Könczöl Miklós[1]: Péteri Zoltán emléke (IAS, 2024/2., 13-14. o.)

A Pázmányra érkező joghallgatók egyik legelső élménye Péteri Zoltán előadása volt. Bevezetés a jogfogalmakba - nem egészen egyértelmű cím, nagyjából mégis sejteni lehetett, hogy valamilyen elméleti tárgyról van szó. Mégsem a fogalmak, a hozzájuk fűzött magyarázatok tették ránk a nagyobb hatást, holott tehették volna. "Mi már a jog?" - halljuk azóta is Péteri tanár úr hangján, és próbáljuk néha utánozni, máig is, mindig sikertelenül, de mindig jókedvűen. Mert ez volt - maradt - a titka, az utánozhatatlanság.

Lehetett tudni, hogy sokat olvas, nem csak szakirodalmat. Hogy tanárnak készült volna, ha készülhetett volna. Hogy a Jogtudományi Intézetben is dolgozik. De mind ismertünk tanárokat, jókat, olvasottakat, hallgathattunk tudósokat, és mégsem hittük volna el mindegyiküknek, hogy az érvényesség nem azonos az érvényesüléssel ("ez egy úgynevezett véres kérdés, a rossz válasz majdani beszélgetésünk végét jelenti" - ez is az ő hangja). Szerencsére az utánzás vágya sokszor volt erősebb, többen is olvastak közülünk, legalább a javasolt olvasmányokat, jelentkeztek a strasbourgi összehasonlító jogi kurzusokra, és olyan is volt, aki tanítani kezdett. Ő pedig segített: olvasnivalót, ajánlást adott, témavezetést vállalt, és mindig szívesen fogadta az egyetemi pályájukat éppen megkezdő oktatókat.

Kollégaként tapasztalhattuk, hogy a megváltozott perspektíva ellenére sem látszik másnak: zárkózottsága mellett is önzetlen tanárnak, kötelességeit mindig maradéktalanul teljesítő oktatónak. "Megyek a csatába" - hallottuk pénteken és szerdán, mikor előadásaira indult. A "véres kérdések" emlegetése mellett sem valószínű, hogy ellenséget keresett volna a tanteremben. Inkább a jó harc jut eszünkbe, amiről az életére visszatekintő apostol beszél, és nem érezzük túlzásnak a gondolatot, hogy Péteri Zoltán valóban végigfutotta a pályát.

Ha utánozni nem lehet, lehet-e folytatni a munkát? Hogyan lehet kapcsolódni oktatói és kutatói hagyatékához? A mára sokak által eredményesen művelt jogösszehasonlításon és az államelméleten túl az életmű nyomtatásban megjelent része[1] világosan mutat néhány területet, amelyeket a mai napig sem derített föl maradéktalanul a hazai kutatás

- 13/14 -

- jóllehet diplomamunkák sora jelzi, hogy az első lépést több tanítvány is megtette. Ilyen Gustav Radbruch jogelméleti munkássága, akinek relativista értékközpontú jogfilozófiája pályája során végig érdeklődésének középpontjában állt.[2] Kisebb súllyal ugyan, de említést érdemel a politikai eszmetörténetből a koraújkori utópia műfaja, amellyel mindig szívesen foglalkozott előadásain.[3]

Péteri Zoltán, a tanár hagyatéka kevésbé kézzelfogható, nehezebben hivatkozható, viszont tanítványaiban valamiképp mégis élő. Nem akadály az utánozhatatlansága, mert nem lehet és talán nem is szabad ma ugyanúgy megtartani egy órát, ahogy ő akkor tartotta. De van, amit meg kell őriznünk és továbbadnunk belőle, abból, ahogy meghallgatott és válaszolt, ahogy végigolvasta és - ha kellett - aláhúzta a mondatainkat. A figyelmet, amit kaptunk tőle. Többet nem kell, de kevesebbet nem szabad. ■

JEGYZETEK

[1] Áttekintéseit ld. a tiszteletére megjelent kötetekben: H. Szilágyi István - Paksy Máté (szerk.): Ius unum, lex multiplex. Liber Amicorum. Studia Z. Péteri dedicata. Budapest, Szent István Társulat, 2005.; Fekete Balázs - Koltay András (szerk.): Jogösszehasonlítás. Történeti, rendszertani és módszertani problémák. Budapest, PPKE JÁK, 2010.

[2] A maga által legsikerültebbnek tekintett tanulmány: Gustav Radbruch és a relativista jogfilozófia néhány kérdése. In Szabó Imre (szerk.): Kritikai tanulmányok a modern polgári jogelméletről. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1963. 349-400.

[3] Írásban ebből kevés jelent meg, kivétel az Utópia-előszó. in Morus Tamás: Utópia. Budapest, Szent István Társulat, 2002. 5-15., valamint egy tankönyvfejezet: Reneszánsz utópiák. In: Takács Péter (szerk.): Államelmélet I. Budapest, Szent István Társulat, 2007. 136-143.