E tanulmány apropója az új magyar Polgári Törvénykönyv, a 2013. évi V. törvény[1] 6:99. §-a, amely a fiduciárius hitelbiztosítéki szerződéseket tilosnak minősítve általános jelleggel - az európai irányelvi jogban foglalt kivételektől eltekintve - kimondja azok semmisségét.[2] Egy korábbi cikkemben már volt alkalmam e rendelkezés, tehát a fiduciárius hitelbiztosítékok általános tilalma helytállóságát rövid indoklással, erre vonatkozó, német, osztrák, svájci és természetesen magyar jogirodalmi kutatásaim alapján "megkérdőjelezni", ill. cáfolni.[3] Nézetem szerint ugyanis az ilyen jogügyletek nem tilthatók meg általában, s a jogösszehasonlító doktrína és joggyakorlat e szerződéseket nem tartotta és nem tartja főszabály szerint a közrendbe vagy a jóerkölcsbe ütközőnek, avagy a bizalom elvével ellentétesnek. Jelen tanulmányomban megkísérelem álláspontomat közelebbről kifejteni és indokolni.
A fiduciárius jogügylet a római jogban fogant.[4] Alapvető tartalma, rendeltetése, egyes fogalmi elemei a római jogi tradícióra végső soron visszavezethetők.[5] A
- 177/178 -
biztosítéki célú fiduciárius szerződés járulékos jellegű jogügylet, egy főszerződés (leggyakrabban kölcsön vagy hitelszerződés) teljesítésének egyik biztosítéki változata. E szerződés értelmében a hitelt felvevő személy ingó dolgot ad át, mégpedig tulajdonba,[6] a hitelezőnek, a hitelezett összeg visszafizetésének biztosítása (biztosítéka) céljából. A biztosítékként tulajdonba adott dologgal azonban a hitelező nem rendelkezhet szabadon, korlátozza őt ebben a hitelfelvevő oldaláról annak bizalma, jóhiszemű bizakodása[7] - a Treu und Glauben elve[8] alapján - abban, hogy a hitelező a biztosítékul szolgáló dolgot nem idegeníti el a hitel törlesztésének esedékességéig. Amennyiben erre mégis sor kerülne, ez csalárd, rosszhiszemű hitelezői magatartásnak számít, annak minden semmisségi jogkövetkezményével, ami a bizalmi elv megszegése alapján, a biztosítékként szolgáló tulajdon további átruházását szolgáló jogügyletet sújtja.
A fiduciárius tulajdonba vett dolgot a hitelező az adósnak köteles visszaszolgáltatni, amennyiben az adós a biztosított kötelezettséget határidőben teljesítette. Amennyiben erre nem kerül sor, a bizalmi alapú tulajdonjogi korlátozás megszűnik, s a hitelező, ettől kezdve a fiduciárius doktrína értelmében szabadon rendelkezik az eredetileg biztosítékul adott tulajdonnal.
A fiduciárius szerződés járulékos jellege, mint minden járulékos szerződésnél,[9] azt vonja magával, hogy amennyiben a biztosított főszerződés semmis, akkor a fiduciárius szerződés is érvénytelen, vagy amennyiben a biztosított főszerződés felbontására kerül sor, akkor a fiduciárius szerződést is ex lege egyidejűleg felbontottnak kell tekinteni.
A biztosítéki célú fiducia, ill. fiduciárius szerződés a zálogtól (a zálogszerződéstől) abban különbözik, hogy a záloghitelező nem szerezhet tulajdont a zálog tárgyán, utóbbinál őt ugyanis csupán bizonyos korlátolt dologi jogok, a jogszerű birtoklás, továbbá a követelésnek a zálogtárgy eladása útján való kielégítéséhez fűződő jog[10] illeti meg.
- 178/179 -
Mint arra Harmathy Attila akadémikus rámutat, a (kézi) zálogjogi biztosítékon túlmenően, napjainkban új biztosítéki formák iránt jelentkezik igény: olyan megoldások kerülnek a figyelem előterébe, melyek esetében a biztosítékul lekötött vagyontárgy átszáll a hitelezőre és a hitelezőnek csak az adóssal szemben fennálló bizalmi viszonyából következik az a kötelezettsége, hogy a tartozás megfizetése esetén a tulajdonjogot az eredeti tulajdonosra átruházza.[11] Lajer és Leszkoven szerzőtársak tanulmánya szerint a biztosítéki tulajdonátruházás célja, gazdasági indoka a "megszokott" biztosítéki formáktól eltérő - tipikusan erősebb - biztosíték nyújtása, a cél a követelés biztosításában rejlő hitelezői érdekek, a hitelező számára nyújtott fedezet biztosítása. Ami egyúttal lehetővé teheti, hogy a biztosíték tárgya más hitelezők által indított végrehajtási eljárásban ne legyen lefoglalható, illetőleg az adós felszámolása esetében ne kerüljön a felszámolási vagyonba.[12]
A jelzálogtól a fiduciát lényegében az választja el, hogy a zálogtárgy a fiduciánál ingó, míg a jelzálognál ingatlan dolog. (Kivételesen persze ingó is lehet jelzálog tárgya.[13]) Ugyanakkor a jelzáloghitelező nem szerezhet sem tulajdont, sem birtoklási jogosultságot[14] a jelzálogosított ingatlanon. A jelzáloghitelező javára csupán a jelzálog-kötelezett ingatlanán az ingatlan-nyilvántartási jogszabályok szerinti[15] zálogterhelési bejegyzés történik. Amennyiben a jelzálog-kötelezett nem teljesít, a jelzálogjogosult a terhelt ingatlanon nem szerezhet tulajdoni jogosultságot, csupán annak értékesítéséből származó, főszabály szerint a hitel értékének megfelelő pénzösszeget kaphatja meg. (Kivételt képez a jelzálogot alapító szerződés összegkorlátozó rendelkezése [Höchstbetragshypothek], amennyiben ez kisebb a jelzáloggal biztosított követelés értékénél).[16]
A fiduciárius ezzel szemben megszerzi a tulajdonjogot, igaz, felek közötti bizalom alapján a létrejövő elidegenítési jog korlátozásával, amely a biztosított kötelezettség teljesítésének esedékességéig tart. Amennyiben a biztosított kötelezettség határidőben történő teljesítésére nem kerül sor, a felek közötti bizalmon alapuló elidegenítési tilalom megszűnik, ettől kezdve a fiduciárius tulajdonos a biztosítékként szolgáló dolgon korlátlan tulajdoni jogosultsággal rendelkezik. A biztosított főkötelezettség határidőben történő teljesítése esetén azonban a fiduciárius tulajdonos köteles a dolgot visszaszolgáltatni eredeti tulajdonosának. Eltérő ehhez
- 179/180 -
képest a helyzet a jelzálogjogi terhelésnél, ahol a zálogkötelezett határidős teljesítése köztudomásúlag a jelzálog törléséhez vezet.
A klasszikus jelzálog esetén általánosan, így a hatályos magyar jogban is irányadó szabály szerint tilos a jelzálogi szerződésbe foglalt lex commissoria klauzula, amelynek értelmében, ha az adós a jelzáloggal biztosított főkötelezettségét nem teljesíti, akkor a záloghitelező tulajdonába veheti a zálogosított ingatlant.[17] Ezzel szemben a fiduciárius szerződésnél ilyen korlátozás nincs, tekintettel arra, hogy ez eleve, ab initio tulajdoni biztosíték. A német szakirodalomban régóta ismert az a nézet (klasszikus kifejtése Max Peusquenstől származik), miszerint a fiduciárius átruházás tulajdonképpen a törvényt megkerülő szerződés (Umgehungsgeschäft), amelynek célja a zálogjogi szabályok kijátszása. Ennek szankciója pedig az kell legyen, hogy a fiduciára, ha a törvény megkerülésének ténye megállapítást nyert, a zálogjogi szabályokat kell alkalmazni. Hasonló álláspontot képviselt a magyar jogirodalomban Nizsalovszky Endre.[18]
Meg kell jegyezni, hogy a fiduciárius átruházásnak csupán annyi köze van az egyébként adásvételnél alkalmazott tulajdonfenntartási klauzulához[19], hogy mindkét szerződés teljesítési biztosítéknak nevezhető, de egyébként egymástól merőben különböznek. A fiduciárius szerződés elvben bármely szerződéshez fűzhető járulékos tulajdoni biztosíték, jóllehet a szerződési gyakorlatban legtöbbször hitelszerződésekhez kapcsolódik. A tulajdonfenntartási klauzula (pactum reservati dominii) rendszerint az adásvételnél alkalmazott. Tartalma szerint e jogosultság azt jelenti, hogy az eladó mindaddig fenntartja tulajdonjogát az adásvétel tárgyán, amíg a vevő ki nem fizeti ennek árát. A fiduciánál ezzel szemben a biztosítékul átadott dolgon a hitelező a dolog átadásával tulajdoni jogosultságot szerez. Tehát a fiduciába adott dolog nem marad a hitelt felvevő személynek sem a birtokában, sem a tulajdonában. A fiduciánál a hitelező a biztosított kötelezettség teljesítésének esedékességéig a fiduciárius dolgon a bizalmi elv által korlátozott tulajdonnal rendelkezik, és azt köteles az adós határidőben történő teljesítése esetén visszaszolgáltatni az adósnak, vagyis a dolog eredeti tulajdonosának.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
