A harmadik társasági törvény lép hatályba 1988 óta, 2006. július 1-jén. A gazdasági társaságok működésére vonatkozó jogszabályi környezet ilyen nagy forgási sebessége nem feltétlenül kedvez a stabilitás iránti törekvéseknek, azt viszont kétségtelenül lehetővé teszi, hogy az új és új szabályozás során a szabályozási alapkérdéseket is ismételten újragondolja a jogalkotó; nem fenyeget az a veszély, hogy pusztán a szabályozás kialakult struktúrája miatt nem következnek be egyébként esetleg szükséges változások. Jól példázza ezt a társasági jogi szabályozás kogenciájának vagy diszpozitivitásának kérdése, amely mindegyik társasági jogi szabályozásnál hangsúlyosan előkerült, s látványosan változó koncepciók jutottak érvényre. E mellett pedig a bírói gyakorlat is állandóan birkózott a problémával, ami azt jelezte, hogy a törvényi szabályozás vagy nem volt egyértelmű, vagy nem felelt meg a gyakorlat igényeinek, vagy esetleg mindkét hibában szenvedett.
Vajon harmadszori nekifutásra, a probléma széles körű és többszöri vizsgálata eredményeként megnyugtató megoldásra jutottunk-e a harmadik társasági törvénnyel? A jelen tanulmány ezt a kérdést kívánja elemezni.
Mindenek előtt érdemes egy kissé közelebbről megvizsgálni, hogy amikor a kogencia és diszpozitivitás kérdését akarjuk eldönteni, akkor mi is a döntés tétje. A lehetséges megközelítések két szélső érték között mozognak.
Az egyik felfogás szerint merőben technikai jellegű kérdésről van szó. Minden különösebb értéktartalom nélkül az a választás áll a törvényalkotó előtt, hogy meghatározza a szabályozás alapállását, ezt megtegye főszabálynak, s kijelölje ehhez képest azokat a kivételeket, ahol a főszabály érvényesülését nem kívánja. Abban a kérdésben, hogy mi is legyen a főszabály, nem tartalmi szempontok bírnak döntő jelentőséggel, hanem az a praktikus kérdés, hogy a törvényalkotó által megcélzott ideális szabályozáshoz melyik főszabály áll közelebb, s ehhez képest melyik esetén kell kevesebb kivételes szabályt alkotni. E megközelítés alapján a kógens szabályozást kell alapesetté tenni akkor, ha az eltérést megengedő kivételes szabályok száma kisebb, mint az eltérést tiltó szabályok szükséges száma akkor, ha a diszpozitív szabályozás lenne a főszabály. Ha pedig a diszpozitív szabályozás mellett kell kevesebb számú kivételt tenni, akkor ezt a típusú szabályozást kell főszabállyá tenni. Ebből a szemszögből a szabályozás célja és tartalma független a szabályozás módszerétől, s ugyanazt a végeredményt lehet és kell is elérni bármelyik szabályozási módszer alkalmazásával. Megítélésem szerint a magyar társasági jogi jogalkotás alapvetően ezzel a szemlélettel közelített a kérdéshez. Jól látszik ez abból is, hogy miként értékelték a szabályozási módszernek az 1997-es társasági törvénnyel bevezetett alapvető változását. Az új törvény első kommentárja szerint "az új Gt. a szabályt megfordította: a társaság tagjai a társasági törvény rendelkezéseitől akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. Ez a szabályozás tartalmilag azonban alig hoz változást: azok a szabályok, amelyek eddig diszpozitívak voltak, túlnyomó többségükben változatlanul eltérést engedőek maradtak, nem váltak kógenssé."[1] Ha érdemben nem változik a szabályozás, akkor mi értelme van a szabályozási módszer megváltoztatásának? Az, hogy a kógens szabályozás általánossá tételével kevesebb alkalommal kellett kivételes szabályt alkotni, mint ha a diszpozitív szabályozás fenntartása mellett kellett volna precizírozni a szabályozást. Az 1997-es Gt. előkészítése során ugyanis uralkodó volt az a nézet, hogy a bírósági gyakorlatban helytelenül tágan értelmezték a diszpozitív szabályokat, s azokat akkor is úgy tekintették, mint amitől a felek egyező akarattal eltérhetnek, amikor pedig - "a társasági jog szelleme alapján" - az eltérést kizártnak kellett volna tekinteni.[2] A téves jogértelmezést úgy is ki lehetett volna küszöbölni, hogy az alapvetően diszpozitív szabályozás fenntartása mellett a törvény a korábbinál több helyen mondja ki az eltérés tilalmát, de ehhez képest "gazdaságosabbnak" tűnt az egész szabályozás megfordítása, s a kogencia főszabállyá tétele, amivel ugyanazt a célt akarta elérni a jogalkotó, mint a korábbi szabályozással, csak éppen elegánsabb, kevesebb kivétellel operáló szabályozási technika alkalmazásával.
A fenti, jobbára mennyiségi szemléletű megközelítéssel szemben a kogencia és diszpozitivitás kérdése tartalmilag is vizsgálható. A kétféle szabályozási lehetőség közötti döntés a gazdasági társaságokról vallott felfogást, az egész társasági jog szemléletét tükrözi. Ha ugyanis a társaságokat a társaságban részt vevő tagok szabad akaratán, magánautonómiáján alapuló viszonyrendszernek fogjuk fel, akkor a társaságokra mint szerződéses viszonyokra tekintünk. Sőt ismeretes olyan felfogás is, amely a társaságokat nemcsak a tagok közötti szerződéses viszonyrendszerként tételezi, hanem valamennyi, a társaságban összpontosuló erőforrás tulajdonosa közötti szerződéses rendszert lát a társaságokban.[3] E felfogás szerint a társaság alkotóelemei közé sorolandók a tőketulajdonosokon kívül a társaság hitelezői, dolgozói, de akár a beszállítói, vevői vagy az a helyi közösség is, amely helyet ad a társaság működésének. Ezek az erőforrás-tulajdonosok közvetlen, illetve közvetett szerződéses jellegű kapcsolatokban állnak egymással, ami annyit jelent, hogy a társaságban való részvételük, a társasághoz kapcsolódásuk saját döntésükön, s nem valamiféle külső és felső kényszeren alapul, továbbá részvételüknek a kölcsönös és kiegyensúlyozott szolgáltatások adják meg a tartalmat. Az társaságok ilyen szemlélete egyértelműen a szerződési jogra általánosan jellemző, diszpozitív szabályozást igényli - függetlenül attól, hogy e mellett milyen mennyiségű kivételes szabályra van szükség. Csak a diszpozitív szabályozás tudja ugyanis kifejezni azt, hogy az érintettek saját igényeiknek megfelelően, saját képükre formálhatják társasági viszonyaikat, s ehhez képes a társasági jogi szabályozásnak "csak" annyi a feladata, hogy megkeresse azokat az optimális megoldásokat, amelyeket a felek maguk is alkalmaznának akkor, ha kellő információk birtokában állapodnának meg minden egyes szerződési feltételben. A társasági jogi szabályozás akkor tekinthető hatékonynak, ha társasági jogi viszonyok résztvevőinek megfelelő szabályozást alakít ki, s ezzel megtakaríthatóvá teszi a szerződési feltételek egyedi megtárgyalására fordítandó költségeket.[4]
Egészen másfajta szemléletet tükröz az a felfogás, amely a társaságok intézményi jellegére helyezi a hangsúlyt. Ebben a felfogásban a társaságok a társadalom olyan intézményei, amiket nem lehet kizárólag a benne résztvevők akaratának kiszolgáltatni, hanem a társadalomnak kell gondoskodni szabályaik kialakításáról.[5] Nyilvánvaló, hogy ennek a szemléletnek a kógens szabályozás felel meg. A jogalkotó a társadalom nevében, felülről, kötelező normákkal kívánja meghatározni a társaságok működési kereteit, s legfeljebb kivételesen enged teret a társaságokban részt vevő személyek akarata érvényesülésének. Az ilyen szabályozási koncepció mellett a társasági jog funkciója nem a szerződő felek akaratának modellezése, hanem éppen a szerződő felek mozgásszabadságának korlátozása valamilyen felsőbb szempont szerint. Az ilyen szabályozás hatékonyságának mércéje az, hogy mennyire képes megvédeni a társadalmat a társasági viszonyok szereplőinek egyéni érdekeitől, mennyire képes visszaszorítani a társaságok és tagjaik önös érdekeit a társadalom egésze javára.
Ezek a szempontok a magyar társasági jogi diskurzusban eddig nem jelentek meg hangsúlyosan. Még leginkább az 1988-as Gt.-vel kapcsolatban merültek fel tartalmi szempontok, aminek oka lehetett az, hogy magának a társasági jognak a megjelenése, s a társasági formáknak a jogalanyok széles köre számára történő megnyitása a korábbi merev, korlátozó rendszertől való elmozdulást jelentett, amit a szabályozás módszerével is lehetett demonstrálni. Az 1988-as szabályozás a részvénytársaságokra vonatkozó szabályok kivételével a diszpozitív szabályozási módszert választotta, vagyis lehetővé tette a társasági törvény szabályaitól közös akarattal való eltérést - azoknak az eseteknek a kivételével, ahol a jogszabály kifejezetten az eltérés tilalmáról rendelkezett. A részvénytársasági fejezetnél a helyzet fordított volt, a szabályozás alapvetően kógens jellege mellett a törvény kifejezett rendelkezéssel megengedhette az eltérést. Annak idején a széles körű diszpozitivitást a társulási szabadságból vezették le, míg a részvénytársaságok szabályozásának kogenciáját e társasági forma személytelen jellegéből eredeztették, s funkcióját a közérdek védelmében jelölték meg.[6] A diszpozitív szabályok melletti érvként merült föl az is, hogy "Magyarországon ... nem áll rendelkezésre szélesebb körű társasági kultúra és a társasági törvény nem teljes értékű piaci viszonyok között került bevezetésre. Ezért a törvénynek lehetőleg sok lehetőséget kellett megnyitnia, rugalmasnak kellett lennie a gyakorlat irányában: a gyakorlatnak kell eldöntenie, hogy az üzleti forgalom szereplői a törvényben ajánlottak közül melyik megoldást veszik igénybe és melyiket nem."
Amint utaltam rá, az 1997-es szabályozási módszerváltásnak az oka - legalábbis a korabeli indokolások szerint - nem a társasággal kapcsolatos tartalmi elvárások gyökeres megváltozása volt, hanem a bírói gyakorlattal való elégedetlenség, s az, hogy a piacgazdaság kialakulása során tapasztalt visszásságokat sokan jórészt a nagyfokú szabad(os)ságot engedő jogi szabályozás erőtlenségére vezették vissza. A 1997-es társasági törvény megalkotásának egyik mozgatóereje a hitelezők, a társadalom fokozottabb védelmének követelménye volt, ami a kógens szabályozás általánossá tételével jó demonstrálhatóvá vált. A közvéleményt, s esetleg a politikai döntéshozókat is megnyugtathatta, hogy most már kógens szabályok őrködnek mindannyiunk érdekei fölött, s így nem vagyunk kitéve a társaságok és azok tagjai ördögi praktikáinak. De konkrétan, a szabályozási módszer kérdésében a döntő érv mégis csak az volt, hogy az új rendszerben a kívánatos szabályozási célokat kevesebb kivétellel lehet elérni. Eközben pedig továbbra is megfogalmazódott az igény arra, hogy kellően rugalmas, a gyakorlati igényeket minél inkább kielégítő társasági jogi szabályozás érvényesüljön.
Megítélésem szerint a mennyiségi szemléleten alapuló döntés megtévesztő, és helytelen eredményre vezet. A teljes képhez ugyanis nemcsak azt kell megvizsgálni, hogy kógens szabályozási módszer esetén megspórolhatunk-e kivételes szabályokat a diszpozitív szabályokhoz képest, hanem azt is - sőt, álláspontom szerint elsősorban azt -, hogy a kógens szabályozással milyen lehetőségektől zárjuk el a feleket, s ezeket a lehetőségeket valóban ki akarjuk-e zárni. Ha ezt a vizsgálódást elmulasztjuk, vagy nem pontosan végezzük el, akkor könnyen előfordulhat, hogy túlzottan nagy áldozatot kell hoznunk a "társadalom védelmének" oltárán. Az áldozat különösen akkor tűnik nagynak, ha belegondolunk, hogy egyáltalán nem szükségszerű hátrányról van szó, hiszen másfajta szabályozási módszerrel a szóban forgó káros következmények kiküszöbölhetőek lettek volna. Egy példával illusztrálva az elmondottakat: kógens szabályozás mellett az a szabály, hogy a korlátolt felelősségű társaságban fennálló üzletrész a társaság többi tagjára szabadon átruházható, azt jelenti, hogy a felek megállapodásával sem szabad korlátozásokat beiktatni. Ha pedig a törvény - ahogyan tette ezt az 1997-es Gt. megengedi, hogy az üzletrésznek tagok egymás közötti átruházása esetére is elővásárlási jogot kössenek ki a társasági szerződésben, akkor elővásárlási joggal, de semmi mással nem lehet korlátozni az átruházást. A társaságok belső viszonyai azonban másfajta korlátozásokat is igényelhetnének, s ezek a korlátozások nyilvánvalóan nem sértenének külső érdekeket, ezért a kógens szabályozással való beavatkozás nehezen magyarázható. Azt gondolom, hogy a jogalkotó nincs is abban a helyzetben, hogy előre felmérje mindazokat az igényeket, amik egy jogszabályi normától való eltérésre irányulhatnak, s különösen nincs abban a helyzetben, hogy ezeket a lehetséges eltéréseket egyenként minősítse aszerint, hogy megengedhető eltérésről van-e szó. Márpedig a kivételek nélküli kógens szabályozással mindezeket a nem számba vehető lehetőségeket vetjük el. Szigorúan a számszerűségek világában maradva is tehát az a végeredmény jön ki, hogy a kógens szabályozás általánossá tételével nem ismert számú előnyt kényszerülünk feladni korlátozott számú, ismert előny érdekében. Meggyőződésem, hogy ez nem feltétlenül előnyös döntés.
Ezen kívül végig kellene gondolni, hogy valóban nyerünk-e azzal, ha kötelező jogszabályi rendelkezésekkel próbáljuk meg védeni a társasági jogviszonyok által érintetteket. Ez a beavatkozás feleslegesnek tűnik akkor, ha olyan személyekről van szó, akik alkupozíciójuknál fogva képesek saját érdekeik érvényesítésére. Így a társasági tagok, akik a társaság alapításakor dönthetnek arról, hogy a kialkudott feltételek mellett hajlandóak-e részt venni a társaságban, nem kell, hogy a kógens társasági jogi szabályokra hagyatkozzanak. A társaságalapítás folyamatában még - talán utoljára - a kisebbség is valódi alkuhelyzetben van. Ha a kisebbség által befektetendő tőkére valóban szükség van a társaságban, akkor a kisebbség képes lehet kiharcolni magának az érdekeit védő feltételeket is. Persze, csak akkor, ha a társasági jog lehetővé teszi számukra a megfelelő feltételrendszer kialakítását. Ha azonban mindenfelé kógens szabályok korlátaiba ütköznek, akkor a kisebbség nem lesz képes az érdekeinek megfelelő szerződéses feltételeket elérni. Persze, mondhatjuk, hogy cserében ott vannak a kisebbségvédelmi szabályok, amelyeket félretehetetlen rendelkezések biztosítanak a kisebbség számára. Ám - a tapasztalatok szerint - a kisebbség sokkal hatékonyabb védelmet is ki tudna találni magának. A legkézenfekvőbb, s a kisebbség részéről rendszeresen megfogalmazódó igény az, hogy a társaság ügyvezetésére állandó befolyással rendelkezzen oly módon, hogy az általa megválasztható személy vezető tisztségviselő lehessen. A társaságalapítás során a többség is rendszeresen beleegyezik az ilyen társasági struktúrába. Csakhogy ez ütközik azzal a kógens szabállyal, amely szerint a vezető tisztségviselőket a társaság legfőbb szerve választja meg [a legújabb társasági törvény 19. § (4) bekezdése is ezt a szabályt tartalmazza, utalva arra a kivételre, hogy ügydöntő felügyelőbizottság esetén a vezető tisztségviselőt a felügyelőbizottság választhatja]. Hiába kötné ki a kisebbség a többség beleegyezésével, hogy a kisebbség jogosult meghatározott számú vezető tisztségviselő delegálására, ez - kógens szabállyal ütközve - nem lenne érvényesíthető rendelkezés. Ezért legfeljebb szindikátusi szerződésben lehet olyan szavazási megállapodást kötni, amely hozzásegítheti a kisebbséget céljának eléréséhez. Ám a szindikátusi szerződés Gt.-vel ellentétes rendelkezéseinek a kikényszerítése meglehetősen kétséges. Vagyis a kógens szabályozás, miközben - meglehetősen ambiciózusan - a kisebbség védelmét is céljának tekinti, valójában megakadályozza a kisebbséget abban, hogy a számára valóban kielégítő megoldást elérje. Minderre pedig semmiféle közrendvédelmi, szélesebb társadalmi érdekeket védő ok nincsen, hiszen annak a megállapodásnak, hogy a társaság tagjai közül ki, milyen feltételek mellett jelölhet ki vezető tisztségviselőt, nincs externalizációs hatása: a döntésnek csak a döntésben résztvevőkre nézve van következménye, nem fordulhat elő, hogy a döntés hátrányos következményeit olyannak kellene viselnie, aki a döntéshozatalban nem vett részt. Ilyen körülmények között pedig indokolatlan a jog beavatkozása.
Sőt, akkor is megfontolandó, hogy a jog kényszer-eszközeivel kell-e belenyúlni az érintettek viszonyaiba, ha az érdekellentétek piaci eszközökkel kezelhetők. Sok esetben például a hitelezők számára kedvezőbb lehetne egy kalkulálható és beárazható kockázat, aminek ellenértékét az adóssal meg lehet fizettetni, mint a jogszabályok által nyújtott teljes körű védelem. Természetesen nem vonatkozhat ez azokra a hitelezőkre, akik nem önként kerülnek hitelezői pozícióba egy társasággal szemben. A nem önkéntes hitelezők nem tudják érdekeiket szerződéses feltételekkel védeni, illetve a kockázatokat és a várható nyereséget optimalizálni. Mindezeken felül a kógens szabályozásnak hatványozott a veszélye, hiszen akkor is be kell tartani, ha egyébként az elérni kívánt cél megvalósítására alkalmatlan. Egy sikerületlen diszpozitív szabályt a felek egyszerűen félretehetnek, s ha szükséges, akkor egy számukra elfogadható, hatékony szabállyal pótolják. A jogi norma hatékonyságának a hiánya ilyenkor a pótlásával járó költségeket generálja. Ezzel szemben az alkalmatlan kógens szabály dupla költséggel jár: egyrészt - függetlenül a szabály alkalmasságától vagy alkalmatlanságától - a feleknek meg kell felelniük a jogszabályi követelményeknek, másrészt pedig - mivel tudják, hogy a jogszabály által előírtak teljesítése nem alkalmas érdekeik kellő védelmére - gondoskodniuk kell megfelelő szerződéses rendelkezések bevezetéséről is, ami szintén költségeket emészt föl.
A fentiekből - álláspontom szerint - az következik, hogy a kógens szabályozás meglehetősen merev, a társaságok gyakorlati igényeivel nehezen összeegyeztethető intézményi szemléletet tükröz, ami felesleges társadalmi költségek veszélyét is magában hordozza. Hatékonyabb megoldást jelenthet a diszpozitív szabályozás, amely még alkalmatlansága esetén is kisebb költségekkel jár, mint az alkalmatlan kógens szabályozás. A diszpozitív szabályozás érzékeny pontja azoknak a kivételes szabályoknak a meghatározása, ahol a jogalkotónak kivételes szabállyal ki kell zárnia az eltérés lehetőségét. Erre ott lehet szükség, ahol a felek megállapodása externális hatásokkal járna, s a kívülállók érdekvédelme piaci mechanizmusokkal sem biztosítható hatékonyan. Ezen felül indokolt lehet még a kivételesen kógens szabályozás a megállapodásban résztvevő olyan felek érdekeinek védelme érdekében, akik a tényleges erőviszonyok figyelembevételével nem tudják érdemben befolyásolni a megállapodást. Ilyenként szokták jellemezni például a dolgozók helyzetét. A dolgozó ugyan szerződéses viszonyt létesít a társasággal, s elvileg végsősoron a szerződéskötés megtagadásával is védekezhetne a számára hátrányos feltételekkel szemben, a realitás azonban az, hogy a dolgozó rákényszerül munkaerejének értékesítésére, s ezért számára nem reális alternatíva az, hogy szerződéses alkupozícióját a végsőkig kihasználja. Különösen nem lehet alkalmas az egyéni munkaszerződések megtárgyalása a kollektív munkavállalói jogok - például a társaság ellenőrzésében való jog - kikényszerítésére.
Mindezek a megfontolások azonban - ahogy a következő pontban láthatjuk - modern társasági jogunk fejlődése során kevésbé érvényesültek.
A szabályozás módszerének kérdése modern társasági jogi jogalkotásunk kezdeteitől fogva reflektorfényben van. Amint már idéztem, az 1988-as Gt. a részvénytársasági szabályok kivételével a diszpozitív szabályozás technikáját követte. Eredeti változatában a 20. § akként rendelkezett, hogy a tagok a társasági szerződés tartalmát - e törvény és más jogszabályok keretei között - szabadon állapíthatják meg; a törvénynek a társasági szerződésre vonatkozó rendelkezéseitől egyező akarattal eltérhetnek, ha a törvény az eltérést nem tiltja. Ez a szöveg túlzottan megengedőnek bizonyult, s kísérletek történtek arra, hogy kihasználva a tiltó rendelkezések hiányát olyan szabályoktól is eltérjenek a felek, amelyek pedig kívülállók érdekeinek védelmét szolgálták volna. A minimális tőkére vonatkozó szabályoknál például nem szerepelt az a kitétel, hogy ettől a rendelkezéstől a felek nem térhetnek el, ezért nehéz helyzetben volt a bíróság akkor, amikor mégis a mellett kellett érvelnie, hogy ez a szabály eltérést nem engedő norma.
A jogalkalmazási problémák miatt már az 1991-es Gt. novella finomította a szóban forgó rendelkezést annak betoldásával, hogy a feleket csak az egymás közötti viszonyukra vonatkozóan illeti meg a társasági szerződés tartalma szabad meghatározásának joga. Ennek alapján kialakult az a gyakorlat, amely szerint a törvény általános része, a társasági típusok definíciós szabályai és az egyes társaságok szervezeti szabályai akkor is kógensek, ha a törvény nem tiltja meg kifejezetten az eltérést. Úgy látszik azonban, hogy a norma pontosítása és a gyakorlat finomabbá válása már nem tudta lecsillapítani a megengedő szabályozásban a visszaélések gyökerét felfedező, s ez ellen harcba induló "rendpárti" törekvéseket. Az 1997-es társasági törvény - mint utaltunk rá - 180 fokos fordulatot hozott a kogencia-diszpozitivitás kérdésében. Az új szabály - amely a törvény teljes hatályban léte alatt változatlan maradt - a következőképpen szólt: A tagok (részvényesek) e törvény rendelkezéseitől akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. A tagok (részvényesek) e törvény, illetve a jogszabályok keretei között a társasági szerződés (alapító okirat, alapszabály) tartalmát szabadon állapíthatják meg. Megítélésem szerint a szerződés tartalmának szabad megállapítására való utalás tartalmatlan annak fényében, hogy a társasági jogi szabályozástól való eltérést tiltja a szabály. Legfeljebb az válhatott kérdésessé, hogy a Gt. által nem szabályozott területeken a tagok milyen szabadságot élvezhetnek. A bírói gyakorlat a megszorító értelmezés felé hajlott inkább, vagyis nem fogadta el érvényes rendelkezésnek azt a szerződési kikötést, amelyik a Gt. által nem szabályozott (tehát meg nem engedett, de nem is tiltott) körben rendelkezik. (Lásd pl. a BH 2001/538. számú döntést!)
Ha az 1988-as Gt. alapján az okozott problémát, hogy túlzottan nagy szabadságot élveztek a jogalanyok, akkor az 1997-es Gt. alkalmazása túlzottan korlátozónak bizonyult. Az az értelmezés, hogy a társasági jog világa kizárólag a Gt. által kógens módon szabályozott normákra terjed ki, a társaságok igényeit aligha elégítette ki. Nem véletlen, hogy a 2006-os társasági törvény előkészítése során élesen vetődött fel az az igény, hogy a szabályozás merevsége oldódjon. Bár a törvény előkészítése során még az a lehetőség is felmerült, hogy a szabályozás - legalább meghatározott társasági típusok esetében - visszatér az 1988-as modellhez, a végeredmény mégis a kogencia teljes körű fenntartása lett, aminek magyarázataként a törvénytervezet indokolása azt emeli ki, hogy a jogalkalmazó számára ez könnyebbséget jelent, hiszen egyszerűbb lesz megállapítani, hogy miben különbözik az új Gt. a régitől, s a szabályozási módszer változatlansága a záloga a korábbi törvény alapján kialakult bírói gyakorlat stabil fenntartásának is. (Általános indokolás, I/3. pont, harmadik bekezdés.)
Ugyanakkor a törvényszöveg tovább csiszolódott. A 2006-os Gt. 9. § (1) bekezdése szerint a tagok (részvényesek) e törvény, illetve a jogszabályok keretei között a társasági szerződés (alapszabály, alapító okirat) tartalmát szabadon állapíthatják meg, e törvény rendelkezéseitől azonban csak akkor térhetnek el, ha ezt a törvény megengedi. Nem minősül a törvénytől való eltérésnek olyan további rendelkezés társasági szerződésbe (alapszabályba, alapító okiratba) való foglalása, amelyről e törvény nem szól, ha a rendelkezés nem áll ellentétben a társasági jog általános rendeltetésével, vagy az adott társasági formára vonatkozó szabályozás céljával és nem sérti a jóhiszemű joggyakorlás követelményével.
Az a szövegezésbeli változás, hogy az 1997-es változathoz képest megfordult a szabályozási módszerre vonatkozó rendelkezések sorrendje, s a norma élére került az, amely szerint a tagok szabadon állapíthatják meg a létesítő okirat tartalmát, első pillantásra nagyobb változásokat sejtet, ám az esetleges várakozásokat hamar lehűti a második fordulat, amely helyére teszi a felek szabadságát, hiszen egyértelműen kifejezi, hogy továbbra is csak ott megengedett a törvény rendelkezéseitől való eltérés, ahol ezt a törvény kifejezetten megengedi. Azt, hogy a két rendelkezés egymásnak valójában ellentéte, az új szövegben az "azonban" szó is nyomatékosítja. A törvényi rendelkezésektől való eltérés tiltása tehát ellentétben áll a felek szabad rendelkezésének deklarációjával, lerontja azt. A valódi tartalmat tehát a kogencia kimondása adja. Akkor miért kellett megtartani, sőt élre emelni a felek szabadságát? Azt hiszem, ez a törvényalkotónak azt a törekvését hivatott tükrözni, hogy megpróbálja a kogencia mellett is növelni a felek mozgásszabadságát. Ez olvasható ki a törvénytervezet indokolásából is: "A Gt., miközben magán a kodifikációs ,technikán’ nem változtat, érvényesíteni kívánja a tulajdonosok (társaságalapítók) szerződési szabadságát, döntési autonómiáját. Az új törvény csak indokolt esetben és ekkor is az arányosság szabályozási követelményét figyelembe véve korlátozza a társaság tagjainak (részvényeseinek) mozgásterét a vállalkozás belső szervezeti és működési rendjének meghatározását illetően." (Általános indokolás, I/3. pont, második bekezdés.)
Az indokolásból az is kiolvasható, hogy a törvényalkotó nem egységesen kíván lazítani a kogencia gyeplőjén, hanem tudatos megfontolások alapján differenciálni kíván az egyes társasági formák, illetve az egyes társaságok sajátosságai szerint. "Nyilvánvaló, hogy a tőkepiacra bevezetésre kerülő részvényeket kibocsátó, nyilvánosan működő részvénytársaságok esetében a befektetők érdekeinek védelme, az aktívabb tulajdonosi részvétel előmozdítása a közgyűlési döntéshozatal során más jellegű állami beavatkozást igényel, mint egy néhány taggal, zártkörűen működő olyan kisvállalkozásé, ahol a tulajdonosi és ügyvezetői szerepek jellemzően nem válnak el egymástól. A differenciált megközelítés elvéből az is következik továbbá, hogy ott, ahol a normaalkotás szükségessége igazolható, a lehetséges legkevésbé terhes szabályozási megoldást kell választani" - szól az indokolás. (Általános indokolás, I/3. pont, negyedik bekezdés.)
Összefoglalva tehát az új törvény a kógens szabályozás megtartása mellett a differenciált és a lehető legkisebb állami beavatkozást eredményező megközelítést tűzte ki célul, ami - meglátásom szerint - hordoz némi belső ellentmondást. A diszpozitív szabályozás ugyanis definíciószerűen kisebb szabályozási terhelést jelent a jogalanyok számára, mint az eltérést nem engedő szabályozás. Ennek ellenére a differenciált megközelítés - beleértve ebbe a kogencia szigorának differenciált oldását is - tetten érhető az új törvényben, mégpedig nemcsak a társaságok sajátosságai szerinti, hanem az eltérést engedő normák sajátosságai szerinti differenciálás is.
Egy norma diszpozitivitása alatt hagyományosan azt szokás érteni, hogy a szerződő felek közös akarattal a szerződés tartalmát a jogszabályi előírástól eltérően is meghatározhatják, s ilyenkor jogviszonyukat a jogszabályi rendelkezés helyett a szerződéses kikötésük fogja irányítani. Ettől az egysíkú megközelítéstől az új Gt. több ponton is eltér.
Bár a 2006-os Gt. 9. § (1) bekezdése is a tagokat (részvényeseket) tekinti a társasági viszonyok meghatározó alanyainak, s ezért a törvény által megengedett körben az ő számukra teszi lehetővé a törvényi szabályoktól való eltérést, ráadásul az eltérő rendelkezések terepeként a létesítő okiratot jelöli meg. Találkozhatunk az új törvényben olyan rendelkezéssel is, ahol mások kezébe adja a döntést a törvényalkotó, s ezért - értelemszerűen - a társasági törvénytől való eltérés nem a létesítő okiratban történik. A 38. § (1) bekezdése arról rendelkezik, hogy ha a gazdasági társaság teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalóinak létszáma éves átlagban a 200 főt meghaladja, akkor a munkavállalók jogosultak részt venni a gazdasági társaság működésének ellenőrzésében. Az üzemi tanács és a társaság ügyvezetése azonban megállapodhat ennek a részvételi jognak a kizárásában. E nem jelentéktelen kérdésben tehát nem a tagok (részvényesek) jogosultak a törvénytől eltérő rendelkezésre, hanem tőlük különböző személyek. Bár a "személyek" minőséggel itt mint ha baj lenne, hiszen a törvény szerint a megállapodásban részt vevő egyik fél az ügyvezetés, amely viszont nem minősül személynek. Maga az ügyvezetés egy tevékenységet jelöl, de ha az ügyvezetés alatt az ügyvezetést ellátó személyeket értjük, akkor sem jutunk sokkal közelebb a megoldáshoz, hiszen az világos, hogy az ügyvezetést ellátó személyek (akiket mellesleg a törvény vezető tisztségviselőknek nevez, tehát ha őrájuk akart volna utalni a törvényszöveg, akkor szerencsésebb lett volna ennek a terminus technicusnak a használata) a társasági viszonyokban nem a saját nevükben járnak el, tehát ha ők mint a társaság vezető tisztségviselői kötnek megállapodást, akkor a megállapodás alanya maga a társaság, s nem az ügyvezetés vagy a vezető tisztségviselők. Ha így fogjuk föl a szabály értelmét, akkor még a jogalanyiság problémáját is megoldottnak tekinthetjük, hiszen a társaságot minden kétséget kizáróan megállapodás megkötésére alkalmas jogalanynak tekinthetjük - szemben az ügyvezetéssel. A Munka Törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény IV. fejezete alapján az nem kétséges, hogy az üzemi tanács a kollektív munkavállalói jogok gyakorlása tekintetében jogalanyisággal rendelkezik, ezt a szervet tehát a dolgozói részvételről kötendő megállapodás tekintetében jogalanynak tekinthetjük.
A Gt. azonban nemcsak az eltérő megállapodásra jogosult személyek tekintetében fest árnyaltabb képet a diszpozitív szabályozásról, hanem a törvényi szabályoktól való eltérés módját, mértékét, technikáját illetően is. Ennek alapján egy többfokozatú skála állapítható meg, ahol az eltérést egyáltalán nem engedő szabályozási technikától a szabály be nem tartását a nyilvánosságra hozatal kötelezettsége mellett tudomásul vevő szabályozásig terjednek e lehetőségek. Az egyes fokozatokat az alábbiak szerint lehetne rendszerezni:
1. Azok a szabályok, amelyekhez a jogalkotó semmiféle megjegyzést nem fűz, az új Gt. 9. § (1) bekezdése alapján kógensnek minősülnek, azaz azoktól sem a társasági tagok, sem más jogalanyok nem térhetnek el, az eltérő megállapodás pedig jogellenes, ami a szerződés semmisségét eredményezheti, vagy ha a semmisségre való hivatkozásnak a Gt. 12. § (4) bekezdése értelmében akadálya lenne, akkor a törvénysértő működés miatt esetleg szóba jöhet törvényességi felügyeleti intézkedés alkalmazása.
2. Egy fokkal nagyobb mozgásteret ad a feleknek az a fajta szabályozás, amikor a törvény megengedi ugyan az eltérést a jogszabályi rendelkezéstől, de egyben meghatározza az eltérés lehetséges irányát, tartalmát is. Abban a kérdésben, hogy milyen határozottan korlátozza a törvény az eltérést, elég nagy a változatosság. Van olyan szabály, ahol az eltérés látszólag nem korlátozott, a dolgok logikája szerint mégis csak meghatározott tartalmú eltérés jöhet szóba. Az új Gt. 20. § (6) bekezdése például kimondja, hogy a legfőbb szerv határozatait - ha törvény vagy a társasági szerződés eltérően nem rendelkezik - a jelen lévő tagok (részvényesek) szavazatainak egyszerű többségével hozza meg. A jogszabály szövege nem határozza meg azt, hogy a társasági szerződés eltérő rendelkezése milyen tartalmú lehet, mégis azt gondolom, hogy kizártnak tekinthetünk olyan kikötést, amely szerint a jelen lévők kisebbsége is hozhatna döntést, azon egyszerű oknál fogva, mert kisebbség több is lehet, s ha a több kisebbség eltérő döntést hoz, akkor nem lehet megállapítani, hogy mi is volt a társasági szerv döntése. Az egyszerű többségen felül azonban a társasági szerződés korlátozásoktól mentesen határozhatja meg a döntéshozatalhoz szükséges többséget, s a viszonyítási alapot (például a jelen lévők szavazatainak száma vagy az összes tagot megillető szavazatszám, esetleg ezek kombinációja) is szabadon állapíthatja meg.
Jelentősen korlátozott viszont az eltérés tartalma például a nyilvánosan működő részvénytársaság ügyvezetésének és ellenőrzési tevékenységének megszervezésével kapcsolatban. A társaság alapszabályában el lehet térni attól a törvényi modelltől, amely szerint az ügyvezetést az igazgatóság látja el, amelytől elkülönült szerv a felügyelőbizottság [új Gt. 308. § (1) bek.], de az eltérés lehetősége csupán egy másik, egyértelműen és részletesen kidolgozott modell választására terjed ki. Ha igazgatótanács megszervezése mellett dönt a társaság, akkor egy ugyanolyan törvényi szabályozás keretei között találja magát, mint az alapmodell esetében, a választás lehetősége tehát csak arra terjed ki, hogy fel akarja-e váltani a törvény által alapmodellként szabályozott szervezetet egy másik törvényileg szabályozott szervezettel.
3. A differenciált eltérési lehetőségek sorában elvileg a következő fokozatot képezheti az a szabályozási módszer, amikor a törvény két vagy több, egymással egyenértékű megoldást szabályoz anélkül, hogy bármelyiket is főszabályként fogalmazná meg, viszont előírná a tagok részére, hogy valamelyik szabályt (vagy szabályrendszert) ki kell választaniuk, s azt kell működtetniük saját társasági viszonyaikban. Ilyen szabályozás lehetőségére a törvénytervezet indokolása is utal, amikor azt mondja, hogy a lehető legkevésbé terhes szabályozás követelménye "adott esetben úgy teljesíthető, hogy a törvény a több, egyenértékű megoldási változat közötti választás kötelezettségét írja elő a társaság részvényesei számára." (Általános indokolás, I/3. pont, utolsó mondata.) Ez annyiban tér el az előző pontban említett szabályozási módszertől, hogy az ott említett esetekben nincs választási kényszer. Ha a felek nem térnek el a törvényi szabálytól, akkor a törvény érvényesül. Az indokolásban említett szabályozási módszer viszont választási kényszert feltételezne, tehát ilyen szabályok léte esetén a létesítő okiratnak kötelező eleme kellene, hogy legyen a törvényi alternatíva közötti választás. Minderről azonban azért kell feltételes módban beszélnem, mert a törvény szövegében mindezidáig nem találtam e kritériumoknak megfelelő szabályt.
4. Sajátos kombinációja az elétérést engedő szabályoknak az, amikor a törvény azzal a feltétellel enged eltérést, hogy ezzel párhuzamosan a felek valamely meghatározott további kérdésről is megállapodnak. Így például az üzletrészt az új Gt. is örökölhetőnek mondja, de lehetővé teszi az öröklés kizárását is, viszont előírja - a korábbi szabályozáshoz hasonlóan -, hogy az öröklés kizárása esetén rendelkeznie kell a társasági szerződésnek az üzletrész tagok vagy a társaság által történő megváltásáról [új Gt. 128. § (1) bek.]. A korábbi bírósági gyakorlatból tudható, hogy ilyen norma esetén a kiegészítő megállapodás elmaradása a törvényi szabálytól eltérő - egyébként megengedett - rendelkezést is jogellenessé teszi. (Cg. törv. II. 31.480/1991/4.)
5. A törvényi szabályoktól eltérő rendelkezések szabadságfoka szerinti következő lépcsőt azok a diszpozitív szabályok jelentik, amelyeknél a törvény nem kívánja meghatározni az eltérés tartalmát, hanem valóban szabad kezet ad a feleknek. Ilyen szabályokra utal a "ha a társasági szerződés eltérően nem rendelkezik" szövegrész megjelenése a normában. Az új Gt. 109. § (3) bekezdése például kimondja, hogy ha a betéti társaságnak csak egyetlen olyan tagja van, aki elláthatja az üzletvezetést és a képviseletet, akkor ő erre - ha a társasági szerződés eltérően nem rendelkezik - időbeli korlátozás nélkül jogosult. Ebből az következik, hogy a társasági szerződés ilyenkor is dönthet a határozott időtartamú megbízatás mellett, s ha így döntött, akkor az időtartamot is szabadon állapíthatja meg, nem köti őt a Gt. 24. § (1) bekezdésében szereplő ötéves időtartam sem.
A differenciált szabályozásra törekvés jegyében érdemes arra is felfigyelni, hogy az ilyen, korlátozás nélküli diszpozitív szabályok alkalmazása terén is adódik további játéktér a jogalkotó számára. Nem mindegy ugyanis, hogy a szabályozás biztosít valamilyen jogot, csak megengedi, hogy eltérő rendelkezéssel kizárják e jog érvényesülését, vagy pedig fordított alapállásból indul: nem ad meg (vagy éppen kifejezetten megvon) valamilyen jogot, de lehetővé teszi, hogy a tagok a társasági szerződésben bevezessenek a jogszabályból hiányzó jogosultságokat. Az előző szabályozási technikára példa lehet az, hogy a Gt. az üzletrész kívülállókra történő átruházása esetére elővásárlási jogot biztosít meghatározott személyek részére, de azt kizárhatónak, illetve korlátozhatónak mondja [Gt. 123. § (2) bek.], míg az utóbbi esetet példázza az a rendelkezés, amely szerint az üzletrész a tagokra szabadon átruházható, viszont a társasági szerződésben elővásárlási jogot lehet előírni az ilyen átruházás esetére is [új Gt. 123. § (1) bek.]. A kétféle módszer közötti választás minden esetben alapos megfontolást igényel a törvényalkotótól, aminek során mérlegelni kell azt is, hogy mi a valószínűsége az eltérő szabályozásnak, s ez hogyan befolyásolja a szabály érvényesülésének valószínűségét.
6. Végül megjelent a társasági jogi szabályozásban egy új szabályozási technika, ami az előírásoktól való eltérés meglehetősen tág terét nyitja meg. Az új Gt. 312. §-a rendelkezik arról, hogy az a nyilvánosan működő részvénytársaság, amelyiknek a részvényeit bevezették a Budapesti Értéktőzsdére, évente köteles elkészíteni felelős vállalatirányítási jelentését, amelyben számot kell adnia arról, hogy milyen eltérésekkel alkalmazta a Budapesti Értéktőzsde Felelős Vállalatirányítási Ajánlásait. Ebből az következik, hogy bár ezek az Ajánlások nem tekinthetők jogszabálynak, a jogalkotó mégis jelentőséget tulajdonít annak, hogy azok a társaságok, amelyek címzettjei e követelményrendszernek, eleget tesznek-e a tőzsdei elvárásoknak. Ilyen értelemben a Felelős Vállalatirányítási Ajánlások - ha nem is érik el a jogszabályi szintet - kiemelkednek egy magáncég belső szabályzatainak sorából, s jogi relevanciát nyernek. Betartatásukhoz viszont a jogalkotó nem veti be ugyanazokat az eszközöket, amiket a jogszabályok esetében alkalmaz. A jogi értelemben vett kötelezettség e szabályokkal kapcsolatban nem az, hogy a címzettek betartsák azokat, hanem az, hogy tárják föl, hozzák nyilvánosságra az eltéréseket. Ez a szabályozási technika vagy ahhoz nagyon hasonló külföldön is ismeretes, angol elnevezése: "comply or explain" [szabad fordításban: "igazodj vagy igazold!", vagyis igazodj (a szabályhoz) vagy igazold (az eltérés okát)!]. Olyan szabályozásról van szó, aminek a címzett vagy megfelel, vagy megmagyarázza, hogy miért és milyen módon tért el a szabályoktól. Úgy tűnik azonban, hogy a magyar változat ennél egy kissé enyhébbre sikerült: a Gt. 312. §-ában nincs szó arról, hogy az eltérés okát is fel kellene tárni, valamiféle magyarázattal kellene szolgálni arra, hogy miért nem tartja be valaki a tőzsdei Ajánlásokat. A törvényalkotó nálunk megelégszik az eltérés tényének közzétételével.
Az új Gt.-nek a szabályozás módszerére vonatkozó rendelkezése nemcsak a differenciált rugalmasságnak a kógens szabályozás megőrzése melletti erősítését sugallja, hanem el kíván dönteni egy korábban már felvetődött jogalkalmazási problémát is, nevezetesen azt, hogy miként kezeljük a törvény által nem szabályozott területeket: olyan területként, amit a törvény éppen azért hagyott szabadon, mert ott a felek számára kívánt szabályozási lehetőséget biztosítani, vagy olyanként, ahol - éppen a hallgatással - nem kívánt mozgásteret biztosítani a feleknek. Mint utaltam rá, a bírói gyakorlat inkább ez utóbbi értelmezés felé hajlott, ezért jelentős az a szabály, amely első látásra éppen a liberálisabb felfogás mellett látszik lándzsát törni. A már idézett szabály azonban legalább két ponton komoly értelmezési nehézségeket okoz.
1. Egyrészt az új Gt. 9. § (1) bekezdése szerint a létesítő okirat olyan rendelkezése nem minősül a törvénytől való eltérésnek, amelyről a Gt. nem szól. Ez viszonylag egyszerű tényállási elem, azt hihetnénk, hogy bármely kérdésről egyértelműen eldönthető: szabályozza-e a törvény vagy sem. Ha igen, akkor ahhoz a szabályhoz kell viszonyítani a létesítő okirat rendelkezését, s megállapítani, hogy kógens szabállyal ellentétes rendelkezésről van-e szó, vagy az eltéréseket lehetővé tevő differenciált rendszerbe illeszkedő kikötésről. Ha viszont a törvény nem szabályozza a vizsgált kérdést, akkor erről bármilyen rendelkezést be lehet iktatni a létesítő okiratba, hiszen fogalmilag kizárt, hogy a felek rendelkezése ne feleljen meg a törvényi előírásoknak. Ez a logikailag tiszta képlet ott bicsaklik meg, hogy sokszor azt a kérdést nem lehet egyértelműen megválaszolni, vajon egy adott kérdést rendez-e törvényi előírás. Ezzel kapcsolatos jogértelmezési nehézségek már a korábbi Gt.-k alapján is felmerültek, hiszen hasonló feltétel érvényesült (és érvényesül az új törvényben is) a Ptk.-nak mint mögöttes jogszabálynak az alkalmazhatóságával kapcsolatban. Az 1988. évi Gt. 17. §-a és az 1997-es Gt. 9. § (2) bekezdése egyaránt úgy rendelkezik, hogy a társasági törvényben nem szabályozott viszonyokra kell a Ptk. rendelkezéseit alkalmazni. E szabályoknak a gyakorlati alkalmazása megmutatta, hogy itt sincsenek éles határok. Fölvetődött például, hogy a társasági szerződéseket lehet-e a Ptk. 241. §-ának alkalmazásával módosítani. Kétségtelen, hogy egyik Gt. sem rendelkezett a társasági szerződések bírósági módosításának feltételeiről, ebből kiindulva tehát juthatott volna arra a következtetésre a bíróság, hogy itt a Ptk. háttérjogszabályként funkcionálhat. Ugyanakkor, ha úgy vetjük föl a kérdést, hogy szabályozza-e a Gt. a társasági szerződés módosításának kérdését, akkor lehet az a válaszunk, hogy igen, hiszen vannak a módosításra (ha nem is a bírósági szerződésmódosításra) vonatkozó rendelkezések a Gt.-ben. Márpedig, ha a szerződésmódosítást a Gt. által lefedett területként kezeljük, akkor a Ptk. alkalmazása szóba se jöhet. A jogértelmezési bizonytalanságot a bíróságok a bírósági szerződésmódosítás kizártságának kimondásával oldották fel. (BH 1994/610.)
Hasonló problémát okozott az a kérdés, hogy közkereseti társaságban fennálló társasági részesedés átruházható-e. Az 1988-as és 1997-es Gt. nem tartalmazott erre vonatkozó rendelkezést, felvetődhetett hát, hogy a Ptk.-t alkalmazva a szerződési szabadság jegyében ismerje el a bíróság az ilyen átruházó ügylet érvényességét. Ha azonban abból indulunk ki, hogy az átruházással a társasági tagsági viszony megszűnik, s ennek nyomán azt a kérdést tesszük föl, hogy szabályozza-e a Gt. a tagsági jogviszony megszűnését, akkor az a válasz adódik, hogy igen, erre vonatkozó szabályokat tartalmaz a társasági törvény, tehát nem lehet a Ptk.-t alkalmazni. Mivel pedig a korábbi Gt.-k a társasági részesedés átruházásának intézményét nem ismerték, ezért a bírói gyakorlat elutasító maradt e próbálkozásokkal szemben. (BH 1994/685.)
Lényegét tekintve ugyanez a probléma vetődik fel akkor, ha egy korlátolt felelősségű társaság tagjai felmondási jogot kívánnának kikötni maguknak a társasági szerződésben. A felmondási jogot a Gt. nem szabályozza, a Ptk. szerint viszont szerződéssel létesíthető felmondási jog. Ugyanakkor a Gt.-k mindegyike szabályozza az üzletrész átruházását, a kizárást és az üzletrész öröklését is mint a tagsági viszony megszűnésének eseteit. Ha tehát úgy formulázzuk a kérdést, hogy a társasági viszony megszüntetésének eseteit szabályozza-e a Gt., akkor igenlő választ kell adnunk, s ez esetben a Ptk. alkalmazása, következésképpen a felmondási jog érvényes kikötése kizárt.
A fenti példák jól illusztrálják, hogy nem is olyan egyszerű annak megállapítása, mikor hagy szabályozatlanul egy kérdést a Gt. A fenti esetekben - azt hiszem - a korábbi döntéseket továbbra is irányadónak lehet tekinteni, még ha más összefüggésben születtek is, hiszen a megválaszolandó kérdés ugyanaz volt: szabályoz-e valamely kérdést a Gt. vagy sem. Ugyanakkor egyes új szabályok is felvethetnek hasonló jogértelmezési kérdéseket. Az új Gt. 20. § (5) bekezdése például rendelkezik azokról az esetekről, amikor a tag nem szavazhat valamely legfőbb szervi döntéshozatal során. Kérdésként vetődik fel, hogy az itt felsorolt eseteket a létesítő okiratban kiegészíthetik-e a tagok olyanokkal, amelyekre a törvényalkotó nem gondolt. Ha a bíróságok a korábbi logikai menetrendet követik, akkor azt fogják mondani, hogy a törvény rendelkezett a szavazati jog gyakorlásának kizártságáról, tehát nem a törvény által szabályozatlanul hagyott kérdésről van szó, ezért a tagokat nem illeti meg a kiegészítő szabályozás joga. A magam részéről azonban helyesebbnek látnám azt a rugalmasabb megközelítést, amely szerint a törvény által nem említett esetek a szabályozatlan területre esnek, s ezért a tagok szabadon állapíthatnak meg további kizáró okokat is. Különösen igaz ez akkor, ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen rendelkezések a társaság belső viszonyait érintik, nincsenek kihatással olyan személyekre, akik a társasági szerződés megkötésében nem vesznek részt, vagy azt utóbb saját akaratelhatározásukkal nem fogadják el.
2. A kiegészítő megállapodásokra vonatkozó új szabályozás másik bizonytalan pontja az, amely a törvény által nem szabályozott kérdésekben is csak olyan tartalmú megállapodásokat engedélyez a feleknek, amelyek nem állnak ellentétben a társasági jog általános rendeltetésével, vagy az adott társasági formára vonatkozó szabályozás céljával és nem sértik a jóhiszemű joggyakorlás követelményeit. A nagyon általános fogalmak használatából, polgári jogi alapelvekre emlékeztető szövegezésből az következik, hogy a tagok jelentős kockázatot vállalnak a társasági törvény által nem szabályozott kérdések rendezésével, hiszen azokat utóbb vitássá lehet tenni nagyon laza feltételek alapján. Azt ugyanis nem lehet előre megjósolni sem, hogy egy-egy rendelkezést, ami nem ütközik a társasági törvénybe, mert a törvényalkotó nem kívánta az adott területet szabályozni, s így nincs is olyan szabály, amivel ellentétes lehetne, mikor fog a bíróság a szabályozás általános elveivel ellentétesnek tekinteni, vagy éppen az adott társasági forma szabályozási céljával ütközőnek minősíteni, vagy milyen feltételeket fog a jóhiszeműség és tisztesség követelményével (valószínűleg ez jobban illik ide, mint a jóhiszemű joggyakorlás követelményére utalás, hiszen éppen arról van szó, hogy a törvény nem biztosít semmiféle jogot, szabályozatlanul hagy egy területet) össze nem egyeztethetőnek kimondani.
Félő, hogy ezt a túlontúl rugalmas szabályt a jogalkotás hibáinak utólagos orvoslása céljával iktatták be a törvénybe. Ha ugyanis a társaságok gyakorlatából kiderül, hogy bizonyos kérdéseket szabályozni kellett volna, mert a szabadon hagyott területet a jogalanyok nem a jogalkotó elképzelésének megfelelően töltik ki tartalommal, akkor a hiányt pótolni lehet annak megállapításával, hogy a felek nem tartották be a szabad rendelkezéssel szemben támasztott feltételeket, s ezért a kiegészítő rendelkezéseik mégis jogszabályba ütköznek. Ez a joggyakorlat - megítélésem szerint - sértené a jogbiztonság követelményét, hiszen utólag nem létező szabályok betartását várnánk el a jogalanyoktól. Ezért helyesnek látnám, ha a bíróságok igen nagy fenntartással és önmérséklettel nyúlnának e szabály alkalmazásához, a társaságalapító tagok pedig jól teszik, ha nem élik bele magukat abba a tévhitbe, hogy a társasági törvény által nem szabályozott kérdésekben korlátlan döntési szabadságuk lenne. ■
JEGYZETEK
1 Sárközy Tamás, in: Sárközy Tamás szerk.: Társasági törvény, cégtörvény; HVG-Orac, Budapest, 1997. 54. oldal.
2 Vö. Sárközy Tamás: i. m. 32. oldal.
3 Például: Michael C. Jensen és William H. Meckling: Theory of the Firm. Managerial Behavior, Agency Costs and Ownership Structure; 3 Journal of Financial Economics, 1976, 305-360.; Frank H. Easterbrook - Daniel R. Fischel: The Corporate Contract, 89 Columbia Law Review, 1989, 1416-1448.
4 Richard A. Posner: The Rights of Creditors of Affiliated Corporations; 43 University of chicago Law Review, 1976. p. 506.
5 Melvin Aron Eisenberg: The Structure of Corporation Law, 89 columbia Law Review, 1989, 1461-1525.
6 "A személytelen vagyonegyesítő jelleg miatt azonban részvénytársaságnál fordított szemléletből indul ki a törvény: a részvénytársaságra vonatkozó szabályok a közérdek védelmében általában kötelezőek és az alapszabály (alapító okirat) csak akkor térhet el tőlük, ha erre a törvény kifejezetten felhatalmazza." Sárközy Tamás, in: Sárközy Tamás (szerk.): A társasági törvény magyarázata; Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1993. 48. oldal.
Visszaugrás
