"[...] az ember a maga társas környezetét bejósolhatónak, rendezettnek és jóindulatúnak (vagy éppen aktívan jóakaratúnak) észleli. A trauma és a veszteség - elméletileg - veszélyeztetheti az élet értelmébe vetett hitet (ami egyenértékű az énfogalom jelentős összetevőinek fenyegetésével) és az események érthetőségével és jelentésteliségével kapcsolatos előfeltevéseket [...] egyaránt. Például egy szeretett személy elvesztése nemcsak bizonyos célokat tehet elérhetetlenné vagy értelmetlenné, amelyek elérésére a személy korábban törekedett, és nemcsak értékei és kötelezettségei átminősítésére kényszeríti az embert, hanem az igazságossággal, a tisztességgel, a kontrollal és a világ jóindulatával kapcsolatos alapfeltevéseinket is megkérdőjelezi és illúzióként tünteti fel" (Davis et al, 1998).
Az ember életét végigkísérik a veszteségek és a traumák. A személyiségi jogsértés következtében megélt veszteséget és az ehhez kapcsolódó szubjektív hiányérzetet azonban egy másik személy váratlan külső behatása okozza, amelyre nem lehet felkészülni, és - akár egy súlyos közlekedési baleset, vagy csekélyebb jelentőségűnek tűnő becsületsértés - a világ jóindulatával kapcsolatos alapfeltevéseket még inkább megkérdőjelezi, hiszen még kevésbé találunk rá magyarázatot, mint a sorsszerűen bekövetkező negatív változásokra. Mindez megfelelő kiindulásként szolgál ahhoz a néhány gondolathoz, amely arra próbál választ keresni, hogy a bíróságok milyen alapokról közelíthetik meg a 2014. március 15-ével hatályba lépett Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvényben (a továbbiakban: új Ptk.) szabályozott sérelemdíjat, mert valóságos elégtétel hiányában - mint ahogy a fenti idézet is szemlélteti - a személyiségi jogában sértett személynek az igazságossággal kapcsolatos feltevései is véglegesen illúzióvá válhatnak.
A sérelemdíjról nem lehet anélkül szólni, hogy ne tekintenénk vissza a nem vagyoni kártérítésnél kialakított gyakorlatra, hiszen a követelés alapja mindkét esetben a személyiségi jog megsértése, és a sérelemdíj bevezetése lényegében a mérlegelésnél figyelembe vehető és változó értékelési szempontoknak a bírósági gyakorlat folyamatában már korábban megmutatkozó átértékelését jól érzékelteti. A követelések elbírálásának szempontrendszere az elmúlt évtizedekben folyamatosan változott, azonban a bíróságok a lehetőségekhez képest minden időszakban megpróbáltak az ellentmondásokra - elsősorban a bizonyítási nehézségekkel küzdő károsultak érdekében - kiszámítható és követhető megoldást nyújtani. A szűkre szabott és ellentmondásoktól sem mentes jogszabályi keretek között a hátrányt és a hátrány kiküszöböléséhez szükséges értéket megkísérelték materializálni, de a döntéseket végigkísérve az tapasztalható, hogy a jogsértés ténye és a megítélt nem vagyoni kár mértéke között a szempontok felsorolásán kívül mélyebb logikai összefüggést - főképp a jogintézmény sajátosságából eredően - nem lehet kimutatni, így a marasztalási összegeket iránymutató dogmatikai érvrendszerrel nehéz alátámasztani, ezért a bíróságok az egységes joggyakorlat érdekében a hasonló esetekre megkíséreltek egymáshoz közelítő értékeket kialakítani.
A nem vagyoni kár ellentmondásoktól terhes jogintézményének fejlődését végigkísérte annak értékelése, hogy a reparáció feltételeinek hiányában a pénzbeli marasztalás milyen társadalmilag elismert célt szolgál. Ennek következményeként fogalmazódtak meg azok a szempontok, amelyek a bírói gyakorlatot alakították, és minden esetben a bíró szubjektív értékítéletén alapult, hogy a kompenzáció szem előtt tartása mellett mennyiben tulajdonított jelentőséget az elégtételnek, a speciális vagy generális prevenciónak, illetve a sérelemmel elkövetett jogsértés megbüntetésének. A sérelemdíj remélhetőleg megfelel majd annak az elvárásnak, hogy az elszenvedett sérelmet ne csak jelképes összegekkel kompenzálja, hanem valóságos elégtételt szolgáltasson annak a személynek, akinek a személyhez fűződő jogai sérültek. Mindehhez szükséges, hogy a bírák a marasztalás alapjául szolgáló körülményeket ne mechanikusan, hanem életbölcsességük és tapasztalatuk, valamint empátiájuk segítségével humánusan, de a jog logikai rendszerét is szem előtt tartva értékeljék.
A sérelemdíj iránti követelést keletkeztető jogviszonynál - csakúgy, mint a nem vagyoni kártérítésnél - a joghatást kiváltó tény a sérelmet szenvedett fél személyét érintő külső beavatkozás, amelynek következtében a jogi norma által védett alanyi jog jogosultja és mindenki más között az állandósult abszolút hatályú jogviszony a sérelmet szenvedett fél és a jogsértő között relatív szerkezetűvé válik. Megsértésüket a jogalkotó jogkövetkezményekkel szankcionálja azáltal, hogy a jogérvényesítésre lehetőséget nyújtva közhatalom útján gondoskodik védelmükről, míg a sérelmet szenvedett fél a közhatalom segítségével bíróság útján, végrehajtási kényszerrel szerezhet jogvédelmet. Ennek kereteit biztosítja a polgári peres eljárás, és az alanyi jog védelmének a polgári jog által igénybe vehető eszköze a polgári kereset, míg a jogvédelem hatékonysága az eljáró bíróságok szakértelmén múlik.
- 4/5 -
A sérelemdíj iránti követelések elbírálásának gyakorlatáról még értelemszerűen nem lehet beszélni, de az már előre látható, hogy a jogalkalmazásra kiemelkedő feladat vár, hiszen a személyiségi jogok megsértésének vagyoni értékkel nem mérhető jogkövetkezményét a bíráknak le kell választaniuk a kártérítési jogviszonyok megítélésénél alkalmazott sémákról, amely a Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) alapján kialakított gyakorlattól való részbeni elszakadást is igényli.
A nem vagyoni kár megtérítése iránti követelések elbírálását az elmúlt évtizedek jogalkalmazásában elsősorban a kompenzációs szemlélet jellemezte, függetlenül attól, hogy a jogirodalomban ennek szempontrendszere sokkal szélesebb körű. Mindezt jól érzékelteti az a 2005-ben meghozott eseti döntés, amely a kómás állapotban lévő - a külvilágot és saját életének tönkremenetelét érzékelni sem tudó - károsult esetében a bekövetkezett hátrány életet elnehezítő súlyosságának ténybeli alapjából kiindulva kérdőjelezte meg a nem vagyoni kár megtérítése iránti jog érvényesíthetőségét. Kómás állapot esetén azonban a károsult nem képes érzékelni saját személyiségét, illetőleg azt, hogy őt mások miként észlelik, ezért a szubjektum abszolút sérülése (a külvilágot felfogni nem képes tudatállapot) az a veszteség, amit maga a sérelem okoz. A sérelmet szenvedett személy által észlelhető hátrány (hiányérzet) pedig azért nem következhet be, mert az nem más, mint a szubjektum átmeneti, vagy végleges megszűnése. Mindezekre tekintettel a korábbi szabályozás szerint sem férhetett kétség ahhoz, hogy a jogképes, de a sérelmet felfogni nem tudó személy esetében semmilyen alapja nincs a tudatállapoton alapuló megkülönböztetésnek, a bíróságnak pedig korábban sem volt feladata feltételezésekbe bocsátkozni, hogy a sérelmet szenvedett személy (illetőleg törvényes képviselője) a megítélt összeget miként használja fel.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
