A honi rendszerváltást bírálni ma, húsz évvel az események után, egyszerre könnyű és hiábavaló, nehéz és fáradságos feladat. Könnyű, hiszen elégnek tűnhet csupán körbemutatni a magyar rögvalóságon, és ártatlan arccal megkérdeni: "ezt akartátok-e?", és ártatlan ember erre úgysem felelheti, hogy "igen, ezt". Hiábavaló mégis körbemutatni, hiszen e nélkül is tudjuk, látjuk a problémákat, és tán bénító is a folyamatos lamentálás, egyhelyben álldogáló körbe-körbe mutogatás. De Varga Csaba nem tegnap és nem tegnapelőtt mutatott először bajainkra, s nem is a manapság olyannyira divatos rendszerváltás-kritikák könnyen érthető módján elemzi jelenvalónkat. Jogfilozófusként mindig is a jog értelme, a jog szerepe, az őt alkotó ember felelőssége és lehetősége izgatta. A szocializmus idején elméletileg vizsgálta, Lukács György nyomdokain, mindazon elméleti kérdéseket, amelyek egy jogváltás idején gyakorlati éllel vetődnek fel. Mi a jog? Mi a jog feladata? Van-e az embernek szerepe a jogban? Van-e egyáltalán jog? Vagy csak emberi akaratok sűrűsödését nevezzük annak? Varga Csaba tudományos munkássága folyamatosan arra irányult - amire a nyugat-európai, baloldali, hatvannyolcas jogkritikai mozgalom is törekedett -, hogy jogi fogalmainkat dekonstruálja, lebontsa, rámutatva a jogi felépítményt összetartó légies mítoszok, hiedelmek ontológiai igazolatlanságára. Ám ahogy a Critical Legal Studies mozgalma sem merő nihilizmusból tette mindezt, úgy Varga Csaba sem oktalanul akart és akar illúziókat rombolni. Ugyan kevesebbek leszünk némely jogi mítosztól Varga Csaba olvasta után, s már egyáltalán nem gondoljuk, hogy a jogtudomány fogalmai dologszerű valóságként határozhatnák meg akaratunkat, amelyhez az elfogadás alázatával, s nem a tevékeny ember szabadságával közelíthetünk - de mindez nem a semmibe fut ki. Jacques Derrida írta egykoron, hogy "a dekonstrukció az igazság".1 Mert az igazság a hamis falak lebontásával válik láthatóvá. Különösen a jog világában vesz bennünket körül sok fal. Holott, szól Varga Csaba egész életműve, a jogban semmi sincs nélkülünk, minden csak akaratunk eredménye, ekként sem a szabadság, sem a felelősség terhe alól ki nem bújhatunk, holmi tankönyvi tételekre hivatkozva. A jog ugyanis nem létezik - nem van -, nem fizikai törvényszerűséggel köti akaratunkat holmi külső korlát révén, hanem pusztán elfogadásunk által, és pusztán akként és azért, amiként és amiért elfogadja őt az alkalmazó és értelmező felelős emberi akarat.
A tárgyalt könyv nem Varga Csaba jogfilozófiáját mutatja be - annak alkalmazásáról van szó, mondhatni, jogelméletének különös részéről. Varga Csaba cikkekben, tanulmányokban próbálta a rendszerváltás számos jogi (vélt) visszásságát elemezni, s eme írásait foglalta egységes kötetbe a Kráter Műhely. Gyűjteményes műről van tehát szó, így sem stílusában, sem szerkezetében, sem módszerében nem egységes alkotás. Nem monográfia: az egyes kérdéskörök pars pro toto szerepelnek benne. A tudományosság és az esszé határán imbolyog stilárisan is, módszertanilag pedig a szigorú jogelméletet (jogontológiát) jogpolitikai megfontolások, néhol aktualizáló kiszólások színesítik. Ám a cikkek mondatfűzése, szógazdagsága, precíz és láttató megfogalmazása összetéveszthetetlenül utal a szerzőre, Varga Csabára.
Összességében kritikai műnek tarthatjuk a kötetet - és a szerző jogfilozófiájától egyébként sem áll távol ez az itthon kevéssé ismert, de tőlünk nyugatabbra, főleg baloldali szerzők által űzött kritikai tudományosság. Amennyiben elemzésünkben kizárólag a tárgyalt könyvre koncentrálunk, nem feledve persze a szerző hatalmas jogelméleti oeuvre-jét, a kritikai alapállás három szintjét rekonstruálhatjuk.
A könyv egyrészről az általános jogkritikai vonulatba illeszthető be: a jogi fogalmak relativizálása, Pascal kifejezésével élve: "a hatalom misztikus okának" a bemutatása, az egyetemeken tanított jogi dogmák hatástalanítása jellemzi ezt a szintet. Mindez a tárgyalt könyvben explicit módon nem, pusztán az írások mögötti lényegben fedezhető fel. Cservák Csaba alkotmányjogász a Független Jogász Fórum jubileumi ülésén, 2008 őszén úgy nyilatkozott, hogy a jognak is megvannak a maga áthághatatlan törvényszerűségei, a maga "kétszer kettő négy" típusú szabályosságai. Mindezt azért idézzük ehelyütt, mert ennél pontosabban nem is lehetne kifejezni mindazt, amit Varga Csaba egész életműve tagad. Varga Csaba szerint a jogban nincs semmi, ami tőlünk, a mi kultúránktól, hitünktől, belátásunktól, végső soron akaratunktól függetlenül kötelezhetne bennünket. Hiszen a jog nem valamiféle dologiságként, fizikai erők mechanicitásával hat, s nem is olyasmi, ami egy önmagában elégséges axiomatikus rendszerben jelölné ki valamely fogalmi pozíciók vagy viszonyok helyét. Míg a matematikában, ha akarjuk, ha nem, kétszer kettő tényleg négy, s a geometriában két pont között tényleg az egyenes a legrövidebb - a jogban semmi sem ilyen problémátlanul egyértelmű. Mivel kifejezése eleve tökéletlen, értelmezést igényel, mögöttes tudással, a jog évezredes fejlődésében felhalmozott tapasztalattal, adott hely és idő igényeivel szembesítetten, gyakorlati probléma megoldására alkalmazottan. Nem nélkülözheti hát a cselekvő egyén személyességét s eljárásáért való felelősségét. Ekként egy rendszerváltás esetén sem a jog, hanem az abban is megtestesülő emberi kultúra, hit, belátás és akarat feladata meghatározni azon célokat, amelyeket aztán a jog, mint eszközintézmény, immár szolgálni köteles. És így jutunk el a kritika második szintjéhez: a magyar rendszerváltás jogfilozófiai bírálatához, amely - mint láttuk - szervesen és szükségszerűen illeszkedik Varga Csaba jogelméleti dekonstrukcionizmusába. A magyar rendszerváltásra irányuló kritika kétirányú: egyrészről a tudós szerző rámutat a jogállami átmenet, a legális forradalom konstrukciójának paradoxonára, így gyakorlati lehetetlenségére (jogelméleti szint), az értékelkötelezett szerző pedig a magyar rendszerváltás nemzetstratégiai hibáit emeli ki (jogpolitikai szint). És mindebbe beleépül egy politikai kritika is, amely egyértelműen mutatja a szerző politikai véleményét. A könyv némely recenzense, így különösen Falusi Márton a Hitel hasábjain,2 fel is panaszolta a könyv átpolitizált légkörét, amely úgymond módszertanilag lehetetlenítené el a tudományos kritika tudományosságát. Ám az a módszertisztaság, amit a szerzőn recenzensei számon kérnek - azaz, hogy a jogról csak jogi nyelven szóljon -, a jogi episztemológiában (ismeretelméletben) járható út, hiszen ott valóban kirekeszthető minden episztemológiailag nem-joginak ítélt elem a jogleírásból. Ám mivel a jog egy konstruált valóság, oka nem a rendszeren bévül, hanem azon kívül keresendő - ekként minden jogontológia kivezet bennünket a jog világából, szükségszerűen eredményezve nem-jogi elemek megjelenését is. Egy kizárólag jogi nyelven írt jogontológia fiktív, így éppen nem tudományos, hanem esetleg csak joglegitimációs - ekként ideológiai - szerepet tölthet be. A jog ontológiailag csak más társadalmi részrendszerekkel szinopszisban vizsgálható. Varga Csaba jogelmélete a politikai szinopszist vallja a jog kapcsán, így politikainak tekinthető: számára a jog oka és forrása valahol a politikumban keresendő. Így azon sem kell csodálkozni, ha maga szerző is a politikum világából, annak fogalmaival és ellentéteibe helyezkedve bírálja a jogot, netán a jogi rendszerváltást. Nos, Varga Csaba műve így - amellett, hogy kritikai - politikai természetű is. Mégsem szükséges, hogy az olvasó azonosuljon a mondatokból kitetsző politikai véleménnyel, ugyanis a jogontológiai szinten a mű e nélkül is olvasható, továbbgondolható, hasznosítható. Hiszen nem politikai szimpátia kérdése az a jogontológiai felismerés, hogy a jog mibenlétéről, feladatáról szóló viták a politikum fogalmi és gondolati rendszerén belül vethetők fel értelmesen s tudományosan.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
