Kukorelli István "Tradíció és modernizáció a magyar alkotmányjogban" című, a Századvég Kiadó gondozásában megjelent tanulmánykötete több szempontból is különleges, egyedi mű. A szerző válogatott tanulmányainak sokszínű mozaikjaiból építkező kötet két alapfogalom, alkotmányos "vezérlő dinamika": a tradíció és modernizáció köré szerveződik. Kukorelli István írásairól, tanulmányairól elmondható - legyen a témája a népszavazás vagy éppen a parlamenti rendszer -, egyenként biztosan kiállják az idő próbáját. Jelen recenzió célja ebből következően nem az, hogy értékelve bemutassam, elemezzem a szerző tanulmányait, sokkal inkább az, hogy képes-e egységként működni, képes-e az alkotmányjog iránt érdeklődő olvasók, jogászok számára egy olyan gondolatpár hátterét, mélyebb ösz-szefüggéseit megvilágítani, mint a magyar közjogi tradíció és modernizáció.
"A magyar állam és alkotmány története 1989-ben visszatért az 1949-ben kényszerek hatására eltévesztett úthoz, az európai alkotmányos eszmékhez és progresz-szív nemzeti közjogi hagyományokhoz." - ezzel a mondattal kezdődik Kukorelli István kötetének címadó tanulmánya. Tradíció és modernizáció, múlt és jövő, sőt fogalmazhatnánk úgy is, hogy tisztelet és rugalmasság, az ideális jogászi alapállás: tisztelet a hagyományoknak, az elődöknek, ugyanakkor a múltat kritikusan szemlélve, a változó kihívásokra rugalmasan foly-ton-folyvást választ találni. A kérdés Magyarországon most is, mint mindig, aktuális: a történelmünket jellemző - a szerző szavaival élve - "modellkényszeres lemaradás" behozására 1989 óta példátlan lehetőség adódott. A jogállami rendszerváltás idején az "alapító atyák" nagyrészt újragondolták és átalakították a közjogi rendszert: visszaálltak hagyományos intézmények (például az Állami Számvevőszék) és születtek vadonatúj, a múltban nem ismertek (például ilyen az Alkotmánybíróság vagy az ombudsmani intézmény). A folyamat azonban ma sem állt, állhat meg: a jogállamot folyamatosan építeni, "gondozni" és védeni kell. Az alkotmányjog nagy értéke a stabilitás, az intézmények kiszámíthatósága, de ezek nem önmagában való értékek, nem szabad kizárniuk a társadalom, a jogászi szféra részéről érkező pozitív vagy negatív visszacsatolásokat, kritikákat, ajánlásokat. Az elvtelen másolás, modernizáció, az ötletszerű közjogi felvetések és a múltba "visz-szarévedő", homályos, tudománytalan képtelenségek között jól jöhet egy iránytű, amely, ha megoldást nem is, de legalább egy vállalható útirányt mutatni képes.
A szerző neve már önmagában garancia, mivel ma Magyarországon kevés alkotmányjogászról mondható el, hogy sokoldalúan, két - olykor egymással ellentétes - irányból, az elmélet és a tényleges gyakorlat oldaláról egyaránt képes látni és láttatni közjogi kérdéseket. Kukorelli István jelentős elméleti, tudományos munkássága mellett - hogy tényleg csak a legfontosabbakat említsük - 1994 és 1999 között az Országos Választási Bizottság (OVB) tagja, 1997-től 1999-ig az OVB elnöke volt, 1999 óta pedig az Alkotmánybíróság tagja. Alkotmánybíróként számos jelentős határozat (az egyesületek bejegyzésével vagy a dohányreklámokkal kapcsolatos döntés) előadó bírája volt, ezen kívül több markáns
- például a gyülekezési joggal foglalkozó határozathoz vagy éppen a droghatározathoz csatolt -, a szakirodalom által is gyakran említett különvélemény is fűződik a nevéhez. A szerző emellett hamisítatlan "egyetemi ember", az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának egyik, a hallgatók által legelismertebb, legnépszerűbb alakja. A kar Alkotmányjogi Tanszékén kereken harminc éve oktat
- 1998 óta egyetemi tanár -, számos alkotmányjogi tankönyv, szakkönyv szerzője, illetve szerkesztője.
A kötet közel negyven hosszabb-rövidebb tanulmányt tartalmaz, és elsősorban az elmúlt évtizedre, az 1996 és 2006 közti szerzői időszakára koncentrál. Szerkezeti szempontból négy nagyobb részre osztható fel, ebből az első három rész három - a szerző szempontjából talán legfontosabb, legkülönlegesebb - közjogi területről ad "ízelítőt": az első magyar közjogtörténettel kapcsolatos írásokat tartalmaz, a második részben az Alkotmánybíróság szerepfelfogása áll a középpontban, míg a harmadik a parlamenti jog egyes kérdéseivel foglalkozik. A magyar közjogi tradíciót szerkezetileg egy külön fejezet "jelképezi", a modernizáció irányát pedig több, az uniós integrációval kapcsolatos, például a magyar alkotmány EU konfor-mitásáról szóló tanulmány jelzi előre. Mindhárom részre jellemző a "mozaikos" felépítés, azaz a szerző nem kívánja az egész területet "lefedni", az összes problémakört vázlatosan bemutatni, hanem egy-egy részkérdést tárgyalva igyekszik képet adni a parlamenti jog jellegéről, működéséről, vagy éppen az alkotmánybíráskodás szerepéről. Sőt az egyes fejezetek témaköreit is tágabban kell felfogni, mert korántsem csupán az Országgyűlésről, vagy éppen az Alkotmánybíróságról szólnak. A könyv kellően laza szerkezete ezzel - tudottan vagy tudatlanul - jól mutatja az alkotmányjogi rendszer valódi, "organikus" felépítését, amely nem szemlélhető egymástól mereven elválasztott, elvonatkoztatott részek cizellált gyűjtőegységeként.
A közjogtörténeti részben szerepel a könyv - már idézett - címadó tanulmánya, amelyben a szerző röviden, de annál szemléletesebben a legfontosabb alkotmányjogi alapkérdéseket járja körül, megadva azt a gondolati "vezérfonalat", amelyet az egész kötetben követni kíván. A fejezetben olyan figyelemfelkeltő -bár nem feltétlen csak történeti szempontú - írások kaptak helyet, mint az Alkotmány felelősségi klauzulájával vagy éppen az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának mai üzenetével foglalkozó rövidebb tanulmány. Ha tovább lapozunk, akkor természetesen találunk minden "ízében" közjogtörténeti munkákat is: egyértelműen ebbe a kategóriába sorolhatóak a népszavazások 1994-98 közötti történetét, illetve a magyar közjogi oktatást bemutató írások.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
