A forradalom mintaországa eszméket adott a világnak, de ezek politikai gyakorlatra történő lefordításában hosszú ideig sikertelennek mutatkozott. 100 év telt el a francia forradalom után, mire a franciák elmondhatták, hogy a forradalmi örökségből immár tartósnak tekinthető, konszenzuson alapuló politikai rendszer jött létre. De még ez a politikai forma is, a III. Köztársaság (1870-1940) igen gyakori kormányváltozásaival az instabilitás látszatát keltette, a XX. század közepe pedig ismét megkérdőjelezte a forradalom eszméiből legitimitást merítő köztársasági formát, hogy végre az 1958-62-es rendszerváltozás után századunk 70-es 80-as éveire alakuljon ki az a politikai rendszer, amely - úgy tűnik - megtalált egy kompromisszumos, több elvre épülő szisztémát, mindezidáig tartós szintézisnek bizonyult, s talán lezár egy két évszázados periódust a francia politikai rendszerek történetében.
A forradalomtól napjainkig 14 politikai rendszert és 16 alkotmányt fogyasztottak el a franciák. a francia forradalom átértékelésével kapcsolatos, az utóbbi évtizedben kibontakozott vita - a magyarul is olvasható Francois furet történész munkái nyomán, amelyek azonban korábbi klasszikusok (tocqueville, Burke, cochin) műveiből merítik érveik egy részét[1] - elsősorban a forradalom gazdasági és társadalmi hatásairól: eredményeiről és kudarcairól szólt és viszonylag kevés teret szánt a politikai rendszer kérdéseinek. Igaz ugyan, hogy az eddig sem képezhette vita tárgyát, hogy a francia forradalom sikertelennek mutatkozott a tartós, stabil politikai rendszer kiépítésében. (Ne firtassuk ebben a forradalom "felelősségét", ez azt a látszatot kelthetné, hogy valamilyen ideológiai alapon akarjuk meg-, ill. elítélni a forradalmat - pozitív vagy negatív hatásait hangsúlyozni. Franciaországban a forradalommal kapcsolatos viták- tudományos jelentőségük mellett - jelenünk ideológiai átrendeződésének is lenyomatai, ennek feltárása, felmutatása jelen keretek között nem feladatunk.)
Tegyük fel inkább elsőként azt a kérdést, hogy (legalábbis tárgyunk szempontjából):
- 55/56 -
A válasz talán meghökkentő: azt is mondhatnánk, szinte napjainkig. A vélemények persze igencsak megoszlanak ebben a kérdésben. De még a "klasszikusnak" tekinthető álláspontok is eltérnek egymástól, hiszen még középiskolai tankönyvek is haboznak a tekintetben, hogy a forradalmi periódus szűken vett három szakaszával lezárják-e a forradalmat, vagy a direktórium időszakát és a napóleoni korszakot is a forradalom részének tekintsék.
De már a szűken vett forradalmi korszak is három eltérő politikai rendszert eredményezett, hozzájárulva a politikai elitek későbbi megosztottságához, növelve a konszenzus teremtés nehézségeit. A francia forradalom eszméi nem pusztán kettéosztották több mint száz esztendőre Franciaországot - s szinte egész Európát -, de a forradalomra hivatkozók tábora sem lehetett egységes a létrehozandó politikai rendszer tekintetében: az alkotmányos királyság, a föderatív köztársaság, a rousseau-i elvek jakobinus diktatúra formájában megvalósult hagyományait tartsa-e szem előtt, ill. milyen megoldás, kompromisszumos fonna bontakozhat ki ilyen eltérő tradíciókból? Ehhez járult később a napóleoni császárság, mint újabb sajátos politikai forma: a népszavazásos cezarizmus vajon milyen módon építhető be a francia forradalomra hivatkozó politikai rendszerbe?
Kézenfekvőnek látszik feltett kérdésünkre azt a választ adni, hogy eszerint a francia forradalom 1870-75-ben ért véget, amikor a III. Köztársaság parlamentáris rendszere kiépült s nem követte újabb rendszerváltozás egészen 1940-ig. Legalábbis abban az értelemben, hogy nem csupán megszületett, de tartósnak is bizonyult a francia forradalom eszméivel adekvát politikai-kormányzati rendszer. A Franciaországban a legutóbbi időkig domináns szerepet játszó marxista ihletésű történetírás csak későn került szembe azzal a kérdéssel, amely annak idején MARXot is meglehetős bűvészmutatványokra késztette teóriája védelmében: a forradalomban győztes burzsoázia miért nem volt képes szilárd politikai rezsimet létre hozni, miért került sor ennyi politikai fordulatra?[2] Más kérdés az, amit a III. Köztársaság elszánt hívei állítottak és igen sok történészpolitológus ma is vall: hogy éppen az a III. Köztársaság parlamentáris rendszere volt az, amelyik a leginkább megfelel az 1789-es nagy forradalom eszméinek. (Ezt a kérdést a további fejezetekben még majd felvetjük.)
A köztársaság alaptörvényeit azonban monarchista többségű parlament hozta meg 1875-ben, évekig még királypárti elnök állt az állam élén, radikális-bonapartista típusú államcsínyek fenyegettek később is. A legnagyobb erővel pedig a Dreyfus-per ürügyén veti fel a köztársaság-ellenes ellenzék a rendszer legitimitásának kérdését a múlt század végén. Indokolt lehet tehát az a válasz is, amelyet BlBÓ István is megfogalmaz: a francia forradalom a Dreyfus-per lezárásával ért véget.[3] (A francia terminológia köztársaságfogalma nem egyszerűen államformát jelent - így van ez egészen napjainkig - hanem az ancien régime-md, majd általában a személyi hatalomra épülő, autokratikus rezsimekkel szemben lényegében a III. Köztársaság idején kiformálódott politikai rendszert:
- 56/57 -
a laikus, parlamentáris köztársaságot érti alatta. Ily módon az ebben a században jelentkező diktatórikus - totális vagy autoriter - színezetű törekvésekkel is a "köztársaság védelmét" szegezték szembe, hirdették meg, akárcsak a múlt század végén a restaurációs, monarchista tervek ellenében.)
A köztársasági rezsim diadala ezután elvitathatatlannak tűnt: a hatalomra jutó Radikális Párt az egyházat és államot nevéhez méltó radikális módon választotta el egymástól (1905-ben) s ugyanakkor a köztársaság ellenfelei - a katolikus ellenfelek is a pápa által proponáltán - a beilleszkedést választották. Az újabb generációknál pedig az állam által kézbevett egységes, világi iskolarendszer sikeres indoktrinációja révén úgy látszott konszenzussal zárul a politikai rendszer lényegét érintő évszázados harc, a parlamentáris köztársaság adott formája, amely legitimációját a forradalmi folyamat egységes felfogásából merítette végképp diadalmaskodik, legalábbis ideológiai bázisa, hivatkozási alapja nem lesz ezentúl kétségbe vonható.
Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy századunk harmincas éveire kiderüljön: mindez csak a felszínen volt így, a forradalmi mintát, szimbólum- és eszmerendszert a világ felé sugárzó Franciaország, a demokratikus mintaország politikai megosztottságában még mindig alapvető szerepet játszik az a törésvonal, amely megkérdőjelezte, nem ismerte el valóságosnak, szervesnek, legitimnek a forradalomból- született, s eszméire hivatkozó politikai rendszert, sőt tágabban azt a Franciaországot a maga teljes egészében, amelyre csupán mint "legális", ebben az értelemben mesterségesen, művi úton (törvényekkel) létrehozott országra tekintett a "valóságossal" szemben, amit az ancien régime jelentett.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
