A Büntetőjogi Kodifikáció 2002/4. számában Szomora Zsolt a közvetett tettesség szabályozásának egy lehetséges megoldásáról tett közzé javaslatot. Úgy gondolom, hogy a tettesség mellett, az azzal szorosan összetartozó részesség területén is felmerülnek hasonlóan problematikus kérdések. Ezek megválaszolása, mivel egy részükkel kapcsolatban törvényességi aggályok is felmerülnek, mindenképpen indokolt, más részük pedig - legfőképpen a részesi magatartások járulékosságával összefüggésben - szoros kapcsolatban áll a közvetett tettesség jövőbeni szabályozásával.
A Btk. 21. § (3) bekezdése értelmében a részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni. E rendelkezésnek kétféle értelmezése lehetséges. Mindkettő közös eleme és vitán felül áll, hogy e törvényhely alapvetően az elkövetők büntetési parifikációját rögzíti. Mivel azonban az elméleti szerzők egy része e bekezdésnek a tulajdonképpeni célján túli értelmet is tulajdonít, így e rendelkezés törvényességi aggályokat vethet fel. Az alábbiakban a 21. § (3) bekezdésnek tulajdonítható értelmezések és az abból levonható következtetések rövid áttekintését kísérlem meg, illetve egy lehetséges megoldást vázolok fel.
A bűncselekmény elkövetőinek büntetésével kapcsolatban alapvetően kétféle nézet alakult ki. A parifikáció elve a bűncselekmény elkövetőinek egyenlő büntetési tétel alá vonását jelenti. Az ezzel ellentétes álláspontot az elkövetők differenciált büntetése jellemzi. Nemzetközi téren általános jelleggel az állapítható meg, hogy az egyes európai országok ezirányú jelen hatályos szabályozása az adott jogrendszerben több évszázada kialakult és meghonosodott elvet követi. Azaz, azon országok, amelyekben a parifikáció elvének vannak hagyományai, ma is ezt érvényesítik[1], ellenben ahol a részesek differenciált büntetése volt jellemző, ott ma is ez a főszabály[2].
A hazai szabályozás sajátossága, hogy nem a német hatásra meghonosodott és mintegy száz éven át érvényesített elveket követi. Az 1843. évi javaslat a badeni büntető törvény hatására a részesek differenciált büntetési elve mellett foglalt állást[3]. Ezt vette át és emelte törvényi szintre a Csemegi kódex, azzal az indokolással, hogy a bűnsegédi bűnrészesség enyhébben ítélendő meg mind erkölcsileg, mind jogilag, mint a tettes és a felbujtó magatartása[4]. Azt az esetet pedig, amikor a bűnsegéd tevékenysége nélkül a bűncselekményt el sem lehetett volna követni, az 1843. évi javaslat fősegédként, a tettesre megállapított büntetési tétellel rendelte büntetni[5]. A Csemegi kódex a fősegéd fogalmát elvetette, de továbbra is fenntartotta azt az elvet, hogy a bűnsegédek a tetteseknél és a felbujtóknál enyhébben büntetendők[6].
A lényegében szovjet hatást érvényesítő Btá.[7] végül, előtérbe helyezve azt, hogy a bűnsegély lehet olyan is, amely nélkül a bűncselekményt el sem lehetne követni, a parifikációt emelte általános szabállyá. Lényegében ez érvényesül napjainkban is azzal, hogy a Btk. 87. § (3) bek. értelmében lehetőség van a büntetés kétszeres leszállítására. A Legfelsőbb Bíróság Büntető Kollégiumának 154. sz. állásfoglalása értelmében a bűnsegédnek általában kisebb a szerepe a bűncselekmény elkövetésében, ezért a bűnsegédi minőség általában enyhítő körülmény[8].
A parifikáció általános elvként történő érvényesítésével kapcsolatban annyit kell kiemelni, hogy az egyfelől szakított egy igazán elvi alapon álló megoldással[9], másfelől az elmúlt huszonöt év joggyakorlatát áttekintve az állapítható meg, hogy egyrészt a bűnsegédek tevékenysége általában nem olyan jellegű, amely nélkül a bűncselekményt el sem lehetne követni, másrészt kevés kivételtől eltekintve, a bíróságok a bűnsegédre inkább a törvény által rendelt büntetési tétel alsó határához, mintsem annak középmértékéhez[10] közeli büntetést szabnak ki[11].
A részesség járulékosságának problémaköre szorosan kötődik a túllépés értékeléséhez. A túllépésnek (excessus vagy excessus mandati) a modern magyar büntetőjog két változatát különbözteti meg, nevezetesen a mennyiségi (kvantitatív) illetve a minőségi (kvalitatív) túllépést. A tettesi excessusnak a részesre gyakorolt hatását már az 1843. évi törvényjavaslat is tárgyalta, és úgy foglalt állást, hogy a részes azért felelős, amit a tettes az ő felbujtása szerint elkövetett, illetve ami ebből múlhatatlanul következett (52. §). A Csemegi kódex e rendelkezés értelmét szűkítette valamelyest és az került a törvénybe, hogy "Ha a tettes súlyosabb büntetés alá eső cselekményt követett el, mint a melyre a felbujtó reábírta: a súlyosabb beszámítású cselekmény a felbujtót nem terheli. Ugyanazon szabály áll a bűnsegédekre is" (73. §).
A kor tudományos felfogása a túllépésről eltérően vélekedett. Finkey Ferenc nem tett különbséget mennyiségi és minőségi túllépés között, hanem csupán azt állította főszabályként, hogy a felbujtó azért a cselekményért felelős, amire a tettest felbujtotta[12]. Viszont - lényegében az 1843. évi javaslat elveit követve - úgy vélekedett, hogy amennyiben a tettes egészen más bűncselekményt követett el, mint amiben a részes közreműködött, ezért a részes nem felelős, viszont ha a részesi cselekmény módja nem zárja ki azt, hogy a tettes a célján túli értelmet tulajdonítson annak, ez esetben a részes felelős a tettesi (mennyiségi vagy minőségi) túllépésért[13].
Vámbéry Rusztem megkülönböztette a kvantitatív és a kvalitatív túllépést, és úgy foglalt állást, hogy főszabályként a részes nem felel a túllépésért. A mennyiségiért semmilyen esetben sem,[14] a minőségiért azonban, az eshetőleges szándék határain belül igen. Így például, ha a konkrét dolog ellopására felbujtott tettes a dolgot előbb kölcsönkéri, majd elsikkasztja, a felbujtó felelős a tettes minőségi túllépéséért[15]. Ezzel a példával kapcsolatban az hozható fel kritikaként, hogy a lopásra[16] és a sikkasztásra[17] ugyanazon büntetési tétel volt az irányadó, így lényegében az excessus lényege, a súlyosabb bűncselekmény hiányzik. Ez esetben tehát csak akkor beszélhetünk túllépésről, ha azt követeljük meg, hogy a részes cselekménye a tettes bűncselekményéhez igazodik (hiperjárulékosság). Viszont, ha azt - a későbbiekben részletesen kifejtett - álláspontot fogadjuk el, hogy a részes cselekménye a tettesi alapcselekményhez járul (teljes járulékosság), akkor nem tekintjük ezen esetet túllépésnek. A részes szándéka ugyanis az, hogy a tettes az idegen dolgot megszerezze (cselekmény), viszont számára közömbös az a körülmény, legalábbis ha nem jár közismerten nagyobb sérelemmel, hogy milyen módon szerzi a dolgot meg, lopással vagy sikkasztással (bűncselekmény). Így tehát semmi akadálya annak, hogy a részes cselekményét lopásra való felbujtásban, a tettesét pedig sikkasztásban állapítsuk meg.
Fayer László is megkülönböztette a túllépés mennyiségi és minőségi változatát, és nem számította be a részesnek. Megjegyezendő azonban, hogy a szerző mennyiségi túllépés alatt azt értette, amikor a tettes a részesi cselekményhez kapcsolódó, súlyosabb bűncselekményt követ el, például lopás helyett rablást, könnyű testi sértés helyett súlyos testi sértést (azaz lényegében a mai értelemben vett minőségi és mennyiségi túllépést együtt érti ez alatt). Minőségi túllépés alatt pedig azt értette, amikor a tettes a részesi cselekménytől független bűncselekmény követ el, például lopás helyett emberölést, csalás helyett minősített lopást[18].
A mai büntetőjog-tudomány szintén ismeri a túllépés mindkét változatát, és minőségi alatt azt érti, amikor a tettes más, súlyosabb bűncselekményt, mennyiségi alatt pedig, amikor ugyanannak a bűncselekménynek egy súlyosabb változatát követi el[19]. E két változat megítélésével kapcsolatban azonban két álláspont figyelhető meg a mai büntetőjog-elméletben (és gyakorlatban). Az egyik szerint a tettesi túllépés nem terheli a részest[20], a másik szerint a mennyiségi túllépésért a részes felelősséggel tartozik[21].
Annak meghatározása, hogy a részes cselekménye mihez járul, az 1843. évi törvényjavaslat országgyűlési vitájában vetődött fel először. A javaslat elvi alapja az tétel, hogy a felbujtó a tettes által elkövetett bűncselekményért "úgy büntettetik", mintha azt maga követte volna el, azaz a felbujtó annak a bűncselekménynek a büntetési tétele alá esik, amelyre a tettest felbujtotta[22]. Lényegében ez az elv jelent meg a javaslat 52-53. §-ban is. Ennek megfelelően a részes cselekménye a tettes által elkövetett bűncselekményhez járult.
A Csemegi kódex szabályozása is ezen az elven nyugodott, és annak 69. §-a értelmében "A véghezvitt vagy megkísérlett bűntett vagy vétség részese…" a felbujtó és a bűnsegéd. A XIX-XX. század neves büntetőjogászai is arra az álláspontra helyezkedtek, hogy a részes azért a bűncselekményért tartozik felelősséggel, amit a tettes elkövetett[23].
A Btá. is ezt az elvet érvényesítette, mivel annak 20. § (2) bekezdése szerint "Aki mást a bűntett elkövetésére szándékosan reábír, a tettes cselekményére megállapított büntetéssel büntetendő". A törvény 20. § (3) bekezdése értelmében ugyanez áll a bűnsegédre is. A Btá. is tehát azt fejezi ki, hogy a részes cselekménye szükségképpen a tettes bűncselekményéhez igazodik.
Az 1961. évi V. törvény 14. § (3) bekezdése, illetve az ugyanezen tartalommal bíró 1978. évi IV. törvény 21. § (3) bekezdése nem fogalmaz olyan egyértelműen, mint az ezeket megelőző büntető törvények. Ezek értelmében ugyanis "A részesekre is a tettes(ek)re megállapított büntetési tételt kell alkalmazni". Ez a megfogalmazás az oka annak, hogy - főként a jelen hatályos Btk. eltérő értelmezésre ad lehetőséget. Ezek közül az egyik a történeti hagyományoknak megfelelő azon értelmezés, hogy a Btk. 21. § (3) bekezdés azt juttatja kifejezésre, hogy a részes cselekménye a tettesi bűncselekményhez igazodik, a másik pedig, hogy a részes cselekménye a tettes cselekményéhez igazodik, és a Btk. 21. § (3) bekezdés csupán az elkövetők büntetési parifikációját rögzíti.
A részesség járulékosságával kapcsolatban arra nézve, hogy a tettesi cselekménynek milyennek kell lennie, a modern jogtudomány négyféle álláspontot alakított ki[24]. Ennek megfelelően a minimális járulékosság a tettesi cselekménnyel kapcsolatban csupán a tényállásszerűséget, a limitált járulékosság a tényállásszerűséget és jogellenességet, az extrém vagy teljes járulékosság ezeken túl a bűnösséget is megköveteli. Végül, az ún. hiperjárulékosság értelmében a tettesi cselekménynek a minősítése is kihat a részesekre.
A magyar büntetőjog-elméletben a részesség járulékosságát illetően kétféle álláspont érvényesül. Az egyik szerint a részesi cselekmények a tettesi alapcselekményhez[25] (teljes járulékosság), a másik szerint a tettesi bűncselekményhez[26] (hiperjárulékosság) járulnak. E fogalmi megkülönböztetésnek - ha következetesek akarunk maradni -, fontos elméleti és gyakorlati konzekvenciái vannak.
A hiperjárulékosságot érvényesítő felfogás[27] értelmében a részesi cselekmény szorosan a tettesi bűncselekményhez járul, illetve ahhoz igazodik. Ennek a gyakorlati következménye az, hogy a részes cselekményének a tettes által kimerített törvényi tényállás szerint kell minősülnie.
Békés Imre a részesség járulékossága kapcsán tettesi alapcselekményről szól, ám azt tulajdonképpen tettesi bűncselekmény értelemben használja[28]. A szerző a Btk. 21. § (3) bekezdésére alapozza azt az állítását, hogy a részesi magatartást a tettes által kimerített törvényi tényállás szerint kell minősíteni[29]. Ennek lényege tehát, hogy a szerző szerint abból következik a részes cselekményének a tettesi bűncselekmény szerinti minősítése, hogy a részesre a tettesre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni. Itt érhető tetten a bevezetésben felvázolt probléma, nevezetesen az, hogy a Btk. 21. § (3) bek. csupán az elkövetők büntetési parifikációját akarja kifejezésre juttatni, avagy a részes cselekményét a tettes cselekménye szerint kell minősíteni. Nyelvtani értelmezés szerint igazolható a szerző álláspontja, jelen esetben viszont, a törvényhely tulajdonképpeni célját szem előtt tartva úgy gondolom, hogy a logikai értelmezés látszik helyesebbnek.
Békés Imre tehát a részesség járulékosságából a Btk. 21. § (3) bekezdésére alapozva azt következteti, hogy a részes cselekményét a tettes által egészben vagy részben megvalósított törvényi tényállás szerint kell minősíteni, és vele szemben az e törvényi tényálláshoz fűzött büntetési tételt kell alkalmazni.
Ugyanezt a nézetet vallja Berkes György is, miután a részesség járulékossága kapcsán azt emeli ki, hogy a részesi cselekmény minősítése a tetteséhez igazodik. A szerző álláspontja tehát, hogy "a tettes és a részesek cselekményének ugyanannak a törvényi tényállásnak az alapesete szerint kell minősülnie"[30]. E helyütt csupán utalni szeretnék arra, hogy egyrészt mást jelent egy cselekmény törvényi tényállásba ütközése és mást annak minősítése. Másrészt nem feltétlenül kell a tettes és a részes cselekményének egyazon törvényi tényállás alá tartoznia. Ennek alátámasztására egyébként több Legfelsőbb Bírósági döntés született[31].
Összefoglalva, mindkét szerző abból a megfogalmazásból, miszerint a részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni, nem csupán azt a következtetést vonja le, amit az valójában jelenteni akar, hanem azon túl azt is, hogy a részes cselekménye a tettesi bűncselekmény szerint minősül. Ennek gyakorlati következménye a tettes túllépése esetén domborodik ki igazán.
Békés Imre álláspontja szerint abból, hogy a részesekre is a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni, az is következik tehát, hogy a részesi cselekményt a tettes bűncselekménye szerint kell minősíteni. Ezzel a szerző azt állítja, hogy a tettes és a részes cselekménye szükségképpen azonos törvényi tényállás alá tartozik, és ugyanúgy is minősül. E felfogásból egyenesen következik, hogy a részes a mennyiségi túllépésért felel[32]. Azaz, ha a felbujtó súlyos testi sértésre bírja rá a tettest, a sértett viszont a bántalmazás következtében meg is hal, a szerző szerint a felbujtó is a halált okozó testi sértés miatt kell, hogy feleljen[33]. Álláspontom szerint ezen nézet helytállóságához kétség férhet, mivel ez ellenkezik az 1843. évi Deák-féle büntetőjogi törvényjavaslat óta érvényesülő azon tétellel, hogy az excessus, illetve az excessus mandati nem terheli a részeseket[34]. Így ugyanis a részesek szubjektív ismérveit figyelmen kívül hagyjuk, nevezetesen szándékuk korlátozottságát.
A másik oldalról Békés Imre azt is állítja, hogy a részes a tettes minőségi túllépéséért nem tartozik felelősséggel[35]. Ez azonban úgy gondolom, nem áll következetesen összhangban az általa korábban kifejtettekkel, ugyanis ha azt támasztja követelményül, hogy a részes cselekménye a tettesi cselekmény szerint minősül, akkor ez kizárja, hogy a tettes és a részes cselekménye különböző törvényi tényállásba ütközzön. A minőségi túllépés esetén viszont pont ez a helyzet áll elő. Amennyiben viszont ennek ellenére mégis elismeri, hogy a minőségi túllépésért a részes nem felel, azaz, amikor a tettes és a részes cselekménye elválik egymástól[36], akkor ennek következtében figyelmen kívül kell hagyni a 21. § (3) bekezdés rendelkezését. Másrészt a szerző saját magával sem teljesen következetes, mivel amennyiben a részesség járulékosságának értelmezését arra alapozza, hogy a részesekre a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni, akkor a minőségi túllépés ez alapján rendszeridegen, mivel ez esetben a részesre nyilvánvalóan nem a tettesre vonatkozó büntetési tételt kell alkalmazni, hanem azt, amit a részes által megvalósított bűncselekményre rendel a törvény.
A járulékosság kapcsán a tettesi cselekményre vonatkozóan érvényesülő másik álláspont (teljes járulékosság) követelménye, hogy az tettesi alapcselekmény legyen[37], viszont meg kell tenni azt a megszorítást, hogy a tettesi alapcselekménynek egyben olyan szándékos bűncselekmények kell lennie, amelyet e tettes legalább kísérleti szakba juttat[38]. Ebből következőleg, ha a tettesi cselekmény nem bűncselekmény, a részesi jellegű magatartásnak csak akkor lehet büntetőjogi következménye, ha az vagy közvetett tettességet alapoz meg, vagy ha azt a törvény, mint delictum sui generist büntetni rendeli. Így például az öngyilkosságban közreműködés esetén (168. §), ahol mivel az öngyilkosság nem bűncselekmény, így az ehhez nyújtott segítségnyújtás csak a részesi jellegű magatartás sui generis bűncselekménnyé nyilvánításával válik büntethetővé. Kiemelendő azonban, hogy ez a megszorítás kizárja a részességet abban az esetben is, ha a tettesi cselekmény szabálysértés. Ezzel ellentétes álláspontot képvisel azonban Berkes György[39], illetve a Legfelsőbb Bíróság ítélkezési gyakorlata is (BH 1988. 133.). A hivatkozott tényállás szerint a "tettes" egy társasház le nem zárt lépcsőházából ellopott egy kerékpárt, miközben két társa, akik a lopás szempontjából különös visszaesők voltak, figyelték a helyszínt. A különös visszaesést, mint személyes körülményt a Btk. 316. § (2) bek. e) pontja az elkövetéskor és az elbíráláskor is a lopás szabálysértését bűncselekménnyé minősítő körülményként értékelte. A Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy a "tettes" cselekménye csupán szabálysértés, viszont kiemelte azt, hogy az alanyi oldalról kapcsolódó, és csak a részeseket érintő minősítő körülmény, ti. a különös visszaesés folytán, a segítők cselekménye a lopás vétségi alakzata szerint minősül. A döntés szerint tehát lehetséges, hogy az egyik elkövető (ráadásul a tettes) szabálysértésért, a többi viszont (részesek) bűncselekmény miatt lesz felelős. Úgy gondolom, hogy az ezt érvényesítő felfogás dogmatikai szempontból semmiképp sem tartható, mivel egyrészt olyan tettesi alapcselekmény hiányában, ami egyszersmind bűncselekmény, fogalmilag kizárt a részesség megállapítása, másrészt a szabálysértési törvény (1999. évi LXIX. tv.) tartalmaz rendelkezést a szabálysértés felbujtójáról és segítőjéről (6. §). Ennek megfelelően a szabálysértés felbujtója az, aki mást a szabálysértés elkövetésére szándékosan rábír, szabálysértés segédje pedig, aki másnak a szabálysértés elkövetéséhez szándékosan segítséget nyújt.
Ha tehát azt tekintjük követelménynek, hogy a részes cselekménye a tettes alapcselekményéhez, és nem a tettes által ténylegesen megvalósított bűncselekményhez járul, akkor ezzel lehetővé válik, hogy a tettes és a részes cselekménye különböző tényállásba ütközzön, illetve különbözőképpen minősüljön[40]. Véleményem szerint ez a nézet tűnik helyesebbnek, mivel eleget tesz a következetesség kívánalmának, illetve annak sérelme nélkül megfelel az excessus elveinek.
A részesség járulékosságának értelmezése a hazai bíróságok gyakorlatában nem nevezhető egységesnek, ugyanis lehet találni példát a minimális (!), a teljes, és a hiperjárulékosságra is.
A Legfelsőbb Bíróság egy ítéletében[41] kifejtette, hogy a részesi magatartások járulékos jellege azt feltételezi, hogy a tettesi magatartás tényállásszerű legyen [minimális járulékosság], azaz - folytatódik az indokolás - bűncselekménynek minősüljön. Ez a kijelentés alapvetően tévesnek tekinthető, mivel a bűncselekmény fogalmát nem lehet csupán a tényállásszerűséggel azonosítani[42].
Találni példát olyan esetre is, amikor az elsőfokú bíróság a hiperjárulékoságot érvényesítve mondta ki a részes bűnösségét a tettesi bűncselekményben[43]. Ugyanezen elvnek megfelelően fejtette ki a Legfelsőbb Bíróság egy ítéletének indokolásában azt, hogy a részeség járulékos jellegéből az következik, hogy a részes cselekményének jogi minősítése a tettes cselekményéhez igazodik, ugyanis a tettes és a részes cselekménye ugyanannak a törvényi tényállásnak a keretei között minősül[44].
Ezzel szemben több Legfelsőbb Bírósági döntés kifejezetten azt az álláspontot deklarálja, hogy a részesség járulékos jellegére tekintettel a részes a súlyosabb eredményért sem minőségileg, sem mennyiségileg nem büntethető, mivel a részesek büntetőjogi felelőssége a szándékuk terjedelmére korlátozódik, így ilyen esetben a részes más bűncselekmény miatt felel, mint a tettes[45]. Ezzel összefüggésben tehát két eset fordulhat elő: egyrészt, ha a tettes és a részes cselekménye különböző törvényi tényállásba ütközik, másrészt, ha ugyanabba a törvényi tényállásba (alaptényállásba) ütközik, de különbözőképpen minősül. Az első változatra példaként az az eset hozható fel a bírói gyakorlatból, amikor a felbujtók a tettest a sértett bántalmazására bírták rá, a tettes azonban nagy erővel hátba szúrta a sértettet, aki ennek következtében meghalt. A részesek cselekményét a bíróság a testi sértés, a tettesét azonban az emberölés törvényi tényállása alapján bírálta el[46]. A második változatra az szolgálhat példaként, amikor a felbujtó arra bírta rá a tetteseket, hogy a sértettet testi bántalmazással "kényszervallatásnak" vessék alá, minek következtében a sértett végül meghalt. Az elkövetők cselekményét a bíróság egységesen a testi sértés alaptényállásába ütközőnek tekintette, viszont a cselekmények minősülése eltérően alakult. Így a felbujtó cselekménye, ellentétben a tettesekével, nem a halált okozó, hanem a különös kegyetlenséggel elkövetett súlyos testi sértés szerint minősült.
A részesség járulékosságával kapcsolatban összegzésképpen azt szeretném kiemelni, hogy az elvi alapokon nyugvó büntető törvények[47] különválasztották, és egyértelmű rendelkezést tartalmaztak a részesség járulékosságáról[48], az elkövetők büntetési elvéről[49] és a túllépésről[50]. Ezen büntető törvények egyértelműen azt vallották, hogy a részes cselekményét a tettes bűncselekménye határozza meg, azaz a részes cselekménye a tettes bűncselekményéhez járul. Nem voltak viszont következetesek, mivel elfogadták és rögzítették az excessus elvét, azaz nem tették felelőssé a részest a tettes túllépéséért. Ez esetben ugyanis nem a tettes által realizált bűncselekmény részese a részes, hanem annak a cselekménynek, amire a tettest felbujtotta vagy amiben segítette. Felelőssé tették azonban a részest az ún. praeterintentionalis bűncselekményekért, ahol a tettes szintén olyan eredményt realizál, amely a részes részesi szándékán túl következik be.
A Btá. a parifikáció elvét fogalmazta meg, viszont az ezt előíró rendelkezésekben az is kifejezésre jutott, hogy a részes cselekménye a tettes bűncselekményéhez igazodik. Itt tehát a parifikációt és a járulékosságot ugyanazon rendelkezés rögzítette. Az 1961. évi V. törvény a Btá.-hoz képest másként fogalmazott, viszont éppen a Btá. megoldásának hatására élt tovább a mai napig az az álláspont, hogy a részes cselekményét a tettesi bűncselekmény szerint kell minősíteni. A jelen hatályos Btk. nem rendelkezik kifejezetten sem a részesség járulékosságáról, sem a túllépés szabályairól, csupán annyit rögzít, hogy a részesekre a tettesekre megállapított büntetési tételt kell alkalmazni. Ez a rendelkezés azonban, mivel eltérő értelmezésre ad lehetőséget, nem áll teljesen összhangban a nullum crimen sine lege certa elvével. És mivel van olyan (mind elméleti, mind gyakorlati) álláspont, amely ebből azt a következtetést vonja le, hogy a részes cselekménye a tettesi bűncselekményhez járul és aszerint is minősül, illetve ezzel ellentétben elismeri a túllépés szabályát[51] is (legalábbis részben[52]), így e törvényhely ellentétes lehet a nullum crimen sine lege scripta elvével is, mivel a Btk. nem tartalmaz rendelkezést a túllépésről.
Véleményem szerint olyan szabályozásra lenne szükség, amely egyértelműen kifejezi egyrészt a részesek cselekményének járulékosságát, másrészt büntetésük mértékének elveit, harmadrészt amely összhangban van a túllépés elveivel. Ennek megfelelően az általam preferált megoldás e három kritérium mentén orientálódik. Ezek közös alapja - a fentebb kifejtettek értelmében - a teljes járulékosság elfogadása a hiperjárulékossággal szemben. Ez ugyanis egyrészt összhangban van és egybevág a közvetett tettesség jövőbeni törvényi szabályozásának általam elfogadhatóbbnak tűnő megoldásával, nevezetesen annak a tettesség körében történő törvényi elhelyezésével. Másrészt ez esetben, mivel elválhat egymástól a tettes és a részes bűncselekménye, nem szükségszerű a túllépésről a törvény szövegében szólni. A jövőbeni megfogalmazásnak továbbá olyannak is kell lennie, amely nemcsak a tettesi túllépésre ad megnyugtató szabályozást, hanem arra az esetre is, ha a tettes kevesebbet tesz, mint amire a részes szándéka irányult. Ami pedig az elkövetők büntetési elvét illeti, véleményem szerint a differenciált büntetési elv érvényesítése lenne a történeti hagyományokkal rendelkező és elvi alapokkal igazolható megoldás. Viszont, felismerve a gyakorlati, és esetleg az elméleti szakemberek esetleges ellenérzését, a parifikációtól való eltérésre nem teszek javaslatot.
Mindezen követelményeket figyelembe véve de lege ferenda a Btk. 21. § (3) bekezdése helyébe egy olyan tartalmú rendelkezésnek kellene kerülni, hogy: "A részesekre annak a bűncselekménynek a büntetési tétele az irányadó, amelyben közreműködtek". ■
JEGYZETEK
1 Így például az 1810-es Code pénal 59. cikke szerint a bűntett vagy vétség részesei ugyanazon bűncselekmény miatt és ugyanazzal a büntetéssel büntetendők, mint a tettes (Garcon, Émile: Code pénal. Annoté. Tome premier. Sirey. Paris, 1952. 153. p.), a jelenleg hatályos Code pénal rövidebb megfogalmazással, de lényegében azonos tartalommal szabályozza e kérdést (121-6. cikk).
2 Így a XIX. század eleji bajor és porosz büntető törvények, illetve a jelenleg hatályos német [26. § és 27. § (2)], illetve svájci (24-25. cikk) büntető törvénykönyvek. Ez utóbbival kapcsolatban megjegyezendő, hogy annak 2002. december 13-i átfogó revíziója során a részesség szabályozásával kapcsolatban sem formai, sem tartalmi változtatásra nem került sor.
3 53. §, 69. §., idézi Fayer László: 1843-ik évi Magyar Büntető Törvénykönyvi Javaslat. Kiadja Kugler Adolf Pesti Könyvárus, 1865
4 Lőw Tóbiás (szerk.): A magyar büntető törvénykönyv a bűntettekről és vétségekről (1878:V. t.cz.) és teljes anyaggyűjteménye. Pesti Könyvnyomda. Budapest, 1880. 471, 484. pp.
5 1843. évi törvényjavaslat 70. §., idézi: Fayer László: i. m.
6 1878. évi V. t.cz. 71-72. §.
7 1950. évi II. törvény 20. §., vö. a részesek büntetéséről vallott nézeteket: Menysagin V. D. (szerk.): Szovjet büntetőjog. Általános rész. Tankönyvkiadó. Budapest, 1951. 321 és 324. pp.
8 BK 154. (III. 5.) in: Berkes György: Legfelsőbb Bíróság büntetőjogi és büntető eljárásjogi testületi állásfoglalásai. HVG-ORAC. Budapest, 1996. 222. p.
9 Ezen, már Beccarianál is felmerülő, majd Csemegi és Fayer által érvényesített, elvi alapon nyugvó álláspont lényege, hogy mivel a felbujtó a bűncselekmény szellemi atyja, a bűnös szándék kialakítója, ezért igazságtalan és a társadalmi érdekkel ellentétes lenne, ha a felbujtót a tettesnél enyhébb büntetéssel fenyegetnék, azonban a bűnsegédnek a tettesnél és a felbujtónál enyhébb beszámítás alá kell kerülni, mivel a bűncselekmény fizikai erejének kisebb lökést ad. Ez természetesen nem zárja ki, hogy a konkrét esetben a bűnsegéd akár súlyosabb büntetést kapjon, mint a tettes.
10 Korábban a 83. § (2), megjegyezendő azonban, hogy e rendelkezést a büntető jogszabályok módosításáról szóló 2003. évi II. törvény 88. § (1) bek. e) pontja hatályon kívül helyezte, jelen esetben viszonyítási pontként azonban továbbra is alapul szolgálhat.
11 Ezt a megállapítást az 1977 és 2002 között megjelent mintegy 33 BH elemzésére alapozom. Ezek alapján - példaként említve - nem fejt ki a bűncselekmény elkövetéséhez nélkülözhetetlen cselekményt a társai által elkövetett rablást beleegyezően figyelő vádlott, aki előzőleg - tudomást szerezve társai ezirányú szándékáról - a sértettet a község szélére csalta, minekután odaérkező társai azt több alkalommal megütötték és elvették a pénzét (BH 1981. 270.). Úgyszintén az a ruhaboltba érkező vádlott sem, aki felismerve társa lopási szándékát - aki egyébként ezt megelőzőleg több alkalommal követett el egyedül hasonló ruhalopásokat -, azért, hogy az elvételt megkönnyítse, elterelte az eladó figyelmét, mialatt a másik a próbafülkében eltulajdonította a ruhákat (BH 1995. 326.). Végül az sem, aki miután társa közölte vele, hogy a nála lévő játékpisztollyal pénzt akar szerezni, bement vele a boltba, ahol, amíg testvére a pisztollyal pénzt követelt, mindvégig mellette maradt, majd a pénz átvétele után vele együtt távozott (BH 2000. 381.).
12 Finkey Ferenc: A magyar büntetőjog tankönyve. Grill. Budapest, 1909. 302. p.
13 Finkey Ferenc: i. m. 302. p.
14 vö. Békés Imre szerint éppen a mennyiségi túllépés terhelheti a részeseket
15 Vámbéry Rusztem: Büntetőjog. Grill. Budapest, 1913. 259. p.
16 1878. évi V. t.cz. XXVI. Fejezet, különösen 339-340. §.
17 1878. évi V. t.cz. XXVIII. Fejezet, különösen 358. §.
18 Fayer László: A magyar büntetőjog kézikönyve. Franklin-társulat. Budapest, 1895. 244. p.
19 Földvári József: Magyar büntetőjog. Általános rész. Osiris, Budapest, 2002. 203. p.
20 Földvári József: i. m. 203.p., illetve Nagy Ferenc: A magyar büntetőjog általános része. Korona. Budapest, 2001. 281. p.
21 Békés Imre: i. m. 1973. 284, 289. pp
22 Lőw Tóbiás (szerk.): i. m. 425. p.
23 Finkey Ferenc: i. m. 301. p., Fayer László: i. m. 1895. 243. p.
24 M. E. Mayer, idézi Tokaji Géza: A bűncselekménytan alapjai a magyar büntetőjogban. KJK. Budapest, 1984. 365. p.
25 Ezt érvényesíti Tokaji Géza, Nagy Ferenc, Wiener A. Imre és lényegében Földvári József is.
26 Ezt érvényesíti Békés Imre és Berkes György.
27 Békés Imre: A büntetőjog általános része. In: Békés Imre - Szalma László: Magyar büntetőjog I. Általános rész. BM. Budapest, 1973. 281. p., illetve ugyanő: A bűncselekmény és az elkövető. In: László Jenő (szerk.): A Büntető Törvénykönyv magyarázata. KJK, Budapest, 1986, 75. p. A szerző részességgel foglalkozó későbbi - általam nem ismert - műve hiányában felmerülhet a kérdés, hogy ezen álláspontján időközben változtatott-e. Berkes György: Az elkövetők. In: Berkes György - Kiss Zsigmond - Kónya István, Molnár Gábor - Rabóczki Ede (szerk. Berkes György): Magyar Büntetőjog. Kommentár a gyakorlat számára. 2. kiadás. HVG-ORAC. Budapest, 2002. 56. p.
28 Békés Imre: i. m. 1973, 281. p.
29 Békés Imre: i. m. 1986, 75. p.
30 Berkes György: i. m. 2002, 56. p.
31 Lásd például BJD 62., BH 1998. 1., BH 1995. 328.
32 Békés Imre: i. m. 1973, 284, 289. pp, megjegyezendő azonban, hogy a 2. pontban idézett azon szerzők, akik a túllépés esetén megállapíthatónak vélték a részes felelősségét, ezt csupán a minőségi túllépés esetére korlátozták, tehát általános álláspont volt, hogy a mennyiségi túllépésért a részes nem tartozik felelősséggel.
33 Békés Imre: i. m. 1986, 77. p.
34 Edvi Illés Károly - Gyomai Zsigmond: Csemegi Károly művei. Második kötet. Franklin-társulat. Budapest, 1904, 136. p.
35 Békés Imre: i. m. 1986, 77, 79. pp.
36 Például a tettes nyereségvágyból elkövetett emberölés, a részes pedig rablás kísérlete miatt (BH 1995. 328.).
37 Nagy Ferenc: i. m. 280. p., illetve Wiener A. Imre: A bűncselekmény elkövetői. In: Bárd Károly - Gellér Balázs - Ligeti Katalin - Margitán Éva - Wiener A. Imre: Büntetőjog. Általános rész. KJK-KERSZÖV. Budapest, 2002. 108. p.
38 Nagy Ferenc: i. m. 280. p.
39 Berkes György: i. m. 2002. 55-56. pp.
40 Nagy Ferenc: i. m. 280. p.
41 BH 1998. 110.
42 Lásd a bűncselekmény fogalmát: Nagy Ferenc: i. m. 133-134. pp., illetve annak törvényi fogalmát: Btk. 10. § (1)
43 BH 1994. 296.
44 BH 2000. 186.
45 BH 1998. 1., BH 1994. 296.
46 BJD 62.
47 1843. évi büntetőjogi törvényjavaslat (bár nem lett törvény, de mintegy kvázi törvényként ide sorolom), illetve az 1878. évi V. törvény.
48 1843. évi javaslat 53. §, Csemegi kódex 69. §.
49 1843. évi javaslat 53. §, 69. §, Csemegi kódex 71-72. §.
50 1843. évi javaslat 52. §, Csemegi kódex 73. §.
51 Berkes György: i. m. 2002, 56. p.
52 Békés Imre: i. m. 1973, 284, 299. pp., illetve ugyanő: i. m. 1986, 77. p.
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Mészáros Ádám, a SZTE–ÁJK, Büntetőjogi és Büntető Eljárásjogi Tanszékének PhD. hallgatója
Visszaugrás
