A 2015-2016-os migrációs krízis a magyar büntetőjogot és a magyar büntető igazságszolgáltatási rendszert több ponton is érintette, a büntetőjogi keretrendszer részbeni átalakítása fontos eleme volt a magyar migrációs kriminálpolitikának, ami tulajdonképpen ekkor született meg.
A migrációs kriminálpolitika a tág értelemben vett büntetőjog mindegyik szegmensét érintette, mind a felelősségi körben (új bűncselekmények, illetve jelentős módosítások), mind a szankciók vonatkozásában (kiutasítás büntetés szabályainak megváltozása), mind a büntetőeljárásokat érintően (határzárral kapcsolatos bűncselekményekre vonatkozó különeljárási szabályok kodifikálása), mind pedig a büntetés-végrehajtási jogban (szabadságvesztés félbeszakítása, reintegrációs őrizet) jelentősnek tekinthető változásokat vezetett be a jogalkotó.
Jelen tanulmányban az embercsempészéssel (Btk. 353. §) kapcsolatos egyes büntetőjogi kérdéseket vizsgálunk meg, elsősorban büntetéstani és büntetés-végrehajtási szempontokból egyben bemutatva a kérdéskör uniós jogi megfelelőségi követelményrendszerét is.[1]
A Btk. 353. §-a szerinti bűncselekmény miatt 2019-ben 90, 2020-ban 257, 2021-ben 635, 2022-ben 1705, majd 2023-ban 1634 büntetőeljárás indult. A tiltott határátlépéshez kapcsolódó járulékos bűncselekmény, azaz az embercsempészés bűnözési tendenciáit az egyik alapcselekménynek tekinthető határzár tiltott átlépése statisztikai mutatója nem követte le, hiszen a Btk. 352/A. §-a szerinti deliktum miatt az említett időszakban mindössze 50 ügy indult.[2] E statisztikai helyzetkép lényegében két okra vezethető vissza. Egyfelől az észlelt embercsempészések számának megugrása szükségképpeni következménye annak a ténynek, hogy az EU-ba utazó migránsok több, mint 90%-a veszi igénybe a csempészek segítségnyújtási szolgáltatásait, tehát az évi több százezernyi próbálkozó mögött jelentős számú embercsempész "szolgáltató" szervezett bűnözői csoport áll. Az így gazdát cserélt fekete, kizsákmányoló jövedelem egyébként elérheti az évenkénti 10-12 milliárd eurót is.[3] A hatóságok számára tehát kulcskérdés, hogy nagy erőket fordítsanak az embercsempészés felderítésére, amit a magyar hatóságok meg is tesznek. Másfelől viszont a csempészett személyeket, miközben a tiltott határátlépés, úti okmánnyal kapcsolatos szabálysértés (2012. évi II. törvény, 204. §) vagy a Btk. szerinti fenti cselekmény miatti felelősségre vonásra lenne szükség velük szemben, a hatóságok rendészeti eszközökkel és vitatható mérlegelési jogkört gyakorolva egyszerűen "visszakísérik" a határhoz és a műszaki határzárral ellátott déli határszakaszon (a "kerítésen" vagyis az ún. ideiglenes biztonsági határzáron) átkísérik.[4]
A következőkben bemutatjuk azokat a módosításokat, amelyeket a migrációs kriminálpolitika manifesztációjának lehet tekinteni és amelyek a büntetéstan elméleti keretrendszeréhez tartoznak. Megvizsgáljuk ekként a kiutasítás speciális szabályait, illetve az embercsempészés miatt elítéltekkel szembeni büntetés-végrehajtási "jogi innovációkat". Tekintettel arra, hogy az embercsempészés elleni küzdelem a közös uniós bevándorlási és menekültpolitika része, ami jelenleg az EU és a tagállamok közötti megosztott hatáskörbe tartozik (a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térség), a jelen tanulmányban elvégezzük a magyar büntetőjogi szabályok és azok alkalmazásának uniós jogi megfelelőségi vizsgálatát is.
A jogalkotó 2021. január 1-jei hatállyal[5] kiegészítette a Btk. 60. § (2a) bekezdés kötelező kiutasítás alkalmazási körét illetően az embercsempészéssel, figyelemmel arra, hogy e bűncselekmény külföldi elkövetőjének Magyarországon való tartózkodása sem kívánatos. A prevenciós célokat is az szolgálja, ha az elkövető nem kap esélyt az országba történő belépésre, így adott esetben a bűncselekmény folytatására (lásd a törvényjavaslathoz fűzött indokolást). Az embercsempészés
- 9/10 -
miatt kiszabott szabadságvesztés mellett kötelezően ki kell szabni a kiutasítást is; a határozott tartamú kiutasítás esetén annak tartama a kiszabott szabadságvesztés tartamának kétszerese, de legalább két év. A kiutasítás tartamának felső határa azonban a Btk. 60. § (2) bekezdése szerinti 10 év, ezt a határozott ideig tartó kiutasítás tartama nem haladhatja meg akkor sem, ha a kétszeres szorzás eredménye ennél nagyobb számot eredményezne.[6]
A kiutasítás kötelezővé tétele jelen vizsgálatunk körében annak a kérdésnek a megválaszolását teszi szükségessé, hogy az abszolút határozottá alakított büntetés mennyiben felel meg a vonatkozó uniós jogi követelményeknek.
Az uniós jogi integráció következtében az uniós alapszabadságok biztosítása a nemzeti büntetőjogi alrendszerekben is biztosítandó, hiszen a korlátozó, jogfosztó belső büntetőjogi szankciók kihathatnak ezekre az alapszabadságokra is. A büntetőjogi szankciók kötelező uniós jogi tesztje azonban csak akkor merül fel, ha van funkcionális kölcsönhatás a büntetőjog és az uniós jog között, így tehát olyan esetben, ha a szankció valamely uniós jogi relevanciával bíró tényálláshoz tartozik (szabályozási összefüggés) vagy ha az elkövető olyan személy, akire kiterjed az uniós jog hatálya (személyi összefüggés).[7] A teszt lényegében kétfázisú, egyfelől meg kell vizsgálni, hogy mely alapszabadság sérül(het) és az erre irányadó ún. közrendi kimentési okok felhatalmazzák-e a tagállamot a jogkorlátozó, jogfosztó büntetőjogi büntetés kilátásba helyezésére és kiszabására. Amennyiben igen, akkor is a diszkrimináció tilalmát és az arányosság követelményét be kell tartani. Ha nincs konkrét kollíziós norma, a lojális együttműködés elvéből fakadó tagállami kötelezettségnek való megfelelést kell megvizsgálni, azaz az uniós célok megvalósításához való pozitív cselekvési kötelezettséget és a negatív tartózkodási kötelezettséget.
A kiutasítást érintő fenti teszt az Európai Unió Bírósága joggyakorlatában[8] jegecesedett ki, mára lényegében egyértelmű követelményeket támasztva, amelyek jelentős része a másodlagos joganyag kodifikálásában is helyt kapott. Ennek megfelelően a vonatkozó 2004/38/EK irányelv[9] 33. cikke kifejezetten rendelkezik arról, hogy "a fogadó tagállam nem hozhat kiutasítási végzést büntetésként vagy szabadságvesztés-büntetés mellékbüntetéseként, kivéve, ha megfelelnek a 27., 28. és 29. cikk követelményeinek." Az említett cikkek a közrend, a közbiztonság és a közegészség indokait részletezik, azonban általánosan irányadó a 27. cikk szerint, hogy "a közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott intézkedéseknek meg kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak. Korábbi büntetőítéletek önmagukban nem képezhetik ezen intézkedések meghozatalának az alapját. Az érintett egyén személyes magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt kell, hogy jelentsen a társadalom valamely alapvető érdekére. Az adott ügyhöz közvetlenül nem kapcsolódó, vagy az általános megelőzési megfontolásokon alapuló indokolások nem elfogadhatóak."
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
