"Aber zum Glück ist die Methode der Praxis besser als das, was die Praxis für ihre Methode hält." (Carl Schmitt: Gesetz und Urteil)
1. A logika a maga szépségében, egyszerűségében és egyértelműségében mindenkor mércéül és eszközül szolgált a különböző tudományok számára. Nem csak a matematika világában, de a reáltudományokon kívül is cél lett az adott tudomány tárgyának logikai rendszerezése. Ezt nevezhetjük matematizálásnák. A matematizálás igénye a jogban is megjelent. A cél egy olyan logikailag zárt jogi gondolkodás, rendszer megalkotása lett, ahol szükségszerű következtetések láncolatának következménye lenne az eredmény. Az ember szerepe pedig pusztán a felismerésre, s nem a teremtésre szorítkoznék. Ezt a gondolkodást nevezzük jogi axiomatizmusmk.
Mit is jelent ez? Az axiomatikus rendszerben axiómák és teorémák vannak. Az axiómák "definiálatlan definíciók", amelyek az egész rendszer hallgatólagos jelentését adják. Ezen axiómákból teorémákat vezetünk le: az adott szükségszerűségek felismerésével, ui. a teorémák nem rendelkeznek önálló létokkal, hanem létük, s így bizonyosságuk az axióma(k)ból nyert. Ezt a kibontási folyamatot nevezi Ulrich Klug "láncbizonyításnak", míg a rendszer fogalmainak meghatározása a "definiálatlan definíciók" révén történik ("láncdefiniálás").[1]
Valamennyi jogi (tan)könyv is ezen metódus szerint "vezet be bennünket" a jog csodás világába: hiszen ezen könyvek először is mindig megadják az alapfogalmakat, aztán ezekből levezetik, s definiálják a teorémákat; az így nyert fogalmakkal pedig már meghatározhatók lesznek a bizonylatianként felállított axiómák is. Ez azonban egy körkörös bizonyítást eredményez, ahol voltaképp semmi sem igaz vagy hamis, mert nem a valóságnak, hanem az emberi fantáziának teremtményei. Például a jogállamiság kifejezését olyan fogalmakkal szoktuk definiálni, amely kifejezések logikailag voltaképp a jogállamiság axiómájának teorémái. Ergo felállítunk axiómákat, levezetünk belőlük teorémákat, s aztán ezen teorémák segítségével definiálni véljük axiómáinkat is. A vaihingeri Ideenverschiebung[2] logikai leírása mindez: a formáilogika segítségével kezdeti hipotéziseinket (axiómák) a hipotézisek szükségszerű hipotéziseivel (teorémák) doktrínákká, dogmákká erősítjük. Amikor tehát a bírói döntést egy törvény - vagy netán a korábbi teóriák szerint: egy konkrét törvényhozó - akaratának tartjuk, s csak akkor tekintjük megfelelőnek a bírói ítéletet, ha a döntés eme absztrakt akarattal megegyezik, nos, szintén egy fikciót teszünk dogmává. Az ítélet "törvényszerűsége" - amely az ítéletnek a törvényből való logikai következtetését, a törvény "akaratának" logikai úton való kibontását jelenti - voltaképp egy fikciós érv: a valós döntési mechanizmusok - azaz az érvelésen nyugvó ítélkezés - elfogadottságát segíti, de nem a tényleges megszületését írja le.[3]
A logika révén az alsó- és fölső tétel között felállított korrelációt ugyan igazolhatom, de a korrelációt magát nem a logika révén, hanem érvelés útján állítjuk fel. Ha például azon korrelációt, hogy a jogállamiság szükségszerű következménye szerint "minden körte alma" eleve adottként tételezünk, logikailag már valóban mondhatjuk, hogy ahol nem minden körte alma, az nem is jogállam. A körte és az alma összefüggése ugyan logikainak tetszik, de a jogállamisággal való kapcsolatuk önkényes - azaz személyes döntésen nyugvó -; miközben - ha az induló tézist igazként fogadjuk el - logikailag már valóban tehetünk ilyes kijelentéseket. A logika mindezt megengedi, hiszen "[a] logikának sehol sem kell elhajlania, minthogy az egyoldalúság már a premisszában benne van".[4]
Azonban tán a túlzó példa is rámutat arra, hogy a logizálás nem a jogban, nem a társadalomtudományokban, hanem a matematikában lehet csak követendő példa. Mert és ugyanis: eltérő a két tudománytípus vizsgálati anyaga.[5]
A természet szükségszerű adottságait a természettudományok tárják fel. Okokat és okozatokat keresnek. A jog világában viszont
- 380/381 -
nincs semmi olyan, amiből bármi is szükségszerűen (kauzálisan) következnék. A jogban célok és eszközök vannak; a célok az emberi tudat s akarat jelenségei, az eszközök pedig az ezekhez kapcsolódó aktív akarat. A jog tehát nem természettudomány, hanem - Rudolf Stammler kifejezésével élve -"Zweckswissenschaft", azaz céltudomány.[6]
2. Nos, a valóságot vagy megfigyeljük, vagy akarjuk. A megfigyelő tudományok szükségszerűségekkel foglalkoznak, olyanokkal, amelyek a jogban nincsenek. Nem állíthatom hát azt, hogy egy törvény és annak (állítólagos) jogállam-ellenessége úgy viszonyulna egymáshoz, mint a felforralt vízhez a gőz. A jogban az akarat a központi kategória - s ha elfogadjuk a szabad akarat tézisét: bárhogy akarhatunk. Egyet nem tehetünk: fogalmak mögé nem bújhatunk. A jogban nincsenek törvényszerűségek; a jogban vélemények vannak: érvek s ellenérvek. És végül egy döntés. A jogban mindig az emberi akarat nyilvánul meg. A jog tartalma az emberi akarat.[7] Nemcsak a jog érvényre juttatásakor, de születésekor is az akarat játssza a főszerepet. Míg a természettudományok következményei (felforrt víz) szükségszerűek, tőlünk függetlenek - és így felelősek sem lehetünk értük -, addig a jog Sollen világában a következmények mindig akartak (gewollt).
Carl August Emge is rámutat a természet- és humántudományok közötti különbségre.[8]
A matematikában alapfogalmak és alapdefiníciók igazként elfogadása által egy saját rendszert teremthetünk, amelyet a teremtett rendszer belső logikájával kibontunk és magyarázunk. Ezen módszer deduktív, absztrakt és életidegen. A történelem (Emge a történelmet tekinti a humántudományok ideáltípusának) viszont a meghatározandóból indul ki, hogy annak révén próbáljon fogalmakat meghatározni, s azokat a meghatározandóra visszavetíteni. Itt a kiindulási pont tehát nem adottként elfogadott, hanem kérdéses: és így meghatározandó. Ezen módszer induktív, konkrét és életszerű.
Érdekes megfigyelni a két módszer közötti különbséget! Leegyszerűsítő lenne, ha azt állítanánk, hogy a reáltudományok a szükségszerűségek világával, míg a humántudományok a szabadságéval foglalkoznak, ui. például a matematikai axiómák felállítása "teljesen" önkényesen, szabadon történhet, s így szabadon teremthetünk magunknak egy rendszert - ami persze aztán a belső törvények okán "szükségszerűen" működik. Ezzel szemben a humántudományok éppen szükségszerűségeket (egy konkrét történelmi esemény okát, indítékát, stb.) keresik, de a fogalmi világuk nem belső szükségszerűségek, hanem a szabad fantázia "eredményei". Míg tehát a matematikában a vég- és a kezdőpont önkényes, s a közötte lévő mozgás szükségszerű, addig a humántudománynál valóságos vég- és kezdőpontokat keresünk szellemünk szabad "mozgása, mozgatása" által.
A matematika a maga (belülről) biztos rendszerével biztos tudást ígér - ez az, amit a szellemtudományok mívelői elirigyelnének tőle. (Ezen "elirigylés" zajlott, zajlik a szellemtudományok logizálási kísérleteinél.) A történelemnél ezzel szemben "[a] nyerhető összefüggések rejtélyek összefüggései Csak az »elképzelés« ismeri ki magát".[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
