1. Az 1998-ban elhunyt neves izraeli professzor, Ze'ev Wilhelm Falk 1959-1962 között a jeruzsálemi egyetem jogi karán nagy sikerű kurzusokat tartott az ókori zsidó jog alapintézményeiről. Az előadások anyaga először 1964-ben jelent meg nyomtatásban Jeruzsálemben. A nagy érdeklődésre tekintettel a monográfiát - kis kiegészítéssel - nemrégiben újból kiadták az Egyesült Államokban.
A tíz fejezetből álló könyv első fejezete összefoglalja az antik zsidó jog általános jellemvonásait. A szerző a források vizsgálatával kezdi fejtegetéseit: a zsidó jog legfontosabb forrását Mózes öt könyve (Pentateuchus) képezi, mely különböző korokból származó törvényeket ill. kisebb törvénygyűjteményeket tartalmaz. A zsidók - a többi ókori néptől eltérően - nem tettek különbséget vallási, erkölcsi és jogi normák között, mivel minden magatartási szabályt isteni eredetűnek tartottak. Ebből következően a vallás és a jog szorosan és elválaszthatatlanul összefonódott: minden törvénysértést egyben Isten elleni bűnnek, s ugyanakkor minden Isten elleni vétket egyben törvényszegésnek is tekintettek. Az Istennel kötött szövetség fennmaradását kizárólag a törvény betartása által látták biztosítottnak (Kiv 15,26).
Mivel szemléletük szerint a törvények isteni eredetűek voltak (Kiv 24,3), törvényhozási joggal még a király sem rendelkezett; azt viszont kimondták, hogy a királynak ügyelnie kell a törvények betartására (MTörv 17,19). A népgyűlés szükség esetén kiegészíthette a törvényeket (Neh 10; Esz 9,27), de a felmerülő újabb és újabb jogi problémák megoldása elsősorban a jogalkalmazók feladatát képezte. A zsidó jog jelentős része ezért - az angol common law-hoz hasonlóan - bíró-alkotta jog volt: ez jól látszik abból, hogy számos szabály eseti döntésen alapult (Lev 24,10-16; Szám 15,32; 27,1-11). Gyakran a szokást tekintették követendőnek (Ter 29,26: "vidékünkön nem szokás..."; 2Sám 13,12: "ilyesmit nem szokás Izraelben tenni"), a szokásjog tehát szintén az ősi zsidó jog forrásai közé tartozott. Idővel szükségessé vált a régi törvények értelmezése (Ezd 7,10; Neh 8,8); az ősi előírásokhoz fűzött magyarázatok sok esetben összeolvadtak a törvény szövegével (Kiv 20,5. 7. 11; MTörv 21,14; 23,5).
2. A második fejezet a zsidó társadalmi rend fejlődését, az államszervezet kialakulását és felépítését tárgyalja. A különböző családokból álló félnomád törzsi társadalmat szorosan összekapcsolta a közös őstől való származás tudata. A pátriárkák korában (Kr. e. 19-15. sz.) minden közfeladatot a közösség vezetője látott el: ő volt a pap, a bíró, a hadvezér, s ő képviselte a népet idegen törzsekkel szemben. Abszolút hatalommal rendelkezett: élet és halál ura volt alárendeltjei körében (Ter 38,24; 42,37). Szabadon dönthetett utódjának kiválasztásakor; a vezetőt általában elsőszülött fia válthatta fel a közösség élén, kivéve ha a fiatalabb fiúgyermekek között más alkalmasabbnak látszott e tisztség betöltésére (Ter 48,19).
A törzsi társadalom állammá szerveződése a letelepedéssel és a királyság létrehozásával indult meg a Kr. e. 10. században. A király hatalma két szövetségen alapult (2Sám 3,21; 23,5), melyek meghatározták az uralkodó kötelességeit Istennel ill. a néppel szemben: egyrészt köteles volt hűségesen betartani Isten törvényeit (Zsolt 132,12), másrészt igazságosan és méltányosan kellett kormányoznia az országot (Zsolt 72; 101). A kötelességeit teljesítő uralkodót utódai követhették a trónon (MTörv 17,20). A királyt számos privilégium megillette: az ifjakat katonai szolgálatra és közmunkára kötelezhette, a néptől tizedet szedhetett és a terményből rekvirálhatott udvari tisztjei számára (1Sám 8,11-17). Tanácsadó testülete a nép véneiből állt (1Kir 12,6).
3. A könyv harmadik fejezete az igazságszolgáltatás alapvető szabályait ismerteti. A karizmatikus vezető mellett már a korai időktől a katonai elöljárók is bíráskodtak (Kiv 18,21-22). A letelepedés után előbb a helyi népgyűlések (Szám 35,12), majd a városok vénei vették át az igazságszolgáltatás feladatát (MTörv 19,12; 21,3; 22,15). A papok szintén részt vettek a bíráskodásban (MTörv 17,9; 19,17; 21,5). A királyi bíróságokat Jehosafát király (Kr. e. 870-848) állította fel (2Krón 19,5-11). A legfőbb bírói hatalmat a király gyakorolta (2Sám 8,15).
A peres eljárást vallási elemek szőtték át: az elkövetett bűnt Isten előtt meg kellett vallani (Józs 7,19); tanúk hiányában a felek esküje szolgált bizonyítékul (Kiv 22,7-10); a vitás kérdésekben sokszor - isteni beavatkozást kérve - sorsve-
- 124/125 -
téssel döntöttek (Józs 7,13-26; Péld 18,18). Magánjogi jogviták esetén az alperes bíróság előtti megjelenéséről a felperesnek kellett gondoskodnia (MTörv 21,19; Jób 9,19). Büntetőügyekben lehetőség volt a terhelt előzetes letartóztatására (Lev 24,12; Szám 15,34). Tanúbizonyítás esetén szigorúan érvényesült az "egy tanú nem tanú" elv (MTörv 19,15). A bírák kötelesek voltak az eléjük kerülő vitás ügyben elfogulatlanul állást foglalni és igazságos ítéletet hozni; semmiféle ajándékot sem fogadhattak el a peres felektől (Kiv 23,6-9; MTörv 1,16-17). Büntetőügyekben az ítélet végrehajtásáról is a bírónak kellett gondoskodnia (MTörv 25,2); a büntetést sokszor a tanúk ill. az egész közösség részvételével hajtották végre (MTörv 17,7).
4. A negyedik fejezetben a szerző a zsidó büntetőjoggal foglalkozik. Az ősi zsidó társadalom eszmevilágát mélyen áthatotta a kollektív felelősség tudata. Minden egyes ember bűnéért az egész nép felelt Isten előtt, s ezért gondoskodni kellett a bűnös eltávolításáról és megbüntetéséről, hogy így kiirtsák a bűnt Izraelből, s megszabaduljanak Isten haragjától. Jó példa erre az "átok-parancs"-ot megszegő Áchán története (Józs 7; 22,20).
Bár a zsidó vallás szerint Isten az apák vétkét az utódokon is megtorolja (MTörv 5,9), a zsidó bíróságok senkit sem vonhattak felelősségre más bűnéért (MTörv 24,16). Bizonyos esetekben (pl. bestialitás esetén, vagy ha egy bika felöklelt valakit) állatokat is büntetéssel sújtottak (Kiv 21,28-32; Lev 20,15-16). Különbséget tettek szándékos és nem szándékos bűncselekmény között: míg szándékos emberölés esetén vérbosszúnak volt helye, ölési szándék hiányában az elkövető az előre kijelölt menedékvárosokba menekülhetett a vérbosszú elöl, ahol biztonságban bevárhatta a közösség ítéletét (Szám 35,11-12). Egyes esetekben a jogszabály engedélye kizárta az elkövető felelősségre vonását: az éjszakai tolvaj megölését például nem torolták meg (Kiv 22,1).
A legsúlyosabb bűnnek a bálványimádást, az igaz hittől való elpártolást tartották (MTörv 13; 17,2-7). Számos rendelkezés védte a családi békét és a tradicionális családi struktúrát: a szülőkkel szembeni engedetlenséget ill. a szülők megsértését halállal büntették (Kiv 21,15; MTörv 21,18). Részletesen szabályozták a nemi erkölcs elleni bűncselekményeket (Lev 18; 20).
Szándékos emberölés, testi sértés és hamis vád esetén talio-büntetést alkalmaztak (MTörv 19,19-21). A halálbüntetés leggyakoribb végrehajtási módja a megkövezés volt (Lev 24,14). Súlyos nemi erkölcs elleni bűntettek esetén az élve elégetést alkalmazták (Ter 38,24; Lev 20,14). A bálványimádó város valamennyi lakóját kardélre hányták, vagyis úgy végeztek velük, mint az ellenséggel (MTörv 13,16). Kisebb bűncselekmények esetén testi büntetést róttak ki (MTörv 22,18; 25,2-3). A börtönök csupán a vizsgálati fogságban lévők őrizetére szolgáltak (Lev 24,12; Szám 15,34). Más termésének lelegeltetése esetén egyszeres (Kiv 22,4), lopás esetén pedig többszörös pénzbüntetést kellett fizetni (Kiv 22,3; Péld 6,31).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
