Jelen tanulmány központi témája az ügyvédi tevékenységhez kapcsolódó munkadíj megítélése a hagyatéki eljárások és a végrehajtási eljárások, mint polgári nemperes eljárásokban. A szerző a fent említett nemperes eljárásokat egymástól elkülönítve vizsgálja, azonban igyekszik közös kapcsolódási pontokat találni a kialakult bírói gyakorlatban. Bevezetésként az igazságszolgáltatási rendszer részét képező ügyvédség által kifejtett jogi képviseleti tevékenység jogszabályi háttérét ismerteti. Említésre kerül a Polgári Perrendtartás (2016. évi CXXX. törvény), mivel az ügyvédi munkadíj a perköltség részét képezi, valamint a bírósági eljárásban megállapítható ügyvédi költségekről szóló rendelet (32/2003. (VIII.22.) IM rendelet), az ügyvédi tevékenységről szóló 2017. évi LXXVIII. törvény ("Üttv.") és számos alacsonyabb szintű jogforrás, köztük az ügyvédi hivatás etikai szabályairól és elvárásairól szóló 6/2018. (III.26.) MÜK szabályzat ("Etikai Szabályzat") is.
A szerző álláspontja szerint azonban ezek a jogszabályok a nemperes eljárás során a gyakorlatban számos alkalommal nem érvényesülnek, kifejezetten a bírósági jogorvoslati szakaszban, hiszen az eljáró bíróság nem ismeri el a jogi képviselettel kifejtett tevékenységért járó ügyvédi munkadíjat. Ezekben az esetekben a fél a felmerült e tárgyú költségét saját maga köteles viselni, az nem áthárítható az ellenérdekű félre.
Az első fejezetben a szerző a közjegyző által lefolytatott hagyatéki eljárás során érvényesíthető ügyvédi munkadíj kérdését vizsgálja. Elsőként leszögezi, hogy az egyik leggyakoribb nemperes eljárásnak tekinthető hagyatéki eljárásban meghozott döntésekkel szembeni jogorvoslati eljárásban az érintett fél jogi képviselőjének munkadíj igényét kialakult másodfokú bírósági gyakorlat nem teljes egészében ismeri el.
A szerző idézi hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (továbbiakban: Hetv.) kommentárját, amely szerint az eljárás nem kontradiktórius jellegéből fakadóan a közjegyző az eljárási költség viselése tárgyában hozott rendelkezése nem marasztaló, hanem megállapító jellegű, így "az eljárás alanyait egymás
- 103/104 -
javára eljárási költség fizetésére kötelezni nem lehet, a hagyatéki eljárásban nincs "pernyertes" és "pervesztes." A szerző kiegészíti ezt azzal a gondolattal, hogy egy hagyatéki eljárásban is beszélhetünk nem azonos érdekpozícióban álló felekről, azaz ellenérdekű felekként jelenthetnek meg egyes szereplők, így az örökösként érdekeltek között lehet olyan érdekellentét, amely már közjegyző előtti eljárás első fokú szakaszában felmerülhet, például a közjegyző határozatával szembeni jogorvoslat, a fellebbezés előterjesztése alapján a másodfokú bírósági eljárásban. Attól eltekintve, hogy nem kontradiktórius eljárás keretében kerül sok a másodfokú bíróság döntésére sem, a benyújtott fellebbezésre észrevételeket tehet más örökösként érdekelt fél is. A végzés elleni fellebbezés és a fellebbezésre tett észrevétel jogi képviselő útján is előterjeszthető. Az így kifejtett jogi képviselet során pedig kérdésként merül fel, hogy ügyvédi munkadíj megtérítésére lehet-e kötelezni valamely hagyatéki eljárásban érdekelt, illetve örökösként érdekelt ellenérdekű felet. A szerző álláspontja szerint nem azonos szempontok szerint kell megítélni az elsőfokú és a másodfokú eljárás szabályait. Az elsőfokú eljárásban felmerülő költségeket a Hetv. 72. §-a egyértelműen meghatározza. A törvényi felsorolás az ügyvédi munkadíjat nem nevesíti. E hiányosságot a szerző indokolatlannak tartja, hiszen nincs összhangban a jogalkotói céllal, azonban megállapítja, hogy helyesnek tekinthető az a megközelítés, hogy a hagyatéki eljárásban érdekelt felek az igénybe vett jogi képviselők munkadíját más féllel szemben nem érvényesíthetik, hiszen a közjegyző jogvitát nem dönt el, kizárólag a hagyaték sorsát érintő, deklaratív döntést hoz. A közjegyzőnek a hagyatékátadó végzésben sem kell határoznia e tárgykörben. Ellentétes véleményt fogalmaz meg azonban a szerző a másodfokú eljárásban, vagyis abban az esetben, amennyiben a közjegyző végzése ellen fellebbezést nyújtottak be. A másodfokú eljárásban az érdekellentét nagyobb hangsúlyt kap, így megjelenik a bírói gyakorlatban a Pp. azon mögöttes szabályai, amely a pernyertesség, pervesztesség arányában történő perköltség viselésére vonatkozik.[1] A szerző kifejti, hogy ezzel ellentétes gyakorlat is megfigyelhető, hiszen a Fővárosi Törvényszék döntéseiben nem ismeri el - a kontradikció hiánya miatt - az ügyvédi munkadíj iránti igény törvényszék előtti másodfokú eljárásban való érvényesíthetőségét a nem az ügy érdemében hozott végzések elleni fellebbezések során.[2]
E törvényszéki gyakorlatot a szerző alapvetően téves jogértelmezésen alapuló következtetéseknek tekinti, főként alaptörvényi szinten garantált alapjogok sérelmére, valamint az ügyvédi költségekre vonatkozó jogszabályok rendelkezése miatt.
Végezetül a szerző de lege ferenda javaslatot tesz. Célszerűnek tartja, hogy a Hetv.-ben rögzítése kerüljön, hogy a közjegyző hagyatéki eljárásban hozott végzése elleni fellebbezési eljárásban a Pp. 83. §-a rendelkezései alkalmazásának
- 104/105 -
legyen helye, mind a Hetv. 109. §-a (1) bekezdésében, mind a Hetv. 110. §-a (2) és (2a) bekezdésében foglalt végzések elleni fellebbezés esetén.
A tanulmány második része a végrehajtási nemperes eljárást vizsgálja. A szerző rögzíti, hogy a végrehajtási eljárás szintén speciális nemperes eljárás, amelynek kapcsán ugyancsak felmerül a bírói gyakorlatban olyan esetkör, amikor az eljáró bíróságok nem teszik lehetővé, hogy az eljárás valamely alanya az őt képviselő ügyvéd ügyvédi munkadíját felszámíthassa az eljárás során és az eljárás másik alanyát bíróság nem marasztalja felmerült ügyvédi munkadíjban.
A bírósági végrehajtási eljárásban közreműködő jogi képviselőt is megilleti ugyanakkor díjazás a 12/1994. (IX.8.) IM rendeletben foglaltak ("IM rendelet") szerint.
A végrehajtást kérő részéről felmerülő és az adóst terhelő ügyvéd díjigény kétféle módon érvényesíthető: egyrészt az ügyvédi megbízási szerződésben (díjmegállapodás) foglalt összeg számítható fel, amely kapcsán a bíróság az ügyvédi díj összegét indokolt esetben mérsékelheti, ha az nem áll arányban a végrehajtási kérelemben foglaltakkal, tipikusan a főkövetelés összegével. Másrészt a díjmegállapodás hiányában a végrehajtást kérő az IM rendeletben meghatározott munkadíjat, illetve költségátalányt és készkiadást számíthat fel.
Az IM rendelet szabályozása kizárólag a végrehajtást kérő jogi képviseletét ellátó ügyvédet megillető díjra terjed ki. Az adós jogi képviseletét a végrehajtási nemperes eljárásban ellátó ügyvéd díjára a másodfokú bíróság előtt felmerült ügyvédi díjra nézve a 32/2003. (VIII.22.) IM rendelet az irányadó. A szerző szerint a leggyakrabban felmerülő a problémák a végrehajtást kérő jogi képviseletét ellátó képviselőnek a végrehajtás foganatosítása körében kifejtett tevékenysége alapján felszámított ügyvédi munkadíj bíróság általi megállapításával kapcsolatosan merülnek fel.
A tanulmány megállapításokat tartalmaz arra vonatkozóan, hogy végrehajtás elrendeléséért a díjmegállapodásokra alapítottan felszámított ügyvédi díj összegét a bíróság csak abban az esetben mérsékelheti, ha az nem áll arányban a végrehajtási ügyértékkel, ebben az esetben a bíróság a végrehajtási lapot a végrehajtási kérelemtől eltérően állítja ki. A bíróság tehát a szerző álláspontja szerint a díjmegállapodáson alapuló ügyvédi munkadíj érvényesítése során nem indulhat ki abból, hogy hivatkozott IM rendelet szerinti díjszabás szerint milyen mértékű díjazás járna a végrehajtást kérő jogi képviselőjének.
Zárásként a tanulmány összegzést tartalmaz a két polgári nemperes eljárás, a hagyatéki és a végrehajtási eljárás kapcsán a bemutatott az esetekből levonható következtetésekre az igényérvényesítő fél ügyvédi munkadíj iránti igényére vonatkozóan. Leszögezi, hogy a jogszabály-módosításra tett javaslatok az eljárások gyorsításához is hozzájárulhatnak. ■
JEGYZETEK
[1] Debreceni Törvényszék, 3.Pkf.21.212/2019/2. számú végzés.
[2] Fővárosi Törvényszék, 52.Pkf.637.058/2023/4. és 52.Pkf.630.855/2024/3. számú végzés.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD, közjegyző, Debrecen.
Visszaugrás
