Smuk Péter legújabb kötete egy átfogó elméleti reflexió a demokratikus legitimáció kérdésköréről az alkotmányjog nézőpontjából. A könyv már címével[1] jól érzékelteti a mű időbeli és tematikai ívét, amely a klasszikus görög demokrácia gyakorlatától egészen a digitális korszak új kihívásaiig terjed. Smuk célja nem csupán a demokrácia és az alkotmányosság történeti és fogalmi bemutatása, hanem annak vizsgálata is, miként alkalmazható a demokratikus legitimáció elve a 21. század komplex és gyorsan változó politikai-jogi környezetében. A mű a hazai szakirodalomban egyedülálló, összefoglaló feldolgozása a vizsgált jelenségeknek, a szerző korábban megjelent - a demokrácia intézményeit elemző - írásainak sorába illeszkedik, ugyanakkor szintetizálja is az eddigi kutatásainak eredményeit.
A kötet egyik alapvető célkitűzése a demokratikus legitimáció különböző megközelítéseinek feltérképezése. Smuk Péter a bevezetőben leszögezi, hogy a demokrácia-fogalom közjogi szemléletű, ám ennek ellenére - a definíció sokféle, összetett meghatározásából eredően - multidiszciplináris interpretációját kívánja adni, s ehhez a demokrácia tartalmi és formai aspektusait egyaránt vizsgálja, egészen a népakaraton nyugvó kormányzás ókori gyökereitől a mai modern idők által felvetett kihívásokig. Ennek oka, hogy a demokratikus legitimáció - amely a hatalom gyakorlásának erkölcsi és jogi igazolását jelenti - csak akkor tekinthető valóságosnak, ha a népszuverenitás elve nem csupán deklaráció marad, hanem a politikai intézmények működésében is ténylegesen megvalósul. A képviseleti rendszer, a választójog, a politikai részvétel és az alapjogok biztosítása együttesen képezik a legitimáció alapját.[2] Ugyanakkor ezek intézményes megvalósulása számos ellentmondást rejt magában, különösen akkor, ha a politikai hatalom monopolizálására vagy a részvétel formáinak szűkítésére irányuló törekvések megjelennek.
A mű címében megjelenő "cserépszavazás" szimbolikus kiindulópontot jelent a demokratikus legitimáció fejlődésében. A hatalomról és legitimációról szóló II. fejezet történelmi áttekintést nyújt a hatalom gyakorlásának igazolásáról és a demokrácia alakulásáról. Bemutatja a választójog korlátozásának és kiterjesztésének jogi logikáját, valamint a képviselet gondolatának modern alkotmányosságban betöltött szerepét.[3]
Smuk rámutat: a hatalom az emberiség közösségi jellegéből ered, s annak igazolása, működési mechanizmusainak elemzése minden korszakban foglalkoztatta az adott népesség tagjait. A görög poliszok közül az athéni mintaállamot elemzi részletesebben, Arisztotelész elméletével, amely a közjó és az igazságosság szolgálatát tartotta a helyes kormányzás alapjának, majd tárgyalja a populus romanus-ból eredeztetett római közjogi hatalomelméletet, melyben elsőként történik az állam legitimációjának erőteljes, jogtudomány általi alátámasztása.
A középkorban a hatalom isteni eredetének elméletét Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás hirdették,[4] míg a képviselet elve a szerzetesrendek és a rendi képviselet révén jelent meg. Az újkori filozófusok - Hobbes, Locke, Rousseau - a társadalmi szerződés tanait dolgozták ki, az uralkodók és kormányzottak viszonyára építve.[5]
A modern legitimációs elméletek - Max Webertől Habermasig - azt vizsgálják, honnan ered a politikai hatalom erkölcsi jogosultsága, és hogyan fogadja el azt a társadalom. A jogállamiság, népszuverenitás és demokratikus ellenőrzés mára központi követelménnyé váltak, a legitimáció nemcsak választásokon, hanem társadalmi részvételen és az alapjogokon keresztül is megvalósul.
A fejezet konklúziója: a demokratikus legitimáció folyamatosan újratárgyalt, kompromisszumos konstrukció.
A III. részben - mely a politikai filozófia és az alkotmányjog határterületén helyezkedik el - Smuk a politikai közösség, mint fogalom definiálására törekszik és annak értelmezési lehetőségeit tárgyalja.
- 54/55 -
A gondolatmenet kiindulópontja, hogy a modern demokráciákban a közhatalom a néptől származik, ugyanakkor a politikai közösség nem csupán jogi vagy intézményi konstrukció, hanem normatív elvárásokat is hordoz, hiszen a közösség tagjainak részvételére, lojalitására és azonosulására is épít. Magyarország Alaptörvényét e szempontból vizsgálva kifejti, hogy a nemzeti alkotmányok szerepet játszanak a nemzeti-politikai közösségek integrációjában a közös szimbólumok használatával.[6] Ugyanakkor a politikai közösség fogalmát meghatározzák egyrészt azok a jogállami és demokratikus alapok, melyek a közösség működésének kereteit adják, másrészt kulturális, történelmi és nyelvi sajátosságok, amelyek identitásképző szerepet töltenek be, harmadrészt a közös értékek és normák, amelyek mentén a közösség tagjai a "mi tudatot" kialakítják.[7] Látható azonban, hogy a politikai közösség legitimációs ereje nem statikus, hanem folyamatosan alakul a társadalmi változások, migráció, globalizáció és a digitális nyilvánosság hatására.
A fejezet jelentős része foglalkozik a pártok szerepével, működésük elemzésével. A pártok szerepe többek között abban áll, hogy közvetítsék a társadalmi érdekeket, s ezek érvényre juttatása érdekében részt vesznek a hatalom megszerzésében és gyakorlásában.[8] E funkciók megfelelő ellátása érdekében szükség van demokratikus választási alapelveken nyugvó választásokra. Alkotmányos szabályozásuk történeti tapasztalatokból táplálkozik - a népszuverenitás, a többpártrendszer és a pluralizmus biztosítása, a totalitárius pártok térnyerésének megakadályozása - melynek egyik kulcsa a párton belüli demokratikus működés, a másik a pártok autonómiája.
A parlamenti képviselet és a pártok összetett kapcsolata külön gondolati részt alkot, hiszen relációjuk a demokratikus legitimációra meghatározó befolyást gyakorol. A parlamenti küszöbök intézményének elemzése körében több kérdés vetődik fel: Szükséges-e a küszöb rendszer? Biztosítja-e a hatékony működést? Szolgálja-e a demokratikus képviselet elvét?[9] A pártelvű kormányzásban rejlő veszélyek - az állami szektor befolyás alá vonása vagy a civil szféra átpolitizálása - kiküszöbölése vagy minimalizálása érdekében szükséges az állam és a pártok szétválasztását biztosító garanciális szabályrendszer megalkotása és érvényesülése.
A monográfia IV. fejezete az "emberi jogi rezsim" három pillérét jelentő nemzetközi dokumentumok elemzésével mutatja be,[10] hogy a demokratikus legitimáció nem merül ki a választások megtartásában: tartalmi és eljárási követelményeknek is érvényesülniük kell. Smuk szerint a legitimáció folyamatosan megújul, a társadalmi elvárások és a döntéshozatali mechanizmusok kölcsönhatásában. A szerző bemutatja az Európa Tanács demokráciafelfogását, az Emberi Jogok Európai Bíróságának döntéseit és az EBESZ szerepét.
A legitimáció feltétele a népszuverenitás, a képviselet és részvétel biztosítása, a társadalmi sokszínűség tükrözése, valamint az alapjogok tiszteletben tartása. Követelmény az érdekegyeztetés intézményesítése, az átláthatóság, a nyilvánosság és a véleménynyilvánítás szabadsága. Smuk Habermas nyomán kiemeli a társadalmi nyilvánosság és a szabályozott médiaplatformok jelentőségét, rávilágítva a tömegkommunikáció sokszínűségére és szabályozási kihívásaira.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
