"A bíróság nem köteles alkalmazni (más szóval: az ügyre történő alkalmazását tekintve alkotmányellenesnek minősítheti) azt a jogszabályt, amely az alkotmányba ütközik."
"Az alapjogi bíráskodás szelleme már félig kibújt a palackból. A feladat nem az lenne, hogy - megkísérelve a lehetetlent - oda visszagyömöszöljük, hanem sokkal inkább az, hogy megteremtsük a szellem létezésének megfelelő kereteit."
A Bajai Városi Bíróság abortuszdöntése az érzelmek és érvek széles skáláján kavart viharokat. Ez nem baj, de nem is éppen erény. Az eset és a bajai bíróság döntése felszította a kedélyeket, amelyek - az érvekkel együtt - igen gyorsan le is lohadtak. A döntésnek természetesen lesz folytatása. Az Alkotmánybíróság rögvest a döntést követően bejelentette, hogy még ebben az évben határozatot hoz a magzati élet védelméről szóló törvény alkotmányosságáról. Az sem kizárt, hogy az új összetételű Országgyűlés szólal meg az ügyben az elkövetkező négy év során. Az pedig joggal remélhető, hogy a döntést követően több figyelem terelődik a rendes bíróságok által ellátandó alapjogi bíráskodás kereteinek megteremtésére.
A döntést jónéhányan az intolerancia diadalának, valamely mélyen fundamentalista morál joggá való előléptetésének, és nem utolsó sorban velejéig elhibázott jogi produktumnak tartották. A magam részéről egyik véleményt sem osztom maradéktalanul. Hallgattassék meg tehát egy megértőbb és az alkotmányos jogok bírói úton történő érvényesítését a szívén viselő vélemény.
Az eset során alig tűnt fel az elemzők és hozzászólók számára az a tény, hogy a bajai bíró jogi normának tekintette az Alkotmány rendelkezéseit, amelyeket jogosult értelmezni és a konkrét esetre alkalmazni. A döntés ezen vonatkozása - nézetem szerint - szinte forradalmi tettel ért fel, mivel - a későbbiekben részletesen kifejtendő okok alapján - a mai magyar jogrendben és joggyakorlatban a bíró eljárása nem megengedett, de legalább is szokatlan. Talán ezért, vagy arra tekintettel, mivel a bíróság ítéletét szinte alig vizsgálták meg a bírálók, érdemes röviden áttekinteni a Bajai Városi Bíróság döntését.
A bíró a perképességi és keresetindítási jog fennállását - feltehetően tévesen - igen hamar megállapította. A gondolatmenet egyszerű: ha a méhmagzat személynek tekinthető, akkor az egyben ember is, akit megillet az alkotmányos védelem, amely gondnok kijelölés révén biztosítható. Az ügy érdemét - és a gondolatmenetet, a stílust és gyakran a mondatfűzést - tekintve a bíró szinte teljes mértékben elfogadta Lábady Tamás alkotmánybírónak az Alkotmánybíróság abortuszdöntéséhez írt párhuzamos véleményét, amely szerint az alkotmányban biztosított élethez való jog megilleti a méhmagzatot, amellyel csakis egy "ugyanazon értéket hordozó" más alkotmányos alapjog, az anya élethez való joga versenyezhet. A bíró nem feledkezett meg arról, hogy figyelembe vegye: elvileg a magzat élethez való jogával az anya ugyancsak az alkotmányban biztosított önrendelkezési joga is konkurálhat. A bíróság mérlegelt, és a magzat élethez való jogával szemben "nem találta azonos súllyal értékelhető jognak az (...) önrendelkezési jogot, amely jelen esetben az abortuszban, vagyis a magzat elpusztításában realizálódna". A bíróság a jelek szerint nem kívánta lebecsülni a terhességgel járó "nehézségeket", de úgy vélte, hogy mindaz a nehézség, amelyet a "9 hónapig tartó másállapot miatt [a leányanyának] el kell viselnie, nem mérhető össze a megfogant emberi élet elvesztésével, mint a művi abortusz szükségképpeni következményével".
Azzal, hogy a Bajai Városi Bíróság egy konkrét ügyben közvetlenül alkalmazta az alkotmány rendelkezéseit, és mérlegelte az alkotmányban biztosított versengő alapjogokat, a magyar alkotmánybíráskodás egyik sarkalatos kérdését helyezte előtérbe. Nem véletlen, de talán az alapjogi bíráskodás tárgyköre szempontjából a kérdés jelentőségét elhomályosítja, hogy éppen egy abortuszügyben bukkant fel az alapjogi bíráskodás problémája.
A probléma érzékeltetése céljából forgassuk vissza az idő kerekét. Idézzük vissza, hogy az Alkotmánybíróság a 64/1991. (XII. 17.) AB határozatában kimondta: a magzat jogalanyiságának kérdése a hatályos alkotmány értelmezésével nem dönthető el. Most ne vizsgáljuk, hogy a magzat élethez való joga és az anya testi integritásához való jogának konfliktusát miért célszerű a magzat jogalanyiságának - némileg metafizikus és a jogi absztrakciók keretei közé szorított - kérdésévé redukálni. A jogalanyiság a magzat esetében természetesen értékválasztást jelent mind etikai, mint alkotmányjogi értelemben.
Az 1991-ben hozott abortuszdöntés szerint a törvényhozónak kell értékelnie a magzattal kapcsolatos "természettudományos és etikai" álláspontokat, és dönteni az ügyben, hogy "ezek változását indokolt-e jogilag is követni". Az Alkotmánybíróság szerint a tör-
- 82/83 -
vényhozó mozgástere igen tág ebben a kérdésben: "az abortusz tilalma és az indok nélkül megengedett abortusz alkotmányellenes szélsőségei között" a törvényhozó viszonylag szabadon húzhat határt.
A törvényhozó a határt a magzati élet védelméről szóló 1992. évi LXXIX. törvényben húzta meg. A magzatot nem tette jogképes jogalannyá, és az abortuszt viszonylag széles körben engedte meg. Az abortusztörvény szerint a terhesség a 12. hetéig megszakítható - többek között - az állapotos nő súlyos válsághelyzete esetén, valamint akkor, ha a terhesség bűncselekmény következménye.
Gondolatkísérletként feltételezzük azt, hogy az Alkotmánybíróság abortuszdöntését követően a magyar Országgyűlés nem a jelenlegi abortusztörvényt fogadja el, hanem a magzatot kifejezetten jogalannyá teszi, és - Lábady Tamás alkotmánybíró párhuzamos véleményét magáévá téve - az abortuszt kizárólag abban az esetben engedi meg, ha a magzat léte az anyaméhben (vagy azon kívül) az anya életét közvetlen módon veszélyezteti. Feltételezzük továbbá azt, hogy a tizenhárom éves dávodi lány erőszakos nemi közösülés áldozata lett, amelyből magzati élet fogant. A mi történetünkben tehát a kislány és törvényes képviselőjének tekintett anyja fordul a - nevezzük így -nagybajai bírósághoz azzal a kérelemmel, hogy a bíróság állapítsa meg, hogy az abortusztörvénynek az esetre történő alkalmazása (vagyis a kislány szülésre kötelezése) a lány alapvető alkotmányos jogainak sérelmét jelentené. Azzal érvelnének, hogy a legelemibb alkotmányos jogokat tiporná sárba annak a törvénynek az alkalmazása, amely a lányt arra kényszerítené, hogy az akaratán kívül, a gaztettből fogant gyermeket kihordja és megszülje.
A kislány ügyvédje kereseti kérelmében csalódottan állapítaná meg, hogy a - feltételezett - hatályos abortusztörvény az ő esetében nem teszi lehetővé, hogy az orvos elvégezhesse a terhességmegszakítást. Úgy érvelne, hogy az írott vagy a láthatatlan alkotmány által a lány számára biztosított alapvető szabadságjogok - önrendelkezési jog, testi integritáshoz fűződő jog, emberi méltósághoz való jog - érvényesülése érdekében a nagybajai bíróság az adott esetben a könyörtelen szigorú abortusztörvényt nem alkalmazhatja.
Nézzük meg, miként dönthetne ebben az ügyben 1998-ban a nagybajai bíróság!
A perképességet és a keresetindítási jogot tekintve egyszerűbb a helyzete, mint a bajai bíróé volt: itt nincs szükség a gyámhatóság által kirendelt gondnokra, aki mondvacsinált anyagi ellentét révén nyeri el a keresetindítás jogát. A kislánynak csupán egy alperest kell találnia, ami az eljárásjog labirintusában nem egyszerű, de ebbe most ne bonyolódjunk bele. Feltételezzük, hogy alperessé tehető az egészségügyi miniszter, a helyi kórház igazgatója vagy éppen egy - a magzat részére - kirendelt gondnok, akinek kijelölését a kislány kéri. Annyi mégis megjegyzendő ehelyütt, hogy a bajai bírósági döntés komoly hibájának tartom, hogy igencsak "lazán kezelte" a perképesség és kereshetőség kérdését. De javaslom, most ne ragadjunk le ennél a - nem jelentéktelen - kérdésnél.
Felperesünk igénye közvetlenül az alkotmány rendelkezésén alapul. Talán némileg ironikus a helyzet, de a felperes ugyanazon - az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében rögzített, az élethez és az emberi méltósághoz fűződő - alapjogra hivatkozik, mint a magzat gondnoka a bajai bíróság előtt. Ez természetesen nem véletlen: az abortuszt érintő alkotmányjogi (és hozzátehetem: etikai) kérdés ugyanis egymással konfliktusban álló, rendkívül erős (alkotmányos alapjogok mezébe bújtatott) igények közötti választással oldható meg. Képzelt felperesünk az anya önrendelkezési jogának védelmét véli felfedezni az Alkotmány 54. § (1) bekezdésében foglalt igen általános alapjogban, az emberi méltósághoz fűződő jogban. Valós felperesünk magzati állapotában ugyanezen 54. § (1) bekezdésében találja meg minden ember "veleszületett" jogát az emberi élethez.
A nagybajai bíróságnak először azt kell eldöntenie, hogy egyáltalán dönthet-e olyan ügyben, ahol a felperes az alkotmányból eredő alapjogra hivatkozik. Nyilvánvaló, hogy a felperes elsősorban azt kifogásolja, hogy a magzati élet védelméről született törvény nem teszi lehetővé a nemi erőszakból, az anya kifejezett akarata ellenében megfogant magzat műtéti eltávolítását. Sőt, a magzatot eltávolító műtét üldözendő bűncselekmény, mind a felperest, mind az abortusz elvégzésében közreműködő személyeket büntetés fenyegeti. Az alkotmányjogi kérdés tehát abban áll, hogy az abortuszt pusztán a magzat és az anya életének közvetlen veszélyben léte esetében megengedő - feltételezett - törvény összeegyeztethető-e az alkotmánnyal. Ez kétségtelenül nagy horderejű kérdés. Olyannyira, hogy a mai magyar jogrendszerben az abortuszt érintő mindennemű alkotmányos dimenzióban megjelenő igényről kizárólag az Alkotmánybíróság dönthet megfellebbezhetetlenül, az absztrakt normakontroll keretében. Felperesünk nyilván nem ezt kívánja elérni. Keresetlevelében arra hivatkozik, hogy a hatályos Alkotmány 70/K. §-a önmagában is egy alkotmányos alapjogot testesít meg. Nem pusztán azért, mert - ha utolsóként is, de - az alapvető alkotmányos jogokról szóló XII. fejezetben foglalt jog, hanem azért, mert az alapvető alkotmányos jogok védelmét a bírói út igénybevételével ígéri biztosítani.
Az esetünkben szereplő nagybajai bíró a felperesi igénnyel kapcsolatban feltehetően azt az utat válasz-
- 83/84 -
taná, mint száz bíró közül kilencvennyolc társa. Az alkotmánybíróságról szóló 1989. évi XXXII. törvény 38. § (1) bekezdése szerint felfüggesztené a bírósági eljárást, és az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezné, mivel egy előtte folyamatban levő ügyben olyan jogszabályt kellene alkalmaznia, amelynek lehetséges alkotmányellenességét észleli. Az eljárás felfüggesztése azt eredményezi, hogy a magzati élet védelméről szóló hipotetikus törvény az Alkotmánybírósághoz kerül normakontrollra, amely nem a mi felperesi főszereplőnk konkrét alkotmányjogi igényét, hanem a törvény absztrakt alkotmányosságát bírálja el. Az absztrakt normakontrollból az is következhetne, hogy a mi bírónkat érdeklő kérdésre nem érkezne konkrét válasz.
De talán lenne egy bíró (miként 1998 áprilisában is volt Baján egy bíró), aki a - kétségtelenül komoly veszélyeket hordozó - merészebb megoldást választaná. Felperesünk bírája tehát a meggyőző érvelés hatására úgy dönt, hogy nem függeszti fel az eljárást, hanem az ügy érdemében dönt. Ezen eljárási lépést indokló határozatban rámutat arra, hogy az Alkotmány 70/K. §-a alapvető jogként biztosítja minden ember számára, hogy alapvető alkotmányos jogainak megsértése miatt keletkezett igényeit bíróság bírálja el. A bíró szerint az eljárás felfüggesztése és az annak kapcsán hónapokkal, évekkel később megszületendő alkotmánybírósági döntés nem valósítja meg a 70/K. §-ban foglalt ígéretet, amely szerint alapvető alkotmányos jogok sérelme esetén bíróság dönt. Bár az alperes ügyvédje felhívja a bíró figyelmét arra, hogy a bíróság veszélyes vizekre evez azzal, hogy az alkotmánybíróságról szóló törvény alkotmányosságának vizsgálatát is magára vállalja, bíránk hajthatatlan: úgy dönt, hogy felperes alkotmányos igényét az ő bírósága dönti el, még azon az áron is, hogy ennek során a magzati élet védelméről szóló hatályos törvénynek az alkotmányellenességéről is döntenie kell.
Mielőtt végső határozatát meghozná, kollégái és az alperesi oldal még egyszer rámutatnak arra, hogy honunkban eddig szinte példa nélkül álló döntésre készül. A felperes viszont az utolsó lehetőséget is kihasználva rövid beadványban rámutat arra, hogy ha az Alkotmány 70/K. §-a azt bízta a Magyar Köztársaság bíróságaira, hogy az alapvető alkotmányos jogok megsértése miatt keletkezett igények tárgyában döntsenek, akkor ez a hatáskör azt is magában foglalja, hogy a döntéshez szükséges körben a bíró az alkotmányt is értelmezheti. Egyszerűen nincs más személy (vagy testület), aki helyette, de a számára értelmezné az alkotmányt.
Végül az ügy érdemében a nagybajai bíróság azt a döntést hozza meg, hogy a felperes esetében az anya méltóságához és testi integritásához való alkotmányos alapjogát sérti az abortusztörvény. Felperesünk esetében a hipotetikus abortusztörvény alkotmányosan nem alkalmazható. Az abortusz tehát büntetés nélkül elvégezhető.
Gyakorta hangzik el, hogy a mai magyar alkotmányos rendben az alkotmány értelmezésére kizárólag az Alkotmánybíróság jogosult. Sorsszerű módon a dávodi leányanyát képviselő ügyvéd a megyei bírósághoz való fellebbezésében is azzal érvelt, hogy az Alkotmánybíróságon kívül más bíróság nem jogosult az alkotmány értelmezésére. Ezzel a véleménnyel kollégánk nem áll egyedül. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa 1992-ben arra a - meglepően téves - következtetésre jutott, hogy kizárólag az Alkotmánybíróság jogosult annak megállapítására, hogy egy adott anyagi jogi vagy eljárásjogi rendelkezés ellentétes-e az Alkotmánnyal. A Legfelsőbb Bíróság szerint az alkotmányértelmezési tevékenység a jogalkalmazás során nem végezhető el, mivel ezt az alkotmány nem teszi lehetővé. A Legfelsőbb Bíróság szerint az ezzel ellentétes álláspont nem pusztán az alkotmány rendelkezését sértené, hanem nagyfokú jogbizonytalanságot is eredményezne. A Legfelsőbb Bíróság 1992-es határozata szerint a jogbiztonság alappillére dőlne össze abban az esetben, ha minden bíróság a jogalkalmazási jogértelmezés során maga dönthetné el, hogy valamely jogszabályi rendelkezés ellentétese az alkotmánnyal.
Ha ez így lenne, akkor rendes bíróság az Alkotmány 70/K. §-a alapján bajosan járhatna el az alapvető jogok megsértésével kapcsolatos igények elbírálása során. A 70/K. § azt feltételezi ugyanis, hogy a bíróság jogosult az alkotmányt alkalmazni, és amennyiben alkalmazandó alkotmányos szabály értelmezésre szorul (vagyis az esetek döntő többségében), akkor ennek a bíróságnak kell az alkotmány szövegét értelmezni. Ha az alapjogi bíráskodást ugyanis komolyan vesszük, akkor elkerülhetetlen az alkotmány látható és láthatatlan oldalainak bírósági értelmezése és alkalmazása. De ennél még "rosszabb" a helyzet. Ha a bíró egyszer hozzáférkőzhet az alkotmányhoz, akkor nem csupán "alkalmaz és értelmez", hanem ezen felül szükségszerűen nem alkalmazza (hatályon kívül helyezi vagy csupán félreteszi) azt a törvényt vagy rendeletet, amely az alkotmánnyal ellentétben áll, valamint - horribile dictu - arra is vetemedik, hogy mérlegre tegye: két versengő alkotmányos alapjog közül az adott esetben melyik az erősebb. Feltétele-
- 84/85 -
zem, hogy a fentiek eretnek gondolatok a magyar joggyakorlat számára. Szeretném, ha ezen feltételezésem tévesnek bizonyulna, és bebizonyosodna, hogy az alábbi megjegyzéseim nyitott kapukat döngetnek.
Az Alkotmánybíróság valóban különbözik az igazságszolgáltatást végző bírói szervezettől. Az Alkotmánybíróság elsősorban a törvényben meghatározott hatásköre keretében többnyire absztrakt normakontrollt végez, amely az esetek többségében az alkotmány értelmezését kívánja meg. Az Alkotmánybíróság a törvény szerint ezen kívül is jogosult az alkotmány értelmezésére. Mindez azonban nem jelentheti azt, hogy az Alkotmánybíróság akár intellektuálisan, akár hatáskörét tekintve az alkotmány értelmezésének monopóliumával rendelkezne. Az alkotmány értelmezésére más szerv is jogosult: legfőképpen az a bírói szervezet, amely az Alkotmány 70/K. §-a szerint dönthet az alapvető jogok megsértése miatt keletkezett igényekről.
Számomra axióma, és a jogalkotásról szóló törvény ki is mondja, hogy a jogalkalmazás során a felsőbb szintű jogi normába ütköző jogszabályt nem kell alkalmazni. Ha tehát valamely kormányrendelet törvénybe ütközik, a bíró azt nem alkalmazza. Való igaz, hogy az alacsonyabb szintű normát csak az Alkotmánybíróság helyezheti hatályon kívül, de a felsőbb szintű normát sértő alacsonyabb jogszabály a bírói jogalkalmazás során félreteendő. Innen már pusztán egy kis ugrás kell ahhoz, hogy elismerjük: a bíróság nem köteles alkalmazni (más szóval: az ügyre történő alkalmazását tekintve alkotmányellenesnek minősítheti) azt a jogszabályt, amely az alkotmányba ütközik.
Természetesen nem tagadom, hogy a kiszámíthatóság és a jogbiztonság csorbát szenvedne, ha a bíróságok nap mint nap értelmeznék - feltűnően eltérő módon - az alkotmányt, és ennek következtében nap mint nap tennék félre a hatályos törvényi szabályozást. De az alapjogi bíráskodás esetében eddig nem ez történt, és nem is várható teljes anarchia. A jogegység ezen a téren is biztosítható. Eltúlzott és koncepcionálisan is téves a Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsának víziója, miszerint nem beszélhetnénk egységes jogról, jogbiztonságról, ha a bíróságok értelmezhetnék az alkotmányt. Joggal kérdezhetjük: miben különbözik a bírói jogalkalmazás során végzett jogértelmezés, ha annak tárgya az alkotmány és nem a Polgári törvénykönyv? Nézetem szerint semmiben. Márpedig feltételezem, hogy a Legfelsőbb Bíróság is axiómának tekinti azt a tételt, hogy ha valamely alacsonyabb szintű jogszabály ellentétes a Ptk.-val, azt a bírónak nem kell alkalmaznia. Az sem lehet vitás, hogy ha a Ptk. két jogintézménye, jogi előírása ellentétben áll vagy "versenyez" egymással, a bírói jogalkalmazásra tartozik az értelmezés, a versengő érdekek közti mérlegelés alapján meghozott döntés, és szükség esetén a jogegység megteremtése. Fontos tehát felismerni, hogy azáltal, hogy az alkotmánybíróságról szóló törvény lehetővé tette az Alkotmánybíróság számára a széles körű normakontrollt, az alkotmány még nem vált olyan kizárólagos médiummá, amelyet csak az Alkotmánybíróság értelmezhet.
Természetesen nem állítom azt, hogy a kialakult magyar alkotmányjogi struktúrában minden súrlódás és konfliktus nélkül működhetne az alapjogi bíráskodás. A súrlódás máris számos téren fennáll. Elsőként az alkotmánybíróságról szóló törvény alapján igénybe vehető alkotmányjogi panasz említendő meg, mert ez az intézmény kétségkívül azt sugallja, hogy akinek jogsérelme alkotmányellenes jogszabály alkalmazása folytán következett be, az végső jogorvoslatként az Alkotmánybíróságtól kérheti az alkotmányellenes jogszabály hatályon kívül helyezését. Eszerint az alkotmányjogi panasz jogorvoslat, amely egyéb jogorvoslati lehetőségek kimerítése után, illetve más jogorvoslati lehetőségek hiányában vehető igénybe. Az Alkotmánybíróság tehát a végső mentsvár.
Akik mereven elutasítják azt, hogy a rendes bíróságok hatáskörükön belül értelmezhetik és alkalmazhatják az alkotmányt, azok nyilván azt vallják, hogy a rendes bíróságok (beleértve a Legfelsőbb Bíróságot is) tétlenül kötelesek szemlélni az alkotmányellenes jogszabály alkalmazását, és ha már minden jogorvoslati út lezárult, az Alkotmánybíróság kezébe veszi az ügyet. Nem nehéz belátni, hogy ez nem igazán szerencsés megoldás. Emellett nem áll összhangban az Alkotmány 70/K. §-a alapján kilátásba helyezett alapjogi bíráskodással.
Az alapjogi bíráskodás problémái között meg kell említeni, hogy az alkotmányjogi panasz jelenlegi formájában nem jelent gyógyírt az alapjogi sérelmekre. Az Alkotmánybíróság Jánosi Antal apasági vélelmének ügyében [57/1991. (XI. 8.) ABh.] azzal szembesült, hogy a ténylegesen alkalmazott és megvalósuló jogszabály (az "élő jog") alkotmányosságát megkérdőjelező sikeres alkotmányjogi panasz esetében miként orvosolható a tényleges jogsérelem. Az Alkotmánybíróság 1991-ben úgy döntött, hogy - egyedüli komoly jogorvoslatként - jogában áll megsemmisítenie az alkotmányellenes jogszabályt alkalmazó jogerős bírói ítéletet. Erre a döntésre a Legfelsőbb Bíróság elnöke igen érzékenyen reagált, és hamarosan fegyverszünet köttetett az
- 85/86 -
Alkotmánybíróság és a Legfelsőbb Bíróság elnöke között. A fegyverszünet lényege az, hogy az Alkotmánybíróság a jövőben tartózkodni fog a jogerős bírói ítéletek megsemmisítésétől. Joggal kérdezhetjük akkor, hogy mi a gyakorlati értelme az alkotmányjogi panasznak.
Természetesen nem kell az alkotmányjogi panasz rögös útjáig eljutnia annak, akinek esetében az eljáró bíróság felfüggeszti az eljárását, és az Alkotmánybíróság eljárását kezdeményezi, mert az ügyben olyan jogszabályt kellene alkalmaznia, amelynek alkotmányossága körül komoly aggályok merülnek fel. Ez a szabály ismét csak azt sugallja, hogy rendes bíróság nem jogosult az alkotmány értelmezésére. Voltaképpen a sérelmet szenvedő félnek az eljárás felfüggesztéséhez van joga. Ez a jog abban áll, hogy az alkotmányt az ügyben eljáró bíró számára az alkotmány dolgában jártasabb alkotmánybírák értelmezzék. Az Alkotmány 70/K. §-ában rögzített bírói úthoz fűződő alkotmányos jog elismerése azonban nem kerülhető meg azzal, hogy a bíróságok az Alkotmánybíróság segítségével (annak irányítása alatt, és a felfüggesztett eljárások során kapott kollegiális instrukciók szerint) döntenek az alapvető jogok megsértésével kapcsolatban. Az Alkotmánybíróság gyámkodása ugyanis éppen a bírói hatalmi ág kezéből venné ki az alapjogi bíráskodást. Az Alkotmánybíróság nevével ellentétben nem bíróság. Amikor az alkotmány az alapjogok védelmét a bíróságokra bízta, akkor ebbe a körbe nem értette bele az Alkotmánybíróságot. A bírói védelem ugyanis nyilvánvalóan azt jelenti, hogy a kontradiktórius eljárás alkotmányos keretei között, a jogorvoslati fórumok kihasználása mellett szülessen meg a döntés. Ennek tükrében a felfüggesztett eljárás nem tekinthető kielégítő és az alkotmány szellemével összhangban álló megoldásnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az alkotmánybíróságról szóló törvény 38. §-ában szabályozott intézmény alkotmányellenes. Tisztában vagyok azzal, hogy ezek súlyos szavak, amelyeket nem illő kellő indok nélkül használni. Maradjunk tehát abban, hogy a felfüggesztett eljárás nincsen kielégítő szinkronban az alapjogok védelmét biztosító egyéb alkotmányos szabályokkal.
A bajai bíróság ítélete több szempontból sem megalapozott. Mindez azonban nem teheti kétségessé a bíróság azon alkotmányos jogát, hogy szükség esetén (ha az ügy az alkotmányra való hivatkozás nélkül nem dönthető el) alkalmazza és értelmezze az alkotmány rendelkezéseit. Az alapjogi bíráskodás szelleme már félig kibújt a palackból. A feladat nem az lenne, hogy - megkísérelve a lehetetlent - oda visszagyömöszöljük, hanem sokkal inkább az, hogy megteremtsük a szellem létezésének megfelelő kereteit. E teremtő munka során meg kell vizsgálni, hogy az Alkotmánybíróság absztrakt normakontrollja és a konkrét ügyekben végzett jogorvoslati funkciója miként biztosíthatja a rendes bíróságok által végzett alapjogi bíráskodás kielégítő összhangját. Az 1989 után kialakuló magyar demokrácia első tíz évében az Alkotmánybíróság általános normakontrollja lehetővé tette az alkotmányt jelentős módon sértő jogalkotás gyors és széles körű korrekcióját vagy megsemmisítését. A régi világ intézményeinek lebontása és az új társadalmi berendezkedés kialakítása során a normakontroll éles bárdja és kemény bunkója - többnyire - a jogállamiság kívánalmaival összhangban működött. A megszilárduló demokráciában azonban ennél jóval több alkotmányos dimenzióval bíró sérelmet kell elhárítani a jogalkotás és a jogalkalmazás során. Az alkotmányosságot helyreállító korrekció kifinomultabb sebészkésére és varázspálcájára lesz szükség a közeli jövőben. A bírói utat választó alapjogi bíráskodás - a történelmi előzmények és a jogi tradíciók különbsége ellenére - számos országban bevált. Ne legyünk kishitűek: bízzunk abban, hogy a józan és mértéktartó alapjogi bíráskodás Magyarországon is beválik. ■
Visszaugrás
