E cikk megírására nem elsősorban a Közjegyzők Közlönyének 2003. évi 1. számában megjelent, Dr. Anka Tibor: A kiskorú gyermek kötelezettségvállalásáról című tanulmánya (a továbbiakban: tanulmány) késztetett, hanem azok a tények, amelyekből sajnálatos módon arra kellett következtetnem, hogy a tanulmány megállapításai ma már nem csupán a jogirodalom részét, hanem a közjegyzői, sőt - nyilván ebből következően - a banki gyakorlatot is tükrözik. Ilyen körülmények között feltétlenül indokolt, hogy a vonatkozó szabályozás célját, annak tulajdonképpeni tartalmát és értelmét, illetve magukat az alapul szolgáló jogviszonyokat alaposabban szemügyre vegyük.
A Ptk. 13/A. §-ának (1) bekezdése értelmében a kiskorú még a gyámhatóság jóváhagyásával sem tehet érvényesen olyan jognyilatkozatot, amellyel ajándékoz, idegen kötelezettségért megfelelő ellenérték nélkül felelősséget vállal, vagy amellyel jogokról ellenérték nélkül lemond.
A tanulmány megállapításaiból egyértelműen kitűnik, hogy a jogalkalmazási gondokat a Ptk. fentebb idézett rendelkezésében szereplő "idegen kötelezettségért megfelelő ellenérték nélkül felelősséget vállal" fordulat értelmezése okozza. Az említett fordulat szerinti semmisség a kiskorú olyan jognyilatkozataira vonatkozik, amelyekkel a kiskorú 1. idegen kötelezettségért 2. megfelelő ellenérték nélkül vállal felelősséget. Az alábbiakban - hasonlóan a tanulmány metodikájához - az együttes feltétel e két elemét külön-külön vizsgáljuk meg.
ad 1. A tanulmány úgy fogalmaz, hogy "a kiskorú számára idegen kötelezettség mindaz, amely személy szerint nem a kiskorút, hanem mást terhel". Ez a megállapítás azonban - álláspontunk szerint - nem, vagy legalábbis nem minden esetben feltétlenül igaz. Ha ugyanis a más által vállalt, mást (tehát nem személy szerint magát a kiskorút) terhelő kötelezettség a kiskorú javára szolgál, vagyis ha más kötelezettségvállalása eredményeként a kiskorú szerez jogot vagy mentesül kötelezettség alól, az ilyen kötelezettségvállalást aligha lehet a kiskorú számára "idegen"-nek tekinteni, noha a kötelezettség ténylegesen nem őt terheli. Sőt mi több, az ilyen kötelezettségvállalás kifejezetten a kiskorú érdekében áll, kifejezetten előnyös a kiskorú számára, hiszen ez azt jelenti, hogy a kiskorút személyes kötelezettség nem terheli, annak eredményeként mégis ő válik jogosulttá (kedvezményezetté). Sajnálatos, de a tanulmány nem számol azzal a körülménnyel, hogy a kiskorúakat érintő ingatlanügyletek tipikusan ilyen, a kiskorú javára szóló szerződéses tényálláson alapulnak (ezen a helyzeten az sem változtat, ha az ilyen ügyletek többségében a legfőbb motiváló tényezőt az illetéktakarékossági megfontolások jelentik). Szűk látókörűnek, a kiskorúak érdekeivel, a jogalkotó immáron több mint egy évszázada érvényesülő szándékaival, de a józan ésszel is kifejezetten ellentétesnek véljük ezért azt az álláspontot, amely szerint a mást terhelő (más által vállalt) kötelezettség a kiskorú számára "idegen" kötelezettséget jelent abban az esetben is, ha általa éppen ő maga (a kiskorú) szerez jogot vagy mentesül valamely őt terhelő kötelezettség alól.
Véleményünk szerint annak megállapítása, hogy valamely kötelezettség a kiskorú számára "idegennek" minősül-e, nem csupán azon múlik, hogy az adott kötelezettség kit terhel (ha a kiskorút terheli, úgy az nem idegen, ha azonban mást, akkor idegen), hanem azon is, hogy a vállalt kötelezettség kinek a javára szól, a kötelezettség fejében ki szerez jogot vagy mentesül valamely kötelezettség alól. Ha a kötelezettségvállalás kedvezményezettje maga a kiskorú, úgy számára a más által javára vállalt, ekként mást terhelő kötelezettség sem lehet "idegen".
Ebből a szempontból jellemzőnek tartjuk, hogy maga a tanulmány is különbséget tesz egyetemleges adós és egyetemleges kötelezett között, mondván, hogy az egyetemleges adóst az "adósi jogosultságok" is megilletik, míg az egyetemleges kötelezetteket csak az adós kötelezettségei terhelik. Bár ezt az elnevezésbeli különbségtételt nem tartjuk szerencsésnek (merthogy az említett kifejezések a jogi terminológiában azonos tartalmú fogalomként használatosak), az tény, hogy jogi szempontból valóban különbséget kell tenni a kötelezettek között abból a szempontból, hogy az érintett adós (adóstárs) adott esetben például egy hiteljogviszony alanya-e (a hitelszerződés alapján nyújtandó kölcsön igénybevételére jogosult-e), vagy csupán a hiteljogviszonyból származó tartozás visszafizetésére kötelezett. A tanulmány szerint a kiskorú olyan kötelezettségvállalása, amelyhez az előbbi értelemben vett "adósi jogosultságok" nem társulnak, már eleve idegen kötelezettségért való felelősségvállalásnak (tehát semmisnek) minősül. Ahhoz tehát, hogy a kiskorú adósi kötelezettségvállalása a saját (vagyis számára nem idegen) kötelezettség lehessen, szükséges, hogy a kiskorú maga is a hiteljogviszony alanya legyen (megillesse a kölcsön rendelkezésre bocsátása iránti jogosultság). Ezzel a megállapítással - így önmagában - természetesen egyetértünk, annál is inkább, mert jelzi, hogy az "idegen kötelezettség" fogalmának értelmezése során túl kell lépni a puszta kötelezettség fogalmán, azt a tényleges jogi helyzetet (jogállást, jogi pozíciót) kell megvizsgálni, amelyből a kötelezettség fakad. Éppen ezért gondoljuk úgy, hogy adott esetben nem elegendő a vizsgálatot a hiteljogviszonyra szűkíteni, hiszen tudjuk, hogy a hiteljogviszony létrehozásának célja a tárgyalt kötelezettségvállalás körében maga az ingatlanszerzés. Ehhez képest tesszük fel úgy a kérdést, hogy a kiskorú részéről vajon akkor is idegen kötelezettségről beszélhetünk-e, ha a kiskorú a hiteljogviszonynak nem alanya ugyan, így a hiteljogviszonyból eredő jogosultságok sem őt illetik (tehát maga a hiteljogviszony számára valóban idegen, hiszen annak nem részese), azt a jogot azonban, amelyért az ellenszolgáltatást a hiteljogviszony létesítése útján más teljesíti (nevezetesen az ingatlan tulajdonjogát), ő szerzi meg. Vajon az a kötelezettség, amelyet például a szülők a kiskorú javára, a kiskorú tulajdonszerzése érdekében - azt is mondhatnánk, hogy a kiskorú helyett - vállalnak (feltételezve, hogy az ellenszolgáltatás vagy a kölcsön meg-, illetve visszafizetése tekintetében maga a kiskorú nem válik személyes kötelezetté) tekinthető-e a kiskorú számára idegennek? Miről is van szó ebben az esetben? Tulajdonképpen arról, hogy a szülők valójában a kiskorú tartozását (a vásárolt ingatlanért fizetendő ellenszolgáltatást, illetve az ennek teljesítése céljából igénybe vett kölcsöntartozást) "vállalják át" a kiskorútól, az ügylet egészéből származó fizetési kötelezettség tehát nem eredendően "idegen" a kiskorú számára, hanem éppen azáltal válik azzá, hogy ez alól őt mások (adott esetben a szülei) mentesítik. E kötelezettség alóli mentesítés mint valami rejtett, megbúvó, de nyilvánvalóan a kiskorú javát szolgáló "tartozásátvállalás" azonban - a hiteljogviszony folytán - értelemszerűen nem mindig lehet teljes körű, a zálogjogi kötelezettség (mint a megszerzett ingatlantulajdon terhe) valójában az idegenné váló főkötelezettség részeként (járulékaként), ha úgy tetszik maradványaként (residiumaként) hárul a kiskorúra. Ebben az értelemben - úgy véljük - a kiskorú zálogjogi felelősségét aligha lehet idegen kötelezettségért vállaltnak minősíteni.
A kifejtettekből talán kiderül, hogy a tanulmány szerinti közjegyzői álláspont a problémakört csupán a hiteljogviszonyra szűkíti le, nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy a tárgyalt esetekben komplex jogviszonyokról van szó (többségükben adásvételi szerződések, kölcsönszerződések, zálogszerződések megkötésére egyaránt sor kerül és nem feltétlenül azonos felek között). E komplex, multilaterális jogviszonyok, illetve a belőlük eredő jogok és kötelezettségek nem vizsgálhatók egymástól elszakítva. Ráadásul maguk a szerződéses jogviszonyok sem feltétlenül kétoldalúak, hiszen polgári jogunk többalanyú kötelmeket is ismer és elismer. Nincs akadálya például annak, hogy a felek harmadik személy javára szóló szerződést kössenek. A Ptk. 233. §-ának (1) bekezdése szerint abban az esetben, ha a felek harmadik személy részére teljesítendő szolgáltatásra kötöttek szerződést, e harmadik személy csak akkor válik közvetlenül jogosulttá, ha a felek ezt kifejezetten kikötötték. E rendelkezésből következően a más (adott esetben a gyermek szülője) által kötött szerződés, illetve az abban foglalt kötelezettségvállalás alapján a kiskorú közvetlenül is jogosulttá válhat, vagy mentesülhet valamely kötelezettség alól, így adott esetben megszerezheti valamely ingatlan tulajdonjogát is - ha a felek a szerződésben kifejezetten a kiskorú jogszerzéséről rendelkeztek -, anélkül, hogy az ellenszolgáltatás megfizetésére személyes kötelezettséget kellene vállalnia. A tanulmány - érzékelhetően - nem számol e sajátos jogviszonyokkal, és e jogviszonyokból eredő azokkal a sajátos jogkövetkezményekkel, amelyek az idegen kötelezettségekért való felelősségvállalás problematikáját is szükségszerűen érintik.
ad 2. Ha azonban el is fogadnánk azt az álláspontot, hogy a kiskorú felelősségvállalása abban az esetben is idegen kötelezettségért történik, ha a felelőssége éppen azt a dolgot terheli (és csak azt), amelyet a kiskorú a mások - és ennyiben valóban idegen - szerződéses kötelezettségvállalása eredményeként szerez, vajon e felelősségvállalás által megterhelt dolog tulajdonjogának megszerzése nem tekinthető-e olyan megfelelő ellenértéknek, amely ugyancsak kizárja a Ptk. 13/A. §-a (1) bekezdésében szereplő, fentiekben elemzett fordulat alkalmazását, vagyis a semmiség megállapításának lehetőségét. Ezzel összefüggésben mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy nem osztjuk a tanulmánynak azt a megállapítását, miszerint a megfelelő ellenértéket "a felelősségvállalás időpontjában a kiskorúnak meg kell kapnia", ellenkező esetben nem ellenértékről, hanem csak az "ellenérték reményéről" van szó. Ez az álláspont azt jelentené, hogy például az eladó, aki az adásvételi szerződéssel jogot szerez a vételárra, valójában csak annak reményét szerzi meg, amíg azt számára ki nem fizetik, vagy a vevő, aki a szerződéssel a dolog tulajdonjogának átruházására szerez jogot, mindaddig, amíg e jogát az ingatlan-nyilvántartásba be nem jegyzik, valójában csak a jogszerzés reményét szerzi meg. Természetesen nem erről van szó, a "reményvétel" vagy akár a "remélt dolog vételének" esetkörét ugyanis nem szabad az adásvétel tipikus esetével összekeverni. A Ptk. 13/A. §-a (1) bekezdésének szóban forgó fordulata nem tartalmaz semmiféle olyan utalást, amely szerint az ellenérték teljesítésének meg kell előznie a felelősségvállalást, a követelmény pusztán az, hogy a felelősségvállalásra megfelelő ellenérték kikötése fejében (vagyis visszterhesen) kerüljön sor.
Vizsgáljuk meg azt az egyébként tipikusnak tekinthető esetet, amikor a szülő a kiskorú gyermeke "nevére" kíván ingatlant vásárolni, és ehhez bankkölcsönt vesz igénybe. Ha a kölcsönkötelemben a kiskorú maga is adóssá válik (vagyis a hiteljogviszony alanya lesz), úgy a tanulmány szerzője szerint sincs gond, hiszen a saját kölcsöntartozásának teljesítéséért - gyámhatósági hozzájárulással - zálogjogi felelősséget is vállalhat. Elfogadva azt (az ad. 1 pontban kifejtettek szerint egyébként vitatható) álláspontot, hogy ha a kiskorú nem válik a hiteljogviszony alanyává, úgy a szülő kötelezettségvállalása számára idegen kötelezettségnek tekinthető, a kötelezettségvállalás ellenében a kiskorú által megszerzett ingatlan - véleményünk szerint - megfelelő ellenértéknek minősülhet. Ilyen esetben tehát ez okból is kizárható a kiskorú zálogjogi felelősségvállalásának semmissége. Ebben a körben az "ellenérték reményéről" szólni - amint ezt a tanulmány szerzője teszi - azért is tévedés, mert a kiskorú felelősségvállalása, illetve az ebből származó joghatás bekövetkezése semmiképpen nem előzheti meg az ellenérték teljesítését, ahhoz ugyanis, hogy a kiskorú zálogjogi felelőssége egyáltalán beálljon, az ingatlan tulajdonjogát is meg kell szereznie, hiszen általa az ingatlan csak ebben az esetben válik megterhelhetővé.
A szülők által igénybe vett kölcsönből a kiskorú "nevére" vásárolt ingatlan megterhelését - lényegét tekintve - zálogjoggal terhelt ingatlan ajándékozásaként is felfoghatjuk, ugyanis a harmadik személy javára szóló, bankkölcsönből finanszírozott adásvételi szerződés mögött valójában a szülő és kiskorú gyermeke viszonylatában a Ptk. 579. §-ának (1) bekezdése szerinti ajándékozási szerződés húzódik meg. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a zálogkötelezettség valójában nem idegen kötelezettségért való felelősségvállalás, hanem a kapott ajándék terhe, amely az ajándék értékét csökkenti ugyan, de még mindig előnyösebb a kiskorú számára, mintha a kölcsön visszafizetésének kötelezettsége is őt (illetve az ő vagyonát, ha a megszerzett ingatlanon kívül van egyéb vagyona is) terhelné.
Összefoglalva: Úgy véljük, hogy a tanulmány alapvetései mentén kialakulni - hogy pontosabbak legyünk: a tanulmány megállapításait tükrözni - látszó közjegyzői és banki gyakorlat a Ptk. szóban forgó rendelkezésének értelmezése során tévúton jár. Ezért alighanem szükség lenne annak - az érintett jogviszonyok tényleges tartalmához jobban igazodó, a kiskorúak valóságos érdekeit szem előtt tartó, és (nem utolsó sorban) a Ptk. vonatkozó szabályának rendeltetésével összhangban álló - felülvizsgálatára. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Nemes András IM Polgári Jogi Kodifikációs Főosztály
Visszaugrás
