaslat részletes vitájához hozzászóló Tamás Gáspár Miklós egyik - el nem fogadott - módosító indítványa arra irányult, hogy az Alkotmányra illetve az alkotmányos rendre hivatkozás ne korlátozza az egyházakat működésükben. "(...) tudomásul kell venni, hogy olyan politikai és intellektuális tevékenységek egy demokráciában törvényesek lehetnek, amelyek békés úton az Alkotmány megváltoztatását kívánják - ezért csupán a törvényességet kell védenünk."[26] A január 23-i vitanapon került sor a módosító indítványok, majd pedig a törvényjavaslat feletti szavazásra, illetve határozathozatalra. Az illetékes parlamenti bizottsághoz beérkezett indítványok közül Rózsa Edit egyik nem támogatott javas-
- 307/308 -
latát kívánjuk felidézni. A képviselő-asszony ugyanis azt indítványozta, hogy a lelkiismereti és vallásszabadság biztosítékaként épüljön be a tervezetbe, miszerint "az állam és minden szerve, intézménye ideológiailag semleges." Az igazságügyminiszter véleménye szerint ez a javaslat "talán picit túlzott garanciaigény", hiszen az alkotmány és a törvény következetes végrehajtása esetén "ez a kívánság üressé válik.[27] A későbbiek ismeretében azonban már látjuk, hogy az állam világnézeti semlegessége körül talán bizony még a mai napig sem csituló viták folynak.
A módosító indítványok megszavazását követően kissé kínos - a parlamentarizmusra való áttérés "gyermekbetegségei" közé sorolható - közjátékra került sor. Azt követően ugyanis, hogy az ülést vezető alelnök-asszony feltette a kérdést, elfogadja-e az országgyűlés az immáron végigtárgyalt(nak hitt) javaslatot, Tóth Károly kért szót nehezményezve, hogy fentebb idézett módosító indítványáról - miszerint az egyházalapításhoz legalább 100 természetes személy szükséges - az illetékes országgyűlési bizottság nem foglalt állást. Miután a bizottság elnöke nem tudott a történtekre egyértelmű választ adni, az igazságügyminiszter pedig jóhiszeműen úgy tudta, hogy az inkriminált javaslatot visszavonták, Tóth Károly megerősítette, hogy fenntartja azt. Ezt követően rövid szünetet kellett elrendelni, hogy az illetékes bizottság megtárgyalja és előterjessze a szövegszerű javaslatot, amit a bizottság és az igazságügyminiszter támogatása mellett el is fogadtak a képviselők. Az egyházalapításhoz így legalább 100 természetes személy megléte szükséges (az elfogadott törvény a nagykorúságtól és a magyar állampolgárságtól azonban eltekintett). A végszavazásra tehát csak ezt követően kerülhetett sor.[28]
Tíz-tizenkét év távlatából az állam és az egyház közötti kapcsolatokban 1989/90-ben bekövetkezett változásokat Kis János a következőképp összegezte: "Az állam nem volt abban a morális helyzetben, hogy igényt támasszon az egyházak fölötti gyámkodás maradékára, s a befolyásos egyházak vezetői sem voltak abban az erkölcsi helyzetben, hogy közjogi kiváltságokat követeljenek maguknak. Minden fél elfogadta az állam és az egyház következetes elválasztásán alapuló rendezést."[29] Úgy vélem,
- 308/309 -
jelen körülmények között az elválasztás következetes megvalósítására helyeződik a hangsúly.
III. Az 1990. évi IV. törvény hatályba lépése óta - az ún. állami egyházjog[30] intézményeinek kiépülésével párhuzamosan - Magyarország vallási térképe változatossá vált, amit az is jelez, hogy egyházi státusszal eddig 136 vallási közösséget regisztráltak.[31]
Az egyházi jogállásúak mellett magas lehet a másféle jogi keretek között - pl. egyesületként - működő közösségek száma. E közösségek azonban nem tartoznak az 1990. évi IV. törvény hatály alá, ami az Alkotmánybíróság értelmezése szerint csak szimbolikus hátrányokat von maga után, más tekintetben nem csorbulnak a szabad vallásgyakorlathoz fűződő jogaik.[32] Az elmúlt egy-másfél évtizedben Magyarországon jelentkező ún. új vallási mozgalmak - a vallásszociológusok szerint - alig érintették az összlakosság 1 százalékát.[33] E szociológiai tényből egyenesen következik, hogy a társadalmat semmiféle olyan vallási közösség sem veszélyezteti, amelyekkel szemben az elmúlt évtizedben gyakran méltatlan szövegkörnyezetben, diszkriminatív szándékkal használták a "destruktív szekta" elnevezést. A jelenleg hatályos törvény keretei között amúgy kiszűrhetők és törölhetők a nyilvántartásból az egyházi státusszal visszaélő közösségek, ám e mechanizmus működtetésére is-
- 309/310 -
mereteink szerint a mai napig nem került sor.[34] A rendszerváltás következtében hazánkban kialakult vallási pluralizmust hívőknek és nem-hívőknek egyaránt megőrzendő értékként kell tisztelnünk.
IV. Az állam és az egyház elválasztására irányadó normák áttekintése során az Alkotmány és az 1990. évi IV. törvény rendelkezéseiből kell kiindulnunk. Az 1989-ben módosított Alkotmány 60. § (1) bekezdés deklarálta a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadságához való jogot. A 60. § (2) bekezdés a vallás és meggyőződés szabad megválasztását és gyakorlását biztosítja. A 60. § (4) bekezdés kimondta, hogy a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő képviselők kétharmadának a szavazata szükséges. Az állam és az egyház kapcsolatait a 60. § (3) bekezdés rögzítette, mégpedig a következő formulát használva: "A Magyar Köztársaságban az egyház és az államtól elválasztva működik." Az elválasztás alkotmányos hátterére elsőként éppen a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény mutatott rá. Az egyházak és az állam kapcsolatairól a törvény 15-16. §-ai rendelkeznek. A 15. § (1) bekezdése az Alkotmány 60. § (3) bekezdés szövegszerű ismétlése. A (2) bekezdés előírta, hogy nem alkalmazható állami kényszer az egyház belső törvényeinek és szabályainak érvényre juttatásakor. Igen fontos normát rögzít a (3) bekezdés, hiszen kimondja, hogy az egyházakat azonos jogok illetik és azonos kötelezettségek terhelik. A 16. § (1) bekezdése szerint az állam az egyházak irányítására és felügyeletére szervet nem hozhat létre. Az indokolás tartalmi többlettel ezen utóbbi bekezdés értelmezéséhez járult hozzá, amennyiben rögzítette az elvet, miszerint az állam és az egyházak elválasztása alapján az egyházak autonóm szervezetként működnek, s ennek következtében nem alkalmazható állami kényszer az egyház belső törvényeinek és szabályainak érvényre juttatásakor. Azaz az egyházak a fenti esetekben nem igényelhetik az állam beavatkozását.
Az állam és az egyház elválasztása, továbbá az egyházak egyenjogúságának értelmezése, illetve az állam világnézeti semlegességének tartalma több Alkotmánybírósági határozat témájául szolgált az elmúlt
- 310/311 -
évtizedben.[35] Az állam és az egyház elválasztását s az állam világnézeti semlegességét illetően az Alkotmánybíróság interpretációjából az alábbi elemeket emelhetnénk ki:
1. az állam egyetlen egyházzal sem kapcsolódhat össze intézményesen;
2. az állam egyetlen egyház/vallás tanításával sem azonosíthatja magát;
3. az állam nem avatkozik be az egyházak belső ügyeibe, különösen nem foglalhat állást hitbeli igazságok kérdésében.[36]
Az Alkotmánybíróság ugyanakkor rámutatott arra, hogy mindebből nem következik az, hogy az állam tétlenségre lenne kárhoztatva az egyházakkal szemben. A világnézeti semlegesség nem jelent sem izolációt, sem pedig közömbösséget az egyházzal kapcsolatosan. "Az államnak kötelessége, hogy a vallásos meggyőződés kinyilvánítása, tanítása és az életvitelben való követése, az egyházak működése, s ugyanúgy a vallás elutasítása, továbbá a vallási meggyőződésről való hallgatás számára olyan teret biztosítson, amelyben a különböző felfogások szabadon képződhetnek és fejlődhetnek, s ezen keresztül lehetővé teszik az egyéni meggyőződés szabad kialakítását." - érvel a 4/1993. (II. 12.) AB határozat. Az elválasztás azokon a területeken - olvassuk a fenti határozatban -, amelyeken az egyházak évszázadok óta tevékenykednek, mint pl. a betegápolás és a szegények segítése nem ellentétes az együttműködéssel, "még ha ez rigorózus garanciák között folyik is." Sokhelyütt olvasható, hogy az állam és az egyház elválasztása nem jelentheti és természetesen nem is jelenti - az egyház és a társadalom elválasztását. A jogállami keretek között megvalósuló elválasztás - olvassuk Ádám Antalnál - "autonóm egységek partneri viszonyát" ala-
- 311/312 -
kítja ki, amely a közérdekű ügyekben kibontakozó kooperáció alapjául szolgál.[37]
V. A jelenlegi politikai, társadalmi helyzetben az állam és az egyház következetes pénzügyi elválasztására igen csekély az esély.[38] Mindkét oldal részéről ugyanis bizonyos, egymást erősítő önkorlátozásra lenne szükség. Az állam részéről az adakozó szándéknak, az egyházak részéről a felkínált támogatást elfogadó készségnek kellene csökkennie. Rövidtávon ennek nincs politikai, társadalmi realitása. E pénzügyi köldökzsinór átvágása nélkül hosszú távon azonban aligha tehető az egyház az állam egyenrangú partnerévé. Üdvös célkitűzésként az egyházak pénzügyi önemancipációját tekinthetnénk, ám ennek az igénynek elsősorban egyházi oldalon kell megszületnie. Úgy gondoljuk, csakis ezáltal teljesedhet ki az egyházak alkotmányos szabadsága s csakis ennek megvalósulása esetén foglalhatják el az őket megillető helyüket a civil társadalom hálójában. Az állam pedig a maga jogi, financiális eszközeivel ennek mielőbbi elősegítésével teheti a legnagyobb szolgálatot az egyház számára. (Bíztató jeleket láthatunk, ugyanis pl. a személyi jövedelemadó átirányításán, továbbá a természetben átadásra nem kerülő volt egyházi ingatlanok után fizetendő járadékon alapuló finanszírozási rendszer ebbe az irányba halad.) Az egyháznak pedig fokoznia kell a saját, illetve az államtól független anyagi erőforrások feltárását és kiaknázását.
Az állami támogatás rendszerén belül félreértésekre adhat okot a normatív támogatás értelmezése. A normatív támogatások ugyanis aligha tekinthetők egyháztámogatásnak, noha a támogatást az egyház "kasszájába" utalja a költségvetés. Ennek a támogatási formának a jogalapja a közszolgálati funkció átvállalása - ha úgy tetszik az állami, illetve az
- 312/313 -
önkormányzati intézményrendszer részleges tehermentesítése -, amit az állam a költségek részleges normatíva, "fejkvóta" formájában történő átvállalásával honorál. Az egyház ebben az esetben "csupán" kifizető helyként jelentkezik.
Sok vitára okot adó kérdés, vajon mennyiben kötelezettsége az államnak a hitélet fenntartásának anyagi támogatása. Az erre irányuló állami pénzeszközöket tekinthetjük klasszikus értelemben vett egyháztámogatásnak. A következőkben két területet kívánok érinteni.
Vajon mennyiben segíti az egyházak gazdasági emancipációját, ha a hitoktatói díjakat garantáltan az állam fizeti? Erre akkor adhatunk adekvát választ, ha az intézményi háttérre is vetünk egy pillantást. Önmagában ugyanis már az sem feltétlenül szerencsés - jóllehet jogi normát nem sért, ellenkezőleg; jogi norma kifejezetten lehetővé teszi -, hogy a hatályos jogszabályi keretek között állami, illetve önkormányzati, tehát világnézeti szempontból semleges közoktatási intézmény falai között kerülhet sor fakultatív hitoktatásra (már maga a terminológia sem egyértelmű, hiszen míg pl. az 1990. évi IV. törvény a vallásoktatás elnevezést használja, addig a közoktatásról szóló többször módosított 1993. évi LXXIX. törvény a hit- és vallásoktatás terminust rögzíti). Konfliktusok forrása lehet, hogy jóllehet a hitoktató nem szükségszerűen tagja a tantestületnek, a díjazását mégis az állami költségvetés biztosítja a számára. Egyértelműbb helyzet teremtődne, amennyiben a fenti oktatási intézményekben a tantervbe szervesen beépülő tantárgyként és a tantestület tagja által végzett vallás(tan)oktatásra kerülne sor. A vallás(tan)oktatás terminológiája, szemben a hitoktatás elnevezéssel semleges, értékmentes, ugyanakkor megvan az a további előnye is, hogy nem szeparálja hitbeli, világnézeti meggyőződés alapján a diákokat. A vallás(tan)oktatás széleskörű, az általános műveltséghez feltétlenül hozzátartozó ismeretek elsajátítását jelenti, amely tartózkodik és független mindenféle hitbeli kötődéstől, illetve annak kinyilvánításától. Úgy érezzük, e lehetséges változtatás harmonikusabb gyakorlatot eredményez, nem sérti a gyermekek sem pedig szüleik lelkiismereti és vallásszabadsághoz fűződő jogait, messzemenően tiszteletben tartja az egyház szabadságát és mozgásterét, ugyanakkor nem súrolja az állam és az egyház elválasztásának érzékeny mezsgyéjét sem. A klasszikus értelemben vett, így magától értetődően egy bizonyos hithez kötődő hitoktatás így teljes körűen és konfliktusmentesen az illetékes egyház, illetve a világnézetileg elkötelezett közoktatási intézmény berkein belül maradna, illetve oda kerülne.
- 313/314 -
Töprenghetünk azon is, vajon ténylegesen mennyiben segíti az egyházak talpra állását, ha a kislélekszámú településeken szolgálatot teljesítő lelkészek állami fizetés-kiegészítésben részesülnek? Az állami szándék ugyan méltánylandó, ám elgondolkodtató. A felkínált segítőkészség elfogadásának az egyház hosszú távú társadalmi küldetése kell, hogy határt szabjon. Lehet, hogy jelen pillanatban előnyösnek tűnik a nem kért kiegészítő támogatás elfogadása, ám távlatilag beláthatatlan következményekkel járhat e gyakorlat meghonosodása, hiszen morálisan könnyedén gúzsba kötheti az egyház kezét, azáltal, hogy részlegesen költségvetési forrásokból támogatják e lelkészeket. Ez pedig sem az államnak, még kevésbé az egyháznak nem lehet üdvös következmény. Mindezek következtében a pénzügyi és "morális" elválasztás érdekében provizórikus kormányzati intézkedésként tartható fenn a lelkészi fizetés-kiegészítés intézménye.
Végezetül úgy véljük - s a fenti "akadékoskodásnak" is ez volt a célja -, hogy az alkotmányos keretek között megvalósuló, a partneri viszonyt fenntartó, ám a jelenleginél harmonikusabb és következetesebb elválasztás egyaránt szolgálja az állam, az egyház és természetesen a társadalom széles rétegeinek az érdekeit. Már csak amiatt is, hogy a jövőben az egyenrangú partnerek együttműködését kifejező hidak tovább épüljenek.
* * *
by Gábor Schweitzer
The paper summarises the changes occurred in constitutional law regarding the relationship between the state and the church in the period of 1989-2002. First, it gives an overview of the circumstances in which Act IV of 1990 on the Freedom of Conscience and Religion was passed. The paper also describes the Hungarian "model" for the separation of state and church, and pays special attention to those areas in which the partial intertwinement of the state and church could be identified, caused primarily by the financing of the church from state monies.■
- 314 -
JEGYZETEK
[1] A lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény 8. § (1) bekezdése a vallási közösségre, vallásfelekezetre egyaránt az egyház terminust használja. Írásomban emiatt egységesen az egyház megnevezést használom. A terminológiai "buktatókhoz" ugyanakkor lásd Erdő P.: A vallási közösségek és jogi kezelésük. Jogtudományi Közlöny, 1999/3. sz. 127-131., továbbá Sajó A.: A "kisegyház" mint alkotmányjogi képtelenség. Fundamentum, 1999/2. sz. 87-98.
[2] Az összefonódás lehetősége elsősorban az ún. történelmi egyházak esetében merülhet fel. A mai napig használatos - még normaszövegben is előforduló - "történelmi egyház" terminus ugyanakkor megtévesztő, hiszen azt sugallja, mintha csak léteznének "történelmietlen" vagy "történelmen kívüli" egyházak. E kifejezés amiatt is aggályos, hiszen konfrontálódik az egyházak jogegyenlőségének elvével, jóllehet az Alkotmánybíróság akként érvelt egyik - a Tábori Lelkészi Szolgálattal kapcsolatos beadványt elutasító - határozatában, hogy "e megjelölés önmagában nem valósít meg az Alkotmányban tiltott diszkriminációt" (Ld.: 970/B/1994. AB határozat). Mégsem szerencsés, ha az egyházak között kétségkívül meglévő, elsősorban a társadalmi beágyazottság eltérő voltával magyarázható különbségek áthatják, illetőleg befolyásolják a jogi (még inkább a publicisztikai) szóhasználatot.
[3] Az 1990. évi IV. törvény módosítását - tekintettel az egyházalapítás és regisztrálás túlontúl liberálisnak tartott rendelkezéseire - az elmúlt évtizedben több alkalommal is megkísérelték. Ezek a kezdeményezések az alkotmányjogilag természetesen kezelhetetlen ún. szektajelenséggel összefüggésben javasoltak szigorításokat, amelyek elsősorban az egyházi státusz biztosítását lényegesen magasabb "induló" létszámhoz kötötték volna, illetve figyelembe vették volna, hány éve honos Magyarországon a bejegyzési kérelmét benyújtó egyház (a javaslat10000 természetes személyre, vagy legalább 100 éves honosságra tett indítványt). Ezzel a tartalommal tett első alkalommal 1993-ban négy országgyűlési képviselő - három kormánypárti és egy független - T/9473. szám alatt önálló képviselői indítványt a fenti törvény módosítására. 1998-at követően kormányzati hátszelet kaptak a szigorító törekvések, s jóllehet a széles körű szakmai és politikai egyeztetés végén előterjesztett törvényjavaslat menet közben sokat "szelídült" eredeti radikalizmusából (azaz "szektaellenességéből"), kétharmados többséget mégsem kapott. Lásd Schanda B.: Szakmai koncepció a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény módosítására. Magyar Jog, 2000/1. sz. 10-17., továbbá Schanda B.: Tapasztalatok a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvény módosításával kapcsolatban. Magyar Közigazgatás, 2001/6. sz. 335-342. A tervbe vett szigorító intézkedésekkel szembeni szakmai ellenérvek összefoglalását lásd BUDA P.: Állam és egyház: a polgári átalakulás eredményeinek leépítése. Fundamentum, 2001/2. sz. 127-142. A "szektaháború" azóta elcsitult és remélhetőleg nem is éled újjá.
[4] Lásd Kőbel Sz.: Az állam és az egyházak jogi kapcsolatai Magyarországon 1945-1989 között. PhD-disszertáció, kézirat. Budapest, 2002. 68.
[5] Arról a döntésről, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal hatáskörébe utalták a törvényjavaslat előkészítését, az Angliában élő társadalomtudós, Péter László meglehetősen szarkasztikus, bár zárójelek közé rejtett véleményt alkotott: "Heródesre bízták a kisgyermek védelmét." Péter L.: Az állam és az egyház viszonya és a civil társadalom Magyarországon: történeti áttekintés. Századvég, 1997/4. sz. 27.
[6] Az Állami Egyházügyi Hivatalban korábban folyó előkészületekkel kapcsolatosan lásd Kőbel Sz.: i. m. 112-116. A törvényjavaslat elkészítésének szempontjait kívánta orientálni a későbbiekben a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló törvény elveit rögzítő 1072/1989. (VI. 15.) MT határozat. Az ezt követő szakmai, politikai egyeztetésekről és a javaslat koncepcionális kérdéseiről szól Jurasits Zsolt tanulmánya, amely azonban már az 1990. évi IV. törvény elfogadása után jelent meg. Jurasits Zs.: A lelkiismereti és vallásszabadság törvényi szabályozásának elvi kérdései. Magyar Jog, 1990/2. 142-156.
[7] Ádám A.: Az alapjogok, különösen a szabadságjogok alkotmányi szabályozásának fejlődési irányairól. In.: Dolgozatok az állam- és jogtudományok köréből. XVIII. kötet (szerk.: Ádám A.). Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 1987. 32. Vö.: Ádám A.: Az egyházak alkotmányjogi helyzetéről. In.: Uo. XX. kötet (szerk.: Ádám A.). Janus Pannonius Tudományegyetem, Pécs, 1989. 22-28.
[8] Ádám A.: A társadalom és az állam viszonyának alkotmányjogi vonatkozásairól. In.: Alkotmány és alkotmányosság (szerk.: Kovács I.). Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989. 144.
[9] Takács I.: A lelkiismereti és vallásszabadság törvényi szabályozásáról. Jogtudományi Közlöny, 1989/7. 368-373.
[10] Takács: i. m. 370.
[11] A Magyar Köztársaság és az Apostoli Szentszék között 1990. február 8-án aláírt megállapodásra utalhatunk, amely helyreállította a két fél között évtizedek óta megszakadt diplomáciai kapcsolatokat. Ld.: Schanda B.: Magyar állami egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2000. 101.
[12] Ld.: Országgyűlési Irományok 1985-1990, 16. kötet. 213-245.
[13] Ld.: Országgyűlési Irományok 1985-1990, 17. kötet. 1-9.
[14] Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés Naplója (Hiteles kiadás), V. kötet (1998) 6054.
[15] Ld.: Országgyűlési Irományok 1985-1990, 17. kötet. 74-83.
[16] Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés Naplója (Hiteles kiadás), V. kötet (1998) 6130.
[17] Az 1985. évi június hó 28-ára összehívott Országgyűlés Naplója (Hiteles kiadás), V. kötet (1998) 6078.
[18] Uo. 6081.
[19] Uo.
[20] "Dr. Paskai László bíboros prímás érsek úr nevében örömmel jelentem az Országgyűlésnek, hogy a törvényjavaslat tetszésre talált." - mondotta Bíró Imre. Uo. 6090.
[21] Uo. 6091.
[22] Uo. 6092.
[23] Uo. 6094-6095.
[24] Uo. 6096. Roszik kiemelte, hogy "a szabadság a fő szabály, és minden fölösleges szabályozás csak csorbítja az egyházak szabadságát is."
[25] Uo. 6097. Felszólalásában Szentágothai János akadémikus hangsúlyozta, hogy "némi morgással és több fenntartással (...) a javaslatot el tudnám fogadni.", egyúttal felvetette az egyház vagyoni kárpótlásának szükségességét. Uo. 6098-6099.
[26] Uo. 6108.
[27] Uo. 6121.
[28] Uo. 6127-6130.
[29] Kis J.: Egyház, állam, társadalom. Világosság, 2001/6. 62. Az 1989/90-ben formálódó, a politikai realitások felismerésén alapuló konszenzusos megoldást azonban másként is lehet értelmezni és értékelni, miként ezt Bogárdi-Szabó István meg is kísérelte: "A mai állapotok azt mutatják, hogy 1989 után nem történt lényegbevágó változás. Az egyházat a társadalomból, a nevelésből, az oktatásból, a művelődésből, az erkölcsi értékek képviseletéből, vagyis a társadalom számottevő rétegeinek befolyásolásából és formálásából több-kevesebb (inkább több, mint kevesebb) sikerrel kiszorították, s ez - eltekintve az 1990 és 1994 közötti időszak bágyadt törvényhozási kísérleteitől - az elmúlt hat-hét év alatt nemigen változott." Bogárdi-Szabó I.: A mai magyar társadalom és az egyházak viszonya. Valóság, 1997/10. 20.
[30] Ádám A.: Az állami egyházjog fogalma, jellemzői és problémái Magyarországon. Magyar Közigazgatás, 2000/9. 539-551.
[31] Czene G.: Figyelem a kisegyházakra is. Egyházügyi államtitkár a Miniszterelnöki Hivatalban. Népszabadság, 2002/7, 1. 8.
[32] A 8/1993. (II. 27.) AB határozat érvelése szerint a különbség az egyházak és más vallási szervezetek között abban rejlik, hogy az egyházak egyrészről nagyobb belső autonómiával rendelkeznek, másrészről az 1990. évi IV. tv. 17. § (2) bekezdése egyházi jogi személy számára biztosítja állami nevelési és oktatási intézményben a fakultatív vallásoktatás tartását. Célszerű lenne a jövőben az 1990. évi IV. törvény keretei között szabályozni a nem egyházi státuszú vallási közösségekre irányadó joganyagot.
[33] Tomka M.: A magyar vallási helyzet öt dimenziója. Magyar Tudomány, 1998/5. 553.
[34] Az 1990. évi IV. törvény 20. § (2) bek. szerint a bíróság az ügyész keresete alapján törli azt az egyházat, vagy egyházi jogi személyt a nyilvántartásból, amelynek tevékenysége Alkotmányba ütköző, vagy törvényellenes, amennyiben e tevékenységével felhívás ellenére sem hagy fel.
[35] Az alkotmánybírósági gyakorlatra vonatkozóan lásd Ádám A.: Az Alkotmánybíróság egyházakkal kapcsolatos határozatai. In.: Tízéves az Alkotmánybíróság (szerk.: Bitskey B.). Alkotmánybíróság, Budapest, 2000. 121-135., tovább Sólyom L.: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon. Osiris, Budapest, 2001. 490-506. Az állam világnézeti semlegességét értelmező alkotmánybírósági álláspont kritikai olvasatát lásd Sajó A.: Szabadságjogok és egyenlőség. In: Vallásszabadság, társadalom és hatalom (szerk.: Erdei L. T.). Hetek-TEDISZ, Budapest, 2000. 23-27.
[36] Lásd a 4/1993. (II. 12.) AB határozatot, továbbá a 8/1993. (II. 27.) AB határozatot. Az elválasztás alkotmányos következményeit részletesen is elemzi Ádám A.: Alkotmányi értékek és alkotmánybíráskodás. Osiris, Budapest, 1998. 111-112., továbbá Paczolay P.: A lelkiismereti és vallásszabadság. Acta Humana, No. 18-19. (1995), különösen 148-153.
[37] Ádám A.: Az Alkotmánybíróság egyházakkal kapcsolatos határozatai. i. m. 126.
[38] Csak utalni szeretnék arra, hogy az elválasztás problematikája intézményi szinten a Tábori Lelkészi Szolgálattal kapcsolatban is felmerülhet. Ez az intézmény - olvassuk Schanda Balázs elgondolkodtató megállapítását - "az elválasztás és összefonódás határán van". Schanda B.: Magyar állami egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2000. 142., továbbá Sárosi I.: Vallásszabadság a hadseregben. Acta Humana, No. 28-29. (1997), különösen 81-85. Az intézményi összefonódás lehetősége fennállt az egyházi házasság esetleges állami elismerésének felvetésekor, ám a javaslat pillanatnyilag nem aktuális. Ld.: Schanda B.: Kérdések az egyházi házasság állami elismerésével kapcsolatban. Jogtudományi Közlöny, 2001/10. 446-450., továbbá Ferenczy R.-Szuromi Sz.-PRAEM, A. O.: Az egyházi házasság mint államilag elismert házassági kötelék. Magyar Jog, 2002/10. 610-613.
Lábjegyzetek:
[1] Schweitzer Gábor, Tudományos munkatárs, MTA Jogtudományi Intézete, Budapest, E-mail: schweitz@jog.mta.hu
Visszaugrás
