Annak ellenére, hogy az olasz Alkotmányt már többször sikeresen módosították, az államszervezetről rendelkező II. részének reformjára 2005-ben tett jobboldali, Berlusconi kormánya általi, gyakorlatilag modellváltásos alkotmányozásnak nevezhető kísérlet nem sikerült.
Az Alkotmány módosítására vonatkozó alkotmányi szabály a 138. §-ban található, amely minősített eljárást követel meg: "Az Alkotmányt módosító és egyéb alkotmány erejű törvényeket mindkét kamara két, legalább három hónapos szünettel tartott ülésén vitatja meg, amelyek akkor kerülnek elfogadásra, ha a második szavazáson mindkét kamara tagjai szavazatának abszolút többségét megkapják." Az alaptörvény e szakasza tovább folytatódik, és meghatározott esetekben előírja azt, hogy az "ilyen törvényeket a közzétételüktől számított három hónapon belül referendumra kell bocsátani, ha azt az egyik kamara tagjainak egyötöde, 500 000 választópolgár vagy öt régió tanácsa kéri". Adott törvény a referendum eredményétől függően kerül kihirdetésre. Ennek megfelelően "nem hirdetik ki azt a törvényt, amely a referendumon nem kapta meg az érvényes szavazatok többségét". Ha azonban jelentős többség - vagyis mindkét kamara tagjainak a kétharmada - támogatta az ilyen törvény megszületését mindkét kamarában, akkor nincs lehetőség referendum kiírására. Az alaptörvényben materiális korlátként jelenik meg az a tilalom, amely a köztársasági államforma alkotmánymódosítással történő megváltoztatására irányul.
- 207/208 -
Ez az alkotmányi rendelkezés azért jelentős, mert a Köztársaság szervezetéről szóló II. rész (2006) reformjáról a nép döntött. 2004 utolsó hónapjaiban a kormányon lévő Casa di Libertá (Berlusconi által vezetett párt) koalíciója az olasz Alkotmány II. részére vonatkozó reformot készített elő az ellenzékkel való egyeztetés, illetve az elmúlt évek alkotmánybírósági gyakorlatának figyelembe vétele nélkül. Az előterjesztők szerint e reform a középbal többség által 2001-ben elfogadott alkotmánymódosítás korrekciója lett volna, amelyet szintén az akkori ellenzék kihagyásával készítettek elő. 2005-ben az olasz Parlament elfogadta az Alkotmány módosításait,[1] amely annak hozzávetőlegesen ötven rendelkezését változtatta meg. A második alkotmányos referendumot Olaszországban 2006. június 25-26-án tartották, mivel az alkotmánymódosító törvényt nem fogadta el a megkívánt parlamenti többség a második szavazáskor, és megerősítő referendum[2] tartását kérte mindenki, aki erre jogosult: (valamelyik) kamara tagjai egyötöde, ötszázezer választópolgár, öt regionális tanács.
A kérdés a következő volt: "Elfogadja-e az "Alkotmány II. részének módosítására" vonatkozó alkotmányi törvény rendelkezéseit, amelyet a Parlament n. 269 del 18 novembre 2005 jelzéssel elfogadott, és a Gazzetta Ufficiale-ban közzétett?" A referendumon a választópolgárok 61,70% határozott úgy, hogy megakadályozza a reformot, amelyet csak Lombardia és Veneto régió választópolgárai támogattak.
Ha a reform hatályba léphetett volna, az olyan új föderális köztársaság megszületését vonta volna magával, ahol a végrehajtó hatalomnak sokkal jelentősebb, erősebb szerepe lett volna. Nem taxatíven felsorolva az alábbiak lettek volna a népszavazáson elvérzett alkotmányreform főbb újdonságai: 1) a kormányra, 2) a köztársasági elnökre, 3) a Parlamentre, 4) a törvényhozásra, 5) a közös parlamenti ülésre, 6) a helyi autonómiákra, 7) az Alkotmánybíróságra, illetve 8) az alkotmányi referendumra vonatkozó új szabályok.
- 208/209 -
A Minisztertanács elnöke helyett olyan miniszterelnöki poszt került volna kialakításra, akit a köztársasági elnök jelölt volna a képviselőházi választási eredmények alapján. A miniszterelnök nevezte volna ki a minisztereket, és ő is hívta volna vissza őket, illetve ő határozta volna meg a kormány munkáját. A miniszterelnök többé nem a koalíciós partnerek közti közvetítő szerep birtokosa lett volna, hanem a kormány valódi feje, és nemcsak irányította volna, hanem meghatározta volna a kormány politikáját.[3] Jelenleg az Alkotmány 92. § (2) bekezdése alapján a "köztársasági elnök nevezi ki a Minisztertanács elnökét, majd javaslatára a minisztereket". A 95. § alapján a "Minisztertanács elnöke irányítja a kormány általános politikáját és viseli érte a felelősséget. A miniszterek tevékenységének támogatásával és összehangolásával biztosítja a politikai és igazgatási irányvonal egységét."[4]
A kormánnyal szembeni bizalom vagy bizalmatlanság kérdésében történő szavazásra csak a Képviselőházban kerülhetett volna sor, vagyis a választáson többséget szerzett pártok élvezték volna a többségi stabilitást. A hatályos szabályozás szerint a "bizalmat mindkét kamara indokolással ellátott és név szerint megszavazott indítvánnyal adja meg, vagy vonja vissza" (94. § (2) bek.). "A bizalmatlansági indítványt legalább a kamara tagjai egytizedének alá kell írnia, és nem bocsátható vitára a benyújtástól számított három napon belül." (94. § (5) bek.)
A kormányfői jogkör reform által szándékozott ilyen értelmű megerősítése maga után vonta volna a miniszterelnök és a Képviselőház kapcsolatának változását is. A kormányfő csak annak a kamarának a többségére támaszkodhatott volna, amely őt eredetileg megválasztotta. Még a konstruktív bizalmatlansági szavazás és az új miniszterelnök megnevezése is csak akkor történhetett volna meg, ha az indítványt támogatták volna a választáson többséggel a Képviselőházba jutókhoz tartozó képviselők. Az indítványt tehát a kamara eredeti többségének kellett volna támogatnia.[5]
A kormánnyal szembeni bizalmatlanság kinyilvánítása egyben a kamara feloszlatását is jelentette volna, kivéve, ha a bizalmat szavazó képvi-
- 209/210 -
selők megneveznek egy új miniszterelnököt. Ez a konstruktív indítvány intézménye lett volna, de a változtatás azt nem engedte volna meg, hogy az új kormány az előzőtől különböző többséget tartson fenn.
A reformot támogatók szerint e megoldás stabilizálta volna a kormányt, és megakadályozta volna, hogy a többséggel nem rendelkező miniszterelnök új pártok bevonásával instabillá tegye és módosítsa a választók kifejezett akaratát. A nemmel szavazók szerint e szabályozás nagyon nehézzé, szinte lehetetlenné tette volna a bizalom megvonását a miniszterelnöktől.
A miniszterelnök hatásköre megerősítésre került volna olyan értelemben is, hogy kérésére a köztársaság elnökének fel kellett volna oszlatnia a Képviselőházat, és új választást kellett volna kiírnia, de csak akkor, ha nem lehetséges többséget kialakítani a kamarában. A nemmel szavazók szerint ez jelentősen megerősítette volna a hatalmát, mivel - bizonyos értelemben - ő ellenőrizhette volna a Parlamentet, ellentétben azzal a történelmi felfogással, hogy a törvényhozás ellenőrzi a végrehajtó hatalmat. A miniszterek visszahívása pusztán elméletben létező jogkör lett volna a bipoláris sokpártrendszerben, amelyben a miniszter eltávolításának hatása az, hogy a pártja többé nem támogatja a többséget. A reformra igennel voksolók szerint ez hatékonyabbá tette volna a miniszterelnöki hatalmat.[6]
A köztársasági elnök a Köztársaság föderális egységének a garantálójává vált volna, akit a Köztársaság Gyűlése választott volna meg. Jelenleg a köztársasági elnök "az államfő, és képviseli a nemzet egységét" [87. § (1) bek.], akit a parlament választ meg 7 évre kétharmados többséggel[7] tagjai együttes ülésén.[8] A reform a többséget kétharmadról leszállította volna háromötödre. A köztársasági elnök jogkörének csökkentését jelentette volna a miniszterelnök kinevezési eljárásában és a Képviselőház feloszlatásában játszott új szerepe. Az általa kinevezhető alkotmánybírák számát
- 210/211 -
ötről négyre csökkentették volna, de ő nevezhette volna ki a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács alelnökét.[9]
Köztársasági elnökké lehetett volna választani azt, aki megfelel az egyéb alkotmányi feltételeknek, és betöltötte a 40. életévét. A korábbi minimum-életkor az 50. életév volt.
A Szenátust a Köztársaság föderális Szenátusává változtatták volna, amelyben a területi és a helyi autonómiák is képviseltették volna magukat. A szenátorokat az általános választójog és a közvetlen választás elvei alapján választották volna, és számukat a 315-ről lecsökkentették volna 252 főre. Megszüntetésre kerültek volna a külföldi választókerületek, és minden régiónak legalább 6 szenátora lehetett volna Molise és Valle d'Aosta kivételével. Az aktív választójog 25 évről 18-ra, a passzív pedig 40-ről 25 évre változott volna.[10] A reform hatására megszűnt volna az örökös szenátor, elnevezésük örökös képviselő (deputati a vita) lett volna. Minden régiónak 2 képviselője szavazási jog nélkül részt vehetett volna a föderális Szenátus munkájában. Az egyik képviselőt a regionális tanács, a másikat a helyi autonómiák tanácsa[11] választotta volna meg. Az a szabályozási megoldás, miszerint a Szenátust a regionális tanácsokkal együt választják és oszlatják fel, nem felelt meg a régiók elképzeléseinek, akik a német Bundesrat modelljét akarták volna megvalósulni látni. Ez azonban az olasz kontextusban nehezen elfogadható.[12]
A parlamenti képviselők létszámát lecsökkentették volna: a 630 helyett csak 500 képviselőt választottak volna, illetve ezen felül 18 képviselőt választottak volna a külföldön élő olaszok. A képviselőválasztáson a passzív választójog életkori határa 25 évről 21 évre csökkent volna.[13]
Részletesebben meghatározásra kerültek volna az ellenzék (a Képviselőházban) és a kisebbség (a Szenátusban) feladatai. A parlamenti jogban védelemben részesültek volna az ellenzék jogai.
- 211/212 -
A törvények elfogadásánál egykamarás rendszert hoztak volna létre, amely alapján mindkét kamara elfogadhatott volna törvényt, illetve együtt is alkothattak volna törvényt. Ez a tökéletes bikamerializmus végét jelentette volna, amely helyett a tökéletlen kétkamarás rendszer került volna bevezetésre. A jelenlegi rendszerben ugyanis a törvényt mindkét kamarának ugyanolyan szöveggel kell elfogadnia.[14] Az új rendszerben a jogalkotási eljárás három típusa került volna kialakításra: i) a kétkamarás eljárással elfogadott törvények, ii) a képviselőház dominanciájával monokamarális rendszerrel elfogadott törvények, iii) a Szenátus dominanciájával egykamarás rendszerrel elfogadott törvények, de ha a kormány programjának a végrehajtásáról van szó, akkor a Képviselőház dominál.[15]
A Képviselőház a nemzeti jellegű törvényeket fogadhatta volna el. Ide tartoztak volna az Alkotmány 117. § (2) bekezdésében meghatározott kizárólagos törvényhozási tárgykörök. Kizárólag a Képviselőház dönthetett volna a végrehajtó hatalommal szemben fennálló bizalom kérdésében. A Szenátus feladata lett volna a párhuzamos állami és regionális tárgykörökben [117. § (3) bek.] meghatározni az alapvető elveket. Mindkét kamara alkothatott volna törvényt a polgári és a szociális jogokkal összefüggő ellátások alapvető szintjeiről: választási jogalkotás, a települések, a tartományok és a nagyvárosok kormányzati szervei és alapvető funkciói; a területi kiegyenlítés és a fiskális federalizmus (Alkotmány 119. §); kiegészítő jogalkotás (Alkotmány 120. §); a Köztársaság federális Szenátusának és a Képviselőháznak a választása; azokban az esetekben, amikor az Alkotmány kifejezetten állami vagy köztársasági törvényhozást ír elő [117. § (5) bek és (9) bek., 118. § (2) és (5) bek., 122. § (1) bek., 125. §, 132. § (2) bek., 133. § (2) bek.]. Ha a két ház nem tudott volna megállapodni, azok elnökei egy - a két kamarából létrehozott (30 szenátor és 30 képviselő) - közös bizottságot hívtak volna össze azzal a feladattal, hogy olyan egységes szövegtervezetet hozzanak létre, amelyet mindkét kamara el tud fogadni. Mindegyik kamarának joga lett volna - harminc napon belül - módosításokat benyújtani a másik kamara által elfogadott szöveghez. Ilyen esetben
- 212/213 -
az eredetileg hatáskörrel rendelkező kamara döntött volna a módosításokról.[16]
Ha a kormány kijelentette volna, hogy adott - Szenátus előtt fekvő - törvénytervezethez fűzött módosításai elengedhetetlenek a kormányprogram végrehajtásához, a köztársasági elnök felhatalmazhatta volna a miniszterelnököt, hogy tárja az indokait a Szenátus elé, amely harminc napon belül dönt. Ha azonban a Szenátus nem fogadja el ezeket a módosításokat, az ügy átkerült volna a Képviselőházhoz, amely a képviselői minősített többségével döntött volna. A Képviselőház ilyen preferenciája a kormányprogram végrehajtásának biztosítására szolgált volna.[17]
A referendumon igennel szavazók szerint ez a jogalkotási eljárást meggyorsította volna, mivel e nélkül a törvényt mintegy 1000 képviselőnek kell megszavaznia, azzal, hogy a Képviselőháznak is, és a Szenátusnak is ugyanazzal a szöveggel kell azt elfogadnia. A nemmel szavazók szerint egyáltalán nem világos a hatásköri megosztás, az számos Kamara és Szenátus közti hatásköri konfliktust okozhatott volna az Alkotmánybíróság előtt. A gyakorlat bizonyította, hogy az állami és a regionális törvényhozói hatáskörök esetében - tekintettel arra, hogy a törvényhozói hatáskörök természetüknél fogva átlósak - milyen nehéz betartani a hatásköri határokat. Ugyanez lett volna várható a Kamara és a Szenátus esetében is. E nehézséget oldhatta volna fel a két elnök által összehívott bizottság. Kérdés, hogy miért nem az Alkotmánybíróságnak adták volna a döntési jogot. A Szenátus és a regiók kapcsolatára vonatkozó megoldás azonban minden bizonnyal elősegítette volna a regionális érdekek Szenátusban való megjelenését.[18]
A reform alapján a közös parlamenti ülés hatásköre is lényeges változásokon ment volna keresztül.[19] Többé nem tartozott volna a közös ülés hatáskörébe a köztársasági elnök megválasztása. Erre létrehoztak volna egy külön szervezet, a "Köztársaság Gyűlését" (Assemblea della Repubblica), amely a két kamara tagjaiból, a régiók kabinetjeinek, illetve Trento és
- 213/214 -
Bolzano autonóm tartományok elnökeiből, valamint mindegyik regionális tanács által választott két-két képviselőből áll (Valle d'Aosta-nak csak egy képviselője lett volna). Jelenleg a köztársasági elnököt a Parlament választja meg tagjai együttes ülésén, és a választáson régiónként három küldött vesz részt, akiket a régiók tanácsai választanak meg úgy, hogy a nemzeti kisebbségek részvétele is biztosított legyen (Valle d'Aosta csak egy küldöttel rendelkezik). A köztársasági elnök azonban a hatályos szabályok szerint csak a Parlament közös ülése előtt tesz esküt, ahol viszont nem képviseltetik magukat a regionális képviselők.
Többé nem lett volna a Parlament közös ülésének hatásköre sem a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács, sem az Alkotmánybíróság tagjainak a megválasztása, sem annak a listának az összeállítása, ahonnan - az alkotmánybírákon túl - kiválasztásra kerülnek a köztársasági elnök elleni felelősségrevonási eljárásban eljáró személyek. Jelenleg ugyanis az Alkotmány 135. § (7) bekezdése alapján "a köztársasági elnök elleni felelősségrevonási eljárás során az Alkotmánybíróság rendes tagjain kívül részt vesz egy olyan listáról kisorsolt tizenhat, szenátornak is választható állampolgár, amelyet minden kilencedik évben a Parlament állít össze a rendes bírák kinevezésére vonatkozó szabályok betartásával".
A közös ülés hatáskörében maradt volna a hazaárulás és alkotmánysértés miatt a köztársasági elnök elleni vád megfogalmazása [90. § (2) bek.]. Új hatáskörként jelent volna meg a nemzeti érdekkel ellentétes regionális törvény megsemmisítése.
A reform megerősítette volna a törvényhozói hatáskör államra és régiókra történő felosztását aszerint, hogy továbbra is léteztek volna kizárólagos állami törvényhozói hatáskörök, az állam és a régió párhuzamosan gyakorolt törvényhozási hatáskörei, illetve a reziduális regionális törvényhozói hatáskörök. Ezzel megerősödött volna az a párhuzamos hatáskört érintő - kritizált és kritizálható - hatásköri felosztási mechanizmus, amely szerint léteznek "állami alapelvek" illetve "regionális részletezések". A reform során az állam kizárólagos törvényhozási kompetenciája jelentősen kibővült volna. Néhány olyan hatáskör, amelyet a 2001. évi reform[20] pár-
- 214/215 -
huzamos hatáskörként határozott meg, kizárólagos állami hatáskörré alakult volna át (pl. a munkabiztonság). Az állam néhány új tárgykörben is kizárólagos törvényalkotási felhatalmazást kapott volna. Ennek oka, hogy ezekben az esetekben (pl. a monetáris politika) fennáll annak a veszélye, hogy - tekintettel az alkotmánybírósági gyakorlatra - reziduális regionális hatáskörré alakulnak át. Néhány tárgykör, amely korábban regionális érdekű volt, állami érdekűvé változott volna. Ezt történt volna a kommunikáció, a energia, a szállítás és a sport területein.[21]
a) Kizárólagos állami hatáskörbe került volna[22] a munkabiztonság, az egészségvédelem általános szabályai, a nemzeti érdekű nagyobb startégiai jelentőségű szállítási és navigációs hálózatok, és a biztonságukra vonatkozó normák, a kommunikációs szabályozás (párhuzamos hatáskörbe maradtak volna a regionális érdekű hatáskörök), a szellemi foglalkozások szabályozása, a nemzeti sportszabályozás (a regionális sportszabályozás párhuzamos hatáskörben maradt volna), a stratégiai nemzeti energiatermelés és -felhasználás (párhuzamos hatáskörben maradtak volna a nem nemzeti jellegű ügyek). Ezeken túl e csoportba tartozott volna a gazdasági rendszer és a nemzeti termelés nemzetközi ösztönzése, a hitelvédelem, a piac általános szervezetrendszere, az élelmiszervédelem, a főváros szabályozása.
A referendumon igennel szavazók szerint ezzel a módosítással ki lehetett volna javítani a 2001. évi reform néhány elhibázott lépését, amely már eddig is több ügyet eredményezett az Alkotmánybíróság előtt. Szerintük, ha például a sportszabályozás regionális hatáskörben marad, az azzal a veszéllyel jár, hogy a jövőben alkotmányellenesnek kellene kimondani a nemzeti futball bajnokságokat. A nemmel voksolók szerint azonban az Alkotmánybíróság már értelmezte az V. fejezetet e tekintetben, vagyis az erre vonatkozó reform szükségtelen.
A párhuzamos törvényhozási hatáskörök akként módosultak volna,[23] hogy csak a munka védelme került volna ide, és nem a védelem és biztonság, az egészségvédelem kikerült volna e hatásköri felsorolásból, a sportszabályozás újradimenzionálása miatt ide a regionális sportszabályozások tar-
- 215/216 -
toztak volna. A startégiai jelentőségű szállítási és navigációs hálózatok a "nagyobb jelentőségű" jelző nélkül lettek volna párhozamos hatáskörök, és ide tartozott volna a regionális érdekű kommunikációs szabályozás, illetve a nem nemzeti jellegű stratégiai nemzeti energiatermelés és -felhasználás, valamint a regionális karakterű hitelintézetek szabályozása.
A korábban párhuzamos hatáskörből kizárólagos regionális hatáskörbe került volna[24] az egészségügyi szervezet és segítség, az iskolaszervezés, iskolai igazgatás és alakítás, a régiós vonatkozású iskolai programok, tananyagok meghatározása, a regionális közigazgatási rendőrség (a helyi közigazgatási rendőrség már jelenleg is kizárólagos regionális hatáskörben van).
Azok, akik a reformra igennek szavaztak, ezt azzal indokolták, hogy a változás a regionális autonómiák nagyobb felelősségét eredményezi, ugyanakkor megszünteti a döntési és a kiadásra vonatkozó hatásköröket a régiók között, és lecsökkenti az egészségügyi költségeket, amelyek egyébként magasra szöktek volna, és így növekedéssel jártak volna az egyes régiókban. A nemmel voksolók azzal érveltek, hogy a devolúció nagyobb gazdasági növekedést hozott volna mint az állami források nyújtása.
A reform magával vonta volna annak az állami érdeknek a regionális törvényhozás korlátjaként történő visszavezetését, amelyet a 2001. évi reform szüntetett meg. Ez alapján azt a regionális törvényt, amely a kormány szerint a nemzeti érdekkel ellentétes, a kihirdetésétől számított tizenöt napon belül a régiónak meg kellett volna vizsgálnia, és a nemzeti érdeknek megfelelően a meghatározott rendelkezéseket hatályon kívül kellett volna helyeznie. Ha ezt nem tette volna meg, akkor a kormány - újabb tizenöt napon belül - a Parlament közös ülése elé terjesztete volna az ügyet, amely - tizenöt napon belül - mindegyik kamara abszolút többségű szavazatával hatályon kívül helyezhette volna a regionális törvény vagy annak rendelkezéseit. Azok, akik nemmel szavaztak, arra utaltak, hogy ez a klauzula a múltban már létezett, és a kormány nem élt az ilyen esetre meghatározott hatáskörével, vagyis azzal, hogy az ilyen regionális törvényt a Parlament elé terjessze. Emiatt a 2001. évi alkotmánymódosítás el is törölte ezt az intérményt.[25] Az igennek szavazók szerint a nemzeti érdek kifejezett említése, és főként a speciális mechanizmus előírása javíthatta volna e cél elérését.
- 216/217 -
Az Alkotmánybírósághoz való fordulás szabályai is módosításra kerültek volna, és e lehetőség a tartományoknak, a nagyvárosoknak és a településeknek is rendelkezésére állt volna arra az esetre, ha a hatáskörük sérelmet szenved.
b) A közigazgatásról szóló 118. § kigészítésre került volna egyrészt azáltal, hogy alkotmányi szintre került volna az Állami-Regionális Értekezlet annak érdekében, hogy realizálja a tisztességes együttműködést és előmozdítsa a megállapodások kötését. Ez előrevetítette volna más értekezletek intézményesítését is. Másrészt, kifejezetten garantálva lett volna a községek, tartományok, nagyvárosok autonómiája a közigazgatási ügyek gyakorlásában, amelynek az állami és a regionális törvények keretei között kellett volna maradnia. Kifejezetten alkotmányi elismerésben részesültek volna a funkcionális autonómiák. Ösztönzésre kerültek volna a kis községek és a helyi területeken lévő kis községek által együttesen ellátott közigazgatási feladatok különböző formái.[26]
A reform elvégezte volna az Alkotmánybíróság összetételének módosítását a létszám változatlanul hagyása mellett. Jelenleg az alkotmánybírák egyharmadát a köztársasági elnök, egyharmadát a parlament együttes ülése, egyharmadát pedig a legfelsőbb szintű rendes és igazgatási bíróságok nevezik ki egyszer kilenc évre [Alkotmány 135. § (1), (3) bek.]. Az alkotmánymódosítás alapján az államfő négy bírót nevezhetett volna ki, a felsőbb bíróságok négyet választhattak volna meg, a Parlament által választottak számát felemelték volna 5-ről 7-re oly módon, hogy a Képviselőház hármat, a föderális Szenátus - amelybe betagozódtak volna a regionális kabinet elnökei - négyet választhatott volna meg. Az Alkotmánybíróság összetétele eddig azt igazolta, hogy megfelelő módon kiegyensúlyozott, a módosítás mégsem tűnik olyannak, amely igazolhatatlan változtatásokat hozott volna, és nem tűnik elhanyagolhatónak az sem, hogy négy alkotmánybíró a területi egységek közreműködésével került volna megválasztásra.[27]
A nemmel szavazók véleménye alapján ez jelentősen csökkentette volna testület függetlenségét. Az igennel voksolók azonban azt juttaták kifeje-
- 217/218 -
zésre, hogy a föderális Szenátus által kinevezett 4 bíró ellensúlyozta volna az erőviszonyokat a testületben.
A reform "demokratizálta" volna az alkotmánymódosítást, mivel megadta volna a konzultatív referendum tartásának lehetőségét minden fajta alkotmányi reform és alkotmányerejű törvény felett akkor is, ha az a második szavazatkor is megkapta a kétharmados többséget.[28]■
- 218 -
JEGYZETEK
* A tanulmány a szerző MÖB kormányközi ösztöndíja keretében (Università degli Studi di Verona) készült.
[1] Vö. CARAVITA, B.: Lineamenti di dirito costituzione federale e regionale. G. Giappichelli, Torino, 2006. 245-246. Az alkotmánymódosításról széleskörű társadalmi vita keletkezett, amelyet a federalismi.it (Rivista di diritto pubblico italiano, communitario e comparato) című internetes folyóirat fogott össze. Lásd a 12/2006. számot, amely az igennel és a nemmel szavazókkal készített interjúkat (2006. június 14., 20., 21.) tartalmazza.
[2] Az abrogatív és az alkotmányos referendum között az a különbség, hogy utóbbihoz nem szükséges a választók kvóruma.
[3] CARAVITA: i. m. 256.
[4] A kormány jelenlegi alkotmányi szabályozásával kapcsolatban lásd Piero Calandra, P.: Il governo della repubblica. Il Mulino, Bologna, 2002. DRINÓCZI T.: Olasz Köztársaság. In: Európai kormányformák rendszertana (szerk.: Chronowski N.-Drinóczi T.). HVG-ORAC, Budapest, 2007. 370., 378-379., 383-385.
[5] CARAVITA: i. m.
[6] A kormányzati rendszer szándékolt reformával összefüggésben lásd MERLINI, S.: La riforma di governo nella riforma costituzionale. www.forumcostituzionale.it/constributi/Merlini.htm.
[7] A harmadik fordulón elegendő az abszolút többség [Alk. 83. § (3) bek.].
[8] A köztársasági elnökről lásd bővebben FIORILLO. M.: Il capo dello stato. Laterza, Roma-Bari, 2002.
[9] CARAVITA: i. m. 255., 256.
[10] Vö. az Alk. 58. §-ával.
[11] E szerv képviseli a helyi szerveket a regionális rendszerben.
[12] CARAVITA: i. m. 252.
[13] Alk. 56. § (3) bek. CARAVITA: uo. 251.
[14] Alk. 70. § A törvényhozás feladatát a kamarák együtt gyakorolják. A jogalkotás jelenlegi szabályaira vonatkozóan lásd DRINÓCZI T.: A jogalkotás és a jogforrási rendszer egyes jellemzői Olaszországban. Jogtudományi Közlöny, 2007. 12. sz. 575-585.
[15] CARAVITA: i. m. 253.
[16] Uo. 252., 253.
[17] Uo. 253.
[18] Uo. 254.
[19] Uo. 254., 255.
[20] Legge costituzionale n. 3 2001" amely az Alkotmány V. fejezetét érintette. Lásd bővebben például PINELLI, C.: Il Nuovo Titolo V della parte II della Costituzione - Primi ploblemi della sua attuazione. L'ordinamento repubblicano nel nuovo impianto del Titolo V. 2. www.associazionedeicostituzionalisti.it, BARTOLE, S.-BIN, R.-FALCON, G.-TOSI, R.: Diritto regionale. Il Mulino, Bologna, 2005., CROCCO, D.: Tra federalismo imperfetto e regionalismo perfetto. Jovene Editore, Napoli, 2004.
[21] Vö. CARAVITA: i. m. 246., 248.
[22] Vö. uo. 247.
[23] Vö. uo.
[24] Vö. uo. 248.
[25] Uo. 255.
[26] Uo. 250.
[27] Uo. 257.
[28] Vö. az Alk. 138. §-ával. Uo.
Lábjegyzetek:
[1] Drinóczi Tímea, Egyetemi adjunktus, PTE ÁJK Alkotmányjogi Tanszék, H-70.. Pécs, 48-as tér 1.
Visszaugrás
