https://doi.org/10.59851/jk.80.01.1
A választottbírósági megállapodás főszerződéstől való függetlensége - önállósága (autonómiája) - a nemzetközi és tisztán belföldi választottbíráskodás egyik sarokköve. Melyek ennek az elvnek a rétegei és mi a kapcsolata az elvnek a választottbírói "Kompetenz-Kompetenz" elvével? Hogyan fejlődött ki az autonómia elve Németországban, Franciaországban és Angliában? Mik a magyar fejlődés sajátosságai és mennyire tudott gyökeret verni az elv a jelenlegi hazai bírói gyakorlatban? A fenti kérdéseken keresztül a tanulmány a választottbírósági megállapodás autonómiájának főbb kollíziós jogi és anyagi jogi következményeit, valamint az elv korlátait kísérli meg azonosítani a nemzetközi és hazai joggyakorlat bemutatásán keresztül.
Tárgyszavak: választottbírósági megállapodás, autonómia, választottbírói hatáskör, Kompetenz-Kompetenz, New York-i Egyezmény, UNCITRAL modelltörvény
The independence - autonomy - of the arbitration agreement from the main contract is one of the cornerstones of international and purely domestic arbitration. The article clarifies the layers of the principle and the relationship of the principle to the principle of arbitrator Kompetenz-Kompetenz. Along that, the development of the principle of autonomy in Europe's leading legal systems, namely Germany, France and England, is also discussed. The author explores the characteristics of the Hungarian development and the extent to which the principle has been able to take root in contemporary domestic judicial practice. Through the above issues, the study attempts to identify the main conflicts of law and substantive consequences of the autonomy of the arbitration agreement, as well as the limits of the principle by presenting international and domestic case-law.
Keywords: arbitration agreement, autonomy, KompetenzKompetenz, New York Agreement, UNCITRAL Model Act
Annak ellenére, hogy a választottbírósági megállapodásnak a főszerződéstől való függetlenségét - autonómiáját - a hazai joggyakorlat nemzetközi összehasonlításban is igen korán, már a 20. század első felében kimondta, az elv itthoni tételes jogi elismerésére csak meglehetősen későn, 1994-ben a választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvény (a továbbiakban: rVbt.) elfogadásakor, az UNCITRAL modelltörvény ("Modelltörvény")[1] közvetítésével került sor. Hazánk idén ünnepli a Modelltörvény recepciójának 30. évfordulóját, mely így egyúttal az autonómia elvének hazai tételes jogi "születésnapjaként" is felfogható. Ez apropót nyújt arra, hogy a választottbírósági megállapodás autonómiájának elvét történeti és nemzetközi kontextusban elemezzük, számot vetve a jelenkori hazai bírói gyakorlattal.
A választottbíráskodással foglalkozó szakirodalomnak már-már közhelyszerű megállapítása, hogy a választottbírósági megállapodás - csakúgy, mint maga a választottbíráskodás - kettős jogi természettel bíró jogintézmény. E kettősség legalább három dimenzióban vizsgálható.
Az első dimenzió a választottbírósági megállapodás anyagi jogi, illetve eljárásjogi kötődése. A választottbírósági megállapodás kapcsán beszélhetünk annak létrejöttéről, érvényességéről, illetve hatályáról, csakúgy, mint bármely más szerződés ugyanezen jellemzőiről. Ugyanakkor a választottbírósági megállapodás eljárásjogi hatásai - ti. az állami bírósági rendszer derogációja - tagadhatatlanul megkülönböztetik e megállapodást az egyéb polgári jogi szerződésektől. Ehhez hasonló eljárásjogi hatása a perelhetőség jogügyleti úton való kizárására irányuló szerződésnek van (pactum de non petendo), mely Szladits szerint a felek szerződési szabadsága alapján megengedett, de az alapul szol-
- 1/2 -
gáló anyagi jogi kötelmet már olyannyira legyöngíti, hogy az a jogi kötelezés határán mozog.[2]
A kettős jogi természet egy másik vetülete a választottbírósági szerződés eljárásjogi hatása, illetve a feleket terhelő jogok és kötelezettségek kapcsán ragadható meg. A francia jogirodalom a választottbírósági megállapodások pozitív hatását (effet positif) és negatív hatását (effet négatif) hangsúlyozza: a választottbíróság azzal ismeri el a pozitív hatást, hogy elfogadja a részére felajánlott, illetve átruházott hatáskört, a negatív hatást pedig az állami bíróságok ismerik el azzal, hogy hatáskörük hiányát állapítják meg, amennyiben olyan ügyben kezdeményeznek előttük jogvitát, mely a választottbírósági kikötés hatálya alá esik.[3] Az angolszász jogirodalom a fenti problémakört a felek számára biztosított jogok, illetve a feleket terhelő kötelezettségek szempontjából közelíti meg, mely szerint a pozitív kötelezettség alapján a felek jogvita esetén a kikötött fórum előtt kötelesek kezdeményezni az eljárást, a negatív kötelezettség alapján pedig a felek kötelesek tartózkodni attól, hogy jogvita esetén az állami bírósághoz forduljanak.[4]
Kevesebb szó esik a választottbírósági megállapodás kettős természetének egy harmadik vetületéről, mely a függőség-autonómia ellentétpár tengelyén érhető tetten. A választottbírósági megállapodások egyrészt "önállótlanok", mivel mindig valamilyen meghatározott vagy legalább meghatározható alapjogviszonyhoz kell kapcsolódniuk, melyből fakadó jogviták vonatkozásában kötik ki a felek a választottbírói jogvitarendezést. E függőség következménye a választottbírósági megállapodás meghatározottságának követelménye, mely alapján a felek nem köthetnek ki egymás között általában - minden jogviszonyukra kiterjedően - választottbíráskodást. Ugyanakkor annak érdekében, hogy a választottbírósági megállapodás funkcióját betölthesse, szükséges azt bizonyos értelemben függetleníteni az alapjogviszonytól - különösen az azt hordozó szerződéstől -, ellenkező esetben ugyanis az utóbbi érvénytelensége kihatna a választottbírósági megállapodásra is, aláásva annak hatékonyságát. A választottbírósági megállapodás ezen függetlenségét, önállóságát fejezi ki az autonómia elve.
A választottbírósági megállapodás főszerződéstől való önállóságának elvére több kifejezés is használatos a nemzetközi szakirodalomban. A francia jogirodalomban jellemzően az autonomie (önállóság) kifejezés terjedt el,[5] de van példa az indépendance (függetlenség) használatára,[6] továbbá használják a séparabilité (elkülöníthetőség) megjelölést is.[7] Audit-D'Avout az utóbbi kifejezést anyagi jogi kontextusban használja, elkülönítve a választottbírósági megállapodás kollíziós jogi önállóságára használt autonomie terminustól.[8] Az angolszász irodalom leginkább a separability (elkülöníthetőség) fogalmat említi, ezen belül egyes szerzők a separability doctrine kifejezést,[9] mások a separability presumption terminust használják.[10] Emellett az angol nyelvű irodalomban használatos még a severability (oszthatóság), a detachment (elválás) és az independence (függetlenség) kifejezés is.[11] Mayer szerint az autonómia kifejezés a realitásnál jobban függetleníti a választottbírósági szerződést a főszerződéstől emiatt az angolszász separability (oszthatóság) kifejezés alkalmazását javasolja.[12] A német irodalomban leginkább a Trennungsprinzip (elválasztás elve), valamint az Unabhängigkeit (függetlenség) kifejezés terjedt el.[13] A kortárs hazai irodalomban anyagi jogi kontextusban feltűnik az elválaszthatóság,[14] illetve a függetlenség elve,[15] de van példa - kollíziós és anyagi jogi értelemben - a separability kifejezés
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
