The question of whether there is a place in classical legal scholarship for a multidisciplinary research methodology, is a matter of considerable debate. This is precisely the question that the paper addresses, in an attempt to explore the legitimacy and applicability of empirical methodological approaches in the context of employment discrimination.
Markáns viták kereszttüzében áll az a kérdés, mennyiben lehet helye a klasszikus jogi tudományos munkákban az ettől a területtől viszonylag távolabb álló, elsősorban multidiszciplináris kutatásmódszertani eszköztárnak. Írásom ezt a kérdést feszegeti: az általam vizsgált kutatási terület, a foglalkoztatási diszkrimináció relációjában kísérlem meg feltérképezni az empirikus módszertani megközelítések létjogosultságát, illetve alkalmazhatóságát.
"A jogtudomány módszertani kérdései iránt fokozódó érdeklődés nyilvánul meg Magyarországon."[1] Ezzel a tételmondattal kezdődik Bódig Mátyás és Ződi Zsolt szerkesztőpáros kötete, és mi sem bizonyítja jobban az állítás helyességét, mint az, hogy sorra jelennek meg magyar nyelven a társadalomtudományi kutatásmódszertani kérdésekkel foglalkozó kiadványok, még ha a kifejezetten jogtudományi metódusokkal foglalkozó munkák meglehetősen alulreprezentáltak is a könyvpiacon.[2] Míg a szociológia területén a kutatásmódszertan fontossága már a tudományág önállósodása óta evidencia, addig a jogtudomány képviselői továbbra is megosztottak abban a kérdésben, hogy tudományos munkák integráns részét képezze-e egy rövid összefoglaló arról, hogy milyen módszereket és miért alkalmazott a kutató, illetve milyen indokkal vetett el egyes metódusokat vagy paradigmákat.[3]
Konceptualizálva a kutatás tárgyát, jelen munka kifejezetten az egyenlő bánásmód elvének munkajogi vetületében igyekszik feltárni az említett módszertani dilemmát. Úgy vélem, hogy ezen tárgykör sajátos szabályozási jellegére és gyakorlati érvényesülésre tekintettel megfelelő "kísérleti terep" lehet az empirikus megközelítések alkalmazhatóságának tesztelésére. Miután a diszkrimináció alapvetően társadalmi jelenség, így annak tanulmányozásakor véleményem szerint különösen indokolt lehet kilépni a konvencionális állam- és jogtudományi kutatásmódszertani keretek közül, és a társadalomtudomány eszköztárához nyúlni. Ugyanakkor voltaképpen nemcsak a diszkrimináció társadalmi jelenség, hanem - ha nem belső, jogtudományi, hanem külső, szociológiai szempontból nézzük - a jog által szabályozni kívánt minden folyamat, intézmény és cselekvés, és maga a jogrendszer működése is. Erre tekintettel is igazolható, hogy a jog társadalmi működésének vizsgálata során helye van a társadalomtudományi módszerek alkalmazásának. De hogyan helyezhetőek el ezen multidiszciplináris megközelítések a jogi tematikában, hogyan egészíthetik ki a dogmatikát, illetve a bírói gyakorlatot?
A kérdés megválaszolásához a jogszociológia "alapító atyái" között számon tartott Eugen Ehrlich "élő jog" koncepciójára érdemes utalni.[4] A koncepció a társadalomban lévő egyesülésekben (Verbände, social associations) képződő jogi normákat tekinti a jog tudományos vizsgálata, a tiszta tudásra irányuló elméleti jogtudomány (Rechtswissenschaft) tárgyának, az európai kontinens tudományos műhelyeiben művelt és egyetemein oktatott jogtant (Rechtslehre) élesen megkülönböztetve ettől, viszonyukat pedig az alapkutatások és alkalmazott, gyakorlati célokat szolgáló tudomány közötti relációként írja le.[5] Ebből az következik, hogy az elméleti jogtudomány mellett szükség van - annak gyakorlati leképeződéseként - a laikusok tapasztalatainak feltérképezésére, amihez a hagyományos jogi kutatásmódszertani eszköztár már kevésnek bizonyulhat, ezért itt megnő a multidiszciplináris irányzatok szerepe.
- 212/213 -
A kérdést tovább árnyalja az elv érvényesülésének kifejezetten munkajog vonatkozású vizsgálata. Ez több szempontból is érzékeny terület, hiszen az egyenlőség biztosítása jelentős beavatkozást jelent a feleket megillető szerződéses szabadság elvébe, tekintve, hogy azok kontraktuális pozíciójukat tekintve nem egyenlők.[6] A szigorú alá-fölé rendeltségi jelleg jól kiütközik az érdekérvényesítés terén, ugyanis az ilyen jellegű munkajogi konfliktusoknak csak töredéke kerül a jogalkalmazók elé, aminek hátterében a munkavállalók oldalán jelentkező, attól való félelem áll, hogy jogaik érvényesítése a jövőben negatív hatással lehet rájuk, akár a munkájukat is elveszíthetik.[7]
Mielőtt rátérnék a diszkrimináció mérése során alkalmazható empirikus megközelítések feltérképezésre, szükségesnek tartom rögzíteni az egyenlő foglalkoztatás elméleti, szabályozási hátterét a legfontosabb és leginkább releváns nemzetközi, elsősorban európai uniós, illetve hazai jogi aktusok számbavételén keresztül.
Noha az egyenlő bánásmód elve elsőként a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) keretei között került megfogalmazásra,[8] a lefektetett alapokat az Európai Unió vitte tovább. Az elv már az 1957-es Római Szerződésben is megjelent, noha kifejezetten az egyenlő díjazás követelményét, ezen belül pedig a nemi alapú diszkrimináció tilalmát alapul véve.[9] Ez a szektorális szemlélet az Európa Unió Működéséről szóló Szerződésben (a továbbiakban: EUMSZ) is tetten érhető.[10] Az elsődleges jogforrások[11] között érdemes még megemlíteni az Európai Unió Alapjogi Chartáját (a továbbiakban: Alapjogi Charta), amely szintén tiltja valamennyi nevesített védett tulajdonságon[12] alapuló hátrányos megkülönböztetést.[13] Az uniós szabályozási struktúra kapcsán elmondható, hogy az elsődleges jog igen szűken szól az egyenlő bánásmód követelményéről, a részletszabályok másodlagos jogforrásokban, főképp irányelvekben találhatóak. Ezek közül a 2000/78/EK irányelvet[14] emelném ki, amely a diszkriminációval szembeni védelmet specifikusan a foglalkoztatással és munkavégzéssel összefüggésben garantálja.
A hazai szabályozási struktúra alapvetően tripartit jellegű, amelyben az alapjogvédelmi kereteket az Alaptörvény jelöli ki,[15] a foglalkoztatás terén mint általános magatartási követelményt a munka törvénykönyvéről szóló 2012. évi I. törvény (a továbbiakban: Mt.) rögzíti,[16] a részletszabályokat azonban a hazai antidiszkriminációs törvényben, az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvényben (a továbbiakban: Ebktv.) találjuk.
Az Ebktv. olyan általános antidiszkriminációs törvény, amelynek hatálya kiterjed valamennyi jogterületre és védett tulajdonságra. Ugyanakkor az egyenlő bánásmód követelményére vonatkozó, külön jogszabályokban - pl. az Mt.-ben - meghatározott rendelkezéseket az Ebktv. rendelkezéseivel összhangban kell alkalmazni. A törvény nevesíti a hátrányos megkülönböztetés formáit,[17] illetve tartalmazza a védett tulajdonságok nem kimerítő jellegű[18] listáját. Emellett fontos kiemelni az Ebktv. által lefektetett rendhagyó bizonyítási rendszer szabályait.[19] Az általános formulától eltérően a bizonyítási teher megfordul, de legalábbis osztott, ugyanis a sérelmet szenvedett félnek csupán valószínűsítenie kell a hátrányt és a védett tulajdonságot. Ekként a másik félre hárul annak bizonyítása, hogy a valószínűsített körülmények nem állnak fenn, vagy az egyenlő bánásmód követelményét megtartotta, vagy erre az adott jogviszony tekintetében nem volt köteles.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
