Az új magyar médiaszabályozás nagy változást hozott a gyűlöletbeszéd elleni médiahatósági fellépést megalapozó tilalmakban. Ez a változás annak ellenére nem kapott kellő hangsúlyt, hogy a korábbi évek jogalkalmazása e téren a szóláskorlátozások gazdag gyakorlatát alakította ki. A tanulmány arra tesz kísérletet, hogy számba vegye, az Alkotmánybíróság iránymutatásai alapján milyen mércék és milyen alkotmányos értelmezési lehetőségek állnak a hatályos médiajog alkalmazóinak rendelkezésére.
A gyűlöletbeszédnek nevezett megnyilvánulások a szólásszabadság nagy kihívásai közé tartoznak. A társadalom egyes csoportjai, közösségei ellen megfogalmazott sértő, lealacsonyító, illetve gyűlöletkeltő vélemények kivétel nélkül élénk társadalmi, politikai, kulturális vitát váltanak ki, és a véleménynyilvánítás jogának tartalmát és határait keresők számára is egészen sajátos igazodási pontot jelentenek. Társadalmi életünk mindig aktuális témájáról van szó, amelyet a jogi irodalomban is sokan és nagy részletességgel feldolgoztak már. Ha az ember arra vállalkozik, hogy megpróbál hozzátenni valamit egy ennyire sokrétű, nagy múlttal rendelkező, igazán mély diskurzushoz, akkor helyesen teszi, ha mindjárt az elején pontosítja célját, hogy egyértelmű legyen, mit várhatnak el (és mit nem) megszólalásától. Nem célom a gyűlöletbeszéd jelenségének koherens, szisztematikus áttekintése. Még csak arra sem teszek kísérletet, hogy a témának a véleményszabadság korlátozásával összefüggő aspektusait (elméleti alapjait és gyakorlati nehézségeit) a teljesség igényével feldolgozzam. Írásomban mindössze arra vállalkozom, hogy számba veszem a gyűlöletbeszéd médiajogi tilalmával kapcsolatos értelmezési szempontokat, és pontosítom a magyar jogalkalmazók számára követendő médiajogi mércéket. Ez azonban nem kis jelentőségű vállalkozás. Egyrészt a korábbi médiahatóság, az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) működését értékelve jogos a következtetés, mely szerint a médiajogi fellépés tűnt az állam kezében lévő leghatékonyabb eszköznek a gyűlölködőkkel szemben.[1] Másrészt a magyar médiaszabályozás közelmúltbeli fordulatai nagy változást hoztak az idevágó tilalmakban, ez azonban annak ellenére nem kapott hangsúlyt, hogy a szóláskorlátozások élő és gazdag gyakorlatát érintő témáról van szó. Szóval hogyan állunk ma a médiahatósági fellépés lehetőségével, milyen mércék és milyen alkotmányos értelmezési lehetőségek állnak a jogalkalmazók rendelkezésére? A gyűlöletbeszéd fogalmi körébe azokat a szólásokat sorolom, amelyekkel a megszólaló a társadalom egyes csoportjairól, különösen pedig faji, etnikai, vallási közösségeiről fogalmaz meg olyan véleményt, amely sértheti a csoport tagjait, illetve gyűlöletet kelthet ellenük a társadalomban. A médiaszabályozásnak azokat a tilalmait elemzem tehát, amelyek az ilyen beszédek közzétételét korlátozzák.
Fontosnak tartom még előrebocsátani, hogy írásom célja a joggyakorlatban alkalmazandó mércék helyes értelmének megtalálása, ami viszont azzal jár, hogy az Alkotmánybíróság releváns értelmezéseit kötelező keretként kezelem. Nem lehet ugyanis alkotmányos az az értelmezés, amely nem illeszkedik ebbe a gyakorlatba. Ezzel nem azt mondom, hogy az Alkotmánybíróság mindig a leghelyesebb és az alkotmány szellemével leginkább összhangban álló értelmezést fejti ki az elé kerülő ügyekben, de ez a kritikai hozzáállás nem releváns vagy legalábbis nem perdöntő akkor, ha gyakorlati oldalról közelítünk egy kérdéshez. Gyakorlatilag ugyanis az tekinthető alkotmányos értelmezésnek, ami megfelel az Alkotmánybíróság határozatainak. A jogalkalmazónak azokat a kereteket kell alkotmányos keretként figyelembe vennie, amelyeket az al-
- 59/60 -
kotmánybírósági gyakorlat megad. Eddig sem volt ez másképp, de a bírói jogértelmezés alkotmányossági felülvizsgálatát is lehetővé tevő - és akár a bírói ítélet megsemmisítését is eredményező - alkotmányjogi panasz megjelenésével még tisztább a helyzet: az alapjogokat érintő jogértelmezés végső soron az Alkotmánybíróság kontrollja alá tartozik.
Kétségkívül így van ez a szólás- és sajtószabadság körében, ahol a rossz joggyakorlat azonnal alapjogsérelemmel járhat, helyet biztosítva ezzel az Alkotmánybíróság fellépésének. Célom tehát nem valamely előzmények nélküli helyes értelem megadása elvont elvi megfontolások alapján, hanem az Alkotmánybíróság értelmezési gyakorlatával összhangban álló mérce megállapítása.
A rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény (Rttv.) a hatálybalépésétől kezdve 14 éven keresztül változatlan formában tartalmazta azt a két tiltó rendelkezést, amely közvetlenül igyekezett száműzni a gyűlölködők megnyilatkozásait az elektronikus médiából.
Az Rttv. 3. § (2) bekezdésében foglalt szabály egyik fordulata úgy szólt, hogy "a műsorszolgáltató tevékenysége nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére". A törvény következő rendelkezése szerint pedig a műsorszolgáltatás nem irányulhatott "semmilyen kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon alapuló bemutatására, elítélésére" [Rttv. 3. § (3) bek.]. Ez utóbbi körben - némi leegyszerűsítéssel élve - elfogadható a "gyalázkodás" kifejezés használata, hiszen olyan megnyilatkozásokról van szó, amelyeknek a büntetőjogi tilalmáról az Alkotmánybíróság több esetben is ítéletet mondott, következetesen megsemmisítve az újonnan feltűnő törvényi tényállásokat. Az Rttv. szabályai szintén az Alkotmánybíróság előtt kötöttek ki, és az alkotmányossági vizsgálat kulcselemévé a büntetőjogi párhuzam vált.
Az Alkotmánybíróság az Rttv. szóban forgó rendelkezéseinek alkotmányosságáról az 1006/B/2001. AB határozatban döntött. A határozat világos logikát követ, és következetesen a büntetőjogi mércékhez mérve ítéli meg a gyűlöletbeszéd médiajogi korlátait. A testület a gyűlöletkeltés tilalmát vizsgálva nem keresett új, média-specifikus érvet, hanem a tiltás tárgyát a büntetőjog által is alkotmányosan szankcionált gyűlöletre uszítással azonosította, és ítéletét a 30/1992. (V. 26.) AB határozatra alapozta: "(...) amennyiben valamely, társadalmilag káros magatartás - jelen esetben a gyűlöletre uszítás, gyűlöletkeltés - vonatkozásában a büntetőjogi felelősség sem eltúlzott, nem alkotmányellenes, úgy az adott magatartásra vonatkozó, esetlegesen más jogágakban megfogalmazott enyhébb tilalmak sem lehetnek azok".[2] Az érvelés logikáját megtartva a gyalázkodás médiajogi tilalmát az Alkotmánybíróság annak kérdéseként vizsgálta, hogy a véleménynyilvánítási és sajtószabadság az elektronikus média esetében is kiterjed-e a gyűlöletre uszítás szintjét el nem érő vélemények közzétételére. Annak ellenére, hogy az ilyen szólások büntetőjogi szankcionálására az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint nincs alkotmányos lehetőség, a testület annak megakadályozását már legitim célként fogadta el, hogy "a rádió és a televízió a sértő, faji alapon elítélő, kirekesztésre, diszkriminációra felhívó gyűlölködők »hangerősítője« legyen".[3] A testület ez esetben tehát már média-specifikus érvelésre támaszkodott: tekintettel volt egyrészt arra, hogy "a rádiós és televíziós műsorszolgáltatás véleményformáló hatása és a mozgóképek, hangok, élő tudósítások meggyőző ereje sokszorosa az egyéb információs társadalmi szolgáltatások gondolkodásra ható erejének", másrészt figyelembe vette az Rttv. szankciórendszerének jellegét és differenciáltságát.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
