A Kúria 56/2007. BK véleménye hétköznapi jogérzékünkkel egyezően úgy foglalt állást, hogy amennyiben a bűncselekménnyel eredményezett polgári jogi igény reparációt nyer, az pozitív irányban kihat az elkövetővel szemben kiszabandó büntetés mértékére. Ez az evidencia már közel húsz éve megjelent a költségvetés(eke)t károsító bűncselekményeket szankcionáló anyagi jogi szabályozásban, mely fokozatosan maga után vonta az adóeljárási szabályok változását is, kialakítva azt a sajátos hibridet, amelyet - sokáig csak a szakzsargon - nevezett bűnügyi letétnek. Mára viszont a jogintézmény kapcsán olyan diszfunkciók mutatkoznak, melyek biológiai analógiával élve az autoimmun betegségekre jellemzőek, főként, mivel a hatályos Art. éppen azokat a letéti összegeket vonja ki az adóelszámolás lehetősége alól, amelyek olyan elkövetési értéket (vagyoni hátrányt) hivatottak reparálni, amelyek még végrehajtható okirattal nincsenek előírva, vagyis éppen azokat, amelyek letétként való megfizetése valóban indokolt, szemben azokkal, amelyek az adófolyószámlán már nyilvántartott adóhiány megléte mellett kerültek teljesítésre. Jelen cikkemben azt igyekszem bemutatni, hogy milyen út vezetett odáig, hogy a költségvetési csalás bűncselekmény által előidézett vagyoni hátrány megtérítéseként fizetett összeg nem adóbevételt eredményez, hanem elkülönített költségvetési számlán kerül elhelyezésre.
1. A büntetéskiszabás során értékelhető tényezőkről szóló 56/2007. BK vélemény kimondta, hogy "a Kúria Büntető Kollégiuma szem előtt tartva az Európa Tanács Miniszteri Bizottságának R (92) 17. számú, a büntetéskiszabás egyöntetűségéről szóló Ajánlását, s megőrizve a bírói gyakorlat több évtizedes tapasztalatát, a büntetéskiszabás aránytalanságainak megelőzése érdekében a súlyosító és enyhítő körülmények értékeléséről a következő véleményt alkotja." Tárgyunk szempontjából a III.9. pont érdekes, mely a büntetést befolyásoló tárgyi körülmények vonatkozásában kijelenti, hogy "az elkövető javára kell értékelni, ha az okozott kárt vagy annak egy részét megtérítette, és kisebb nyomatékkal azt, ha a kár tőle függetlenül megtérült".
Az adócsalás, az adóra elkövetett csalás, majd a költségvetési csalás olyan büntető tényállások, melyek egy eleme, a vagyoni hátrány, megfeleltethető az adójogi tényállások adóhiány illetőleg jogosulatlan visszaigénylés elemével. Ezért a két jogág kapcsolódási pontján indokolt az összehangolt eljárásjogi és anyagi jogi szemlélet, mind az általános, mind a különös, mind az egyedi szintjén. Mivel a szóban forgó jogintézmény túlnyomórészt olyan - már a büntetőjog ingerküszöbét is átlépő - adóvisszaélések kapcsán merül fel, melyekben az elkövetési magatartások sematikus kelléke a fiktív számla, ide kívánkozik Molnár Gábor Miklós egy - a különös szintjét érintő - gondolata, miszerint "az adóhatóság, mint szakhatóság - a kérdés gyakorlati jelentőségére figyelemmel - korában már többször állást foglalt a fiktív számlák értékelése tárgyban. A büntetőügyekben eljáró hatóságok akkor járnak el helyesen, ha gyakorlatuk nem szakad el az adóhatóság gyakorlatától, hanem összhangban áll azzal."[1]
2. A büntető jogszabályok módosításáról szóló 1999. évi CXX. törvény 2000. január 1-től hatályos 21. § (6) bekez-
- 229/230 -
dése beiktatta az adócsalás törvényi tényállását szabályozó 1978. évi IV. tv. (régi Btk.) 310. § (6) bekezdését, miszerint "az (1) bekezdésben meghatározott bűncselekmény elkövetője nem büntethető, ha a vádirat benyújtásáig az adótartozását kiegyenlíti". A rendelkezés miniszteri indokolása a következő volt:
"A Btk. 310. §-ának új (6) bekezdése jogpolitikai szempontból indokolt rendelkezést tartalmaz. Az adó-, társadalombiztosítási csalásnak az (1) bekezdésben meghatározott vétsége elkövetője a büntethetőségének megszüntetését (továbbiakban: - adóhatósági belső kóddal - BMO) állapítja meg; ennek az a feltétele, hogy az adótartozás, a társadalombiztosítási járulék tartozás, a baleseti járulék tartozás, az egészségbiztosítási járulék tartozás, a nyugdíjjárulék tartozás, illetőleg a magán-nyugdíjpénztári tagdíj kiegyenlítése a vádirat benyújtásáig megtörténjék."
A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény és egyes törvények pénzügyi bűncselekményekkel összefüggő módosításáról szóló 2011. évi LXIII. törvény 2012. január 1-től hatályos 2. §-a bevezette a Btk. 310. § szerinti - korábbi adócsalás helyett - a költségvetési csalás törvényi tényállást.
E helyütt megjegyezzük, hogy a módosítással a jogalkotó nemcsak az akkor hatályos Btk. 288. § (2) bekezdésébe ütköző gazdaság előny jogosulatlan megszerzése, a 310/A. §-ba ütköző munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás, a 314. §-ba ütköző, az Európai Közösségek pénzügyi érdekeinek megsértése, mint hasonló karakterű védett jogi tárgyak mentén egyesítette a tényállásokat, hanem a korábbi szabályozás két, a célzat és eredmény szempontjából eltérő törvényi tényállást is integrálta a "költségvetési csalás" fogalmába, nevezetesen a régi Btk. 310. §-a szerinti adócsalás és a 318. § szerinti (adóra elkövetett) csalás tényállásait is. Az integrálás inkább eufemizmus ezen utóbb hivatkozott tényállások vonatkozásban, mert ez esetben dogmatikailag nem feltétlenül indokolt "összemosás" történt. A két hivatkozott tényállás adóelszámolási karaktere és társadalomra veszélyessége is eltérő. Előbbi az adó és adóalap- ("bevétel"-) eltitkolás típusú, lucrum cessans jellegű, utóbbi pedig a más adózók által felhalmozott - jellemzően áfa és/vagy szja, mint visszaigénylést is lehetővé tévő adónemekből származó - adó mint vagyon, adófolyószámlán keresztüli, fiktív bizonylattal alátámasztott megcsapolására irányuló, damnum emergens jellegű vagyoni hátrányt okozó elkövetési magatartásokat asztrahálta. (Utóbbi esetében nem is érvényesült a büntetés enyhítését, illetőleg kizárását lehetővé tévő kedvezmény.) Gyakori a szerkezetileg vegyes a tényállás, amikor az adófizetési kötelezettséggel járó tényeket nem titkolják el, hanem az adófizetési kötelezettség mértékét csökkentik színlelt kiadással, amit adólevonásra jogosítóként beállított fiktív bizonylattal támasztanak alá. Ugyanakkor az eredmény szempontjából ez a cselekmény a "bevétel eltitkolás" típushoz tartozik.
"A folyamatosan változó jogi, illetve társadalmi-gazdasági környezetben mindig új és új elkövetési formák alakulnak ki, ezért a vizsgált bűncselekmény jogalkalmazói gyakorlatában kiemelt jelentősége van a jogalkalmazók felkészültségének. A bűnüldözés és a büntető igazságszolgáltatás területén dolgozókkal szemben fokozott elvárás nem csupán a tételes jogi szabályozás, illetve joggyakorlat mélyreható ismerete, hanem az is, hogy értsék, lássák, nyomon kövessék, miként működik mindez a gazdaságban, illetve hogy működik az adózók adóminimalizálásra irányuló érdekeinek az optimalizálása a mindennapokban."[2]
Bizonyára egyetértünk abban, hogy a bevétel eltitkolásán vagy látszólagos csökkentésén alapuló magatartás kevésbé veszélyes a társadalomra, mint színlelt jogalapon valódi pénzt kinyerni a költségvetésből, már csak azért is, mert előbbi esetben - bár a kellő adófizetés elmarad - valós gazdasági esemény folytán áru és pénz is áramlik a gazdaságba, míg utóbbi esetben - hatását tekintve - fiktív bizonylaton, majd adóbevalláson feltüntetett "fedezetlen" pénz beváltása történik igazi pénzre. Az adóra elkövetett csalás szerkezeti elemeit tekintve egyfajta intellektuális pénzhamisításként fogható fel, tekintve, hogy a gazdasági tevékenység hiányában visszaigénylő pozíciót feltüntető adózó adófolyószámlán a fiktív bizonylattal alátámasztott adóbevallás eredményeképpen nem létező entitás mégis pénzként viselkedik, azaz "hamis" pénz kerül jóváírása, majd akár valódi valuta formájában kinyerésre. Feltárás esetén előbbi esetben (elmaradt) befizetési, utóbbi esetben visszafizetési kötelezettség keletkezik. A költségvetési csalás fogalmának bevezetésével a dichotómia megszűnt, az egységes elbírálás feltétele a kedvezmény vonatkozásában bekövetkezett. Másik érdekesség, hogy mivel a bűncselekmény kísérlete értelemszerűen se nem reparálható, se nem reparálandó, így tételes jogi kedvezmény nem merülhet fel, vagyis dogmatikai okoknál fogva jobb helyzetben volt a BMO kedvezmény szempontjából a befejezett bűncselekmény lebukott tettese, mint a kísérlet tettese.
3. Egy másik aspektusból a gyakorlat által voltaképpen ignorált, nem mellékes körülmény érdemel említést, hogy a költségvetési csalás fogalom bevezetése mögött meghúzódó költségvetési szempontú jogpolitikai megfontolás nem érvényesül azokban az esetekben, amikor az elkövetési érték az adóhatóság olyan adómegállapításán alapszik, amely nem tartalmazza az adott büntetőjogi szempontból releváns - azaz elkövetési - magatartás valamennyi adónemben bekövetkezett adókiesését, mivel nem valamennyi adónemre kiterjedő bevallások utólagos átfogó ellenőrzésén alapszik. (Azaz a legtöbb esetben nem érvényesül, mert az átfogó adónem-ellenőrzések elrendelésére került sor a legritkábban. Lefolytatásuk pedig a csalárd adózókat jellemző számviteli fegyelmi hiányosságok miatt torz végeredményt mutat.) Kivétel ez alól az egy adóelszámolási időszakra elrendelt pénzösszeg kiutalása előtti sikeres ellenőrzés, mivel ez esetben a feltárandó
- 230/231 -
cselekmény, a jogosulatlan visszaigénylés, függetlenül eredménytelenségétől, kriminalizált, és a kiutalás "megakasztása" után a számviteli helyesbítések elvégzendők. A kiutalás "megakasztása" a költségvetési csalás kísérletét eredményezi, amely a korábbi adóra elkövetett csalás (régi Btk. 318. §) kísérletének felel meg. (Ez is mutatja, hogy a két alakzat dichotómiája, mely korábban dogmatikai értelemben is fennállt - ontológiai és logikai értelemben továbbra is fennáll.) Az egységes költségvetési csalás tényállás voltaképpen azt a célt szolgálta volna, hogy az egy elkövetési magatartás által a költségvetés(ek)nek okozott teljes vagyoni hátrányt szankcionálja, ha pedig lehet, akkor reparálja, a reparációt pedig a terhelt javára szóló kedvezménnyel honorálja. Azonban ha az ellenőrzés nem terjed ki a magatartás által befolyásolt összes adónemre, akkor - adójogi szempontból - nem kerül sor az adott magatartással okozott teljes adóhiány, azaz vagyoni hátrány kimunkálására, büntetőjogi szempontból pedig látenciában marad a bűncselekmény eredményének az a hányada, amelynek elkövetési értéke éppen a fel nem tárt, ki nem munkált adóhiány/vagyoni hátrány lenne. Vagyis a szó valódi értelmében a költségvetési csalás bűncselekmény törvényi tényállásának kimerítő feltárása és szankcionálása az átfogó, valamennyi adónemre kiterjedő adóellenőrzésben feltárt adójogi tényállások esetén valósul csak meg.
4. A költségvetési csalás bevetése a differenciált látásmód ellen hat. A korábbi szabályozás adócsalás és csalás dichotómiája nem kis fejtörést okozott a jogalkalmazóknak. "Az immár következetes újabb ítélkezési gyakorlat szerint tehát az adócsalás nem speciális bűncselekmény a csaláshoz képest[3], amennyiben a tettazonosság keretbe tartozó cselekmény mindkét bűncselekmény tényállási elemeit maradéktalanul kimeríti, nincs akadálya a valóságos alaki halmazat megállapításának sem. Ezt az ítélkezési gyakorlatot erősítette meg a Legfelsőbb Bíróság az 1/2006. Büntető jogegységi határozatával..."[4], mely okafogyottá vált ugyan, de az abban foglaltak a befejezettség, a kísérlet és az elkövetési érték specifikálása körben továbbra sem nélkülözhető szempontokat határoznak meg.
5. E kitérő után térjünk vissza a módosító rendelkezés tárgyunk szempontjából érdekesebb másik nóvumára, miszerint a régi Btk. 310. § (8) bekezdése kimondta, hogy "korlátlanul enyhíthető annak a büntetése, aki az (1)-(6) bekezdésben meghatározott bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrányt a vádirat benyújtásáig megtéríti. A korlátlan enyhítés nem alkalmazható, ha az (1)-(6) bekezdésben meghatározott bűncselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen követik el." A rendelkezés miniszteri indokolása szerint:
"A költségvetési csalás tényállásának (8) bekezdése - megtartva azt a motiváló erőt, hogy az elkövető érdekelt legyen a cselekményével a költségvetésnek okozott vagyoni hátrány megfizetésében - valamennyi értékhatár esetén a büntetés korlátlan enyhítésére (továbbiakban: - adóhatósági belső kóddal - BEO) ad lehetőséget a korábbi büntethetőséget megszüntető ok helyett. Nem indokolt azonban, hogy ez a kedvezmény a bűncselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen elkövetőkre is alkalmazható legyen."
A 2012. január 1-jén hatályba lépett módosítás kapcsán elsőként arra az ellentmondásra hívom fel a figyelmet, ami a bűnügyi letét kezelésének alapvető nehézségét okozza, nevezetesen a jogviszonyok keveredésére (erre a későbbekben vissza-vissza fogok térni). A BMO-kedvezmény kapcsán nevesített jogalany az elkövető, a kedvezményben részesülés feltétele pedig - nyelvtanilag - a saját adótartozásának kiegyenlítése volt. Ez a fogalomhasználat kizárta a nem a terheltnél előidézett adótartozás megfizetését, és azt is, hogy a terhelt olyan összeget fizessen meg, ami még nincs az adófolyószámlájára felkönyvelve. Ugyanakkor ez vágott (volna) össze az adóhatóság működésével, hiszen a BMO-kedvezmény a terhelt mint adózó saját adójogi jogviszonyára korlátozódott, legalábbis dogmatikailag. A gyakorlat mindazonáltal tágított a szabály nyelvtani értelmezésének korlátain, és kiterjesztette pl. a táraság ügyvezetője által elkövetett bűncselekmény által a táraság adófolyószámláján realizálódó adóhiány irányába is.
A BMO kivezetése és helyette a BEO-kedvezmény bevezetésével párhuzamosan a jogcím dogmatikai kitágítása is megvalósult, ami pedig különös tekintettel egy időközbeni fejleményre, újabb bonyodalmat okozott. Ugyanis míg a már megszűnt BMO-kedvezmény az adójogi jogviszonyra utaló adótartozás fogalmat használta, addig a BEO-kedvezmény a vagyoni hátrány fogalmat, ami a kár polgári jogi kategória szinonimája, azzal a megszorítással, hogy a kár fogalmát az új Btk. az 1978. évi IV. törvénytől eltérően a Záró részben határozza meg az értelmező rendelkezések között. A már idézettek szerint kár a büntetőtörvény eltérő rendelkezései hiányában a bűncselekménnyel a vagyonban okozott értékcsökkenés. Ez a kárfogalom fő szabálya. A vagyoni hátrány tekintetében a költségvetési csalásnál láthatunk az általánostól eltérő szabályozást, ugyanis e bűncselekmény elkövetésekor vagyoni hátrány alatt érteni kell a költségvetésbe történő befizetési kötelezettség nem teljesítése miatt bekövetkezett bevételkiesést, valamint a költségvetésből jogosulatlanul igénybe vett vagy a céltól eltérően felhasznált pénzeszközt is.[5] Így e fogalom egyben a büntető-
- 231/232 -
jog fogalmi rendszerének szerves részét is képezi, és amit a polgári jogi igény fogalom fejez ki, és amit korábban a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. tv. (régi Be.) 54. §-a szabályozott. Ez annyiban érdekes, hogy az adótartozás fogalom vagyoni hátrányra történő cserélésével a kedvezmény jellege közelítést nyert a büntetőjogi szemlélet felé, ami egyben távolodást is jelent az adójogi szemlélettől, azzal, hogy a BEO-kedvezmény körét kiterjeszti egyfelől a terhelttől eltérő adóalany vonatkozásában bekövetkező reparációra, másfelől az adófolyószámlán - a bűncselekmény feltárásakor vagy akár szankcionálásakor - még meg nem jelent vagyoni hátrányokra is. Mindezzel megteremtve a bűnügyi letét rendszeridegen aspektusát, melynek kielégítő kezelése máig nem valósult meg.
Elmondható, hogy a bűnügyiletét-befizetés egy olyan bűnelkövető részéről, aki nem áll adójogi jogviszonyban az adóhatósággal, olyan lépés, amely analóg a büntetőeljárásban megvalósuló polgári jogi igény érvényesítésének folyamatába illeszkedő lépéssel. Azonban a polgári jogi igény érvényesítésétől - nézetem szerint helyesen - az adóhatóság el lett zárva. A polgári jogi igénynek az adóhatóság szempontjából rendszeridegen voltára a 4/2015. BJE határozat is rávilágít, hiszen kimondja, hogy az állami adóhatóság a "büntetőeljárás során a hatáskörébe tartozó kötelező befizetésekkel vagy költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekménnyel okozott kár megtérítése érdekében magánfélként polgári jogi igényt nem érvényesíthet". A döntés lényege - túl azon, hogy a saját végrehajtó apparátussal rendelkező közigazgatási szervnek alapfeladata a követelései érvényesítése - az, hogy a költségvetési csalásnak az adóhatóság nem sértettje, annak károsultja a költségvetés, a költségvetést pedig nem az adóhatóság, hanem az ügyész képviseli. A régi Be. 54. § (5) bekezdése 2003. január 1. és 2006. június 1. között e körben egyébként az APEH-et nevesítette, mint a polgári jogi igény érvényesítőjét.
6. A szabályok nyelvtani és logikai értelmezése szerint a kedvezmények érvényesülésének kritériuma a vagyoni hátrány teljes megtérítése.
Tehát a BMO vonatkozásában arányosság - részteljesítés - nem jöhetett szóba, ugyanakkor a teljes kár megtérítése ipso iure kizárta a büntetés kiszabását, illetőleg determinálta a nyomozás megszüntetését a régi Be. 190. § (1) bekezdés f) pontja alapján, míg részleges kártérítés csupán mérlegelés tárgyát képező enyhítő körülményként jöhetett szóba. Ugyanakkor bár nyelvtani értelmezés szerint a BEO szintén a teljes kártérítés esetében jöhet szóba, de ennek a jogintézménynek a mérlegelés eleve immanens mozzanata, ez viszont azt is jelenti, hogy mivel a BEO csak lehetőség, korántsem biztos, hogy a terhelt a teljes kár megtérítésével részesül is a kedvezményben. Viszont a gyakorlat szerint nem ritka, hogy bizonyos korlátos kedvezményben részleges kártérítés esetén is részesülnek a terheltek.
Szintén aggályos, hogy a BMO és BEO közti - valójában szigorítást jelentő - 2012. évi átváltás felemásra sikerült. A miniszteri indokolás szerint "a módosítás a büntetés korlátlan enyhítésére ad lehetőséget a korábbi büntethetőséget megszüntető ok helyett, nem indokolt azonban, hogy ez a kedvezmény a bűncselekményt bűnszövetségben vagy üzletszerűen elkövetőkre is alkalmazható legyen". Ebből az következik, hogy a jogalkotó differenciálni kívánt, és a BEO-kedvezményt csak a minősített alakzatok vonatkozásában kívánta kizárni, azaz észlelte, hogy korábban a differenciálás hiányából adódóan olyan elkövetők is részesültek a kedvezményből, akikre azt a jogalkotó nem kívánta eredetileg kiterjeszteni. A jogalkotó a BMO kivezetésével azonban a nagyobb motiváló erejű kedvezményt a nem minősített esetekre nézve ugyanúgy kizárta, mint a kisebb motiváló erejű BEO-kedvezményt a preferálni nem kívánt elkövetőkre nézve.
7. Mindazonáltal a vázolt két büntetőjogi jogpolitikai eszköz szolgáltatta az alapot a mára kialakult helyzetnek.
Első megközelítésben a bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány megtérítése jellegét tekintve a tevékeny megbánáshoz hasonló eljárási cselekmény, ezért felmerül a kérdés, hogy miért nem kezelik a nyomozó szervek és az ügyészség is beismerésként, legalábbis olyan esetekben amikor a terhelt nem vitatja az adóhiány jogosságát. Gondolok itt arra, hogy előfordul: a bűnügyi letét joghatását indokolásában ignorálja az ügyészi eljárás megszüntető határozat, bár mérlegeli annak tényét. Másfelől viszont tény, hogy expressis verbis nem jelent meg a szabályozásban, így nem mondható ki, hogy ez a pénzbefizetés, mint concludens factum, beismerés hatályú lenne. Sőt a kártérítés címén megfizetett összeg származhat valójában ártatlan terhelttől, illetőleg fedezhet valójában tartozatlan követelést is, ez esetekben a terhelt a kártérítést valójában a helyzetből fakadó pszichikai érdek hatására teljesíti, csak és kizárólag a büntetőjogi represszália elkerülése érdekében. Ez nem pusztán elméleti felvetés. A szerző ismer olyan esetet, aminek során a terhelt ártatlanságának és annak tudatában fizetett okszerűtlenül bűnügyi letétet, hogy felmentő ítélet - melyben alappal bízott - esetén az visszajár. Ezen észrevételem mellett azonban egy nagyon lényeges gyakorlati diszfunkcióra is felhívom a figyelmet, ami jelenti a bűnügyi letét intézményének - az alkalmazhatóság beszűküléséből adódó - büntetőjogi szempontú megrendülését, az alábbiak szerint:
Nevezetesen az új Btk. 396. § (8) bekezdés (BEO) vonatkozásában - miközben terjed a bűnügyi letét megfizetésének gyakorlata - az esetek nagyobb részében desuetudo figyelhető meg. Tudniillik bár a bűnügyi letét megfizetésének lehetősége időben korlátlan, azonban dogmatikai szempontból a vádirat benyújtása jogvesztő határidőnek minősül abban az értelemben, hogy a befizetés ugyan nem tilalmas, de azt követően joghatást a törvény nyelvtani értelmezése szerint nem válthat ki, pontosabban csak az 56/2007. BK keretei között válthat ki. Azaz a terheltek nyomozati szakban vagy ügyészi szakban élnek a lehetőséggel. Ezen esetekben a régi Btk. 310. § (6) bekezdésre
- 232/233 -
tekintettel (BMO) a régi Be. 190. § (1) bekezdés f) pontja alapján nyomozószerv és ügyész is megszüntette az eljárást. A régi Be. 190. § (1) bekezdés azonban a 2012-től hatályos Btk. módosítás óta már nem volt alkalmazható úgy, mint a régi Btk. 310. § (6) bekezdés (BMO) bekezdés vonatkozásában. Azaz a ma hatályos Btk. 396. § (8) bekezdés rendelkezését a nyomozó szerv vagy az ügyész saját hatáskörben nem alkalmazhatja, előbbi a vádemelési javaslat, utóbbi legfeljebb a vádemelés során térhet erre ki, mert a BEO nem eljárást megszüntető ok. Azaz a nyomozó szerv a befizetést méltányolhatja, de nyomozás megszüntető határozatot ezen az alapon nem hozhat. Előfordult azonban a letét miatt, ki nem mondva quasi okafogyottság miatt - más pro forma hivatkozással (pl. bizonyítottság hiányában) - a nyomozást/eljárást megszüntette, de ez nem minősíthető rendeltetésszerű joggyakorlásnak, ha motívuma pl. az ügyészség tehermentesítése. Ugyanez tartom érvényesnek ügyészség-bíróság relációban. Ugyanakkor - korábban - az ügyészség amennyiben nem tartotta kívánatosnak a terhelt megvádolását, az egyéb feltételek fennállása esetén - az elkövetőre nézve gyakorlatilag a BEO-kedvezménnyel azonos kihatású - a régi Be. 222. §, vagy 222/A. § szerinti vádemelés elhalasztása jogintézményt alkalmazta, aminek viszont nem kritériuma a bűnügyi letét megfizetése. Számos esetben ez a jogintézmény került alkalmazásra, miután a bűnügyi letéti számlára történt megfizetés formájában megvalósult a terhelt által okozott kár 100%-os megtérülése. A gyakorlatban azonban előfordult, hogy az ügyészi határozatok még csak említést sem tettek a bűnügyi letéti számlára történt befizetésről, hiszen ügyészi szakban sem válthatott ki a bűnügyi letét megfizetése közvetlen joghatást. Elmondható tehát, hogy a bűnügyi letéti számla létezésének okát képező Btk. 396. § (8) bekezdés alkalmazására csak szűk körben, bíróság előtt kerülhet sor, akár ügyészi indítványra, akár attól függetlenül.
A 2017. évi XC. tv. (új Be.) 416. §-ában szabályozott feltételes ügyészi felfüggesztés - mint a vádemelés elhalasztását felváltó analóg funkciójú intézmény - szintén nem tartalmaz utalást a bűnügyi letétre, ugyanígy értelemszerűen az új Be. 417. §-ában szabályozott, a büntethetőséget megszüntető egyéb okkal összefüggő feltételes ügyészi felfüggesztés sem jöhet szóba. Vagyis továbbra sem fordulhat elő sem nyomozó hatósági, sem ügyészi eljárás megszüntető határozatokban a bűnügyi letétre történő jogalapi hivatkozás.
8. A büntető jogpolitika 2000-től bevezetett jogintézménye tehát együtt jár azzal, hogy a büntetőeljárás terheltje a szóban forgó tényállások kapcsán előidézett illetőleg okozott "adótartozását", illetőleg a "vagyoni hátrányt" megtérítette, megtéríti; ugyanakkor a megtérítés mikéntje nem került szabatosan szabályozásra. E helyütt hangsúlyozni kell, hogy az esetek legnagyobb többségében adóhatósági határozat formájában van olyan végrehajtható okirat, amely a költségvetést ért vagyoni hátrány megfizetésére kötelezi de jure az adózót, de facto a bűncselekménnyel érintett adózó érdekkörébe tartozókat, akik a legtöbb esetben maguk az elkövetők. Vagyis ezekben az esetekben a bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány akkor térül meg, ha az adóhatósági határozatban megállapított adóhiányt megfizetik, az adófolyószámlára. Ez teljesen evidens és triviális. Olyan esetek is vannak, amikor a vagyoni hátrányt mint elkövetési értéket nem az adóhatósági ellenőrzés tárja fel, azaz nem adóhiány formájában mutatkozik meg, hanem a nyomozó hatóság által kirendelt igazságügyi szakértő munkálja ki. Ezek azok az esetek, amikor nem az adóhatság, hanem nyomozó szerv tárja fel a cselekményt, és a büntetőjogi jogkövetkezmények megállapítása megelőzi az adójogi jogkövetkezmények megállapítását. Másfelől a még nem előírt adóhiányok esetén sem kizárt a befizetés az adófolyószámlára, mely ott ideiglenes túlfizetést eredményez.
Kétségtelen, hogy a letét mint befizetési jogcím elejét veszi annak a technikai lehetőségnek, hogy adózó átvezetési vagy visszatérítési kérelmet nyújtson be olyan befizetésére, ami nem adóhatósági, hanem még csak büntetőhatósági megállapításon nyugszik, ugyanis az ilyen befizetés "túlfizetésként" jelenne meg adózó adófolyószámláján. Ugyanakkor optimális megoldást jelentene azokban az esetekben, amikor a terhelt az adófolyószámlára még nem felkönyvelt vagyoni hátrányt térít meg, hogy a befizetést megalapozó, a büntetőeljárás keretein belüli alku eredménye valamely technikai megoldás, akár pótbevallás formájában testet ölt; akkor ez esetben is szimultán adott lenne a végrehajtható okirat; így korábbi adómegállapítás hiányában sem jelentene - virtuális - túlfizetést a "költségvetést ért vagyoni hátrány megtérítése." Ez esetben a befizetéssel egyidejűleg előírás is megvalósulna.
Mindezekből sok egyéb mellett az következik, hogy az adófolyószámlán kívüli elszámolási kisegítő eszközre elvileg csak kivételesen lenne szükség. Mindazonáltal a bűnügyi letét teljesítése esetén, az adófolyószámlán történő jóváírás szimultán elmarad, függő helyzet alakul ki.
9. A jogalkotó a bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány büntetésre kiható megtérítésének jogintézményét értelemszerűen a büntető törvénykönyvben szabályozta, ám ebben a normában nemhogy a befizetés technikai lebonyolítására nézve nem volt és nincs szabály, de a kérdést szabályozó más jogforrásra sincs utalás. Arra nézve, hogy ez a kártérítés jellegű befizetés milyen számlára kerüljön befizetésre, törvényi szintű szabályozás - 2005. január 1-ig - nem létezett.
Az említett Btk.-módosítások időpontjában hatályban volt adózás rendjéről szóló 1990. évi XCI. tv. (a továbbiakban: eredeti Art.) nem tartalmazott olyan szabályt, ami a módosított Btk. vonatkozó rendelkezéseinek komplementere lett volna.
Az eredeti Art. az adó megfizetése cím alatt, a 25. § (2)
- 233/234 -
bekezdés e) pontjában azt mondta ki a közlönyállapot szerint, hogy "ha az adózó az esedékes adót nem fizette meg és azt tőle nem lehet behajtani, az adó megfizetésére határozattal kötelezhető, az adóbevétel csökkentésével kapcsolatos bűncselekmény elkövetője az azzal összefüggő adó tekintetében". A rendelkezés a törvény időbeli hatálya alatt fennállt, egyéb, adófizetési kötelezettséget érintő büntetőjogi jellegű utalás a jogszabályszövegben - a súlyosítási tilalom alóli egyik kivételre vonatkozó régi Art. 79. § (8) bekezdés a) pont kivételével - nem volt.
Változást eredményezett az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: régi Art.) 2005. január 1-től hatályos 40. § (1) bekezdése kimondta, hogy "az adóhatóság által nyilvántartott adót az adózónak adónként, a megfelelő adószámlára kell megfizetnie, illetve a költségvetési támogatást támogatásonként, a megfelelő számláról kell visszaigényelnie. A bírságot, a pótlékot és a költséget külön számlára kell megfizetni." Ezzel szemben a (2) bekezdés szerint "az állami adóhatóság által kezelt elkülönített számlára kell megfizetni az adó-, társadalombiztosítási csalás [régi Btk. 310. § (1) bekezdés], a Munkaerőpiaci Alap bevételét biztosító fizetési kötelezettség megsértése [régi Btk. 310/A. § (1) bekezdés], a társadalombiztosítási, egészségbiztosítási vagy nyugdíjjárulék fizetési kötelezettség megsértése [régi Btk. 310/B. § (1)-(3) bekezdései] bűncselekmények elkövetője által teljesített, a bűncselekménnyel okozott bevételcsökkenés összegével megegyező - büntethetőséget megszüntető okot (BMO) eredményező - összeget." Ezzel analóg módon a (3) bekezdés szerint "az állami adóhatóság által kezelt elkülönített számlára kell megfizetni az állami adóhatóság hatáskörébe tartozó adóval, költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekmény miatt indított büntetőeljárásban a nyomozás elrendelésétől a büntetőeljárás jogerős befejezéséig a kár, bevételcsökkenés megtérítése érdekében - a büntetés enyhítését eredményezően (BEO) - megfizetett összeget."[6] A régi Art. 43. § (2) bekezdése kimondta, hogy "az állami adó- és vámhatóság hatáskörébe tartozó adóval, költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett bűncselekményre tekintettel az elkövető által befizetett összeget az adóhatóság átvezeti azon adózó adószámlájára, amelynek a bűncselekmény következtében fizetési kötelezettsége keletkezett."
A jogalkotó nem részletezi, hogy milyen minőségeket kell elkülöníteni, és arra sem tér ki, hogy 2000. január 1. és 2004. december 31. között hogyan és milyen jogforrás alapján zajlott e befizetések kezelése, és ez milyen tapasztalatokat eredményezett (vagyis, hogy milyen rendelkezéseket kellett módosítani és miért). Történetileg szemlélve a helyzetet, arra a meggyőződésre jutottam, a jogalkotó kizárólag az adófolyószámlára fel nem könyvelt, azaz nem az adóhatóság által realizált, hanem pénzügyi nyomozás által feltárt vagyoni hátrányok fogadására (elkülönítésére) alkotta meg az - akkor még "bűnügyi" jelzővel nem, hanem "elkülönített" jelzővel illetett - letét intézményét. Hiszen nyelvtanilag: Az adót oda kell megfizetni, ahol nyilván van tartva, ami pedig nincs nyilvántartva e körben az még nem adó, hanem "csak" elkövetési érték, amit későbbiekben adóvá kell konvertálni, időközben adófolyószámlára előírt adókötelezettségre átvezetés formájában. A régi Art. 40. § (1) bekezdése szerint - ami a határozati megállapításokra is vonatkozó adófolyószámlára utal - pedig rendszertanilag megelőzi a bűncselekmények reparációjának elszámolására szolgáló elkülönített számlára történő utalásokat, melyek a (2) és (3) bekezdésekben kapnak helyet. Márpedig a legtöbb adóhatóság által kezdeményezett büntetőeljárás már realizált adóhiányon alapult és alapszik, így az ilyen módon megindult büntetőeljárásokban redundancia bármely az adófolyószámlán kívüli elszámolás. Ez a megoldás akkor született, amikor még nem valósult meg az APEH VPOP integráció, vagyis létezett olyan adómegállapítás jellegű bűnügyi feltárás, amelyet az adóhatóságtól szervezetileg is elkülönült hatóság végzett el. Ennek reparációja elszámolásához szükség volt egy puffer jellegű eszközre, mely abban az időben az APEH végrehajtói letéti számlája volt. Még egy érv szól emellett. Ugyanis az adóhiány és az elkövetési érték aránya úgy alakulhat, hogy utóbbi egyenlő vagy kisebb, mert a büntetőjogi szankcionálás kritériumai szigorúbbak, mint az adójogiak, utóbbiak a felróhatóságot az objektív felelősség irányába tolják el, azaz jóhiszemű magatartás is eredményezhet adóhiányt, míg elkövetési értéket értelemszerűen nem. Nyomozó hatósági feltárás esetén pedig előbb van vagyoni hátrány, elkövetési érték, mint adóhiány, azaz a jogszabály nem operálna a "bevételcsökkenés" fogalommal, ha lenne az adott ügyben adóhiány, vagyis az elkülönített számlára fizetés csak a még elő nem írt, azaz nyomozó hatóság által feltárt vagyoni hátrány vonatkozásában jöhetett volna szóba.
Az eltelt idő alatt pedig a kiterjesztő értelmezés miatt úgy alakult, hogy az immáron integrálódott adó- és nyomozó hatóság a végrehajtható okirattal már alátámasztott követelések megléte mellett is bűnügyi letétet fogad a terheltektől. A legutóbbi érdemi Art.-módosítás pedig oda vezetett, hogy - az általam eredetinek vélt elgondolással szemben - éppen csak azokat a bűnügyi letételeket lehet adóként elszámolni, amelyeket adóellenőrzésen alapuló büntetőeljárások során teljesítenek, a nyomozati feltárásokon alapulókat pedig nem. Erre lentebb visszatérek.
- 234/235 -
10. Az adóhatóság bűnügyi szakterületének működésére vonatkozó belső szabályozó eszköz a nyomozók feladatkörébe utalja, hogy hívják fel a terhelt figyelmét a bűnügyi letét lehetőségre. A szabályzat nem tesz kivételt a határozattal már előírt adóhiányok vonatkozásában, illetőleg nem írja elő, hogy azok adófolyószámlára történő megfizetésére hívják fel a terheltek figyelmét. Ezzel a legtöbb esetben megkettőződik a költségvetés eredeti követelése, ti. van egy "követelés" a bűnügyi letétre az elkövetési érték okán, és a BEO-kedvezmény céljából, és van az elkövetési értéket képező adóhiányt megállapító határozattal, mint végrehajtható okirattal realizált követelés. Utóbbi vonatkozásában a végrehajtás felfüggesztésére nem kerül sor a gyakorlatban, holott az ügy logikájából ez következne.[7] Ebből pedig olyan nem elhanyagolható ellentmondás adódik, hogy a végrehajtható okirattal realizált elkövetési érték mint adóhátralék pótlékolódik, viszont az elkövetési értékkel egyező, a vagyoni hátrány polgári jogi reparációja végett befizetett letét pedig nem kamatozik a rájuk vonatkozó szabályok szerint. A teljes képhez az is hozzá tartozik, hogy nem életszerű, hogy a bűncselekménnyel érintett adózónak végrehajtható vagyona van, amiből következően előfordulhat, hogy ad absurdum az elkövetési értéket is magában foglaló adóhiányt, mint behajthatatlan követelést törlik.
11. Előfordul egyes esetekben, hogy a büntető jogalkalmazás szervei megkeresik az adóhatóságot arra nézve, hogy megtörtént-e a terhelt részéről az általa okozott vagyoni hátrány megtérítése, illetőleg, hogy a bűnügyi letéti számlára befizetés történt-e. A két kérdés nem ugyanaz. A letéti számlára történő befizetés még nem jelenti a kár megtérülését. Ez ugyanis csak az adófolyószámlán történő jóváírással történik meg, ami viszont csak a büntetőeljárás jogerős lezárulta után következhet be. Másfelől nézetem szerint a dogmatikailag aggálytalan megoldás az lenne, ha a kártérítés jogosultjának visszaigazolása alapozná meg a jogintézmény de facto alkalmazását, ez azonban ellehetetlenült. Ugyanis amennyiben a büntetőeljárás úgy szűnik meg, hogy nem kerül sor a terhelt büntetőjogi felelősségének megállapítására, úgy a bűnügyi letét főszabály szerint visszajár a terheltnek akkor is, ha a bűncselekménnyel érintett adózó adófolyószámláján az előírás jogszerűen fennmarad, vagyis, ha az adóhiány megállapítása okszerű és így törvényes volt is. Vagyis érdemben az adóhatóság csak a letét tényét tudja igazolni, a vagyoni hátrány megtérülését - jóváírás hiányában - ezzel nem. A reparáció csak az adóhiány megfizetése esetén következik be. A büntetőeljárás keretében a bűnügyi letét jóváírása nem történhet meg, csak azt követően. Értelemszerűen, törvénysértéssel a realizált adóhiány jogorvoslat eredményeként történő visszavonása, csökkentése esetén a bűnügyi letét (részleges vagy teljes) okafogyottság miatt jár vissza.
12. Hat évvel a fentebb hivatkozott Art.-módosítást követően, a Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény és egyes törvények pénzügyi bűncselekményekkel összefüggő módosításáról szóló 2011. évi LXIII. törvény 8. § (1) bekezdése szerint az adózás rendjéről szóló 2003. évi XCII. törvény (a továbbiakban: Art.) 40. § (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lépett:
"(2) Állami adó- és vámhatóság által kezelt elkülönített számlára kell megfizetni a költségvetési csalás (Btk. 310. §) bűncselekmény elkövetője által teljesített, a bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrány összegével megegyező - a büntetés korlátlan enyhítését eredményezően - megfizetett összeget."
(2) Az Art. 40. §-a a következő (2a) bekezdéssel egészül ki:
"(2a) Állami adó- és vámhatóság által kezelt elkülönített számlára kell megfizetni a 2011. december 31-ig hatályban volt adócsalás, valamint a munkáltatással összefüggésben elkövetett adócsalás bűncselekmények elkövetője által teljesített, a bűncselekménnyel okozott bevételcsökkenés összegével megegyező - büntethetőséget megszüntető okot eredményező - összeget."
(3) Az Art. 40. § (3) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(3) Állami adó- és vámhatóság által kezelt elkülönített számlára kell megfizetni az állami adó- és vámhatóság hatáskörébe tartozó adóval, költségvetési támogatással kapcsolatban elkövetett költségvetési csalás (Btk. 310. §) miatt indított büntetőeljárásban a nyomozás elrendelésétől a büntetőeljárás jogerős befejezéséig a vagyoni hátrány megtérítése érdekében - a büntetés enyhítését eredményezően - megfizetett összeget."
Az idézett módosítás sem használja tehát a bűnügyi letét fogalmat.
A bűnügyi letéti számla fogalmát magát, első ízben az egyes adótörvények és azokkal összefüggő más törvények, valamint a Nemzeti Adó- és Vámhivatalról szóló 2010. évi CXXII. törvény módosításáról szóló 2014. évi LXXIV. törvény 206. §-a vezette be a normaszövegbe: "az Art. 43. § (2a) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép, egyidejűleg a § a következő (2b)-(2c) bekezdéssel egészül ki: Amennyiben a büntetőeljárás eredményeként nem állapítják meg a bűnügyi letéti számlára megfizetést teljesítő magánszemély büntetőjogi felelősségét..."
Vagyis annak a számlának a megnevezése, amiről az elkövető által bűncselekménnyel okozott vagyoni hátrányt át kell vezetni a bűncselekménnyel érintett adózó adószámlájára, 10 évvel később került csak a normaszövegbe, mint az átvezetést magát előíró szabály.
A módosító törvény nagyvonalúan átlépi mindezt, amikor nem az elkülönített bűnügyi letéti számla fogalma bevezetésének megkésett és elodázhatatlan voltára utal, ha-
- 235/236 -
nem mintha az magától értetődő lenne, az oda befizetett összeg elszámolása vonatkozásában vezet be nóvumot: "Az elkülönített bűnügyi letéti számlára a költségvetési csalás, adócsalás bűncselekmény megalapozott gyanúja miatt büntetőeljárás alá vont magánszemély - a büntetőeljárás megszüntetése[8], illetve a büntetés korlátlan enyhítése érdekében - a saját vagyonából teljesít befizetést. Tekintettel erre, indokolt és célszerű ezt a befizetést elszámolni a magánszemély adózó bármely egyéb nyilvántartott köztartozására azokban az esetekben, amikor a pénzt a büntetőeljárás megszüntetetése (bármely a büntetőjogi felelősség megállapítását mellőző befejezés), felmentő ítélet, vagy "enyhébb" ítélet miatt vissza kellene téríteni az adózónak, továbbá, amikor a bűncselekmény elkövetésével érintett adózónál - önkéntes teljesítés, vagy eredményes adóhatósági végrehajtás útján - az átvezetés időpontjában már nem áll fenn adótartozás. Ezzel egyrészről megtakaríthatóak lennének az önkéntes teljesítés hiánya miatti adóhatósági végrehajtás költségei, hiszen a magánszemélynek a már "az adóhatóságnál lévő vagyonából" rendezésre kerülne az adótartozás, másrészről a szabály az adótartozások hatékonyabb megtérülést és ezáltal az állami költségvetési bevételek növekedését eredményezné."
Elemzésem szempontjából az figyelemre méltó, hogy a jogalkotó ezen a ponton kitér a bűnügyi letét és a végrehajtás egy lehetséges összefüggésére, figyelemmel arra is, hogy a befizető/elkövető és a bűncselekménnyel érintett adózó személye a legtöbb esetben eltér. Vagyis a jogalkotó, függetlenül attól, hogy mintha ignorálná az említett anomáliákat, azzal az aspektussal maga is számol, hogy ezekben az esetekben az elkövető a legritkábban áll elszámolási jogviszonyban az adóhatósággal, ezzel szemben az adóhatósággal elszámolási jogviszonyban a bűncselekménnyel érintett társaság áll, a kártérítés, mint a büntetőjogi kedvezmény feltétele a terheltet kötelezi, azonban a költségvetést ért kár hozzá képest indirekt, minthogy a károkozó nem áll közvetlen jogviszonyban a költségvetést ért vagyoni hátrány elszámolását végző hatósággal.
13. A jogfejlődés eredőjeként viszont a régi Art. 2017. január 1-jén hatályba lépett módosítása tovább szűkítette a bűnügyi letéti számlára megfizetett összegek adófolyószámlán történő jóváírásának lehetőségét. Ezzel nézetem szerint a bűnügyi letét jogintézménye a büntetőjogi megrendülést követően adójogi szempontból is megrendült. Az Art. 43. § (2a)[9] bekezdése szerint ha a (2) bekezdése szerinti átvezetésnek lenne helye, de az bármely okból nem lehetséges - különösen, ha az adózó megszűnt, vagy ha az adózóval szemben nem folytatott az állami adó- és vámhatóság a büntetőeljárással érintett adónemmel és időszakkal összefüggésben ellenőrzést, vagy ha a terhére nem tett megállapítást -, az elkülönített számlára megfizetett összeget - a (2b) bekezdésben meghatározott eset kivételével - át kell utalni a kincstár által vezetett külön költségvetési számlára. A kincstár számlájára átutalt összeg a központi költségvetés bevételét képezi." A jogalkotó ezzel implicite azt ismerte el, hogy a büntető-jogpolitikai jogintézményt 16 év alatt sem sikerült teljes mértékben összehangolni az adó jogintézményével.
A jogalkotó a következő indokát adja, hogy miért nem lehet átvezetni (előírni) adóhiányként az elkövetési értéket:[10] "Az elkülönített bűnügyi letéti számla esetében nehézséget okoz, hogy az állami adó- és vámhatóságnak olyan számlát kell kezelnie, amely nem adóbevételekkel áll összefüggésben. Ezért az átvezetni nem lehetséges, elkövető által fizetett összeget a jövőben át kell utalni a kincstár által vezetett külön költségvetési számlára, amely összeg a központi költségvetés bevételét képezi."
A jelenleg hatályos új Art., a 2017. évi CL. tv. 68. § (2) bekezdése lényegében azonos tartalommal átvette a rendelkezést.
Összefoglalva tehát, a bűnügyi letét kapcsán több paradoxonnal is szemben állunk:
A gyakorlat tágította a bűnügyi letét alkalmazási körét, miközben a BMO-BEO váltással a bűnügyi letét lehetséges közvetlen joghatása ezzel fordított arányban jelentősen szűkült.
Amennyiben az állami adóhatóság igazolja, hogy a terhelt bűnügyi letétet fizetett, a bíróság úgy értelmezi, hogy a bűncselekménnyel okozott kár megtérült, miközben pedig ez a vagyoni hátrány mint adóhiány, a bűncselekménnyel érintett adózó adófolyószámláján van.
A bűnügyi letét az akár évekig húzódó büntetőeljárás során nem kamatozik, a bűncselekménnyel érintett adózó adófolyószámláján nyilvántartott adóhiány viszont pótlékolódik.
A végrehajtható okirattal dokumentált adóhiány keletkezésében közrehatását nem vitató - vagyis a cselekményt quasi beismerő - terhelt visszakapja a bűnügyi letétet, ha a büntetőeljárás az ő büntetőjogi felelősségét nem állapítja meg, akkor is ha az adóhiány jogszerűen került megállapításra.
S főként: A hatályos Art. éppen azokat a letéti összegeket vonja ki az adóelszámolás lehetősége alól, amelyek olyan elkövetési értékeket hivatottak reparálni, amelyek még végrehajtható okirattal nincsenek előírva, vagyis éppen azokat, amelyek letétként való megfizetése valóban indokolt volt, szemben azokkal, amelyek az adófolyószámlán már nyilvántartott adóhiány megléte mellett kerültek teljesítésre. ■
JEGYZETEK
[1] Molnár Gábor Miklós: Az adócsalás - Doktori értekezés, Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi kar, Doktori iskola, kézirat 93. oldal.
[2] Molnár Gábor Miklós, Op. cit. 88.
[3] Ezzel ellentétesen foglal állást Schmidt Péter, miszerint: "A költségvetési csalás speciális tényállás a csaláshoz képest." Schmidt Péter: A költségvetési csalás jelenlegi minősítési, elhatárolási kérdései és bírói gyakorlata, Büntetőjogi Szemle 2017/2. 108.
[4] Molnár Gábor Miklós, Op. cit. 185.
[5] Komáromi Brigitta: Kártérítés a büntetőperben (A polgári anyagi és eljárásjogi szabályok érvényesülése a büntetőeljárás bírósági szakaszában) Büntetőjogi Szemle 2015/1-2. 61.
[6] Zavarba ejtő aszinkronicitásra utal, hogy a Btk. csak a 2012. január 1-jén hatályba lépett módosításában váltotta fel a BMO-kedvezményt a BEO-kedvezménnyel, mégis a régi Art. 40. § (3) bekezdése már 2005. január 1-jétől rendelkezik utóbbiról is, különös tekintettel arra, hogy a rendelkezéseket bevezető 2004. évi CI. törvény 197. §-ához fűzött miniszteri indokolás hivatkozik a Btk.-ra, és azzal összhangban nem is említi a BEO-kedvezményt, hanem csak a BMO-t, a következők szerint: "A már hivatkozott Büntető törvénykönyv több bűncselekmény esetén lehetőséget ad a büntetőeljárás megszüntetésére, ha az elkövető megtéríti az általa okozott kárt." Talán ennek a jelenségnek az a magyarázata, hogy egy az EU-s jogharmonizáció keretében kidolgozott koncepció előbb vált a tételes szabályozás részéve az adó- és csak később a büntetőjogban.
[7] Analóg problémamegoldásra került a bűnügyi zárlat vonatkozásában a csődeljárásról és a felszámolási eljárásról szóló 1991. évi XLIX. törvény, valamint a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény módosításáról szóló 2015. évi CXCIII. törvény által.
[8] Ez a mondat állítmányának folyamatos jelen idejű volta miatt anakronizmus, mivel a BMO-kedvezmény lehetősége csak 2012. január 1-ig állt fenn.
[9] Megállapította: 2016. évi CXXV. törvény 180. §.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közigazgatási szakmai tanácsadó (Budapest).
Visszaugrás
