A passaui Schenk Verlagnál jelent meg 2010-ben Nótári Tamásnak a kora középkori salzburgi historiográfiát feldolgozó, angol nyelvű monográfiája. Az angol nyelvű monográfiát a szerző két korábbi, magyar nyelvű kötete előzte meg (Források Salzburg kora középkori történetéből, Szeged 2005; A salzburgi historiográfia kezdetei, Szeged 2007), azonban az angol nyelvű monográfiában számos helyen tovább finomította álláspontját figyelembe véve a téma azóta megjelent irodalmát is. A feldolgozott források filológiai elemzésének eredménye pedig nemcsak a jogtörténészek számára biztosít hasznos adalékokat a VIII-IX. századi Salzburg jogáról, hanem a politika- és egyháztörténet iránt érdeklődők is megtalálják benne a számukra fontos köztörténeti háttérinformációkat. Ismertetésünkben elsődlegesen a munka jogtörténeti szemszögből jelentősebb eredményeire mutatunk rá, a filológiai tárgyú fejtegetéseket csak annyiban érintjük, amennyiben jogtörténetileg jelentősebb hozadékkal bírnak.
A monográfia a Libellus Virgilii, a Gesta Sancti Hrodberti confessons, a Liber confraternitatum, a Notitia Arnonis, a Breves Notitiae, az ún. Carmina Salisburgenia és a Conversio Bagoariorum et Carantanorum, vagyis a VIII. és IX. század hét, illetve hat - mivel hagyományozódását tekintve a Libellus Virgilii a Breves Notitiae részeként maradt fenn - legfontosabb salzburgi forrása köré csoportosul, a felsorolt művek kronológiáját követve.
Egyrészt a salzburgi historiográfia - Nótári e fogalmat itt kiterjesztően értelmezvén ide sorolja a történeti forrásértékkel bíró és önmagukban is történeti tényanyagot elbeszélő hagiográfiát, a birtokjegyzékeket és carmeneket - kiemelkedően gazdag a korabeli bajorországi forrásanyaghoz képest, hiszen keletkeztek ugyan hagiografikus művek, birtokjegyzékek és levelek Freisingban, Regensburgban és Passauban is, ám egyedül Salzburg büszkélkedhet a Conversio Bagoariorum et Carantanorummal, e sajátos, Salzburgra oly jellemző genus mixtummal. Másrészt az Agilolfing-dinasztia utolsó hercege, III. Tasziló Nagy Károly általi trónfosztása és az önálló Bajor Hercegség felszámolása után Regensburg megszűnt hercegi székhely lenni, s a 798-ban érsekséggé emelkedett Salzburgi Püspökség a VIII. század végére vitathatatlan primátusra tett szert a többi bajor egyházi központ felett, vagyis immáron de iure is Bajorország hatalmi centrumává lett - e források kiemelt elemzését tehát már keletkezési helyük történeti-politikai fontossága is indokolja. Harmadrészt pedig a IX. század végi salzburgi források egyedülálló jelentőségű információkkal gazdagítanak bennünket a Kárpát-medence - az avarok - történetét illetően.
A monográfia címét a szerző azzal magyarázza, hogy a vizsgálat tárgyául szolgáló források legtöbbje nem elsődlegesen historiografikus céllal íródott: birtokviták jegyzőkönyvszerű lejegyzése, paródiába hajló, álnéven írott kozmográfia, legenda, a kereszténységet imaközösségben összefoglaló névjegyzék, birtok- és adománykatalógus, sírfeliratnak, kísérőlevélnek, talán stílusgyakorlatnak szánt vers, az egyházmegye (vélt vagy valós) joghatóságát megvédő per vádirata vagy legitimációs anyaga. Mindegyikben jelen van a historiografikus elem, ám céljuk sokszor az elmúltak rögzítése mellett (vagy inkább által) gyakorlati, legitimációs, pragmatikus: a szerény locus-ból Bajorország szellemi, világi és egyházi középpontjává lett Salzburg helyének, szerepének, jelentőségének meghatározása, rögzítése a számunkra történelemmé szelídült politika árjában.
A mai Salzburg Claudius császár (41-54) idején vált - Iuvavum név alatt - a Római Birodalom új egységének, Norica provinciának központjává, és Antonius Pius uralkodásakor élte dinamikus fejlődésének virágkorát. A szerző már itt felveti a város és az itt élő keresztény közösség kontinuitásának problematikáját, hangsúlyozva azt a körülményt, hogy nem maradtak fenn írott források a Noricum ripense 488. évi kiürítése és a Rupert VII. század végi megérkezése közötti periódusból. Azért emeljük ki Rupertet, mert személye kulcsfontosságú Salzburg történetében, és erre tekintettel a Rupert-legendát tárgyaló Gesta (Vita) Hrodberti confessons helyet kapott a kötetben.
A források - elsődlegesen a Gesta sancti Hrodberti confessons és a notitiák - vizsgálata kapcsán Nótári kideríti azt a rejtélyt is, mivel magyarázható a város nevének Iuvavumvól Salzburgra történő megváltoztatása. A bajorok már korán befolyásuk alá vonták a vá-
- 536/537 -
ros környékének, Reichenhallnak a sókitermelését, amely bár a római uralom előtti időkben kezdődött, a II. században megszűnt. (Reichenhall egymás mellett létező latin és germán neve Salinae és Halla, amelyhez a környéken folyó Salzach neve járult, és a névváltoztatást eredményezte.) A kitermelés a VIII. század elején újrakezdődött, de a sókutak (puteumok) már nagyon mélyek voltak, a sót csak megfelelő merítőszerkezetekkel lehetett kiemelni, amelyhez nagy mennyiségű fára volt szükség, melyet a Salzburg környéki Salzach folyón úsztattak a sókutakhoz, illetve a só főzésére alkalmas ólomserpenyőkhöz. A szerző az általa megvizsgált régészeti forrásokra, valamint a latin és germán terminológia párhuzamos használatára hivatkozva arra következtet, hogy Salzburgban az Agilolfingerek idején is már-már ipari jellegű sókitermelés folyt, és e gazdasági fejlődésben az egyháznak, Szent Rupertnek kiemelkedő szerepe volt, aki a VII. és VIII. század fordulóján tevékenykedett a salzburgi keresztény közösségben. Rupert salzburgi éveinek jellemzését megelőzően Nótári kitér arra, hogy Rupert hosszas diplomáciai tárgyalások után hagyta el püspöki székhelyét, Wormsot, és Theodo herceg meghívására ment Bajorországba. A mű egyik legérdekesebb szakasza, amelyből megtudjuk azokat az okokat, amelyek Wormsból való távozását előidézték: a Merowingok rokonságába, és a Karolingok nemesi ellenzékébe tartozott. Az Agilolfing származású Teodor felesége egy Merowing-hercegnő volt, így maga is a Karolingok elszánt ellenségeként Rupert püspök személyében politikai szövetségesre lelt. Rupert újjászervezte a keresztény közösséget, és Salzburg 798-ban érsekséggé vált, amely a bajor püspökök körében nem aratott osztatlan sikert, így fokozott szükség volt Salzburg primátusának Rupert általi legitimációjára. Templomokat és szerzetesi közösségeket alapított (pl. a cella Maximiliani és a nonnbergi apácakolostor), viszont halála előtt Wormsba távozott, ahol bizonytalan időpontban, - Nótári datálása szerint - 715-ben meghalt.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
