Megrendelés

Lakatos István*: Az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa - vágyak és realitások (Fundamentum, 2007/1., 87-97. o.)

Absztrakt

"Az EU a legtöbb demokratikus berendezkedés? jogállammal együtt különös jelentőséget tulajdonított a tagság minőségileg magasabb szintű összetételének."

"A főtitkár jelentése már felhívta a tagállamokat a hitelét vesztett Emberi Jogok Bizottságának egy állandó, kisebb, magas szakmai alapokon szerveződő testülettel, az Emberi Jogi Tanáccsal való felváltására."

"A munkacsoportok munkájára, ahogy az EJT ülésszakainak tevékenységére, a fejlődő országok és az emberi jogok ügye mellett elkötelezett államok szembenállása jellemző."

A szerző a Külügyminisztérium Nemzetközi Szervezetek és Emberi Jogok Főosztályának munkatársa. A tanulmányban szereplő gondolatok és értékelések a szerző magánvéleményét tükrözik, nem tekinthetők a Magyar Külügyminisztérium hivatalos álláspontjának.

Az elmúlt évek során a nemzetközi közösség legtöbb szereplője egyetértett abban, hogy az 1946-ban létrehozott Emberi Jogok Bizottsága (EJB) súlyos reformokra szorul, mivel a testület egyre kevésbé tudja betölteni szerepét a világszervezet legfontosabb emberi jogi fórumaként. Természetesen a nyugati demokráciák egészen másban látták a hibák forrását, mint a fejlődő világ hangadó országai, élükön Kubával, Pakisztánnal, Algériával, Iránnal és Egyiptommal. Ez az írás kísérletet tesz annak áttekintésére, hogy a különböző országcsoportok emberi jogi prioritásai miként jelentek meg az Emberi Jogi Tanács (EJT) felállításáról rendelkező 60/251. számú közgyűlési határozatban.

Az Emberi Jogok Bizottsága

Mindenekelőtt érdemes röviden szólni a jogelőd testület, az Emberi Jogok Bizottsága által elért eredményekről, amelyek az EJT működésének jelenlegi alapjait is képezik. Az EJB-t az ENSZ Gazdasági, Szociális és Kulturális Tanácsa (ECOSOC) - élve az ENSZ alapokmányának 68. cikkében[1] foglalt felhatalmazással - alapította 1946-ban. Hatvanéves működése alatt komoly eredményeket tudott felmutatni a nemzetközi emberi jogi normák kialakítása,[2] fejlesztése és védelme területén. Az ENSZ e legfontosabb emberi jogi fórumán a hidegháború, valamint a nemzeti szuverenitás akkori primátusa ellenére is sikerült elérni a hatvanas évek második felétől egyes jogsértő államok néven nevezését (Izrael, Dél-Afrika), valamint az egyéni panaszmechanizmusok bevezetésével azt, hogy az egyének is a nemzetközi jog alanyaivá váljanak. Az ECOSOC 1967-ben elfogadott 1235-ös, valamint 1970-ben elfogadott 1503-as határozata lehetővé tette, hogy a bizottság súlyos emberjogsértésekkel a maguk konkrétságában, ne csak elvi síkon foglalkozhasson.

A testület hosszú évek munkájának eredményeként a civil társadalom legfontosabb emberi jogi fórumává vált, lehetővé téve nemzetközi és nemzeti emberi jogi NGO-k százainak, hogy felhívják a nemzetközi közösség figyelmét a világban előforduló súlyos jogtiprásokra, jogsértésekre. A nem kormányzati szervezetek képviselői az ENSZ egyetlen fórumán sem tudták olyan szabadon kifejteni álláspontjukat, mint az EJB-n, sok esetben álláspontjuk megváltoztatására is kényszerítve egyes kormányokat.

A tagállamok az emberi jogok nemzetközi szinten való előmozdítása és védelme érdekében egy rendkívül bonyolult, kifinomult emberi jogi rendszert hoztak létre a bizottság keretei között. Az EJB munkájának fő információs bázisát az úgynevezett különleges eljárások/mechanizmusok által készített jelentések alkották. A mechanizmusok között - amelyeket az EJT is átvett - találhatunk munkacsoportokat, valamint egyes országok emberi jogi helyzetével, továbbá tematikus kérdésekkel foglalkozó különmegbízottakat és független szakértőket is. Fontos szerepet tölt be az ENSZ emberi jogi rendszerén belül az úgynevezett 1503-as, bizalmas eljárás, melynek keretében azokkal az országokkal foglalkoznak - konkrét emberi jogi panaszok alapján -, amelyekben a jelentések és a különböző beadványok tanúsága szerint nagy számban, szisztematikusan fordulnak elő az emberi jogokat sértő esetek.[3] A legsúlyosabb ügyekkel azonban már nyilvános eljárás keretében foglalkozott az EJB a 1235-ös ECOSOC-határozat értelmében.

A bizottság napirendje évről évre szélesebb körű lett, és 2006-ban már az emberi jogok teljes katalógusát átfogta.[4] A testület üléseit ennek megfelelően minden évben fokozott várakozás előzte meg, és azokra az utolsó években már közel négyezer küldött - köztük közel kétezer NGO-képviselő - akkreditáltatta magát. Az EJB ülésszakaira azonban sajnos egyre átpolitizáltabb légkörben került sor, szin-

- 87/88 -

te lehetetlenné téve az érdemi párbeszédet, és nyilvánvalóvá vált, hogy az emberi jogok védelmének örve alatt számos ország a saját politikai napirendjét kívánta megvalósítani.

A nyugati demokráciák ennek megfelelően a progresszívebb nemzetközi emberi jogi szervezetekkel karöltve szorgalmazták a világszervezet emberi jogi rendszerének megerősítését, amelynek egyik fő formája természetszerűen a bizottság átalakítása lett volna. Új testület létrehozásában az első időszakban szinte senki nem gondolkodott, mivel mindenki úgy vélte, hogy az elbukna a fejlődő világ ellenállásán, amelynek hangadó országai nem voltak érdekeltek a nemzetközi emberi jogi monitoring rendszer erősítésében.

Az Emberi Jogi Tanáccsal kapcsolatos elképzelések

Ebben a helyzetben fogalmazódtak meg 2004-ben Walter Kalin svájci jogászprofesszor elképzelései[5] az Emberi Jogok Bizottságának felváltását szolgáló Emberi Jogi Tanácsról. A javaslatokat az Európai Unió tagállamainak többsége kezdetben meglehetős szkepszissel fogadta, svájci fantáziálásnak tekintve az új testület felállításával kapcsolatos gondolatokat. Egy éven belül azonban gyökeres fordulat állt be, főleg annak hatására, hogy az EJB működése egyre diszfunkcionálisabbá vált, és egy idő után a többség már azon az állásponton volt, hogy a bizottság már nem reformálható meg, és csak egy új testület adhat reményt a tiszta lappal való újrakezdésre. Ennek az elképzelésnek a megvalósításához a nyugati demokráciáknak rövid időn belül számos szövetségese akadt a mérsékelt latin-amerikai és ázsiai országok körében.

Az Európai Unió prioritásai

Az unió tagállamainak kiindulási pontja természetesen az volt, hogy az új testület semmi esetre sem lehet rosszabb elődjénél, vagyis meg kell tartania az EJB vívmányait - pontosabban azokat az eredményeket, amelyek számukra értéket képviseltek. Ezek közül az egyik legfontosabb - és a fejlődő világ számára a legkevésbé elfogadható - az országhelyzettel foglalkozó határozatok beterjesztésének gyakorlata volt. Ennek keretében a bizottság minden évben öt-tíz határozatot fogadott el - többségében szavazással és nem konszenzussal - azokra az országokra vonatkozóan, ahol a legrosszabbnak ítélték az emberi jogok helyzetét. Ezek mind fejlődő országok, Izrael, Csecsenföld-Oroszország, valamint a Belorusz Köztársaság kivételével. Így a fejlődő világ az országhatározatok gyakorlatát a nyugati világ diszkriminatív eljárásának tartotta, hiszen a határozatokat kivétel nélkül fejlett országok (Európai Unió, USA, Kanada, Japán) terjesztették be. Ennek ellensúlyozása ugyan az elmúlt években történtek próbálkozások Kuba, Irán és a Belorusz Köztársaság részéről (az Egyesült Államok, valamint Kanada emberi jogi gyakorlatával kapcsolatban terjesztettek be határozati javaslatokat), de ezek nem vezettek komoly eredményre.

Ezzel összefüggésben az unió természetesen ragaszkodott az úgynevezett különleges eljárások fenntartásához is, vagyis az országhelyzettel és a tematikus kérdésekkel foglalkozó különmegbízotti, munkacsoporti, független szakértői mandátumok fenntartásához.

Az EU az EJB másik fontos vívmányának tartotta a nem kormányzati szervezetek (NGO-k) szabad megszólalási lehetőségét, amelynek köszönhetően felkészült és agilis NGO-k számos olyan jogsértésre mutattak rá, amelyek az állami szereplők előtt sem voltak mindig ismertek vagy politikai okok miatt senki nem szeretett volna róluk beszélni. Ez természetesen sokszor hozott kellemetlen helyzetbe egyes államokat, amelyek mindent megtettek volna azért, hogy az adott civil szervezet ne kapjon felszólalási lehetőséget vagy meglévő akkreditációját elvegyék tőle. Ennek eredményeként az elmúlt években az ENSZ NGO Bizottsága lett a világszervezet egyik legátpolitizáltabb testülete, ahol késhegyre menő viták zajlottak egyes NGO-k ECOSOC konzultatív státuszával kapcsolatban. Az unió tagállamai számára - országaik civil társadalmának élénksége és aktivitása miatt is - az NGO-k szabad véleménynyilvánításának biztosítása kulcskérdés volt a világszervezet e legfontosabb emberi jogi fórumán, különös tekintettel arra, hogy az ENSZ másik emberi jogi fórumán, a Közgyűlés III. Bizottságában a civil szervezetek csak sokkal korlátozottabban tudták kifejteni álláspontjukat.

Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy az EU az EJB valamennyi meglévő jogosítványát meg kívánta tartani, az emberi jogi rendszer egyes területeken szükséges reformjával, fejlesztésével vagy megerősítésével kiegészítve. Ebbe a körbe tartozott a felállítandó testület státusza a világszervezeten belül. Az EJB ugyanis annak ellenére, hogy az ENSZ alapokmányában is számos utalás történik az emberi jogok jelentőségére, valamint a világszervezet egyik legfontosabb tevékenységi területének tekinthető az emberi jogok nemzetközi védelme, alapításakor nem vált az ENSZ egyik fő szervévé a BT-vel, a Közgyűléssel vagy az ECOSOC-kal együtt. Az EJB azáltal, hogy a Gazdasági és Szociális Tanács egyik

- 88/89 -

funkcionális bizottsága lett, minden évben jelentésben kellett beszámolnia az ECOSOC-nak tevékenységéről, és pénzügyi kihatásokkal is járó döntéseit a különben jóval kisebb fajsúlyú Tanáccsal kellett jóváhagyatnia. Mindezek következtében a nyugati demokráciák egyik fő célja a bizottság jogutód testülete státuszának megemelése volt. Ideális esetben azt szerették volna elérni, hogy az EJT a világszervezet egyik fő szervévé váljon, de kompromisszumos megoldásként el tudták fogadni, hogy a Tanács az ECO-SOC helyett a Közgyűlés alárendeltségébe kerüljön át, mindamellett nyitva hagyva felülvizsgálat lehetőségét.

Az unió viszonylag rugalmasan viszonyult a felállítandó testület méreteihez. Eleinte szinte valamennyi EU-tagállam az univerzális tagság mellett érvelt, úgy vélve, hogy egy ilyen fontos emberi jogi testületnek minden ENSZ-tagállam részese kell legyen, kifejezve ezzel is az emberi jogok univerzalitását és fontosságát. Hazánkhoz hasonlóan ekkor még kevés tagállam vélte úgy, hogy az EJT esetében is meg kellene tartani a limitált tagságot, mivel a világszervezetnek jelenleg már van egy univerzális tagságú emberi jogi fóruma, nevezetesen a Közgyűlés III. Bizottsága. Rövid időn belül végül ez az álláspont lett a meghatározó: az unió ekkor már úgy vélte, a hatékonyabb munkavégzés érdekében a felállítandó tanácsnak legfeljebb az EJB-hez hasonló méretűnek (53 tag) vagy annál némileg kisebbnek kellene lennie.

Ezzel összefüggésben azonban az EU a legtöbb demokratikus berendezkedésű jogállammal együtt különös jelentőséget tulajdonított a tagság minőségileg magasabb szintű összetételének, mivel az elmúlt évek során nyilvánvalóvá vált, hogy a bizottság diszfunkcionális működése elsősorban a testület rendkívül rossz összetételére vezethető vissza. A jogsértő államok ugyanis korán felismerték, hogy álláspontjuk védelmére a legalkalmasabb eszközt az EJB-tagság jelenti, mivel ebben az esetben szavazhatnak is az őket elítélni kívánó határozati javaslatokkal szemben. Ennek eredményeként a jogsértő rezsimek mindent megtettek a bizottságba való bekerülés érdekében, és természetesen előszeretettel támogatták a hozzájuk hasonló emberi jogi "teljesítménnyel" rendelkező kormányok jelölését. A másik oldalról viszont a nyugati demokráciáknak nem sikerült mobilizálniuk a fejlődő világ mérsékeltebb országait az EJB-tagság megpályázása érdekében. Ez a tendencia az évek során odáig vezetett, hogy a bizottság tagságának legalább egyharmada a súlyosan jogsértő országok közül került ki, rendkívül megnehezítve az egyes országok emberi jogi gyakorlatát elítélni kívánó határozati javaslatok elfogadását.

A tagság minőségi javítása érdekében fogalmazódott meg az úgynevezett tiszta lap gyakorlatának elvetése, amelynek értelmében az egyes regionális csoportoknak a Tanácsba történő választások során mindig több jelöltet kellene állítaniuk, mint ahány hellyel rendelkeznek a testületben. A "tiszta lap" rendszere tette eddig lehetővé ugyanis Kuba szinte folyamatos tagságát a bizottságban, mivel a Latin-Amerikai és Karibi Országok Regionális Csoportja (GRULAC) általában pontosan annyi jelöltet állított az EJB-választások során, ahány helyet megszerezhetett egy adott évben, és így értelemszerűen valamennyi ország szavazás nélkül bekerült a testületbe. Több jelölt inkább csak a Nyugat-európai és Egyéb Országok Regionális Csoportjában (WEOG), valamint a Kelet-európai Regionális Csoportban fordult elő. Az unió elképzelése szerint minden regionális csoportnak több jelöltet kellene állítania a választások során, sőt az is felmerült, hogy egyes helyek átkerülhetnének az egyik csoporttól a másikhoz, ha az nem állítana több jelöltet, mint ahány hellyel rendelkezik.

A fentiekkel szoros összefüggésben jelentkezett a szavazás módjának kérdése. A nyugati országok általában azon az állásponton voltak, hogy a Biztonsági Tanácshoz hasonlóan az Emberi Jogi Tanács tagjait is a Közgyűlés válassza meg kétharmados többséggel, mivel így - elképzelésük szerint - kiszűrhetők lennének a nemzetközi közösség diktatórikus és jogsértő kormányai. Ehhez kapcsolódva fogalmazódott meg az a javaslat, hogy a jelölt országoknak önkéntes emberi jogi kötelezettségvállalásokat kellene tenniük, amelyek végrehajtásáról EJT-tagságuk leteltével beszámolhatnának a nemzetközi közösség előtt.

Az unió számára az EJB működésével kapcsolatban az egyik legfőbb problémát az jelentette, hogy mivel a testületnek évente csak egy hathetes ülésszaka volt, sokszor nem tudott érdemben reagálni súlyos emberi jogi válsághelyzetekre, mivel a rendkívüli ülésszakok összehívásához a bizottság tagjai több mint felének támogatására volt szükség. E helyzet kiküszöbölése érdekében javasolta azt az EU, hogy az EJT, szemben a bizottsággal, állandó testület legyen, amely szinte az egész évben folyamatosan ülésezik. E javaslat rendkívül kedvezőtlen fogadtatása hatására az EU annyiban módosította álláspontját, hogy az EJT a korábbi hat hétnél jóval hosszabb időtartamban (tíztizennégy hét) és évente többször ülésezzen, vala-

- 89/90 -

mint már a tagállamok egyharmada is összehívhasson rendkívüli ülésszakot súlyos válságok idején.

Az Emberi Jogok Bizottságának felváltását szolgáló testület kapcsán egyetlenegy, tartalmában is igazi nóvumot hozó javaslat fogalmazódott meg, nevezetesen az általános és rendszeres emberi jogi felülvizsgálati eljárásra vonatkozó elképzelés. Ennek keretében valamennyi ENSZ-tagállamnak - és nem csak a kötelező érvényű emberi jogi egyezmények részes államainak - időről időre át kellene esnie egy minden ország esetében hasonló kritériumok alapján sorra kerülő, nem túl bonyolult, minimális előzetes jelentési kötelezettséggel járó emberi jogi vizsgálaton. Rövid időn belül világossá vált, hogy ez a monitoring rendszer lehet a világszervezet emberi jogi rendszere megújulásának záloga.

Az amerikai út

Az Európai Unió fentiekben felvázolt prioritásait a többi fejlett demokrácia is elfogadta kisebb hangsúlybeli eltérésekkel. Egyes kérdésekben markánsan különböző álláspontot csak az amerikai delegáció képviselt. Washington számára a testület számára kedvező összetételének biztosítása jelentette az egyik legfontosabb célt. Ennek érdekében az Egyesült Államok a kétharmados választási többséghez a végsőkig ragaszkodott, akkor is, amikor már egyedül maradt ezzel az állásponttal. Hasonlóan hajthatatlanok voltak a tagsági kritériumok kérdésében. Elképzelésük szerint minden jelöltnek rendelkeznie kellene saját regionális csoportja többségének magas, lehetőség szerint külügyminiszteri szintű támogató levelével. (Ez a javaslat nyilvánvalóan a kubai jelöltség kizárását szolgálta volna.) A Biztonsági Tanács szankciói sújtotta országokat Washington szintén ki kívánta zárni a jelöltségből. Ezeket az elképzeléseket az USA európai partnerei sem tartották kivitelezhetőnek, nem beszélve a fejlődő országokról, amelyek számára teljességgel elfogadhatatlanok voltak. A markáns amerikai álláspont másik sarkalatos elemét jelentette a tanács méretére vonatkozó javaslat, amely harminc tagban maximálta volta a testület nagyságát a hatékonyság érdekében. Ez a méret még az európaiak számára is kicsinek tűnt, mivel az unió kisebb tagállamai nem szívesen fogadták volna el egy ilyen exkluzív testület gondolatát, hiszen ez tagsági esélyeiket a minimálisra csökkentette volna.

A latin-amerikai országok nézetei

A mérsékelt latin-amerikai államok szinte minden kérdésben támogatták az Európai Unió álláspontját. Sajátos kezdeményezésként Brazília megfogalmazta egy globális emberi jogi jelentés gondolatát, amelyet az Emberi Jogi Főbiztos Hivatala állíthatna össze, és egyfajta adatbázisul szolgálna a létrehozandó általános emberi jogi felülvizsgálati eljáráshoz (UPR). Ez a javaslat azonban Latin-Amerikán kívül nem talált sok támogatóra, így egy idő múlva lekerült a napirendről. Latin-amerikai specifikumként kisebb karibi és latin államok javasolták, hogy a tanács székhelye Genf helyett kerüljön át New Yorkba. Ez azonban - a tanács ügyében rendkívül aktív és kezdeményező svájci diplomácia eredményeként is - hamar kikerült a megvitatandó nyitott kérdések közül. A regionális csoportból csak Kuba és Venezuela képviselt markánsan eltérő álláspontot, a fejlődő világ néhány hangadó államához hasonlóan.

A fejlődő világ "hasonlóan gondolkodó" országainak álláspontja

A fejlődő világ emberi jogi kérdésekben igen aktív és általában nem túl progresszív emberi jogi politikát folytató országai, az úgynevezett hasonlóan gondolkodók csoportja (like-minded group, LMG) - többek között Pakisztán, Kuba, Venezuela, Irán, Banglades, Algéria, Egyiptom, Malajzia, Szudán, Zimbabwe - a tárgyalások kezdetekor a leghevesebben ellenzett egy lehetséges új emberi jogi testületre vonatkozó minden elképzelést. Egy idő után azonban, belátva, hogy egy esetleges szavazás során már kisebbségbe kerülne - az európai, a latin-amerikai, valamint az ázsiai és afrikai mérsékelt országok koalíciója eredményeként -, a tanácsot elutasító álláspontját feladva megpróbált a reform élére állni néhány kérdésben. Ezek természetesen azok voltak, amelyek a bizottság legnagyobb vívmányait jelentették és a legnagyobb veszélyt hordozták nemzeti szuverenitásukra nézve.

Ezen országok vitathatatlanul első számú prioritását az országhelyzettel foglalkozó eljárások és határozatok megszüntetése jelentette. Ennek érdekében a világszervezet minden emberi jogi fórumán már évek óta kiemelték, hogy ezek a nyugati világ diszkriminatív politikájának eszközei, amelyek a fejlődő világ számukra nem rokonszenves országainak megbélyegzését célozzák. A tanács felállítását tehát az LMG a kezdetektől fogva összekötötte az EJB emberi jogi mechanizmusainak reformjával, valójában gyengítésével. A csoport álláspontját osztotta ebben a kérdésben Kína és Oroszország is, saját korábbi érintettségük okán szintén hevesen követelve az országhelyzettel foglalkozó határozatok és mandátumok eltörlését.

A csoport nyíltan ellenezte a tanács állandó jellegét, amely nyilvánvalóan a világszervezet emberi jogi

- 90/91 -

rendszerének erősödését jelentené. Úgy vélték, hogy a bizottság rendelkezésére álló hathetes ülésszak elegendő lenne a tanács számára is, és természetesen nem támogatták az évenkénti több ülésszakra vonatkozó elképzelést sem. A leendő testület nagyságát tekintve azon az állásponton voltak, hogy vagy akkora legyen, mint az EJB, vagy annál nagyobb, mivel a fejlődő világ szegény országai - lobbizás hiányában - nem tudnának bekerülni. Ebben a kérdésben rendkívül tehetségesen tudták a saját javukra fordítani azt a helyzetet, hogy a tagállamok többsége az EJB-nél valamivel kisebb testület mellett foglalt állást. Elfogadva a többség akaratát, kérték, hogy az új, negyvenhét tagú tanácsban a jelenlegi regionális arányokhoz igazítsák az egyes regionális csoportokat megillető helyek számát. Az EJB-ben ugyanis a nyugati csoport (WEOG) és a latin-amerikai csoport (GRULAC) jelentősen felülreprezentált volt, míg az ázsiai és a kelet-európai lakossága számarányánál kevesebb hellyel rendelkezett. Az új elosztás miatt a fejlődő országok az EJB-hez képest is nagyobb dominanciára tettek szert az EJT-ben. A dolog pikantériáját az jelenti, hogy az európai országok, ha nem ragaszkodtak volna a kisebb testülethez, hanem az EJB méretét kívánták volna megtartani a tanács esetében is, minden valószínűség szerint el tudták volna kerülni a regionális csoportoknak járó helyek újraosztását.

Sajátos módon a rendkívüli ülésszakok összehívásának megkönnyítésére vonatkozó javaslatot nem ellenezte az LMG, de ez az EJT eddigi ülésszakainak tükrében nem is meglepő. A csoport megpróbálta elérni viszont, hogy az NGO-k megszólalási lehetőségei beszűküljenek azáltal, hogy az EJT a Közgyűlés alá kerül, amelynek eljárási szabályzata megszorítóbb jellegű, mint az ECOSOC-é.

A csoport országai a leghatározottabban elleneztek a tagsági kritériumokra vonatkozó minden elképzelést, valamint nem voltak hajlandók elfogadni a kétharmados szavazási küszöbbel kapcsolatos javaslatokat sem. Az önkéntes emberi jogi felajánlásokra irányuló meglehetősen naiv elképzelést végül elfogadták, mivel már ekkor tudták, az csak diplomáciai rutin kérdése, hogy milyen módon fogalmazzanak meg több oldalon keresztül semmitmondó, nem számon kérhető, ám rendkívül jól hangzó felajánlásokat az emberi jogok fejlesztése és védelme területén.

Az általános felülvizsgálati eljárással kapcsolatban a kezdetektől fogva komoly fenntartásaik voltak a csoport tagjainak, mivel ennek alapján azon országok emberi jogi gyakorlatát is áttekinti a tanács vagy annak egy erre a célra létrehozott testülete, amelyek nem részesei semmiféle jogilag kötelező érvényű emberi jogi egyezménynek. A felülvizsgálati eljárást végül el kellett fogadniuk, és most megpróbálják elérni, hogy az a lehető legformálisabb, konszenzusos - nem többségi - döntéshozatalon alapuló eljárás legyen, valódi következmények nélkül.

Az EJT felállításáról rendelkező közgyűlési határozat elfogadásáig vezető út

Az Emberi Jogi Tanáccsal hivatalos formában először a Kofi Annan ENSZ-főtitkár által kinevezett úgynevezett magas szintű testület (High Level Panel on Threats, Challenges and Change) 2004 decemberében A more secure world: our shared responsibility[6] címmel nyilvánosságra hozott jelentésében találkozhatunk. A dokumentum az EJB-vel kapcsolatban megállapította, hogy az már nem tudja hatékonyan betölteni feladatát: hitelességét aláásták az ülésein folytatott gyakori politikai csatározások, valamint az a tény, hogy tagjai közül mandátumukat sokan nem az emberi jogok nemzetközi védelmének és előmozdításának fejlesztésére, sokkal inkább a saját országukban előforduló esetleges jogsértések elkendőzésére használják fel. A testület legradikálisabb javaslata a tagság univerzálissá tételére irányult, de már felvetette egy későbbi önálló fő szerv, az Emberi Jogi Tanács megalakításának lehetőségét is. A jelentés arra is felhívta a tagállamok figyelmét, hogy az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalának költségvetési helyzetén mindenképpen javítani kell, különös tekintettel arra az ellentmondásra, hogy bár az emberi jogok védelme és előmozdítása az ENSZ egyik alapvető célja, erre a területre csupán a világszervezet költségvetésének alig 1,8%-a jut. A jelentés szorgalmazta továbbá a hivatalnak a Biztonsági Tanáccsal való szorosabb együttműködését is.

Kofi Annan főtitkár 2005. március 21-én kiadott jelentésében (In larger freedom: towards development, security and human rights for all[7]) megismétli a magas szintű testületnek az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalára vonatkozó javaslatait, és felszólítja a főbiztost, hogy hatvan napon belül dolgozza ki akciótervét. A főtitkár jelentése már felhívta a tagállamokat a hitelét vesztett Emberi Jogok Bizottságának egy állandó, kisebb, magas szakmai alapokon szerveződő

- 91/92 -

testülettel, az Emberi Jogi Tanáccsal való felváltására. A főtitkári javaslat a tagállamok hatáskörébe utalta annak eldöntését, hogy a leendő tanácsot önálló fő szervként vagy a Közgyűlés alá tartozó testület formájában kívánják-e létrehozni, ám mindkét esetben leszögezte annak szükségességét, hogy a tagokat a Közgyűlés kétharmados többséggel válassza meg.

A főtitkár által kért akciótervben[8] Louise Arbour emberi jogi főbiztos - a főtitkári jelentés alapján - javaslatot tett egy általános felülvizsgálati eljárás megindítására. Ennek keretében valamennyi ország - és nem csak az emberi jogi egyezmények részes államai - vonatkozásában sor kerülne az emberi jogi kötelezettségek ellenőrzésére. Álláspontja szerint erre a felállítandó tanács keretei között kerülne sor, egyúttal a testület hitelességét is növelve. Az itt vizsgálandó emberi jogi kötelezettségek egyebek mellett az ENSZ alapokmányán, az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatán, valamint a különböző emberi jogi testületek jelentésein és önkéntes emberi jogi vállalásokon alapulnának. A javaslat egyik indoka, hogy ezáltal olyan egységes ellenőrző rendszer jönne létre, amely lehetővé tenné valamennyi tagállam azonos feltételek melletti vizsgálatát. A javaslatot azonban nem fogadta osztatlan lelkesedés sem a fejlődő országok, de még az EU-tagállamok körében sem.

Az ENSZ Közgyűlés 59. ülésszakának elnöke, a gaboni Jean Ping a tagállamokkal történő konzultációk alapján három záródokumentum-tervezetet készített.

Az első, 2006 június elején napvilágot látott változat (Ping 1) javasolja egy genfi központtal működő állandó Emberi Jogi Tanács felállítását, amely a Közgyűlés alárendelt szerveként működne azzal, hogy később maga a Közgyűlés dönthetne a tanács fő szervvé átalakításáról. Tagjait a Közgyűlés választaná közvetlenül, kétharmados többséggel, az arányos földrajzi képviselet alapján, méreteiben pedig az EJB-hez hasonló lenne, megtartva annak értékeit (különleges eljárások, az országhatározatok elfogadásának lehetősége, NGO-k részvétele).

A 2006 augusztus elején megjelent második változatnak (Ping 2) az Emberi Jogi Tanács felállításával foglalkozó része még megőrizte eredeti szerkezetét. A tagság kritériumrendszerének tervében új tartalmi elem jelent meg: a tanácsba beválasztott országoknak vállalniuk kell, hogy az emberi jogok tiszteletben tartása, védelme és érvényesülésük előmozdítása során a legmagasabb standardoknak megfelelően járnak el. A tervezet e kötelezettség megszegésére vonatkozóan nem tartalmazott jogkövetkezményeket.

A 2006 augusztus végén kiadott harmadik záródokumentum-tervezet (Ping 3) felszólította a Közgyűlést, hogy 2005. december 31-ig dolgozza ki az Emberi Jogi Tanácsra vonatkozó részletes szabályozást, majd öt év múlva vizsgálja felül, hogy az továbbra is a Közgyűlés alá tartozzon-e vagy az ENSZ önálló fő szerveként működjön tovább. Leszögezte, hogy az átfogó felülvizsgálati eljárásnak nem szabad átfedésben lennie az egyezmények alapján felállított szervek munkájával. A tanács tagjait (harminc-ötven állam) a Közgyűlés választaná kétharmados többséggel, az arányos földrajzi képviselet elvét tiszteletben tartva, mandátumuk ideje alatt emberi jogi értékelésükre is sort kerítve.

A 2005. szeptember 14-16. között New Yorkban megrendezett állam- és kormányfői csúcstalálkozón elfogadott záródokumentum[9] - az előzetes egyeztetések során körvonalazódott véleménykülönbségek miatt - csak deklaratív szinten tartalmazta a tagállamoknak azt az elképzelését, amely szerint az Emberi Jogok Bizottságát egy állandó testület, az Emberi Jogi Tanács váltaná fel, és felhatalmazta a Közgyűlés elnökét, hogy a 60. ülésszak alatt dolgozza ki az Emberi Jogi Tanács feladataira, eljárásrendjére és munkamódszereire vonatkozó konkrét intézkedéseket.

Az ENSZ Közgyűlés határozata az EJT felállításáról

Hosszas vitákat és többszöri halasztást követően az ENSZ Közgyűlés 2006. március 15-én 170 igen, 4 nem (Egyesült Államok, Izrael, Palau, Marshall-szigetek) és 3 tartózkodás (Irán, Venezuela, Belorusz Köztársaság) mellett elfogadta az Emberi Jogi Tanács felállításáról rendelkező határozatot.[10]

Az emberi jogok ügyét prioritásként kezelő demokráciák sikereként értékelhető, hogy az elfogadott határozat számos tekintetben épít a bizottság hatvan évének vívmányaira és megtartja annak az emberi jogok védelmét segítő mechanizmusait (NGO-k részvétele, országhelyzet-határozatok elfogadásának lehetősége, különleges eljárások megtartása). Sikerült elfogadtatni az általános emberi jogi felülvizsgálati eljárás intézményét, amelynek részletszabályait azonban a tanácsnak kell kidolgoznia. A genfi központú, negyvenhét tagú tanács az ECOSOC helyett immár a Közgyűlés alá rendelt szerv (a státusz felülvizsgálatára a tagállamoknak öt éven belül van lehetőségük), amely évente legalább három alkalommal, összesen legalább tíz hetet ülésezik. A tanács tagjainak egyharmada kezdeményezheti - a korábbi 50 százalékkal szemben - rendkívüli ülésszak összehívását is. Noha a tagságra vonatkozó kritériumrendszer nem került a szövegbe, a bizottsághoz ké-

- 92/93 -

pest előrelépést jelent a tagok közvetlen és egyéni, a Közgyűlés abszolút többségével történő megválasztása, és az is, hogy a Közgyűlés tagjainak kétharmada kezdeményezheti a súlyos és szisztematikus emberi jogi jogsértéseket elkövető tagállam tanácsbeli tagságának felfüggesztését. A tagok kötelesek teljes mértékben együttműködni a tanáccsal és tagságuk időtartama alatt alávetni magukat az általános felülvizsgálati eljárásnak is.[11] A tagállamok jelölésük során önkéntes emberi jogi felajánlásokat tehetnek, amelyeket elméletileg a többi tagállam figyelembe vehet a választások során.

Az elfogadott határozat fogadtatása

Természetesen a hosszú hónapok tárgyalásai eredményeként létrejött kompromisszummal szinte senki nem volt maradéktalanul elégedett. Végül azonban csak négy ország szavazott nemmel a határozatra, mivel nyilvánvaló volt, hogy ennél jobb kompromisszum egyik csoport számára sem érhető már el anélkül, hogy egész országcsoportok ne forduljanak szembe a tervezettel. Egy ilyen fontos, politikailag rendkívül kényes kérdésekkel foglalkozó testület felállítása pedig nem lett volna lehetséges egy erősen megosztott szavazás útján, mivel az magában hordozta volna a közeli működésképtelenség veszélyét. Sok szempontból ugyanis az úgynevezett jogsértő államoknak is érdeke egy emberi jogi fórum fenntartása, de más prioritásokkal, hangsúlyokkal, mint ahogy azt a demokratikus berendezkedésű országok elképzelik. Elég csak utalnunk a közel-keleti kérdés napirenden tartására, amely számos muzulmán országban a gazdasági gondok, belpolitikai problémák elkendőzésére is szolgál.

Egyedül Washington nem tudta elfogadni, hogy a tanács felállítása kapcsán nem fogalmazódtak meg kritériumok a leendő tagokkal szemben, valamint hogy a tagokat a Közgyűlés nem kétharmados, hanem egyszerű többséggel választja. Ez utóbbi esetleges megvalósulása esetén azonban elképzelhető, hogy az Egyesült Államok lett volna az egyik első áldozat, mivel Washingtonnak az elmúlt években folytatott külpolitikája nagyon sok ellenséget szerzett az amerikaiaknak a fejlődő világban. Mindezek mellett azonban Washington végül kijelentette, hogy korábbi álláspontját feladva "konstruktív nem" szavazatot adott le, kinyilvánítva készségét a testület munkájában való részvételre.

A kis államok sikerének számított, hogy a tanácsnak két hároméves ciklus után egyetlen ország sem maradhat tagja, legalább egy évet ki kell hagynia újrajelöléséig. Ezt a szabályt az elfogadást követően az orosz és a kínai delegáció is hevesen kritizálta, tekintettel arra, hogy mindkét ország tulajdonképpen állandó tagja volt a jogelőd EJB-nek.

Az EJT eddigi munkájának értékelése a tagállamok vágyainak tükrében

Természetesen korai lenne még az EJT alig több mint féléves működése alapján messzemenő következtetéseket levonni a testület jövőjével és a világszervezet emberi jogi rendszere átalakításának eredményességével kapcsolatban. Azonban a tanács eddigi három rendes és négy rendkívüli ülésszakának történéseit elemezve bizonyos konklúziókat már megfogalmazhatunk a testülettel kapcsolatos tagállami vágyálmok és a rideg valóság viszonyáról.[12]

Választások a tanácsba - a "tiszta lap" rendszere

Az Európai Unió, de különösen az Egyesült Államok az Emberi Jogok Bizottsága egyik legfőbb problémájának az egyre rosszabb tagállami összetételt tartotta, amely egy idő után lehetetlenné tette az érdemi munkát, mivel a jogsértő országok minden progresszív kezdeményezést blokkolni tudtak egyre növekvő szavazati súlyukkal. Ezen az adottságon az EU és a nyugati országok úgy kívántak segíteni, hogy javasolták az úgynevezett tiszta lap rendszerének elvetését, vagyis azt, hogy minden regionális csoport csak annyi jelöltet állítson a tanácsi választások során, ahány hely megszerzésére jogosult. Ez az elképzelés azonban naivnak bizonyult, mivel nem számolt a tagállamok egymás közötti alkuival, valamint azzal, hogy a fejlődő világ számos mérsékelt országa vagy nem érdekelt az EJT-tagságban, vagy nem tudja fedezni a tagsággal járó - az EJB-énél jóval magasabb - költségeket. Ennek eredményeként az afrikai csoportban a tizenhárom rendelkezésére álló helyre éppen tizenhárom ország jelöltette magát, teljességgel megakadályozva ezzel a választás lehetőségét. Az emberi jogi kérdések iránt nagyobb érdeklődést mutató ázsiai csoportból a tizenhárom rendelkezésére álló helyre tizennyolc ország nyújtotta be jelölési kérelmét. Nagy sikernek tekintette mindenki, hogy az egyik legrosszabb emberi jogi teljesítményt mutató állam, Irán végül nem került be a testületbe a mérsékeltnek számító Thaiföld, valamint a kiszámíthatatlan Irak, Libanon és Kirgizisztán társaságában. A latin-amerikai és karibi államok csoportjában tíz ország aspirált a nyolc rendelkezésre álló helyre. Itt is

- 93/94 -

komoly eredménynek tekintették a jogvédők, hogy Venezuelát sikerült a tanácson kívül tartani Nicaragua mellett. Nem sikerült azonban megakadályozni Kuba tagságát. Sajátos módon a kelet-európai csoport országai ambicionálták leginkább a tanácsi tagságot, így tizenhárom ország kandidált ebben a körben a rendelkezésre álló hat helyre. Oroszország bekerülését semmi nem veszélyeztette, és meglehetősen sok szavazattal került be Lengyelország és Csehország is. A több szavazási forduló során előbb Azerbajdzsánnak, majd Romániának és végül Ukrajnának sikerült elérnie a szükséges kilencvenhat szavazatot. Hazánk mellett Litvánia, Szlovénia, Örményország, Lettország, Grúzia, valamint Albánia nem került be a testületbe, jelezve, hogy a fejlődő országok kényesen figyeltek arra, hogy az Európai Unió ne legyen felülreprezentálva ebben a fontos testületben. Meglepő módon a tiszta lap rendszer elvetésének fő támogatójaként a WEOG országai közül csak kilencen jelentkeztek be a hét helyre. Összefoglalóan tehát elmondhatjuk, hogy a tagállamok szavazási magatartását nem sikerült megváltoztatni azon egyszerű okból, hogy a legtöbb ország nem keresi feltétlenül a megmérettetést, ha nem biztos annak sikerében.

Önkéntes emberi jogi felajánlások[13]

A fejlődő országok sikeresen kivédték a nyugati országok azon próbálkozásait, hogy bármiféle kritériumokat fogalmazzanak meg a leendő tagokkal szemben, így a jelenlegi szabályozás szerint a Biztonsági Tanács szankciói által érintett országok is a testület tagjaivá válhatnak. Az egyetlen eredmény, amelyet a Nyugat ebben a kérdésben fel tudott mutatni, az önkéntes emberi jogi felajánlások lehetőségének beemelése volt a határozatba. Ennek értelmében egy adott ország különböző emberi jogi felajánlásokat tehet tanácsi jelölése során. Ezek természetesen nem jelentenek jogilag kötelező érvényű vállalásokat, és végrehajtásukkal kapcsolatban inkább csak morális kötelezettsége áll fenn az államoknak. A tanácsi választások során a jelöltek többsége élt is ezzel a lehetőséggel, de míg a demokráciák többsége tényleg érdemi, számon kérhető felajánlásokat tett, addig a jogsértő országok hatásos PR-fogásnak tekintették az egészet, kiemelve mély elkötelezettségüket az emberi jogok ügye mellett.

Az Emberi Jogi Tanács összetétele

Az arányos földrajzi képviselet figyelembevétele a fejlődő világ jelentős előretörését hozta. A negyvenhét tagú testületben az afrikai és az ázsiai csoport tizenhárom-tizenhárom, a GRULAC nyolc, a nyugat-európai és egyéb államok csoportja (WEOG) hét, míg a kelet-európai csoport hat helyet kapott.[14] Az EJT eddigi működése sajnálatos módon azt jelzi, hogy a testület új összetétele az EU és a hasonló értékrendet valló nyugati országok számára rendkívül nehézzé teszi megakadályozni az OIC és más fejlődő országok rendkívül kiegyensúlyozatlan, tematizáló kezdeményezéseit. A kiutat a régiókon átívelő koalíciók kötése jelentheti az unió számára. Ez azonban sokkal aktívabb és szélesebb körű lobbizást kíván az európai országok részéről, melynek során megismertetik emberi jogi prioritásaikat és céljaikat a fejlődő világ mérsékeltebb országaival. Egyes hangadó országok rendkívül eredményes politizálása eredményeként ugyanis az Európai Unióra emberi jogi szempontból Afrika és Ázsia jelentős részén mint az első számú közellenségre tekintenek, elfeledkezve arról a nem lényegtelen tényezőről, hogy az EU fejlesztési politikája keretében rengeteget tesz ezekért az országokért. Legtermészetesebb szövetségesnek azonban a latin-amerikai országok számítanak, s ezt az EJT felállítását megelőző tárgyalások is igazolták.

Az eddigi ülésszakok

A tanács állandó jellege, évi háromszori ülésezése mellett eddig már négy alkalommal került sor rendkívüli ülésszak összehívására. Ebből az első hármat[15] az Iszlám Konferencia Szervezetének (OIC) országai kezdeményezték a közel-keleti kérdés kapcsán. A negyediket ugyan az Európai Unió javasolta a darfuri válság kérdéséről, de a kezdeményezéshez rögtön csatlakoztak az Afrikai Unió tagállamai, elérve végül, hogy az ülésszakon elfogadott határozat köszönő viszonyban se legyen a valódi helyzettel. A három közel-keleti tárgyú rendkívüli ülésszak hasonló koreográfia alapján zajlott: a tanács elfogadott egy teljes mértékben egyoldalú határozatot a kérdésről, nem is említve a palesztin oldal vagy adott esetben a Hamasz felelősségét. Az elfogult határozatok - amelyeket a fejlődő világ országai általában egyhangúan szavaztak meg, szemben a nyugati fejlett demokráciák ellenszavazataival - alapján létrejött tényfeltáró missziók is természetesen csak arra kaptak felhatalmazást, hogy az izraeli fél felelősségét állapítsák meg, majd lehetőség szerint egy kellően egyoldalú jelentésben számoljanak be arról.

A közel-keleti kérdés a fentieken túl valamennyi rendes ülésszak napirendjén is szerepelt. Az OIC országai így láthatóan - kellő támogatottságuk birtokában - eddig sikeresen tematizálták a tanács munkáját, elterelve a figyelmet a világ más emberi jogi válsághelyzeteiről. A rendkívüli ülésszakok könnyebb

- 94/95 -

összehívásának az európaiak általi kezdeményezéséből tehát eddig, úgy tűnik, az iszlám országok profitáltak a leginkább, akik láthatóan egy Izraelt havi rendszerességgel elítélő fórummá szeretnék változtatni az EJT-t, ahol azonban - szemben a Biztonsági Tanáccsal - nem érvényesülne az amerikai vétó.

Az EJT különleges eljárásainak reformja

A tanács tevékenységének sikere nagymértékben azon múlik, hogy mennyire sikerül kialakítania a jogelőd EJB emberi jogi mandátumaiból, valamint a felállítani javasolt általános emberi jogi felülvizsgálatból (UPR) egy hatékony emberi jogi rendszert, amely képes válaszolni a XXI. század új kihívásaira. A testületnek 2007 júniusáig kell végigvinnie a reformokat.

Az Emberi Jogi Tanács 2006 júniusában tartott első ülésszakán két munkacsoport felállításáról született döntés.[16] Ezt követően megkezdődtek az informális konzultációk a vonatkozó kérdésekről az EJT elnöke, de Alba állandó mexikói képviselő vezetésével és az alelnökök részvételével. Az egyik testület három facilitátor vezetésével a különleges mechanizmusok, az 1503-as, egyéni panaszokon alapuló bizalmas eljárás, valamint az EJB Albizottságának felváltásaként szakértői tanácsadó mechanizmus kialakításával, illetőleg reformjával lett megbízva, a másik pedig a felállítandó általános emberi jogi felülvizsgálati rendszer kialakítására kapott mandátumot. A munkacsoportok 2006 novemberében tették közzé előzetes következtetéseiket.

A munkacsoportok munkájára, ahogy az EJT ülésszakainak tevékenységére, a fejlődő országok és az emberi jogok ügye mellett elkötelezett államok szembenállása jellemző. Az Emberi Jogi Tanács új összetétele a nyugati demokráciák térvesztését vonta maga után, és az első ülésszakok során nyilvánvalóvá vált, hogy az új testületben még nehezebb lesz a súlyos jogsértéseket elkövető államok felelősségre vonása. A két munkacsoportnak ezzel a háttérrel kell 2007 júniusáig megegyezésre jutnia az EJT lényegét adó mechanizmusok működéséről.

Az általános emberi jogi felülvizsgálati eljárás kialakítása jelentős előrelépésnek számít az emberi jogok védelme területén, mivel olyan országok is átesnek majd a felülvizsgálaton, amelyek korábban egyetlen emberi jogi testület előtt sem jelentek meg. Az UPR mechanizmusa ráadásul növelné az EJT hitelességét is, mivel az egész eljárás az egyenlő bánásmód elvén alapulna.

Az UPR-t illetően egyetértés született arról, hogy az eljárás során biztosítani kell az univerzalitást, az egyenlő bánásmódot, az objektivitást és az átláthatóságot. Egyes fejlődő országok szerint azonban a felülvizsgálat során figyelembe kell venni a társadalmi, kulturális, valamint fejlettségbeli különbségeket. Ez a nézet potenciális veszélyt jelent az új felülvizsgálati eljárás működésére, hiszen a különbségek figyelembevétele könnyen az egyenlő bánásmód kárára lehet.

A különleges eljárások tekintetében a fejlődők és a nyugati világ országai között a legnagyobb ellentét az országhelyzettel foglalkozó mandátumokkal kapcsolatban alakult ki. Egyes fejlődő országok szerint az Emberi Jogok Bizottságának átpolitizáltsága az országspecifikus mandátumokra vezethető vissza, ezért azokat vagy meg kell szüntetni, vagy alkalmazásukat kivételes esetekre kell korlátozni. Ebben a szellemben nyilatkozott az EJT harmadik ülésszakán az afrikai csoport nevében az algériai delegáció. Néhány tag úgy gondolja, hogy csak az általános felülvizsgálati eljárás keretében kell az országhelyzettel foglalkozni, és a tematikus mandátumokon belül is felesleges a konkrét országokra való hivatkozás. A nyugati demokráciák előtt álló kihívás, hogy az EJB-nek ezt a fontos vívmányát megőrizzék.

Az 1503-as - egyéni panaszokon alapuló - bizalmas eljárás az EJB elé kerülő tömeges és súlyos jogsértésekkel foglalkozott. Az eljárás felülvizsgálatával megbízott svájci facilitátor, Blaise Godet összeállításából kiderül, hogy néhány delegáció a konzultációk során az eljárás megelőző, illetve early warning jellegét hangsúlyozta, amellyel azonban számos ország nem értett egyet. A panaszok elfogadhatóságának jelenlegi kritériumait - a belső jogorvoslati eszközök kimerítésével együtt - a delegációk megtartották, azonban néhány ország további feltételeket fűzne hozzájuk, például hogy a panasz ne legyen nyilvánvalóan "átpolitizált", és véleményük szerint nem lenne elfogadható az a panasz sem, amellyel már foglalkozik különleges eljárás vagy egy szerv. Nyilvánvaló, hogy az új feltételekkel a fejlődők további akadályokat akarnak gördíteni a panaszok elfogadhatósága elé.

A harmadik facilitátor, Musa Burayzat jordán nagykövet összeállításából kiderül, hogy az EJB Albizottság felváltására létrehozandó új testület neve Szakértől Tanácsadó Testület (Expert Advice Body, EAB) lesz. Az Albizottság felváltását a nyugati demokráciák kezdeményezték, és az új testülettől szakértői függetlenséget várnak.

- 95/96 -

A munkacsoportok eddig elért eredményei alapján tehát nehéz lenne megítélni, hogy a tanács új, felülvizsgálandó eljárásai milyen irányba terelik a testület jövőbeli tevékenységét. A két munkacsoport 2007 júniusáig dolgozza ki az EJT lényegét adó mechanizmusok működésének fő elveit, így ennek az időszaknak az eseményei döntő befolyással lesznek a tanács későbbi munkájára. Az EJT eljárásainak kidolgozása dönti majd el, hogy az emberi jogok mellett elkötelezett országok képesek lesznek-e a tanácsot az elődjénél hatékonyabb testületté alakítani. Az elmúlt hónapok fejleményei azt mutatják, hogy a fejlődő világ hangadó országai rendkívül jól szervezett együttműködést alakítottak ki, és ennek eredményeként nagymértékben ellenőrzik az új emberi jogi testület munkáját. Annak elkerülésére, hogy az Iszlám Konferencia országai az EJT-ből olyan testületet hozzanak létre, amely kizárólag a közel-keleti helyzettel foglalkozik, a nyugati világ demokráciáinak új szövetségeseket kell találniuk, és minél előbb meg kell fogalmazniuk kiemelt prioritásaikat a jövőbeli sikeres munka érdekében. ■

JEGYZETEK

* A szerző a Külügyminisztérium Nemzetközi Szervezetek és Emberi Jogok Főosztályának munkatársa. A tanulmányban szereplő gondolatok és értékelések a szerző magánvéleményét tükrözik, nem tekinthetők a Magyar Külügyminisztérium hivatalos álláspontjának. A szerző ezúton is szeretne köszönetet mondani a genfi és New York-i állandó ENSZ-képviseletek, valamint a minisztériumi főosztály emberi jogi munkatársainak és gyakornokának (dr. Tóth Orsolya, Blazsek Dóra, dr. Csuday Balázs, dr. Forgó Ágnes, Schafer Éva), akik jelentései nagyban elősegítették e tanulmány elkészültét.

[1] "Az ECOSOC gazdasági és szociális kérdésekkel foglalkozó, valamint az emberi jogok előmozdítását célzó és egyéb olyan bizottságokat is létesíthet, amelyekre feladatainak teljesítéséhez szüksége lehet."

[2] Elég itt csak utalnunk az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatára, a Polgári és politikai, valamint a Gazdasági, szociális és kulturális jogok nemzetközi egyezségokmányára, a Kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó büntetések vagy bánásmód elleni egyezményre, valamint a gyermek jogaival foglalkozó egyezményre, amelyek szövegezése és elfogadása mind az Emberi Jogok Bizottságának keretei között történt.

[3] Az 1503-as eljárás az ECOSOC 1970-ben elfogadott határozatáról kapta a nevét, amely egy bizalmas emberi jogi panaszmechanizmust hozott létre. Az EJB - átalakítás alatt álló - mechanizmusa értelmében az egyéni panaszokat, amelyeket az Emberi Jogi Főbiztos Hivatalához kellett megküldeni, az EJB Albizottságának öt tagjából álló munkacsoportja (Working Group on Communications) vizsgálta meg és amennyiben úgy találta, hogy egy adott ország esetében súlyos emberi jogi problémák állnak fenn, az esetet továbbította az EJB öt tagjából álló munkacsoporthoz (Working Group on Situations). A munkacsoport a legsúlyosabb eseteket a bizottság elé vitte, amely zárt ülés keretében -a megfigyelő országok és az NGO-k kizárásával - határozott az egyes országhelyzetekről. 1978 óta az EJB elnöke tájékoztatást adott a plenáris ülésen a 1503-as eljárás alatt álló országokról, nem nevesítve a konkrét emberi jogi problémákat. Az EJT egy ad hoc munkacsoportja - az EJB más mechanizmusaival együtt - jelenleg dolgozik a rendszer átalakításán, amely azonban minden bizonnyal fenn fog maradni.

[4] Az EJB utolsó, 61. ülésszakának napirendi pontjai: országhelyzetek, az emberi jogi főbiztos jelentése, a népek önrendelkezési joga, rasszizmus, a fejlődéshez való jog, gazdasági, szociális és kulturális jogok, polgári és politikai jogok, országhelyzetek, a nők jogai, a gyermekek jogai, speciális csoportok és egyének (kisebbségek, menekültek, vendégmunkások, mozgássérültek, migránsok, őslakosok) jogai, az emberi jogok védelmével és előmozdításával foglalkozó albizottság jelentése, az emberi jogok előmozdítása és védelme, az emberi jogi mechanizmusok hatékony működése, tanácsadói szolgálatok és technikai együttműködés az emberi jogok területén.

[5] 2004-es dolgozatában a svájci jogászprofesszor (Towards a UN Human Rights Council - Options and Perspectives) három, különböző méretű és mandátummal bíró emberi jogi tanács felállításának alternatív lehetőségét vázolta fel (Biztonsági Tanács méretű állandó szakértői testület, az ECOSOC-éhoz hasonló felállás, illetve univerzális tagság), bemutatva mindegyik változat lehetséges előnyeit és hátrányait is.

[6] http://www.un.org/secureworld.

[7] A jelentés szövegét lásd: http://un.org/largerfreedom.

[8] http://www.ohchr.org/english/docs/A.59.2005.Add.3.pdf.

[9] A záródokumentum szövegét lásd: http://www.un.org/summit2005/documents.html.

[10] A határozatot lásd: http://www.ohchr.org/english/bodies/hrcouncil/docs/A.RES.60.251_En.pdf.

[11] Az új eljárásra vonatkozó szabályok kidolgozására egyébként egy év áll a tanács rendelkezésére.

[12] Az ülésszakok dokumentumai az alábbi honlapon érhetők el: http://www.ohchr.org/english/bodies/hrcouncil/index.htm.

[13] A jelölt országok önkéntes emberi jogi felajánlásai az alábbi honlapon olvashatók: http://www.un.org/ga/60/elect/hrc.

[14] A földrajzi kvóták megoszlása 2006-ban az Emberi Jogok Bizottságában: kelet-európai csoport - öt tag, afrikai csoport - tizenöt tag, ázsiai csoport - tizenkét tag, latin-amerikai csoport - tizenegy tag, nyugat-európai és egyéb államok (WEOG) - tíz tag.

[15] 2006. július 5-6-án került sor az ENSZ Emberi Jogi Tanácsa első rendkívüli ülésszakára, amelynek témája a megszállt palesztin területek emberi jogi helyzete volt. Az ülés összehívására az OIC kezdeményezésére, huszonegy ország támogatásával került sor. Az

- 96/97 -

OIC által szövegezett tervezet benyújtását nem előzte meg konzultáció vagy koordináció sem az EU-val, sem más partnerekkel. Az eredeti tervezet az EU számára elfogadhatatlan volt, hiszen a kialakult helyzet összetett jellegét teljesen figyelmen kívül hagyva kizárólag az Izrael által elkövetett állítólagos emberijogsértésekre koncentrált, illetve csak az izraeli kormányt szólította fel a szükséges lépések megtételére. Az EU, valamint Svájc, Kanada és más nyugati országok arra irányuló törekvései, hogy a szövegbe a palesztin jogsértésekre vonatkozó szövegrész is bekerüljön, sikertelennek bizonyultak. Az OIC módosító javaslatait tartalmazó határozat 29:11:5 arányban került elfogadásra. A határozat felkéri a témában illetékes különleges jelentéstevőt (John Dugard) helyszíni vizsgálat lefolytatására és jelentés készítésére. 2006. augusztus 11-én került sor az Emberi Jogi Tanács második rendkívüli ülésére, amely az Izrael által Libanonban elkövetett emberi jogi és humanitárius jogi jogsértésekkel foglalkozott. Az OIC által kezdeményezett rendkívüli ülés témája és a Pakisztán által benyújtott határozattervezet a kialakult konfliktust rendkívül egyoldalúan kezelte, a Hezbollah szerepét meg sem említve, kizárólag az Izrael által elkövetett állítólagos jogsértésekre koncentrált. A határozat 27:11:8 arányban került elfogadásra, többek között az EU tagországai ellene szavaztak. A határozat magas szintű, elismert emberi jogi és humanitárius jogi szakértőkből álló vizsgálóbizottság sürgős létrehozataláról és azonnali helyszínre küldéséről rendelkezett. Az Emberi Jogi Tanács huszonnégy tagja kérte a testület harmadik rendkívüli ülésszakának összehívását az izraeli katonai akciók során elkövetett emberijogsértések - különös tekintettel a Beit Hanoun-ban elkövetett gyilkosságokra - elítélése céljából. A tanács 2006. november 15-én tartotta harmadik rendkívüli ülésszakát az elfoglalt palesztin területeken történt súlyos emberijogsértésekkel kapcsolatban. Az EJT 32:8:6 arányban elfogadott határozatában egy magas szintű tényfeltáró misszió Beit Hanounba való küldéséről döntött, felszólítva Izraelt a jogsértések befejezésére.

[16] A két döntés elérhetősége: A/HRC/L.10/Add.1, 2006/103-as és 104-es döntés. http://daccessdds.un.org/doc/UNDOC/LTD/G06/129/35/PDF/G0612935.pdf?OpenElement.

Tartalomjegyzék

Visszaugrás

Ugrás az oldal tetejére