Visszatekintve a 2017. évi anyagi magánjogi jogalkotás egyes területeire, szembetűnő a fogyasztói szerződéseket érintő uniós törekvéseken alapuló belső jogi kodifikáció jelentősége. A fogyasztók jogainak védelme az uniós jogharmonizáció egyik alapvető kiindulópontja, amelynek következtében a vonatkozó joganyag - a belső piac egységének biztosítása érdekében - a változó piaci igények és a gyakorlatban megmutatkozó értelmezési nehézségek okán folyamatos korszerűsítésre szorul. Ennek megfelelően az uniós kezdeményezések és döntések hatása a belső jogi normák változásán is nyomon követhető, amelyek ez évi eredményei a következőképpen foglalhatóak össze.
A fogyasztók jogairól, a 93/13/EGK tanácsi irányelv és az 1999/44/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, valamint a 85/577/EGK tanácsi irányelv és a 97/7/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: 2011/83/EU irányelv) 2011. október 25. napja óta része az uniós joganyagnak. A 2011/83/EU irányelv átültetését hazánkban a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.), valamint a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól szóló 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Korm. rendelet) végzi el.
A fogyasztóvédelmi joganyag átültetésének a minőségét az Európai Bizottság (a továbbiakban: Bizottság) folyamatosan figyelemmel kíséri, és következtetéseit EU Pilot eljárásban kommunikálja a tagállamok felé. Az így feltárt hiányosságok orvoslásaként lépett hatályba 2017. május 6-án a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól szóló 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelet módosításáról szóló 107/2017. (IV. 28.) Korm. rendelet.
A 2011/83/EU irányelv megfelelő átültetését Magyarországot illetően a Bizottság 2015 júliusa óta vizsgálta EU Pilot eljárás keretében[1], melynek során kifogásokat fogalmazott meg az egyes fogalom-meghatározásokra, a távollevők között és az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében a tájékoztatási követelményekre és a szerződések formai követelményeire, az elállási jogra, a teljesítésre és a telefonos kommunikációra vonatkozó irányelvi rendelkezéseknek az átültetését, valamint a magyar átültető rendelkezések hatályát illetően. A Bizottság által felvetett - adott esetben vélt - hiányosságok zömében jogértelmezéssel kezelhetőek lehettek volna, azonban egy esetleges kötelezettségszegési eljárás megelőzése érdekében a magyar jogalkotó a joghézagok elhárítására, a szabályozási ellentmondások kiküszöbölésére vállalt kötelezettséget.
A magánjogi gondolkodásra jellemző - jó értelemben vett - rugalmasságot a 2011/83/EU irányelvet átültető jogszabályok értelmezése kapcsán a Bizottság nem tanúsította, hanem legtöbbször az irányelv szó szerinti megjelenítésére tett javaslatot. Azonban egy uniós jogi aktus átültetése nem fogható fel az eredeti szöveg mechanikus visszatükrözéseként, a szabályozott jogintézményeket - ideális esetben - a belső jogi környezet dogmatikai és logikai rendszerében kell elhelyezni. A jogalkotás mozgásterét ugyanakkor meghatározza az is, hogy milyen szabályozási szinten korrigálható a felvetett probléma, van-e szándék és lehetőség a törvényi szint - esetünkben a Ptk. - módosítására, vagy alacsonyabb szinten kell az egyes rendelkezések értelmezési tartományán pontosítani.
A fogalmakat illetően a Bizottság sérelmezte, hogy a magyar jogszabályok nem ültették át megfelelően a jótállás meghatározását. A Bizottság álláspontja szerint a Ptk. 6:171. §-ának (1) bekezdése nem egyezik az önkéntes jótállás meghatározásával, mivel az csak a törvényben előírt
- 29/30 -
jótállással foglalkozik, és a 2011/83/EU irányelvtől eltérően kifejezetten nem tárgyalja az önkéntes jótállást. A bizottsági szolgálatok aggályaikat fejezték ki amiatt, hogy az ilyen eltérő átültetés az egyéni ügyekben különböző értelmezésekhez vezethet. Bár a Ptk. rendelkezéseiből kitűnik, hogy a jótállás vállalása önkéntes is lehet, azonban a Bizottság aggályainak eloszlatása érdekében erre az önkéntességre a Korm. rendelet megfelelő értelmező rendelkezése a módosítás következtében hangsúlyosabban utal.
Alapvetően eltérő nézőpont képviselt a Bizottság a szolgáltatási szerződés fogalmának átültetésével kapcsolatban is, mivel álláspontja szerint a szolgáltatási szerződés meghatározását a magyar jog eredetileg eltérő megszövegezéssel ültette át, amelyből nem volt egyértelmű, hogy a teljesített szolgáltatásért árat kell fizetni. Bár a Ptk. 6:61. §-a általános jelleggel rögzíti a szolgáltatások visszterhességének a vélelmét, ez nem jelentett megnyugtató érvelést a Bizottság számára. A módosítás során - összhangban a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény fogalomhasználatával is - megtörtént a 2011/83/EU irányelvnek megfelelő definíció átvétele a Korm. rendeletben, amely egyidejűleg a termék adásvételére irányuló szerződés vonatkozásában is kimondta annak visszterhes jellegét.
A módosítás érintette a telefonos kapcsolattartás szabályait is. Így a Korm. rendelet egyrészt egyértelműen megfogalmazza azt az elvárást, amely alapján a telefonos ügyfélszolgálatnál a fogyasztó oldalán többletköltség az előfizetői szerződés szerinti hívásdíjhoz képest nem támasztható, másrészt pedig tilalmazza a telefonos ügyfélszolgálatok emelt díjas szolgáltatás útján történő biztosításának lehetőségét. Az utóbbi rendelkezés szükségessége annak okán merült fel, hogy az emelt díjas szolgáltatásért fizetendő díj is az előfizetői szerződés szerinti díj a hívó oldalán, így az első rendelkezés önmagában még nem biztosítaná azt, hogy telefonos ügyfélszolgálat működtetése esetén a kereskedő ne részesülhessen az őt hívó fogyasztótól beszedett díjbevételből. A rendelkezés tehát - a 2011/83/EU irányelv 21. cikkének céljával összhangban -azt kívánja elérni, hogy a fogyasztónak csak a szükséges és indokolt költséget kelljen megfizetnie a szerződéskötést követő kapcsolattartással összefüggésben. A szabályozás a 2011/83/ EU irányelv szerinti alapdíj fogalmát mellőző megoldást tartalmaz, mivel ezt a kategóriát a hazai jogrendszer nem ismeri, az előfizetőknek nyújtott elektronikus hírközlési szolgáltatások szabadárasak - ezáltal köztük jelentős eltérések mutatkoznak -, így az alapdíj díjmértékként nem ragadható meg.[2]
E kérdéskörrel függött össze az a módosítás is, amelynek következtében a Korm. rendelet előírja a vállalkozás számára, hogy tájékoztassa a fogyasztót a szerződés megkötéséhez igénybe vett elektronikus hírközlési csatorna használatának díjáról, ha az eltér a fogyasztó előfizetői szerződése tekintetében irányadó elektronikus hírközlési szolgáltatások díjától. A bizottsági szolgálatok ugyanis rámutattak arra, hogy a 2011/83/EU irányelv 6. cikkével ellentétben a Korm. rendelet arra kötelezi a kereskedőt, hogy csak azon esetekben tájékoztassa a fogyasztót a szerződés megkötéséhez alkalmazott távollévők közötti kommunikációt l ehetővé tévő eszköz használatának költségéről, ha e díj emelt díjnak minősül, nem pedig valamennyi olyan esetben, amikor a költséget az alapdíjtól eltérően számolják ki, márpedig ez az egyéni ügyekben eltérő értelmezésekhez vezethet.
Szintén a fogyasztói szerződések közös szabályait érintő módosításként került be a Korm. rendeletbe az a többletösszegek fizetésére vonatkozó tilalmat pontosító szabály, amelynek törvényi alapját a Ptk. 6:79. §-a képezi. Ez utóbbi rendelkezés ugyanis nem mutatkozott elegendőnek a Bizottság számára ahhoz, hogy az alapértelmezett opciók (előre kitöltött mezők) alkalmazása ne minősüljön a fogyasztó által kifejezetten elfogadott szerződési feltételnek, ami a kifizetett összeg visszatérítésének kötelezettségét telepíti a kereskedőre.
Kormányrendeleti szinten kellett pontosítani a fogyasztói adásvétel teljesítési idejére vonatkozó azon előírást, amely a Ptk. 6:220. §-a alapján a Bizottság álláspontja szerint nem volt egyértelműen rendezve. Megfogalmazásuk szerint ugyanis nem volt egyértelmű, hogy azokban az esetekben, amikor a megállapodás szerinti időszakon belüli szállítás alapvető fontosságú, vagy a fogyasztó azt a szerződés megkötése előtt alapvető fontosságúnak nyilvánította, a fogyasztó a szerződést jogosult teljesítési póthatáridő nélkül felmondani. A Bizottság azt is hangsúlyozta, hogy a Ptk. nem tisztázza, hogy a szerződés felmondása esetén a kereskedő köteles visszatéríteni a szerződéssel összefüggésben kifizetett teljes összeget, ehelyett csak azt állapítja meg, hogy a már teljesített szolgáltatásokat ki kell fizetni, de nem teszi egyértelművé, hogy a teljes kifizetett összeget vissza kell téríteni. A módosítás során a Korm. rendelet kiegészült a kívánt fordulattal, illetve a visszatérítési kötelezettségre vonatkozó rendelkezéssel. A Korm. rendelet 8/B. §-ában elhelyezett, a fogyasztói szerződések közös szabályait érintő módosítás a Ptk.-hoz képest új elállási jogot nem keletkeztet, mindössze a Ptk. 6:220. §-ban foglaltak értelmezési tartományát pontosította az Irányelv szóhasználatának megfelelően. Így, ha a teljesítés időpontja alapvető fontosságú, akkor az a Ptk. 6:220. § (3) bekezdés b) pontja szerinti esetnek minősül.
Egyik kritikus pontja a módosításnak az ajánlati kötöttség terjedelmének a tisztázása volt, miután a Bizottság álláspontja szerint a Ptk. 6:65. § (2) bekezdése nem biztosítja, hogy a távollevők között vagy üzlethelységen kívül kötött szerződéstől való elállás esetén a fogyasztók ne legyenek
- 30/31 -
kötelesek megkötni az ilyen szerződést, ha ajánlatot tettek. Bár a Ptk. ajánlati kötöttségre vonatkozó szabályaiból ez következik [6:64. § (1) bekezdés], a Bizottság kifejezett kérésére a Korm. rendeletet oly módon módosult, mely által egyértelművé vált, hogy a fogyasztó által tett ajánlat esetén az ajánlat visszavonása a szerződés megkötésére kiterjedő ajánlati kötöttséget megszünteti.
A bizottsági szolgálatok arra is rámutattak, hogy a 2011/83/EU irányelvvel ellentétesen Korm. rendelet elmulasztotta egyértelműsíteni, hogy ha a fogyasztó a szolgáltatási szerződés megkötésétől számított tizennégy napon belül kéri a teljesítés megkezdését, majd a szerződést egyoldalú jognyilatkozattal megszünteti, olyan összeget kell a kereskedő számára fizetnie, amely a közlés időpontjáig arányosan teljesített szolgáltatásért jár. A bizottsági szolgálatok szerint a magyar szabályok közül egyik sem mondta ki világosan, hogy a fizetendő összeget az addig teljesített szolgáltatással arányosan kell kiszámítani, amíg a fogyasztó nem tájékoztatta a kereskedőt az elállási - a magyar jog szerint felmondási - jogának gyakorlásáról. Fentiek alapján tehát abban az esetben, hogyha a fogyasztó a teljesítés megkezdését követően gyakorolja felmondási jogát, biztosítani kellett, hogy a vállalkozás az általa már nyújtott szolgáltatásért megfelelő ellenszolgáltatásban részesüljön.
Végül pusztán technikai jellegű pontosítást igényelt a Bizottság azon felvetése, miszerint a Korm. rendelet nem említette kifejezetten, hogy sürgős javítási vagy karbantartási munkálatok esetén a fogyasztó elállási joga a kereskedő által a fogyasztó kifejezett kérésén felül kínált kiegészítő szolgáltatásokra vagy árukra továbbra is fennáll. A Korm. rendelet módosítása a 2011/83/EU irányelv megfelelő rendelkezése szó szerinti átültetésének megtörténtére egy hivatkozás beépítésével hívta fel a figyelmet.
A módosítás során nem rendezett egyetlen fennmaradó kérdés a vásárokon, piacokon és közterületen végzett értékesítő tevékenységgel áll összefüggésben. A Bizottság álláspontja szerint Magyarország az üzlethelyiségen kívül kötött szerződés fogalmát a 2011/83/EU irányelv 2. cikk 8. pontjában foglaltaknál megszorítóbb módon ültette át a magyar jogba, azzal, hogy az irányelvvel szemben a Korm. rendelet 5. § b) pontja kizárja az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések fogalmából a vásárokon, piacokon és közterületen végzett értékesítő tevékenységeket. A Bizottság álláspontja szerint a 2011/83/EU irányelv alapján ki lehet zárni az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések köréből a vásárokon és piacokon végzett egyes értékesítő tevékenységeket, azonban ennek mindig eseti alapon kell történnie. A 2011/83/EU irányelv nem teszi lehetővé szerződések egész kategóriájának kizárását, amelyeket előzetesen üzlethelyiségen kívül kötött szerződéseknek kell tekinteni.
Jogalkalmazási nehézséget jelent ugyanakkor, hogy a 2011/83/EU irányelv alapján nem dönthető el egyértelműen, hogy a vásári, piaci, közterületi értékesítések mikor minősülnek üzleten kívül és mikor üzleten belül megkötött szerződésnek. Az irányelvi elhatárolás alapját az "alkalmi" és "rendszeres" használat jelenti, ugyanakkor a 2011/83/EU irányelv maga nem határozza meg, hogy mit ért e fogalmak alatt. Ez a gyakorlatban teljesen bizonytalan helyzetet teremt mind a fogyasztók, mind a vállalkozások, mind pedig az ellenőrző hatóság számára. Szabályozás hiányában - a magyar álláspont szerint - bizonytalan gyakorlat alakulna ki annak megítélésében, hogy például a vásáron történő értékesítés milyen esetben minősül üzletben végzett, és mikor üzleten kívüli kereskedelmi tevékenységnek.
A 2011/83/EU irányelv az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetében azért ír elő többlettájékoztatási kötelezettséget, illetve azért biztosít a fogyasztó részére elállási jogot, mert egyrészt állandó üzlethelyiség hiányában a fogyasztó utólag nehezebben tudja igényeit érvényesíteni a vállalkozással szemben, másrészt az esetleges meglepetésszerű értékesítés, illetve a pszichológiai nyomás miatt szükséges biztosítani a fogyasztó részére az elállási jogot.
A Bizottság nem fogadta el a magyar válaszban bemutatott indokolást, azonban a Korm. rendelet módosítására végül nem került sor, mivel a magyar jogban és a kereskedelmi tradíciókban egyértelműen elkülönül a piaci, vásári értékesítés az üzleten kívüli kereskedéstől és a távollévők közötti ügyletektől, tekintettel a termékek körére, árszintjére, továbbá a fogyasztók általi kipróbálási lehetőségre. Az üzleten kívüli értékesítés tipikus formája Magyarországon az árubemutatóval egybekötött termékértékesítés, amely termékkörét tekintve (pl.: gyógyhatásúnak mondott termékek) elkülönül nemcsak a piaci, vásári értékesítéstől, hanem a távollévők közötti ügyletektől is. Az ilyen bemutatókon kínált termékek árszínvonala is igen magas, többszázezer forintos nagyságrendű, ugyanakkor a fogyasztóra pszichikai nyomás (szokatlan helyszínek, értékesítési módszerek és gyors döntésre késztetés) is nehezül, amely alapvetően befolyásolja a fogyasztói döntés meghozatalát.
A távollévők közötti ügyletek jellemző formája az e-kereskedelem, amely nemcsak előnyökkel (kényelem, kedvezőbb árak, kínálati bőség, kötetlen nyitva tartás stb.) jár a fogyasztó számára, hanem bizonyos mértékű kockázattal is, amelyet a jogszabályokban foglalt rendelkezések hivatottak ellensúlyozni. Az eladó és a vevő nincsenek egyidejűleg és fizikailag jelen a vásárlásnál, ezért a fogyasztó kiszolgáltatottabb helyzetben van, információhiányban szenved. A fogyasztó nem tudja a terméket a kezébe venni, megvizsgálni, felpróbálni, valamint ellenőrizni, hogy az áruról állított tulajdonságok ténylegesen megfelelnek-e a valóságnak. Ezért a Korm. rendelet az üzlethelyiségen kívüli értékesítés, valamint a távollévők közötti ügyletek tekintetében rendkívül részletes tájékoztatási kötelezettséget ír elő a vállalkozások részére, továbbá az ilyen ügyletek esetében a fogyasztót elállási jog illeti meg, amely alapján egyoldalúan visszaléphet a szerződéstől. A távollévők közötti és piaci, vásári értékesítés során pszichikai nyomásról nem beszélhetünk.
- 31/32 -
A piaci, vásári értékesítés árszintje az üzleten kívüli értékesítéshez és a távollévők közötti ügyeletekhez képest alacsonyabb, az itt elérhető termékek tárgyukat tekintve egyrészt napi fogyasztás cikkek, másrészt pedig kézműipari, népi iparművészeti termékek, amelyeket a fogyasztó kézbe vehet, kipróbálhat. Nem életszerű erre tekintettel a piacokon, vásárokon értékesítést végző vállalkozásokra kiterjeszteni az üzleten kívüli értékesítéshez, valamint a távollévők közötti ügyletekhez kapcsolódó tájékoztatási kötelezettséget, továbbá az elállási jogot, amely részükre indokolatlan és aránytalan adminisztratív teherrel járna.
Kisebb módosítást eszközölt a Korm. rendelet vonatkozásában az elektronikus kereskedelmi szolgáltatással összefüggő, közzétételi kötelezettséggel járó súlyos jogsértésekről, valamint a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól szóló 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelet módosításáról szóló 453/2016. (XII. 19.) Korm. rendelet is, amely deklarálta, hogy a vállalkozás azonosításához szükséges adatokra, a szerződés teljesítésének a feltételeire, az elállási vagy felmondási jog gyakorlására, a kellékszavatosság, termékszavatosság, jótállás fennállására, a szerződés időtartamára, a határozott idejű szerződés határozatlan idejűvé alakulására vagy meghosszabbodására vonatkozó szerződések tekintetében előírt tájékoztatási kötelezettség megszegése súlyos jogsértésnek minősül. E rendeletben pontosította a jogalkotó a Bizottság elvárásainak megfelelően a határozott idejű szerződés automatikus meghosszabbodására, valamint a szerződés felmondására - és nem módosítására - vonatkozó tájékoztatási kötelezettségre irányadó előírásokat.
Mivel az EU Pilot eljárást a Bizottság még nem zárta le, a megvalósult jogszabály-módosítások megfelelőségéről, illetve az elmaradt módosítások esetleges következményeiről a jogalkotás kezdeményezőjétől visszajelzés még nem érkezett.
Hosszú előkészítő folyamatot követően jövő év közepén váltja fel a szervezett utazási formákról szóló 90/314/EGK irányelvet (a továbbiakban: 90/314/EGK irányelv) az utazási csomagokról és az utazási szolgáltatásegyüttesekről, valamint a 2006/2004/EK rendelet és a 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv módosításáról, továbbá a 90/314/ EGK tanácsi irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló 2015/2302/EU (2015. november 25.) európai parlamenti és tanácsi irányelv (a továbbiakban: 2015/2302/EU irányelv).
Az Európai Unió utazási piacán ugyanis a 90/314/EGK irányelv megalkotása óta több jelentős változás ment végbe, amely az irányelv felülvizsgálatát tette szükségessé. Ezek egyike, hogy a hagyományos forgalmazási csatornák mellett az internet egyre fontosabb eszközévé vált az utazási szolgáltatások felkínálásának és értékesítésének, másrészt az utazási szolgáltatásokat már nemcsak a hagyományos utazási csomagok formájában állítják össze, hanem gyakran igény szerint kombinálva is, amely kombinált utazási szolgáltatások közül sok vagy jogi szempontból szürke zónába tartozik, vagy egyértelműen a 90/314/EGK irányelv hatályán kívül esik. Mindezekre tekintettel elfogadásra került a 2015/2302/EU irányelv, amelynek célja, hogy az említett változásokat figyelembe véve kiterjessze a védelem hatályát, növelje az átláthatóságot, valamint erősítse az utazók és a kereskedők számára a jogbiztonságot.
A 90/314/EGK irányelvvel ellentétben a 2015/2302/EU irányelv 4. cikke maximum harmonizációs kötelezettséget ír elő a tagállamok számára, ami azt jelenti, hogy az irányelvben foglaltaktól eltérő - ideértve a szigorúbb vagy kevésbé szigorú - rendelkezéseket a tagállamok nem vezethetnek be és nem tarthatnak fenn, kivéve, ha a 2015/2302/EU irányelv másként rendelkezik. A maximum harmonizációs kötelezettségre figyelemmel a 2015/2302/EU irányelv valamennyi rendelkezését az irányelvvel teljes összhangban kell átültetni a magyar jogba. A 2015/2302/EU irányelv az utazási szerződés két típusára, az utazási csomagra és az utazási szolgáltatásegyüttesre vonatkozóan állapít meg szigorú követelményeket, amelyeket az irányelvnek való megfelelés érdekében meg kell jeleníteni az átültetést végző jogszabályi rendelkezésekben.
Az utazási szolgáltatásokra vonatkozó szerződések tekintetében a jogalkotói szándék arra irányult, hogy a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében egy kormányrendeletbe kerüljenek a 2015/2302/EU irányelv hatálya alá tartozó utazási csomagra és utazási szolgáltatásegyüttesre, valamint az utazási csomagnak és utazási szolgáltatásegyüttesnek nem minősülő utazási szolgáltatásokra vonatkozó szerződések közös szabályai. Ennek megfelelően a 2015/2302/EU irányelv szerződési jogi szabályait - részleteiben - az utazási szerződésről szóló 281/2008. (XI. 28.) Korm. rendelet helyébe lépő, az utazási szolgáltatásokra vonatkozó szerződésekről, különösen az utazási csomagra és az utazási szolgáltatásegyüttesre vonatkozó szerződésekről szóló új kormányrendelet (a továbbiakban: új Korm. rendelet) ülteti át. Külön jogszabályban történik a 2015/2302/EU irányelv által hangsúlyosabban megjelenített, az utazásszervezők, illetve az utazási szolgáltatásegyüttes igénybevételét elősegítő kereskedők fizetésképtelensége elleni védelem kereteinek a kialakítása, amelynek célja az utazók által befizetett teljes összeg visszafizetésére, valamint hazaszállításukra kiterjedő kötelezettség megteremtése.[3] Végül a 2015/2302/ EU irányelv által előirányzott módosítás következtében változik az utazási szerződéseknek a 2011/83/EU irányelvhez való viszonya, miután ez utóbbi rendelkezéseinek alkalmazását a korábbinál szűkebb körben, mindössze az utazási csomagokra vonatkozóan zárják ki.[4]
- 32/33 -
A 2015/2302/EU irányelv átültetése az utazási szerződések Ptk.-beli szabályait két aspektusból érinti, egyrészt az utazási szerződés alakszerűségével szemben támasztott követelmény megváltozása, másrészt a szerződés hibás teljesítéséből eredő díjengedmény és kártérítés elévülésére vonatkozó speciális szabály előírása kapcsán. A Ptk. a 90/314/EGK irányelvből eredő jogharmonizációs kötelezettségnek tett eleget azzal, hogy az utazási szerződés kötelező írásba foglalásával kapcsolatos követelményt rögzítette, továbbá tartalmazta az írásba foglalás elmulasztásának speciális jogkövetkezményét is.[5] Az utazási szerződések tekintetében ennek az alakszerűségi követelménynek a szerződés összes feltétele vonatkozásában érvényesülnie kellett, ellenkező esetben az írásba nem foglalt kikötés semmisnek minősült. A 2015/2302/EU irányelv újításai közé tartozik, hogy az utazási csomagra vonatkozó szerződés esetén - szerződéskötést megelőző tájékoztatási kötelezettség előírása mellett - lehetővé teszi a telefonon keresztül történő szerződéskötést is. A 2015/2302/EU irányelv 7. cikk első bekezdése szerint a tagállamok biztosítják, hogy az utazási csomagra vonatkozó szerződések egyszerű és közérthető nyelven legyenek megfogalmazva, és amennyiben írásban készülnek, jól olvashatóak legyenek. A korábbi szabályozással ellentétben az utazási csomagra vonatkozó szerződések vonatkozásában a 2015/2302/EU irányelv tehát a kötelező írásbeliséget nem tartja fenn, ugyanakkor az utazásszervező kötelezettségévé teszi a szerződés megkötésekor vagy azt követően haladéktalanul a szerződés egy példányának vagy az arról szóló visszaigazolásnak papíron vagy más tartós adathordozón az utazó részére történő rendelkezésre bocsátását. Figyelemmel arra, hogy az uniós jogalkotó az összetett szerződési konstrukció tekintetében nem feltétlenül a szerződéskötés kapcsán - illetve azt megelőzően -, hanem adott esetben a szerződéskötést követően követeli meg írásbeliséget, az írásbeliség követelményének érvényességi feltételként történő törvényi szintű fenntartása a 2015/2302/EU irányelv hatálya alá nem tartozó utazási szerződések tekintetében sem indokolt.
A 2015/2302/EU irányelv az utazási csomagra vonatkozó szerződés írásba foglalásának elmulasztásához - tekintettel az alakszerűségi követelmény hiányára - jogkövetkezményt nem fűz, azonban a szerződéskötést megelőző tájékoztatás körében a korábbinál szigorúbb feltételeket támaszt. E szerint, ha az utazásszervező vagy az utazásközvetítő az utazó szerződési nyilatkozatának megtétele előtt az utazási csomag teljes díján felüli további díjakra, illetékekre vagy egyéb költségekre vonatkozó tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget, az utazó nem köteles megfizetni ezeket a többletköltségeket. Ez a Ptk. alapján a részleges érvénytelenség körében értékelhető, hiszen így a 2015/2302/EU irányelv 6. cikk (2) bekezdése szerinti feltételekre vonatkozó tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget, a kérdéses szerződési feltétel joghatás kiváltására - az utazó részéről fizetési kötelezettség keletkeztetésére - nem lesz alkalmas. Ha a tájékoztatási kötelezettségét az utazásszervező megsérti, a Ptk. 6:62. § (3) bekezdése alapján - a tájékoztatási kötelezettségének megsértése miatt - kártérítési kötelezettséggel tartozik.
A 2015/2302/EU irányelv átültetésével kapcsolatos másik módosítási igény az utazási szerződés megrendelője számára biztosított védelem szintjéből adódik. A fogyasztó fogalmát ugyanis a Ptk. a fogyasztóvédelmi tárgyú irányelveknek megfelelően a természetes személy fogalmára szűkíti. A 90/314/EGK irányelv speciális, a többi fogyasztóvédelmi irányelvtől eltérő fogyasztó fogalmat alkalmaz, mivel fogyasztónak nem csak a természetes személyeket minősíti. A Ptk. annak érdekében, hogy a kétféle fogyasztófogalom használatát elkerülje, az utazási szerződést nem fogyasztói szerződésként szabályozza, utazási szerződésben megrendelő bárki lehet.[6] Ezzel a megoldással a 90/314/EGK irányelv által biztosított védelem a vállalkozóval szerződő felet attól függetlenül megilleti, hogy a megrendelő fogyasztónak minősül-e. A 90/314/EGK irányelv személyi hatályának logikáját követi a 2015/2302/EU irányelv azzal az eltéréssel, hogy a fogyasztóvédelmi tárgyú jogszabályok fogyasztó fogalmával való összetéveszthetőség elkerülése érdekében utazónak nevezi azt a személyi kört, amelyeket ezen irányelv alapján magas szintű védelemben kíván részesíteni. Ez azt jelenti, hogy a 2015/2302/EU irányelv által biztosított védelem változatlanul megilleti a Ptk. szerinti bármely megrendelőt.
A 2015/2302/EU irányelv 14. cikke díjengedmény, illetve kártérítési igény érvényesítését teszi lehetővé a vállalkozó szerződésszegése esetén, mely igények elévülési ideje legalább két év. E speciális elévülési szabályt nemcsak a fogyasztónak minősülő megrendelő esetén, hanem teljes körben, a fogyasztónak nem minősülő megrendelő vonatkozásában is alkalmazni kell. A hibás teljesítéssel kapcsolatos Ptk. 6:163. § (2) bekezdésében foglalt kellékszavatossági igény, továbbá a Ptk. 6:174. § (2) bekezdése szerinti kártérítési igény elévülési idejére vonatkozó két éves szabály azonban csak a fogyasztónak minősülő megrendelő és vállalkozás közötti szerződés esetén alkalmazandó. Erre figyelemmel szükséges a fogyasztónak nem minősülő megrendelő és vállalkozás közötti szerződés tekintetében is a 2015/2302/EU irányelv 14. cikk (6) bekezdésével egyezően egy különös elévülési szabály megalkotása, mely törvényi szintű rendezést igényel. A díjengedmény, illetve a kártérítési igény elévülési idejével kapcsolatos rendelkezés elhelyezése - annak speciális jellege miatt - az utazási szerződés szabályai között indokolt.
Az új Korm. rendelet megalkotásához szükséges megfelelő felhatalmazás megteremtése érdekében a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény hatálybalépésével összefüggő átmeneti és felhatalmazó rendelkezésekről szóló 2013. évi CLXXVII. törvény 66. § (1) bekezdés f) pontja is megfelelően módosul.
- 33/34 -
A 2015/2302/EU irányelv átültetésére hivatott törvényi szintű rendelkezések országgyűlési tárgyalása a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény, valamint egyes törvények szervezett utazási tárgyú jogharmonizációjával kapcsolatos módosításáról szóló T/18305. számú törvényjavaslat keretében folyamatban van, és még nem zárult le az új Korm. rendelet megalkotása, valamint az utazásszervező és -közvetítő tevékenységről szóló 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet és a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól szóló 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelet módosítása sem.
Összességében az uniós törekvések és célkitűzések belső jogi leképezése az érintett jogviszonyok számosságánál és jelentőségénél fogva körültekintő előkészítést igényel, ugyanakkor a jogalkotás minőségi próbáját az adja, ha a gyakorlatban és a jogalkalmazás során időtállónak bizonyul. Újonnan megalkotott jogi aktus esetén ez - az uniós és hazai jogértelmezés eltérő szempontjai miatt is - nagyobb kihívást jelent, egyidejűleg magában hordozza egy esetleges felülvizsgálat lehetőségét is. ■
JEGYZETEK
[1] 7671/15/JUST EU Pilot eljárás.
[2] Az alapdíj fogalmának értelmezésével az Európai Unió Bírósága 2017. március 2-án hozott C-568/15. számú ítéletében foglalkozott. Az ítéletben foglaltak szerint az alapdíj fogalmát úgy kell értelmezni, hogy egy megkötött szerződésre vonatkozó, és egy eladó vagy szolgáltató által működtetett vevőszolgálati telefonvonalra irányuló hívás költsége nem haladhatja meg egy földrajzi vezetékes telefonvonalra vagy standard mobilvonalra irányuló hívás költségét. A Bíróság ítéletében azt is megállapította, hogy amennyiben a standard hívás költségére vonatkozó korlátot tiszteletben tartják, nem bír relevanciával az a körülmény, hogy az érintett eladó vagy szolgáltató e vevőszolgálati telefonvonalból hasznot húz-e, vagy sem. Fentiek alapján a magyar átültető rendelkezéseket az európai bírósági ítéletben foglaltakkal összhangban szükséges értelmezni.
[3] Ezt az utazásszervező és -közvetítő tevékenységről szóló 213/1996. (XII. 23.) Korm. rendelet valósítja meg.
[4] Ennek megfelelően módosul a fogyasztó és a vállalkozás közötti szerződések részletes szabályairól szóló 45/2014. (II. 26.) Korm. rendelet is.
[5] Ptk. 6:254. § (2) bekezdés: "A szerződést írásba kell foglalni; semmis a szerződés olyan kikötése, amelyet nem foglaltak írásba."
[6] Gárdos Péter: Az utazási szerződés in: Kommentár a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényhez (szerk. Gárdos P., Vékás L., 1794. p.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző Igazságügyi Minisztérium Civilisztikai és Igazságügyi Kodifikációs Főosztály, jogi szakreferens.
Visszaugrás
