A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy a perbeli lakásingatlan egészhez viszonyított 1/2 tulajdoni hányadát házastársi közös szerzés jogcímén megszerezte.
Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult arra való hivatkozással, hogy a lakásingatlan a különvagyona.
Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes keresetét elutasította.
Az elsőfokú ítélet ellen a felperes fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság az ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta.
A jogerős ítéletben megállapított tényállás szerint a peres felek 1997. évben kötöttek házasságot. Az alperes a házasságkötést követően, 1999. évben vásárolta meg a kizárólagos tulajdonaként nyilvántartott perbeli lakásingatlant. A lakásingatlan vételára 1 100 000 forint volt, amelyből 330 000 forintot a megyei önkormányzat által, további 770 000 forintot pedig a Népjóléti Minisztérium által a részére arra figyelemmel biztosított vissza nem térítendő támogatás felhasználásával egyenlített ki, hogy a minisztérium részéről a korábban állami gondozásban nevelkedett nagykorú személyek részére kiírt pályázati feltételeknek megfelelt. A pályázat elbírálásánál a házas, illetve családos állapot előnyt jelentett ugyan, a támogatás folyósításának azonban az említett állapot nem volt a feltétele.
Az így megállapított tényállás alapján mindkét fokú bíróság arra a jogi következtetésre jutott, hogy a lakás vételárának a kifizetéséhez a felek közös vagyona egyáltalán nem járult hozzá, az erre a célra felhasznált vissza nem térítendő támogatásokat pedig mind az önkormányzat, mind pedig a Népjóléti Minisztérium kizárólag az alperes részére nyújtotta, ezért a lakásingatlan az alperes különvagyonát képezi. A Népjóléti Minisztérium és a Gyermek és Ifjúságvédő Alapprogram Tanácsának pályázati felhívásából, valamint az alperes pályázati irataiból kitűnően az alperes a pályázat elbírálása során akkor is előnyt élvezett volna, ha nem házas, illetve nem családos személy, hiszen a pályázat elbírálása során előnyt élveztek azok is, akik hosszabb időt töltöttek állami gondoskodásban, az alperes pedig születésétől kezdve állami gondoskodásban nőtt fel.
Mindezek miatt a perbeli ingatlan nem közös, hanem az alperes különvagyonának minősül.
A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt a másodfokú bíróság ítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a keresetének helyt adó határozat hozatala iránt. Arra hivatkozott, hogy a jogerős ítélet sérti a Csjt. 27. §-ának (1) bekezdését, mert a házastársnak az építkezéshez, lakásvásárláshoz nyújtott kedvezmények, támogatások (pl. a szociálpolitikai kedvezmény) a bírói gyakorlat szerint is a közös vagyonba tartoznak.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság nem találta megalapozottnak. Döntését a következőkkel indokolta.
Helyesen hivatkozik a felperes a felülvizsgálati kérelmében arra, hogy a Csjt. 27. §-a (1) bekezdésének az alkalmazási körében közös vagyonnak minősül az ingyenesen szerzett vagyontárgy is, kivéve a Csjt. 28. §-ának (1) bekezdése szerinti különvagyon tárgyakat, és ennek megfelelően a vagyonközösséghez tartoznak az ítélkezési gyakorlat szerint - többek között - a házasfelek valamelyikének a munkáltatója vagy az állam által nyújtott kedvezményes kölcsönök és vissza nem térítendő juttatások, illetve támogatások is (pl. a szociálpolitikai kedvezmény).
A Csjt. 28. § (1) bekezdése szerinti különvagyon tárgyak körét azonban az ítélkezési gyakorlat egyes kivételes esetekben tágította. Ennek megfelelően különvagyonnak minősíti - egyebek mellett - a hátrányt szenvedett házastárs személyét ért súlyos testi sérülésért kapott biztosítási összeget, illetve vagyoni vagy nem vagyoni kártérítést is (BH 1976/4/159., LB P. törv. II. 20. 483/1989.), továbbá az életközösség ideje alatt megszerzett kárpótlási jegyet akkor, ha az kizárólag a személyiségben bekövetkezett, a testi vagy szellemi fogyatékosságból, illetőleg károsodásból eredő hátrányt van hivatva pótolni (LB P. törv. II. 21. 031/2000/4.), valamint az ún. leszármazói jogon kapott kárpótlást (BH 2002/8/312.). A bírói gyakorlat tehát az életviszonyok változására, új jogintézmények megjelenésére tekintettel, a Csjt. hatályba lépésekor ismert különvagyoni vagyontárgyak körét a személyt ért sérelemért kapott juttatásokra kiterjesztette.
A gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló 1997. évi XXXI. törvény 14. §-ának (1) bekezdése szerint a gyermekek védelme a gyermek családban történő nevelkedésének elősegítésére, veszélyeztetettségének megelőzésére és megszüntetésére, valamint a szülői vagy más hozzátartozói gondoskodásból kikerülő gyermek helyettesítő védelmének biztosítására irányuló tevékenység. A gyermek védelmét - a hivatkozott § (2) bekezdése értelmében - pénzbeli, természetbeni és személyes gondoskodást nyújtó gyermekjóléti alapellátások, illetve gyermekvédelmi szakellátások, valamint e törvényben meghatározott hatósági intézkedések biztosítják. A 15. § (1) bekezdésének d) pontja ilyen pénzbeli ellátásnak minősíti - többek között - az otthonteremtési támogatást is, amelynek célja, hogy az átmeneti vagy tartós nevelésből kikerült fiatal felnőtt lakáshoz jutását, tartós lakhatása megoldását elősegítse [25. § (1) bek.]. Otthonteremtési támogatásra az a fiatal felnőtt jogosult, akinek
a) legalább hároméves időtartamú folyamatos - gondozási helyén eltöltött - nevelésbe vétele a nagykorúvá válásával szűnt meg, és
b) készpénzének biztosításába vagy más célból lekötött betétjének, vagy ingatlan vagyonának értéke a nagykorúvá válásakor nem haladja meg az öregségi nyugdíj legkisebb összegének hatvanszorosát [25. § (2) bek.] és a támogatás - többek között - részben vagy egészben a fiatal felnőtt tulajdonába kerülő életvitelszerű lakhatásra alkalmas lakás vásárlására, illetve építésére, lakhatóvá tételére, tulajdon vagy tulajdonrész szerzéssel járó felújításra vagy bővítésre használható fel.
A szociálisan hátrányos helyzetben lévők adósságterhének enyhítéséről és lakhatási körülményeinek javításáról szóló - többször módosított - 96/1998. (V. 13.) Korm. rendelet 9. §-ának (1) bekezdése szerint a megyei, fővárosi önkormányzat a központi költségvetésből - pályázati úton - támogatásban részesíthető az 1991. január 1-je és 1997. október 31-e közötti időszakban nagykorúvá vált és az állami gondoskodásból kikerült személy életkezdési támogatásának biztosításához [1997. évi XXXI. tv. 160. § (2) bek.]. A hivatkozott § (2) bekezdése értelmében az önálló életkezdési támogatás 70%-át, legfeljebb 800 000 forintot a pályázaton elnyert összeg erejéig a központi költségvetés megtéríti a megyei, fővárosi önkormányzatnak, a (3) bekezdése pedig kimondja, hogy az egyszeri támogatás az (1) bekezdésben megjelölt személy lakásvásárlásának, - cseréjének, - építésének, - bővítésének és - korszerűsítésének támogatására fordítható. A rendelet 26. §-ának (4) bekezdése értelmében az otthonteremtési támogatás mértékét a folyamatos nevelésben töltött évek és a jogosult készpénz és ingatlan vagyonának együttes értéke alapján kell megállapítani.
Az 1997. november 1. napja előtt nagykorúvá vált, gyermekvédelmi gondoskodásban nevelkedett fiatalok lakáshoz jutásának támogatását a megyei önkormányzatok pénzügyi lehetőségei határozzák meg - a korábban hatályban volt, az állami gondoskodásban részesülő intézeti elhelyezett, intézeti és állami nevelt fiatalok önálló életkezdésének támogatásáról szóló 21/1989. (VII. 25.) SZEM rendeletben foglaltak figyelembevételével. E rendelet 1. §-ának (1) és (2) bekezdése kimondja, hogy az önálló életkezdéshez anyagi támogatásban (a továbbiakban: életkezdési támogatás) részesíthető az az intézeti elhelyezett, intézeti, illetve állami nevelt fiatal (a továbbiakban: életkezdő fiatal), aki a tizennegyedik életévét betöltötte, és életvitele, szociális helyzete a támogatást indokolja, azzal, hogy az életkezdési támogatás tartós használati cikkek vásárlására és a lakáskérdés megoldásának elősegítésére adható, a 6. §-ának (5) bekezdése értelmében az életkezdési támogatás odaítélésénél az állami nevelt fiatalt előnyben kell részesíteni.
A Népjóléti Minisztérium és a Gyermek- és Ifjúsági Alapprogram Tanácsának az állami gondoskodásból kikerült fiatalok lakáshoz juttatásának támogatására vonatkozó pályázati felhívása egyértelmű abban, hogy a pályázat elbírálása során előnyt élveznek a tartósan beteg, illetve fogyatékos fiatal felnőttek, valamint azok, akik hosszabb időt töltöttek az állami gondoskodásban, illetve már családot alapítottak.
Az idézett jogszabályhelyek és a pályázat szövegének az egymással való egybevetéséből az következik, hogy az életkezdési, illetve otthonteremtési támogatás olyan vissza nem térítendő, ingyenes önkormányzati, illetve állami támogatásnak minősül, amelynek célja - a szociálpolitikai kedvezménnyel ellentétben - nem általában az életkezdő, illetve családalapító fiatalok, hanem kizárólag az állami gondoskodásban részesülő intézeti elhelyezett, intézeti és állami nevelt fiatalok, illetve átmeneti vagy tartós nevelésből kikerült felnőttek lakáshoz jutásának, illetve tartós lakhatása megoldásának az elősegítése. Az ilyen ingyenes állami juttatás tehát kizárólag azt a rendkívül súlyos személyi és vagyoni hátrányt hivatott enyhíteni, amelyet a családban nevelkedett fiatallal szemben az intézeti elhelyezett, illetve intézeti és állami nevelt fiatal szenved el azáltal, hogy hosszabb időn át nem családban, hanem intézetben nevelkedik, az átmeneti vagy tartós nevelésből kikerülve pedig családi háttér, személyes és anyagi segítség nélkül kénytelen a lakhatás, az életkezdés, illetve a családalapítás anyagi feltételeit előteremteni. Ez a hátrány pedig nyilvánvalóan annál nagyobb mértékű, minél hosszabb ideig állott fenn az intézeti, illetve állami nevelés, ezért a támogatás mértéke a folyamatos nevelésben eltöltött évek számával arányosan no.
Tény ugyan, hogy a vissza nem térítendő támogatás, mint ingyenes juttatás nem csupán a volt gondozottak, hanem - közvetve - a házastársaik és gyermekeik lakhatásának megteremtéséhez is segítséget nyújt. A támogatás alanyának, céljának és mértékének a meghatározásából azonban az következik, hogy a jogalkotó szándéka nyilvánvalóan nem irányult arra, hogy a volt gondozott házasságának felbontása esetén a vissza nem térítendő támogatás felhasználásával szerzett lakásingatlan - a szociálpolitikai kedvezményhez hasonlóan - a házastársak között megosztásra kerüljön, és az ne csupán a volt gondozottat, hanem annak a családban felnevelkedett házastársát is gazdagítsa.
A perbeli esetben a felperes a szüleinek a háztartásában, az alperes pedig a születésétől kezdve folyamatosan állami gondozásban nevelkedett. Kizárólag a tartós nevelésből kikerülő alperest sújtotta tehát az a személyi és vagyoni hátrány, amely a születésétől a nagykorúságának eléréséig és az életkezdése, illetve otthonteremtése során a családi háttér folyamatos nélkülözéséből adódott. A lakás vételára teljes egészében abból a vissza nem térítendő önkormányzati és állami támogatásból került kifizetésére, amelyet az alperes pályázat útján nyert el, és amelynek a pályázati feltételei kizárólag az alperes személye tekintetében valósultak meg. Helyesen járt el tehát mindkét fokú bíróság, amikor az említett támogatások felhasználásával megszerzett lakást az alperes különvagyonának tekintette.
A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. 21. 044/2005. szám)
Az elsőfokú bíróság az ítéletével megállapította, hogy az alperes 12 000 000 forint tőke erejéig egyetemlegesen felel K. J.-vel a felperes felé a megyei bíróság korábban jogerőre emelkedett fizetési meghagyásával megállapított kölcsön tartozásért, továbbá, hogy az alperes a tartozásért a K. J.-vel fennállt házasságából származó házastársi vagyonközösség reá eső része erejéig felel, ezt meghaladóan a felperes keresetét elutasította.
Az ítéletének indokolásában tényként állapította meg, hogy a felperes az alperes volt házastársának K. J.-nek több alkalommal nyújtott évi 25%-os kamatozású kölcsönt. A kölcsönszerződéseket írásba foglalták. A lejárt, de meg nem fizetett kölcsön összegeket azok kamataival együtt 2000. március 31. napján öszszesítették. Az okiratban K. J. elismerte, hogy átvett a felperestől 12 000 000 forintot, és vállalta, hogy ezt az összeget legkésőbb 2000. július 31. napjáig visszafizeti.
K. J. és az alperes 1975. évben kötöttek házasságot, a házasságukat azonban a városi bíróság 2003. január 10-én felbontotta, és tényként állapította meg, hogy a házasfelek életközössége 2001 nyarán megszűnt.
K. J. a szerződésben vállalt kötelezettségének nem tett eleget, ezért a megyei bíróság a felperes kérelmére fizetési meghagyást bocsátott ki K. J. adós ellen 12 000 000 forint tőke és járulékai felperesnek való megfizetése iránt, amely jogerőre emelkedett.
A jogerős fizetési meghagyás alapján K. J. adós ellen végrehajtás indult, és az ennek során megtartott árverésen a felperes a sz.-i ingatlannak az adós nevén nyilvántartott 1/2 tulajdoni hányadát lakott állapotban - 6 700 000 forint beszámításával - megszerezte, az ingatlan másik 1/2 részilletősége pedig az alperes tulajdonában áll.
A felperes keresetében elsődlegesen az alperes arra való kötelezését kérte, hogy fizessen meg neki 12 000 000 forint tőkét, valamint annak 2000. július 31. napjától kezdődően a kifizetés napjáig járó törvényes kamatát, másodlagosan pedig annak a megállapítását kérte, hogy a sz.-i ingatlan alperes nevén nyilvántartott 1/2 hányadának a tulajdonjogát megszerezte.
Az elsőfokú bíróság K. J. adós tanúvallomása alapján bizonyítottnak találta, hogy a kölcsönök folyósítására a házassági életközösség ideje alatt került sor és a perbeli kölcsönszerződés egészben vagy nagyrészt a korábbi kölcsönök összesítése volt.
Minthogy a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerinti kölcsönszerződés visszterhes ügyletnek minősül, a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése szerint törvényes vélelem szól amellett, hogy a vagyonközösség fennállása alatt kötött ügylet az alperes hozzájárulásával jött létre, és ezért - a vélelem megdöntésének hiányában - a hivatkozott § (3) bekezdése alapján a kölcsöntartozás visszafizetéséért az alperest a felperessel szemben az adós házastársával egyetemleges felelősség terheli. Ilyen körülmények mellett a Csjt. 30. §-ában foglalt törvényes vélelemmel szemben az alperest terhelte annak a bizonyítása, hogy az ügylethez nem járult hozzá, és erről a felperes, mint ügyletkötő harmadik személy tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett.
A bizonyítási eljárás adatai szerint a peres felek ismerik egymást, a felperes több alkalommal volt az alperesnél és K. J.-nél. A házasfelek a felperes előtt nem veszekedtek, nem viselkedtek úgy, hogy abból azt a következtetést lehetett volna levonni, hogy az alperes a férje ügyleteit ellenzi. Az alperes és gyermeke a K. J. által működtetett vállalkozásokból éltek, a kölcsönöket K. J. nagyrészt ezek fejlesztéséhez használta fel. Mindezek alapján a bíróság úgy ítélte meg, hogy az alperes felelőssége a házastársa által kötött ügylet vonatkozásában a felperessel szemben fennáll, mert a volt házasfelek életvitele és magatartása, illetve az ügy egyéb körülményei alapján a felperesnek nem kellett tudnia arról, hogy az alperes a házastársa által kötött perbeli szerződés megkötéséhez nem járult hozzá.
K. J. és T. K.-né tanuk vallomása alapján bizonyítottnak találta az elsőfokú bíróság azt, hogy 12 000 000 forint részben vagy egészben kamattal tőkésített öszszeg. Mivel a felperes nem bocsátotta a bíróság rendelkezésére a korábbi kölcsönszerződéseket és nem járult hozzá a jogi képviselő vonatkozásában az ügyvédi titoktartás alóli felmentéshez, ezért a az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy a kamatokat is tartalmazó összeg után további kamat megítélése megállapodás nélkül kamatos kamat fizetési kötelezettséget jelentene. E körben értékelte a felperes terhére, hogy dr. H. I. ügyvéd vonatkozásában a titoktartás alóli felmentést megtagadta.
Az elsőfokú ítélet ellen az alperes - annak megváltoztatása és a felperes keresetének elutasítása, valamint az első- és másodfokú perköltség megfizetésére való kötelezése iránt - fellebbezéssel élt.
A másodfokú bíróság a részítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét a felperes elsődleges keresete tekintetében megváltoztatta, és a felperes elsődleges keresetét elutasította, a felperes másodlagos keresete tekintetében pedig az elsőfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot ebben a keretben a per újabb tárgyalására és újabb határozat hozatalára utasította.
A döntését azzal indokolta, hogy az elsőfokú bíróság megalapozatlanul állapította meg a tényállást. A per adatai ugyanis nem támasztják alá az elsőfokú ítélet indokolásának azt a ténymegállapítását, mely szerint a felperes "K. J.-nek több alkalommal nyújtott évi 25%-os kamatozású kölcsönt", hiszen e vonatkozásban peres felek, valamint K. J. és T. K.-né tanúk is egymástól eltérő előadást tettek, a 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződés pedig kamatkikötést nem tartalmaz. Mindezek miatt a másodfokú bíróság tényként azt állapította meg, hogy a 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésben szereplő 12 000 000 forint kamattal tőkésített összeg volt, melyet egyébként az elsőfokú bíróság is megállapított.
Helyesen hivatkozott az alperes fellebbezésében arra is, hogy a volt házastársának: K. J.-nek a sz.-i ingatlanból való elköltözésére - az alperes személyes előadása és K. J. H. tanúvallomása által is alátámasztottan - 2000. év első felében került sor, ahova körülbelül egy év múlva költözött vissza. A másodfokú bíróság megítélése szerint ugyanakkor ezen tényadatnak perbeli relevanciája nincs, mivel a kölcsönszerződések megkötésekor az alperes a volt házastársával még együtt élt.
Helytállóan hivatkozott az alperes arra is, hogy a fizetési meghagyás kibocsátását követően a felperes és K. J. jogi képviselője - akit az alperes is elkísért - felperes jogi képviselőjénél folytattak tárgyalásokat.
A fentiek szerint módosított tényállás alapján a másodfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy az elsőfokú bíróságnak az elsődleges keresettel kapcsolatos jogi álláspontja téves.
Az ügyletkötésben részt nem vett házastársnak a házastársa által kötött visszterhes ügylethez való hozzájárulására vonatkozó - Csjt. 30. § (2) bekezdése szerinti - törvényes vélelem ugyanis nem érvényesül akkor, ha az ügyletkötő harmadik személy tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett arról, hogy a házastárs az ügylethez nem járult hozzá.
E vonatkozásban figyelembe kell venni a felperes személyes nyilatkozatait, illetve az általa előadottakat is azzal, hogy a felperes az elsőfokú eljárásban azonos kérdésben egymással ellentétes előadásokat tett, melyek alapján szavahihetősége megkérdőjelezhető.
A felperes keresetlevele azt tartalmazza, hogy "A szerződés alapján K. J. ügyfelemtől 12 millió forintot vett át", a keresetlevél mellékletét képező 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésből is az tűnik ki, hogy a felperes a szerződés megkötésének időpontjában adott kölcsön az alperes házastársának: K. J.-nek 12 millió forintot, míg a felperes a személyes meghallgatása során szintén azt adta elő, hogy, 12 millió forintot 2000 márciusában adtam kölcsön, K. J. keresett meg azzal, hogy kellene neki egy nagyobb pénzösszeg".
Ezt követően került sor K. J. adós tanúkénti kihallgatására, aki - a felperessel szemben - úgy nyilatkozott, hogy "amikor 2000. március 31-én a szerződést megkötötték a 12 millió forintról, akkor ő pénzt nem vett fel. Ez az összeg egy felbruttósított összeg, egy korábbi kölcsönszerződés tőkeösszegét, valamint annak kamatait tartalmazza egy összegben. ... Az a kölcsön, amiből ez a 12 millió forintos tartozás eredt körülbelül ennek a harmada vagy negyede lehetett."
Ezen tanúvallomás megtételét követően a felperes a korábbi nyilatkozatát akként módosította, hogy "amikor az ügyvédi irodában voltam még csak 9 és fél millió forintos tartozásról volt szó", majd bírói kérdésre elismerte, hogy "valóban ez a 2000. március 31-i szerződésben foglalt 12 millió forint ez egy olyan tartozási összeg, ami több tartozásból jött össze és összesítve szerepel benne a tartozás."
Mindezek alapján megállapítható, hogy a 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésnek nevezett okirat nem a valóságot tükrözi, annak teljes bizonyító ereje tehát - a felperes saját nyilatkozatával - megdőlt.
Azt, hogy a felperesnek a szerződés megkötésének a körülményeiből tudnia kellett arról, hogy az alperes a kölcsönügylethez nem járult hozzá igazolja az a tény is, hogy a felperes az általa saját kezűleg írt, 2000. március 31. napján kelt kölcsönszerződésben az alperes házastársának K. J.-nek a lakcímeként Sz.-en más lakcímet tüntet fel, az alperes és volt házastársa lakott és erről a felperes tudomással bírt.
A bizonyítékokból az is kitűnik, hogy a kölcsönszerződést sem a felperes sem pedig K. J. - az alperes volt házastársa - nem kívánták az alperes tudomására hozni.
E vonatkozásban ugyanis a felperes személyes előadása és K. J. tanúvallomása megegyezett egymással abban, hogy a kölcsönszerződés aláírásakor kétségkívül elhangzott az a kijelentés, hogy "maradjon kettőjük között" a kölcsönügylet, és a nevezettek között csupán az volt vitás, hogy ezt a kijelentést melyikük tette meg, ez utóbbi körülménynek viszont valójában semmiféle jogi jelentősége nincs.
Döntő jelentősége van ugyanakkor annak, hogy az említett tartalmú kijelentés a szerződő felek egyező nyilatkozata szerint elhangzott, hiszen ebből a körülményből, valamint a kölcsön magas összegéből a felperesnek tudnia kellett, hogy az alperes az ügylethez nem járult hozzá. Ebből következően viszont a felperes hozzájárulásának törvényes vélelme megdőlt.
Mindezekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsődleges kereseti kérelem vonatkozásában a Pp. 213. § (2) bekezdése alapján részítéletet hozott és a fentebb kifejtett indokok szerint az elsőfokú bíróság ítéletét a Pp. 253. § (2) bekezdése értelmében megváltoztatta és a felperes elsődleges keresetét elutasította.
A jogerős részítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt - annak tartalmát tekintve - a másodfokú bíróság részítéletének a hatályon kívül helyezése, valamint az elsőfokú bíróság ítéletének a megváltoztatása és a keresetének való helytadás iránt.
A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság részben alaposnak találta, a következők szerint.
1. A Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése megdönthető törvényes vélelmet létesít amellett, hogy a házastársak bármelyike által a vagyonközösség fennállása alatt kötött visszterhes ügylet a másik házastárs hozzájárulásával jött létre, ezért az ügyletkötésben részt nem vett másik házastárs hozzájárulásának tényét - a Pp. 3. §-ának (5) bekezdése szerint - az ellenkező bizonyításáig valónak kell tekinteni.
Az elsőfokú bíróság a peres felek egymással ellentétes előadásának a kihallgatott tanúk egymásnak ugyancsak ellentmondó vallomásának, valamint a becsatolt okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes, és a Pp. 206. §-ának (1) bekezdésében meghatározott elveknek egyébként is megfelelően történt értékelése alapján, megalapozottan állapította meg a tényállást, és okszerűen jutott arra a következtetésre, hogy a rendelkezésre álló peradatok alapján nem állapítható meg az, hogy a felperes tudott, vagy a körülményekből tudnia kellett arról, hogy az alperes a perbeli ügylethez nem járult hozzá.
Ennek során a Pp. 3. §-a (5) és 164. §-a (1) bekezdésének a helyes alkalmazásával értékelte az alperes terhére a törvényes vélelemmel szemben fennálló bizonyítatlanság következményeit, hiszen a vélelem megdöntése kétségkívül az alperesnek állott érdekében.
Okszerűtlenül jutott ezzel szemben a másodfokú bíróság az általa korrigált tényállás alapján arra a téves következtetésre, hogy az alperes perbeli ügylethez való hozzájárulásának törvényes vélelme a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján megdőlt, hiszen önmagukban a másodfokú bíróság által hivatkozott tények és körülmények ilyen következtetés levonására nem adnak alapot.
Az a tény ugyanis, hogy a 2000. március 31. napján kelt okirat tartalma részben valótlan, mert az a korábban különböző időpontokban átadott kisebb kölcsönök összegét az okirat keltekor átadott egyetlen kölcsönösszegként tünteti fel, az okiratban rögzített összegű kölcsöntartozás létrejöttének és az okirat keltekori fennállásának a tényét nem kérdőjelezi meg, hanem csupán azt eredményezi, hogy a szerződés - az elsőfokú bíróság helyes jogi okfejtése szerint - a szerződés részben a Ptk. 523. §-ának (1) bekezdése szerinti kölcsönszerződésnek, részben pedig a Ptk. 242. §-ának (1) bekezdésében szabályozott tartozás-elismerésnek minősül. A tartozás-elismerés azonban a hivatkozott törvényhely szerint a tartozás jogcímét nem változtatja meg, de az elismerőt terheli annak a bizonyítása, hogy tartozása nem áll fenn, bírósági úton nem érvényesíthető, vagy a szerződés érvénytelen, ilyen körülményeket azonban az alperes az okirat tartalmával szemben nem bizonyított.
A volt házasfelek élet- és vagyonközössége szerződéskötéskori fennállásának hiányában az alperesnek a házastársa által kötött visszterhes ügylethez való hozzájárulása a Csjt. 30. §-ának (2) bekezdése alapján nem lenne vélelmezhető. Nem lehet ezért a vélelem megdöntése szempontjából döntő jelentőséget tulajdonítani annak, hogy a szerződés az adós házastárs címeként nem a volt házasfelek közös lakását, hanem az adós cégének - a házastársi közös lakással szemben lévő - székhelyét tüntette fel, különösen nem akkor, ha az adós házastárs a kölcsönöket üzleti célokra vette fel. A jogügylet létrejöttekor ugyanis az alperes és házastársa között az életközösség nem vitásan fennállt.
Nem ad alapot a vélelem megdöntésére a tartozás magas összege és a szerződő feleknek az az egyező nyilatkozata sem, mely szerint a perbeli szerződés aláírásakor valamelyikük részéről elhangzott az, hogy az ügylet "maradjon kettejük között". A per adatai szerint ugyanis az alperes volt házastársa előbb betéti, majd korlátolt felelősségű társaságot alapított, amelyet az alperessel és a közös nagykorú gyermekeikkel együtt gyakorlatilag családi vállalkozásként üzemeltetett és a vállalkozói tevékenység folytatásához gyakran vett fel nagyobb összegű kölcsönöket pénzintézetektől és magánszemélyektől is. Az alperes a kft. tevékenységében maga is aktívan közreműködött, a perben nem tisztázott időponttól kezdődően személyesen végezte a cég könyvelését és nemegyszer jelen volt a házastársa által felvett kölcsönökkel összefüggő tárgyalásokon is. Az alperesnek tehát a vállalkozás üzleti tevékenységére és pénzügyeire nyilvánvaló rálátása volt, vagy legalábbis lehetett. A házassági bontóperben hozott ítélet ténymegállapítása szerint a volt házastársak életközössége 2001 nyarán végleg megszakadt, a jelen perben azonban mindketten kölcsönösen úgy nyilatkoztak, hogy a közel harminc éven át fennálló házasságuk alatt közöttük szoros érzelmi kötődés alakult ki.
Ilyen körülmények mellett a szerződő felek bármelyikének a fentebb részletezett tartalmú nyilatkozatát a másik félnek nem lehetett másként értenie, minthogy a nyilatkozó fél az ügylet létrejöttének tényét vagy annak tartalmát kívülálló harmadik személyekkel szemben, nem pedig a szerződő felek - visszterhes szerződésekért ugyancsak felelős - házastársaival szemben kívánja "titokban tartani". Ezt támasztja alá az is, hogy a szerződésről nem csupán a szerződő feleknek, hanem a felperes házastársának is tudomása volt.
Az alperes maga sem állította, hogy a felperes tudott volna arról, hogy ő maga az ügylethez nem járult hozzá, a fentebb részletezett körülmények pedig nem alátámasztják, hanem kifejezetten megkérdőjelezik, sőt életszerűtlenné is teszik azt, hogy az alperesi hozzájárulás állítólagos hiányáról a felperesnek tudnia kellett volna.
A fentiekre tekintettel az alperesi hozzájárulás vélelme megdöntésének a hiányában a Csjt. 30. §-a (3) bekezdésének a helyes alkalmazásával döntött az elsőfokú bíróság akkor, amikor az elsődleges keresetnek - annak jogalapját tekintve - helyt adott, jogszabályt sértett viszont a másodfokú bíróság azzal, hogy az érdemben helyes ítéletet a részítéletével megváltoztatta.
2. A felperes elsődleges keresete nem az alperes házastársával egyetemleges felelősségének a megállapítására, hanem az alperes házastársával egyetemleges marasztalására irányult.
a) Helyesen fejtette ki az elsőfokú bíróság az ítéletében azt, hogy az egységes bírói gyakorlat szerint az ügyletkötésben részt nem vett házastárssal szemben hozott ítéletben a felperes jogszerű követelését teljes összegben meg kell ítélni, függetlenül attól, hogy a házastársi közös vagyonból reá eső rész fedezi-e ezt az összeget. Ezt a Csjt. 30. § (3) bekezdése nem zárja ki, az ugyanis felelősségi szabály, amely azt határozza meg az adott esetben, hogy a felperes teljes követeléséért az ügyletkötésben részt nem vett házastárs felelőssége a közös vagyonból reá eső rész erejéig áll fenn. E felelősségnek ekként meghatározott korlátozott mértékét az ítélet rendelkező részének ugyancsak tartalmaznia kell, ez következik a Pp. 216. §-ának rendelkezéséből is. Az elmarasztalt házastárs a Pp. 371. §-a alapján megindított végrehajtási igényperrel kérheti a lefoglalt különvagyonának a foglalás alóli feloldását (BH 1995/4/221. - CDT 95.). Ilyen jogértelmezés mellett a másik házastárs marasztalásának nem feltétele természetesen az sem, hogy van-e közös vagyon.
b) Téves viszont az a jogi okfejtése, mely szerint nem az alperes marasztalásának, hanem csupán a felelőssége megállapításának lenne helye azért, mert a fizetésre való kötelezése a tartozás kétszeres behajtásának a lehetőségét teremtené meg.
Az alperes felelőssége ugyanis - az elsőfokú ítélet rendelkező részéből is kitűnően - csak a volt házastársával egyetemlegesen áll fenn a felperessel szemben, a Ptk. 337. §-ának (1) bekezdése egyértelmű abban, hogy egyetemleges kötelezettség esetében minden kötelezett az egész szolgáltatással tartozik, de amennyiben bármelyikük teljesít vagy a kötelezettséget beszámítással megszünteti, a jogosulttal szemben a többiek kötelezettsége is megszűnik.
A kifejtettek miatt a Legfelsobb Bíróság a másodfokú bíróság részítéletét a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alapján hatályon kívül helyezte, az elsofokú bíróság ítéletét pedig azzal a pontosítással hagyta helyben, hogy kötelezte az alperest: fizessen meg a felperesnek K. J. adóssal egyetemlegesen 15 napon belül - az adósnak a felperessel szemben a megyei bíróság jogerőre emelkedett fizetési meghagyása alapján kölcsön jogcímén fennálló tartozásából - 12 000 000 (tizenkétmillió) forint tőketartozást. (Pfv. II. 21. 329/2005. szám) ■
Visszaugrás
