A tanulmány központi témája a nem természetes személy jogalanyok öröklésével kapcsolatos. A végintézkedők gyakran jótékony vagy közösségi célra kívánják fordítani vagyonukat. Ebben az esetben jellemző, hogy valamilyen szervezetre, például egészségügyi, szociális intézményekre, iskolákra, bentlakásos otthonokra, vallási közösségekre, egyházakra, esetleg múzeumokra, könyvtárakra, állatvédelmi szervezetekre végrendelkeznek. Leggyakrabban előforduló jogi személy végrendeleti örökösként, az egyházak, egyházi jogi személyek és intézményeik, az egyesületek és alapítványok, illetve azok intézményei említhetőek. A cikk a főbb jogszabályi környezet és a vonatkozó bírósági gyakorlat elemzésével mutatja be a jogi személy javára szóló végintézkedés, illetve végrendeleti juttatás érvényességi kérdéskörét.
Az első részben a szerző az alapító által halála esetére rendelt alapítvány kivételével a nem természetes jogalanyok öröklési képességének jogtudományi megközelítését vizsgálja. Az ítélkezési gyakorlat szerint előfeltétel, hogy ha az örökös nem természetes személy, akkor legyen teljeskörűen jogképes jogi személy, amely a szerző kutatása szerint ugyanúgy megfigyelhető a régi jogtudományban: hasonló álláspontot képviselt Vladár Gábor.[1] Eszerint jogi személy csak akkor örökölhetett, ha az öröklés megnyíltakor már megvolt vagy legalábbis egyidejűen létrejött. A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: 1959-es Ptk.) alapján Vékás Lajos úgy véli, hogy örökös természetes személy, jogi személy és jogi személyiség nélküli jogalany (gazdasági társaság) egyaránt lehetett, amely megállapítást Orosz Árpád is megfogalmazott már a Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.) rendelkezéseivel kapcsolatban. A bírói gyakorlatból az EBH2011. 2317. számú döntés alapján leszögezi: "nincs akadálya annak sem, hogy örökhagyó jogi személy
- 123/124 -
jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeti egységet nevezzen meg örököseként, amelynek alapján a jogi személy örököl".
A szerző megemlíti, hogy a Ptk. megszüntette a jogi személyiség nélküli gazdasági társaságot és a jogszabály világossá teszi, hogy a gazdasági társaságok jogi személyiséggel rendelkeznek, így egyértelmű, hogy a Ptk. hatálya alatt a közkereseti társaság és betéti társaság örökölhet.
A tanulmány külön foglalkozik a bírói gyakorlatban felmerülő azon esetkörrel, amikor a végintézkedés egy olyan, nem jogi személy örököst j elölt meg, amely szervezeti - például alapítói, fenntartói vagy tulajdonosi - kapcsolatban állt egy jogi személlyel. Kérdésként teszi fel a szerző, hogy örökölhet-e végintézkedés alapján a jogi személy olyan szervezeti egysége, amely maga nem jogi személy, és ha nem, akkor örökölhet-e a jogi személy, amelynek a nevezett a részét képezi. A korábban említett EBH2011. 2317. számú eseti döntés szerint a jogi személy minősül végrendeleti örökösnek akkor, ha az örökhagyó a végrendeletben a jogi személy jogi személyiséggel nem rendelkező szervezeti egységet nevezte meg örökösként. Függetlenül attól, hogy a szervezeti egység milyen körű jogképességgel rendelkezik, nem a nevezett egységet kell örökösnek tekinteni, hanem ha ez megfelel az örökhagyó akaratának a jogi személyt, amelynek a szervezetébe tartozik.
A szerző meglátása szerint az EBH2011. 2317. számú eseti döntés kiterjesztő értelmezésének tekinthető a Kúria Pfv.20719/2016/8. számú határozata elvi tartalma. Az eseti döntésben a szervezeti egység megnevezésre mint gyűjtőfogalomra, "értve e gyűjtőfogalom alatt az eset körülményeitől függően egy klinikát, egyetemi kart, gazdasági társaság üzletét stb., a jelen ügyben egy egyházi intézményt jelöl meg, amelynek nincs önálló jogképessége, akkor a vele rész-egész kapcsolatban álló jogalany, a jogi személy minősül örökösnek". Így a Kúria az egyházat mint az intézmény fenntartóját tekintette végrendeleti örökösnek. A rész-egész kapcsolatban álló jogalanyok közül a végintézkedésekben előfordulhat jogi személyiséggel nem rendelkező szociális otthon, kórház, hajléktalanszálló, anyaotthon, menhely. A szerző álláspontja szerint a favor testamenti elv érvényre jutása miatt nem volna helyes ezeket a jogalanyokat a jogképességük hiánya miatt kirekeszteni abból a körből, amelyet az örökhagyók juttatásban részesíthetnek.
A második részben a szerző az örökösnevezés problematikájával foglalkozik. Egy szervezetet nem annyira egyszerű örökösként körülírni, mint nevén nevezni egy természetes személyt. A végrendelkező - kifejezetten abban az esetben, ha ő írja a végrendeletét és nem vesz igénybe jogász segítségét - nem minden esetben tudja a hagyatékból részesíteni kívánt szervezet pontos nevét, jogi formáját vagy egyéb azonosító adatait. Ezek az adatok gyakran változnak is, az örökös szervezeti átalakulásokon mehet keresztül. A szerző megállapítása szerint a végintézkedés készítésénél mindenképpen fontos lenne jogi segítséget igénybe venni, az örökös személyét a lehető legpontosabban meghatározni. A hagyatéki eljárások
- 124/125 -
és öröklési perek során a gyakorlatban a legtöbb problémát örökösnevezés okoz. Idézi a szerző a Kúria Pfv.I.20.004/2014/4. számú döntését, miszerint az örökös megválasztásáról szóló döntést sem engedheti át a végrendelkező másnak, illetve nem elegendő az sem, hogy az örökhagyó akarata jótékony vagy egyéb célra irányul.
A tanulmány harmadik része azon bonyolult helyzeteket vizsgálja, hogy ha az örökös szervezet a végintézkedés megtétele és a hagyaték megnyílása közötti időben szervezetileg átalakul, jogutódlással vagy anélkül megszűnik, vagy elveszíti jogképességét. A természetes személynek mindig van jogutóda, a jogi személy megszűnhet jogutód nélkül is. A természetes személynek lehetnek törvényes helyettes örökösei, a jogi személy esetében a törvény ilyet nem ismer. Egy konkrét ügyet elemezve[2] a nevezett örökös egy jogi személy szervezeti egysége volt, a nevezett szervezet és a jogi személy is megszűnt az örökhagyó halála előtt, a jogi személynek viszont volt jogutóda. A fenti indokok alapján a jogutód nem örökölhetett, a bíróság úgy tekintette, hogy a nevezett örökös az öröklésből kiesett.
A cikk negyedik részében a szerző az örökösnevezés pontosságával foglalkozik. Az örökösnevezés érvényességének a joggyakorlat szerint nem feltétele az örökös név szerinti megjelölése, így elegendő, ha a végrendelet úgy jelöli meg az örököst, hogy az kétségkívül azonosítható legyen.
A cikk utolsó fejezete a végintézkedés megalkotásában való közreműködést elemzi. A Ptk. 7:19. § (4) szerint ugyanis "jogi személynek rendelt juttatás esetén nem lehet tanú a jogi személy tagja, vezető tisztségviselője, képviselője, felügyelőbizottsági tagja és munkavállalója. Ilyen személy közreműködése a végrendelet megalkotásában a jogi személynek rendelt juttatást érvénytelenné teszi".
Zárásként a szerző összegzi megállapításait. Az ítélkezési gyakorlat és a jogirodalom egy része megköveteli, hogy amennyiben az örökös nem természetes személy, akkor jogi személy legyen, nem fellelhető olyan jogeset, ahol nem jogi személy szervezet szerezte volna meg a hagyaték tulajdonjogát. A bírósági ítéletek a végrendelkező akaratához legszorosabban kapcsolható jogi személy öröklését engedik meg. Különös és enyhébb szabályozás vonatkozik egyes egyházi jogi személyek öröklésére, és a szerző álláspontja szerint e körben szükségesnek tűnik, hogy további kivételek legyenek a jogi személyek általános öröklési szabályai alól. ■
JEGYZETEK
[1] Vladár Gábor: Bevezetés. In: Szladits Károly (szerk.): Magyar Magánjog. 6. kötet, Grill Károly Könyvkiadó, Budapest, 1938, 8. o.
[2] A Fővárosi Ítélőtábla 1.Pf.20.467/2012/4. számú döntése.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző közjegyző, Debrecen.
Visszaugrás
