A Ptk.[1] Szakértői Javaslata[2] szerint az öröklési jog "a magánjog legnagyobb állandóságot mutató része"[3], ezért a Ptk. öröklési jogi szabályainak megalkotásakor az alapvető koncepció az volt: nincs indok arra, hogy mélyrehatóan és minden intézményre kiterjedően változzon a hatályos szabályozás. Ennek hátterében az a több évszázados tapasztalat állt, hogy az öröklési jog még a nagyobb társadalmi változásokat is képes a módosítás igénye nélkül túlélni. Az Öröklési jogban ugyanis a polgári jog más területeinél nagyobb jelentősége van a "hagyományokhoz, a megszokotthoz és a megszokottként igazságosnak is ítélthez való ragaszkodásnak"[4].
Ez a dolgozat egy ilyen - megszokottként igazságosnak ítélt - gyakorlatnak a jogalkalmazási nehézségeit szeretné körbejárni, annak vizsgálata révén, hogy milyen kihívások elé állítja az érintetteket az örökhagyónak az a végintézkedésbe foglalt kikötése, amellyel haszonélvezeti jog alapításáról rendelkezik egy őt túlélő személy javára.
A régi Ptk.[5] 621. § (1) bekezdése alapján "[a]z örökhagyó halála esetére vagyonáról vagy annak egy részéről végrendelettel rendelkezhet". A Ptk. e rendelkezésére tekintettel a közjegyzői és a bírói gyakorlatban általánosan elfogadott megoldásnak számított: az örökhagyó halála esetére úgy rendelkezik vagyonának "egy részéről", hogy a hagyatékban meglévő
- 28/29 -
ugyanazon vagyontárgyon fennálló tulajdonjog egyes részjogosítványainak (a birtoklás, használat, hasznosítás, hasznok szedésének joga, továbbá a rendelkezési jog) gyakorlására eltérő személyeket "jogosít".
Az ilyen jellegű juttatás jellemzően haszonélvezeti jog végrendelet útján történő alapításával valósult meg. A Legfelsőbb Bíróság a végintézkedésnek ezt a rendelkezését - a közzétett eseti döntésekben foglaltak szerint - érvényesnek tekintette (pl. BH 1989.12., BH 1995.34.) A Legfelsőbb Bíróság a BH 2001.322. szám alatt közzétett eseti döntésében hangsúlyozta, hogy "[a] perbeli végrendelet egyértelmű: a házas ingatlanra az I. r. alperesnek állagörökössé, a II. r. alperesnek pedig haszonélvezeti jog örökösévé nevezésével az örökhagyó a törvényes öröklésre jogosult házastársát kizárta az ingatlana örökléséből". A Legfelsőbb Bíróság ugyanakkor arra is rámutatott ebben a döntésben: "[t]éves azonban az alpereseknek azon érvelése, hogy a végrendeletnek az akarati elv alapján történő értelmezéséből az is következne, hogy a [régi] Ptk.-nak a [kötelesrészre] vonatkozó törvényi szabályai is mellőzhetőekké válhatnak. A favor testamenti elve ugyanis nem érvényesülhet a [kötelesrészre] jogosultak hátrányára, mert részükre a törvény szabályai biztosítják a hagyaték meghatározott hányadát, és rendelkeznek a kiadás módjáról is." Hivatkozással a régi Ptk. 671. § (1) bekezdésére a Legfelsőbb Bíróság megállapította, hogy "a felperest [kötelesrész] címén megillető ingatlanhányadon [...] a II. r. alperes végrendeleten alapuló haszonélvezeti joga sem állhat fenn. A törvény csak a túlélő házastárs korlátozott özvegyi jogát részesíti védelemben, ha az a [kötelesrésszel] ütközik".
A Legfelsőbb Bíróság hivatkozott eseti döntéseivel összhangban a kommentár-irodalomban is fellelhető olyan álláspont: "[a] végrendelettel alapított haszonélvezet gyakori esete, hogy az örökhagyó valakire meghatározott dolgok haszonélvezetét hagyja."[6]
A bírói gyakorlatban ugyanakkor megjelent olyan döntés is, amely a fentiekben kifejtett gyakorlat dogmatikai helyességét kétségbe vonta. A bíróság ennek indokát abban látta, hogy az öröklés - mint egyetemes jogutódlás - révén a jogutód a vagyont vagy annak egy meghatározott hányadát mint egészet szerzi meg. Haszonélvezetet ezért nevezett örökösként végrendelet által örökölni nem lehet, mert az "új" haszonélvező ("az örökös") nem lehet e korlátolt dologi jogi jogosultként jogutóda az örökhagyónak. A tulajdonos nem haszonélvező a saját dolgán, illetve - ha az is lenne - a haszonélvezet halála esetén megszűnne. Ebből következően: az örökhagyó hagyatékának nem része a haszonélvezeti jog, ezért annak örökösévé a végintézkedésben nevezett személy nem válhat, örökségként haszonélvezeti jogot nem szerezhet. (Fővárosi Törvényszék, 43. Pf. 634.260/2014/4. sz. ítélet)
Az Alkotmánybíróság egy nemrég meghozott határozatában megállapította, hogy az előbbiekben hivatkozott bírói ítélet alaptörvény-ellenes, ezért azt megsemmisítette. Az Alkotmánybíróság döntésének indokai között hangsúlyozta, hogy "a magyar jogrendszer egyértelműen és következetesen lehetővé teszi azt, hogy az örökhagyó végintézkedés (végrendelet) útján haszonélvezetet alapítson valamely jogosult részére." {5/2016. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [42]}
- 29/30 -
Az Alkotmánybíróság döntésének meghozatalakor figyelembe vette az ügyben beszerzett MOKK állásfoglalást is. Eszerint "[a] MOKK elnöke [...] - elsősorban a Ptk.-ra támaszkodva - ismertette a tulajdonhoz való jog tartalmát, és rámutatott arra, hogy a tulajdon fölötti rendelkezési jog a halál esetére való rendelkezést is magában foglalja, a végintézkedési szabadság elvéből pedig az következik, hogy a tulajdonos (örökhagyó) végintézkedésében nemcsak vagyonának egészéről, hanem annak egy részéről is rendelkezhet, ebbe pedig beletartozik az, hogy a tulajdonában lévő vagyontárgyak egyes részjogosítványait ruházza át másra. Az állásfoglalás az özvegyi haszonélvezettel illusztrálja azt, hogy a tulajdonjog részjogosítványai is átruházhatók. Ezután arra mutat rá, hogy a haszonélvezeti jog létrejöttének egyik módja a szerződés, amely alatt a végintézkedést is érteni kell." Az Alkotmánybíróság határozatának indokolásában arra is utalt: a "MOKK elnöke felhívja a figyelmet arra, hogy az általa vázolt értelmezést megerősíti a régi Ptk. egy kommentárja, valamint a bírói gyakorlat is. Egyúttal hangsúlyozza, hogy a végrendelettel alapított haszonélvezeti jog a közjegyzői gyakorlatban ismert, elfogadott, és viszonylag gyakori megoldás, mellyel szemben a bíróságok részéről sem merült fel elvi kifogás."
Az Alkotmánybíróság - a hivatkozott határozatából kiolvashatóan - a döntés megalapozása körében hangsúlyosan vette figyelembe a régi Ptk. értelmezésének "bevett" közjegyzői és bírói gyakorlatát Ugyanakkor a támadott bírói döntést - az indokolás értelmében - nem e gyakorlattól való eltérés miatt semmisítette meg, hanem arra tekintettel, hogy a támadott bírói döntésnek az az érvelése: haszonélvezet nem alapítható halál esetére, az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdésébe ütközik. Ennek indoka: ez az értelmezés alkotmányos indok nélkül korlátozza az örökhagyót abban, hogy a tulajdonába tartozó dolog fölött a jogrendszer nyújtotta keretek között rendelkezzen. Az Alkotmánybíróság ennek kapcsán ugyanakkor hangsúlyozta: "ebből nem következik az, hogy az Alaptörvény alapján a tulajdonosoknak alanyi joga lenne arra, hogy megkötés nélkül rendelkezzenek a tulajdonukba tartozó dolgok sorsa fölött." {5/2016. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [44]} A kifejtettekre tekintettel mindenekelőtt azt szükséges megvizsgálni, hogy mi az öröklési jogi védelem alkotmányos tartalma.
Az Alkotmánybíróság az Alkotmány 14. §[7]-a alapján azt hangsúlyozta, hogy e rendelkezés "az öröklés jogának biztosításával arra ad lehetőséget, hogy a jogszabályban meghatározott feltételek esetén az örökhagyó vagyonát halála esetén más személy megszerezhesse" (672/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 508, 510.). Egy későbbi döntésében hozzátette
- 30/31 -
ehhez az Alkotmánybíróság: "[a]z örökléshez való jogból nem vezethető le részletszabály az öröklés mikéntjére" (936/D/1997. AB határozat, ABH 1999, 615, 619.). Az Alkotmánybíróság e gyakorlatában tehát az örökléshez való jog nem minősült alapjognak; az öröklés alkotmányos garanciája abban állt, hogy - annak részletszabályaira tekintet nélkül - a jogintézmény biztosítva legyen a jogrendszerben.
Az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy "a tulajdonosnak az Alkotmány 13. §-ában biztosított [...] rendelkezési joga halála esetére ajándékot juttatni. Mind ennek lehetőségét, mind korlátait törvény megállapíthatja; a Ptk. hivatkozott szabályaitól [...] eltérhet. Ez ugyan kihat a kötelesrészre, de a kötelesrész nem az Alkotmány 14. § által védett öröklési jog része. A kötelesrész alkotmányosan külön nem védett, és így törvényben szabályozható." (1383/B/1990. AB határozat, ABH 1991, 585, 586.)
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában az örökléshez való jog nem csak intézményvédelmi kötelezettségként jelent meg, hanem mint alanyi jog is. Ebben - a szubjektív értelemben - az örökléshez való jog magában foglalja az aktív és a passzív öröklési jogot.
Az Alkotmánybíróság az aktív öröklési joggal összefüggésben arra mutatott rá, hogy az a tulajdonjog egyik részjogosítványát, a rendelkezési jogot rejti magában. Ez az örökhagyónak az arra való jogát jelenti, hogy vagyonával feltételesen, halála esetére rendelkezhessen. Ugyanakkor hangsúlyozta az Alkotmánybíróság, hogy ebben az értelemben az "örökléshez való jog" az Alkotmány 13. §-ában[8] biztosított tulajdonhoz való jog védelmi körébe tartozik. Következésképpen a végrendelkezéshez való jogot nem az Alkotmány 14. §-a, hanem 13. §-a biztosítja, mivel a végintézkedéssel való öröklés halál esetére szóló ajándékozásként vagy visszterhes szerződésként fogható fel, s így a végrendelkezés szabadsága ugyanabban a védelemben részesül, mint a szerződési szabadság. A szerződési szabadság pedig az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint nem minősül alapjognak, ezért a szerződési szabadságnak még a lényegi tartalmát is korlátozni lehet [32/1991. (VI. 6.) AB határozat, ABH 1991, 146, 159.; 61/1993. (XI. 29.) AB határozat, ABH 1993, 358, 361.].
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában a passzív öröklési jog az öröklés jogcímén történő tulajdonszerzést foglalja magába, vagyis azt, hogy valakinek az örökhagyó halálával alanyi joga keletkezzék a tulajdonszerzésre. Ez a jogosultság nem része az Alkotmány 13. §-ában garantált tulajdonjognak, mivel az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a tulajdonhoz való jog nem foglalja magában a tulajdonszerzéshez való jogot.
Az Alkotmánybíróság a 819/B/2006. AB határozatban rámutatott, hogy "[m]ivel a végrendeleti örökös öröklési joga kizárólag a végrendeleten alapszik, az alkotmányos jogát ért sérelem egybeesik az örökhagyó alkotmányos jogát érő sérelemmel. Így ebben az esetben a végrendelkezéshez való jog korlátozását indokolt vizsgálni, amely a fent kifejtettek alapján a tulajdonnal való rendelkezési jog korlátozásával esik egybe." (819/B/2006. AB
- 31/32 -
határozat, ABH 2007, 439, 440.). Az Alkotmánybíróság következetes gyakorlata szerint a rendelkezési jog - mint a tulajdonjog egyik részjogosítványa - korlátozása önmagában véve nem jelenti a tulajdonjog alkotmányellenes korlátozását, hanem csak akkor, "ha az elkerülhetetlen, tehát kényszerítő ok nélkül történik, továbbá, ha a korlátozás súlya a korlátozással elérni kívánt célhoz képest aránytalan" [7/1991. (II. 28.) AB határozat, ABH 1991, 26.].
Az Alkotmánybíróság gyakorlatában tehát arra mutatott rá, hogy az örökléshez való jog mint alanyi jog kétféle jogosultságot foglal magában. Az egyik jogosultság az örökhagyó azon joga, hogy vagyonáról halála esetére rendelkezzen. Az örökhagyó ilyen rendelkezése megvalósulhat végrendelet formájában, vagy öröklési szerződés (Ptk. 7:48-52. §§) és a halál esetére szóló ajándékozás (Ptk. 7:53. §) útján. Az Alkotmánybíróság gyakorlatában ezt tekinti aktív öröklési jognak, és a jogvédelmet - a szerződési szabadsággal analógiát vonva - a tulajdonvédelem szempontjaihoz igazítja, mert korábbi gyakorlatában megállapította: "[e]z a jogosultság az Alkotmány 13. §-ában biztosított tulajdonhoz való jog védelmi körébe tartozik." (819/B/2006. AB határozat, ABH 2007, 439, 440.)
Az örökléshez való jog második aspektusa - a passzív öröklési jog - az örökösnek az öröklés útján történő tulajdonszerzéshez való joga. Az Alkotmánybíróság ezzel összefüggésben azt hangsúlyozta, hogy a passzív öröklési jog az "az öröklés jogcímén való tulajdonszerzés" (1204/B/2005. AB határozat, 2009, 1886, 1888.). Ezzel összefüggésben felmerül ugyanakkor az a kérdés: kiterjed-e a passzív öröklési jog az öröklési jogi szabályok körében nem öröklésnek minősülő vagyonszerzési jogcímekre, így a hagyományra, meghagyásra vagy kötelesrészre. Az Alkotmánybíróság korai gyakorlatában abban a kérdésben állást foglalt, hogy a kötelesrész - mint kötelmi jellegű követelés - nem tartozik az Alkotmány 14. §-ának védelmi hatálya alá, de ezt a kérdést az Alkotmánybíróság 2012. január 1-je óta - az Alaptörvény XIII. cikkével kapcsolatban - még nem vizsgálta.
Abban az esetben tehát, ha az örökhagyó halála esetére végintézkedésében úgy rendelkezik, hogy a hagyatékban meglévő vagyontárgy tulajdonjogát és haszonélvezetét eltérő személy "örökölje", az örökléshez való jog védelme egyaránt kihat az örökhagyóra és a nevezett örökösökre. Az örökhagyó védelme (aktív öröklési jog) a tulajdonvédelem alkotmányos szempontjaihoz igazodik, míg az örökösök védelme (passzív öröklési jog) az Alkotmánybíróságnak az Alkotmány 14. §-a szerint kialakított gyakorlatához.
- 32/33 -
A Ptk. rendelkezései szerint "[a]z öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg" [Ptk. 7:87. § (1) bekezdés], és "[a]z örökös az öröklés megnyílásával a hagyatékot vagy annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát - elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül - megszerzi" [Ptk. 7:87. § (2) bekezdés]. A Ptk. e rendelkezéseiben jut kifejezésre, hogy a hazai öröklési szabályozás értelmében az öröklés az örökhagyó hagyatékában ipso iure bekövetkező jogutódlás.[9]
Az öröklés egyetemes jogutódlás (universalis successio), mert "[a]z ember halálával a hagyatéka[10] mint egész száll az örökösre" (Ptk. 7:1. §)[11]. Az öröklési szabályok ugyanakkor tartalmaznak olyan rendelkezéseket is, amelyek nem minősülnek egyetemes jogutódlásnak. Ilyen a dologi hagyomány [Ptk. 7:31. § (1) bek.], és a halál esetére szóló ajándékozás (Ptk. 7:53. §). Ezekben az esetekben az örökhagyó halálának pillanatában jogutódlás következik ugyan be, de az nem egyetemes, hanem egyedi (singuiaris successio). Ebből következően nem minősülnek - szűk értelemben vett - öröklésnek[12]. Emellett az örökölési jogi szabályok körében találunk olyan rendelkezéseket is, amelyek nem jogutódlásra vonatkoznak, hanem kötelmi jellegű igényt alapoznak meg. Ebben a körbe tartozik a kötelmi hagyomány [Ptk. 7:31. § (2) bek.], a meghagyás (Ptk. 7:33. §) és a kötelesrész (Ptk. 7:75-86. §§). Ezeket azért nem tekintjük jogutódlásnak, mert az örökhagyó halálával nem ipso iure eredményeznek vagyonátszállást, hanem egy igényhelyzetet hoznak létre. Ezen igény alapjául szolgáló alanyi jog kötelezettje pedig jellemzően[13] egy, az örökhagyó által végintézkedésében nevezett személy (örökös, hagyományos, meghagyás kedvezményezettje).
- 33/34 -
Az öröklés tehát az örökhagyó tulajdonjogviszonyaiban, az örökhagyó mint tulajdonos személyében bekövetkező alanyváltozás, másképpen: tulajdonosok között végbemenő jogutódlás[14]. Ebből következően az örököst - mint új tulajdonost - az örökhagyó halála pillanatától kezdve megilleti a dolog birtoklásának, használatának, hasznai szedésének és a dologgal való rendelkezésnek a joga [Ptk. 5:13. (2) bek.]. Kivételesen előfordulhat, hogy a tulajdonjogviszonyban bekövetkező alanyváltozás mellett ipso iure más jog (pl. haszonélvezet) is keletkezik. Ez esetben az tulajdonosi jogok gyakorlásának ez a - jellemzően korlátolt dologi - jog akadálya lesz. Erre tekintettel rendelkezik úgy a Ptk. 7:88. § (1) bekezdése, hogy "[h]a a vagyontárgyat az örökhagyó házastársát örökösként megillető haszonélvezeti jog terheli, a vagyontárgyat a haszonélvezet megszűnése után kell kiadni".
A Ptk. szerint "[ö]rökös az, akinek az örökhagyó hagyatékát, annak egy meghatározott hányadát vagy részét juttatja" [7:25. § (2) bek.]. "Kétség esetén örökös az is, akinek az örökhagyó az egész hagyaték értékének jelentős részét kitevő egy vagy több meghatározott vagyontárgyat juttat, ha az örökhagyó feltehető akarata szerint a részesítettnek a hagyatéki terhek viselésében is osztoznia kell." [Ptk. 7:25. § (3) bekezdés][15] Új szabálya a Ptk.-nak, hogy "[a]z alapító által halála esetére rendelt alapítvány - nyilvántartásba való bejegyzése esetén - úgy szerzi meg az alapító által a hagyatékból részére juttatott vagyont, mintha az öröklés megnyílásakor létezett volna". Látható tehát, hogy a törvény fenntartja az örökösnevezés régi Ptk.-beli szabályait, de a végrendelettel létesített alapítvány tekintetében - kifejezett kivételt téve az általános szabály alól - fikciót állapít meg. Ez esetben ugyanis úgy rendelkezik, hogy az alapító halála esetére létesített alapítvány megszerzi az örökhagyótól, mint alapítótól részére juttatott vagyont annak ellenére, hogy az öröklés megnyílásakor - a dolog természeténél fogva - még nem létezett.
A Ptk. fentiekben hivatkozott rendelkezéseinek áttekintése azért volt szükséges, mert ezek révén lehet meghatározni azt, hogy a hagyatékban részesülő személyek közül ki tekinthető örökösnek, vagyis kire háramlik öröklés jogcímén a vagyon. A kérdéssel összefüggésben további vizsgálódási szempont a hagyományos és a meghagyás fogalmának tisztázása.
Hagyományosnak azt kell tekinteni, aki a hagyatékban meglévő valamely vagyontárgy jogutódlás folytáni tulajdonosa lesz (dologi hagyományos). Ebben az esetben tehát a hagyományos az örökhagyó által a végintézkedésében neki juttatott - a hagyatékban meglévő - vagyontárgyat az örökhagyó közvetlen jogutódaként szerzi meg [Ptk. 7:31. § (1) bek.]. Ezzel összefüggésben Vékás Lajos arra mutatott rá, hogy a Ptk. a dologi hagyományként rendelhető vagyontárgyak tekintetében nem állít fel tárgyi korlátot. Ugyanakkor az így juttatott vagyontárgy jellemzően ingó dolog, de elvben ingatlan is lehet dologi hagyomány, feltéve minden esetben: "a juttatás nem minősül örökségnek, vagyis értéke a hagyaték egészéhez képest nem jelentős, vagy jelentős ugyan, de az ily módon részesített személy - az örökhagyó feltehető akarata szerint - a hagyatéki terhek viselésében nem osztozik"[16].
- 34/35 -
Hagyományrendelésnek minősül az is, ha az örökhagyó örökösét arra kötelezi, hogy a hagyományosnak vagyoni szolgáltatást teljesítsen (kötelemi hagyomány), és az is, ha ilyen szolgáltatással az örökhagyó a hagyományost terheli (alhagyomány). A hagyományrendelésnek ez a módja tehát az örököst vagy a hagyományost kötelezi, ezért a hagyományos ilyenkor nem az örökhagyó, hanem a hagyománnyal kötelezett személy jogutóda. Emiatt minősül a hagyományrendelés - ez esetben - kötelmi jellegű igénynek.[17]
A meghagyás olyan - harmadik személy javára teljesítendő - kötelezettség, amellyel az örökhagyó valamely, a hagyatékban részesülő személyt (örökös, dologi hagyományos) terheli [Ptk. 7:33. § (1) bek.]. A Ptk. új rendelkezése szerint a meghagyást a végintézkedésben megjelölt személy követelheti, vagyis arra alanyi jogot szerez. Emellett a Ptk. kifejezetten rendelkezik arról is, hogy "[k]étség esetén hagyományrendelésnek kell tekinteni az örökhagyónak azt a rendelkezését, amely meghatározott személy vagyoni részesítését jelenti" [Ptk. 7:33. § (4) bek.]. Ez összhangban áll a korábbi bírói gyakorlattal (lásd: BH 1997. 535.)
A meghagyással összefüggésben szükséges továbbá utalni arra a szabályra: "[h]a feltehető, hogy az örökhagyó a részesítést a meghagyás teljesítéséhez kívánta kötni, a meghagyással terhelt a részesítést a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint kiadni köteles, ha a meghagyást nem teljesíti, vagy annak teljesítése neki felróható okból válik lehetetlenné. A részesítés kiadását a végrendeleti végrehajtó és a hagyatékban részesülő többi személy igényelheti. A kiadott vagyontárgy értékét a meghagyás teljesítésére kell fordítani." [Ptk. 7:33. § (3) bek.]
Az öröklés, a hagyomány és a meghagyás elhatárolásának elsősorban azért van jelentősége, mert kihatással van az alkotmányos jogvédelem tartalmára. Az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdés ugyanis - az Alkotmánybíróság fentiekben hivatkozott gyakorlata szerint - egyaránt kiterjed az aktív és a passzív öröklési jogra. A passzív öröklési jogi védelemmel összefüggésben ugyanakkor felmerül, hogy az vajon kiterjed-e a nem öröklési jogi jogcímen történő részesítés védelmére is, vagyis hivatkozhat-e erre a kötelmi hagyományos és a meghagyás kedvezményezettje is.[18]
Az alkotmányos jogvédelem kérdése mellet az elhatárolás jelentőséget kap az öröklési jogi anyagi jogi szabályok tükrében is, mert a hagyatékban való részesülés eltérő jogcímeihez különböző felelősségi szabályok kapcsolódnak. Az örökösi jogállás egyik fontos jogkövetkezménye, hogy az örökös felel az örökhagyó tartozásaiért (Ptk. 7:96. §). A hagyományos kizárólag az őt terhelő hagyomány és meghagyás tekintetében felel, ez esetben azonban úgy, mint az örökös [Ptk. 7:99. § (2) bek.]. A hagyományos felelőssége továbbá akkor állapítható meg - a jogalap nélküli gazdagodás szabályai szerint ha kielégítése
- 35/36 -
más hagyatéki hitelező sérelmével történt, és e hitelező az örököstől nem szerezhetett kielégítést [Ptk. 7:99. § (2) bek.].
Az örökös és hagyományos megkülönböztetése jelentőséget nyerhet továbbá egyes végintézkedési rendelkezések érvényességének megítélésével összefüggésben is. Előfordulhat például, hogy az örökhagyó úgy rendelkezik: a haszonélvezeti jog gyakorlásában valamely eseménytől vagy időponttól az addigi jogosultat más váltja fel. E rendelkezés attól függően érvényes [lásd: Ptk. 7:28. § (1) bek.[19] és Ptk. 7:32. § (1) bek.[20]], hogy az öröklésnek vagy (kötelmi) hagyománynak minősül.
Az elhatárolás jelentőséget kaphat a hagyatéki eljárás szabályaira figyelemmel is. Abban az esetben ugyanis, ha a haszonélvezet alapításával kapcsolatban az érdekeltek között vita alakul ki, a közjegyző akkor adhatja át teljes hatállyal a hagyatékot - egyéb feltételek fennállása esetén -, ha a végintézkedésben foglalt rendelkezés nem minősül öröklésnek vagy dologi hagyománynak[21]. Ha a közjegyző a hagyatékot teljes hatállyal átadni nem tudja, azt ideiglenes hatállyal kell átadnia [Hetv. 85. § (1) bek.]. Ez esetben azonban nem lényegtelen kérdés, hogy kinek a birtokába kerül a hagyaték, vagy annak vitás része. A Hetv. rendelkezései értelmében az öröklési jogi vitával érintett hagyatékot - függetlenül attól, hogy kinek a birtokában van - ideiglenes hatállyal a szerződéses örökösnek, ha ilyen nincs, a végrendeleti örökösnek, írásbeli és szóbeli végrendelet esetén az írásbeli végrendeletben megnevezett örökösnek, végintézkedés hiányában pedig a törvényes örökösnek kell átadni, kivéve ha annak az öröklési szerződésnek vagy végrendeletnek, amelyre az örökös igényét alapítja, nincsenek meg a törvényben megszabott alaki kellékei. Ez esetben a vitás hagyatékot a törvényben megszabott kellékekkel rendelkező végrendeletben megnevezett örökösnek, illetőleg a törvényes örökösnek kell ideiglenesen átadni. Ezt a szabályt kell megfelelően alkalmazni akkor is, ha a végintézkedés tartalmi okból nyilvánvalóan érvénytelen. [Hetv. 86. § (1)-(2) bek.]
A fentiek alapján látható, hogy nem egyszerű állást foglalni a haszonélvezeti jog alapításának öröklési jogi szempontból történő minősítése kérdésében. Ugyanakkor ennek eldöntése jelentős kihatással van az alkotmányos védelem tartalmára, és az öröklési anyagi jogi és eljárási (hagyatéki) szabályok alkalmazására is.
- 36/37 -
A kérdés eldöntésének kiindulópontja, hogy hagyatékban meglévő vagyontárgyról van-e szó. Álláspontunk szerint, egyértelműen megállapítható, hogy nem. A haszonélvezeti jog ugyanis - erre irányuló jogcím mellett - ingó esetén a birtok átruházásával, míg ingatlan esetén az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel jön létre. Ebből következőn nem beszélhetünk létező haszonélvezeti jogról, és így a haszonélvezeti jogviszonyban történő alanycseréről, vagyis jogutódlásról.[22] Erre tekintettel a végintézkedés erre irányuló rendelkezése nem tekinthető sem öröklésnek, sem dologi hagyománynak. Ezt látszik erősíteni Nizsalovszky Endre fogalom-meghatározása is. Eszerint "[a] haszonélvezeti jog az a személyhez kötött sem élők között át nem ruházható, sem öröklés tárgyát nem alkotó korlátolt dologi jog, amelynek jogosultja - a haszonélvező - a haszonélvezet tárgyának gyümölcsét szedheti, annak egyébként is hasznát veheti, korlátlanul és ellenszolgáltatás kötelezettsége nélkül, de a tárgy állaga épségének megóvásával"[23].
A kifejtettek alapján az a következtetés vonható le, hogy a végintézkedésnek azt a rendelkezését, amellyel az örökhagyó haszonélvezeti jogot alapít egy őt túlélő személy javára, nem lehet sem öröklésnek, sem (dologi) hagyománynak minősíteni. Álláspontunk szerint azt meghagyásnak kell tekinteni; de csak akkor, ha a végintézkedésnek erre irányuló rendelkezése egyértelmű. Ha kétséges, hogy az örökhagyó rendelkezése meghagyás, azt - figyelemmel a Ptk. 7:33. § (4) bekezdésére - (kötelmi) hagyományként kell figyelembe venni.
A fentiekben már utaltunk rá, ugyanakkor szükséges részletesebben is körbejárni a haszonélvezeti jog alapításának dologi jogi szabályait.
A haszonélvezeti jog szerződésen, jogszabályon, továbbá bírósági vagy hatósági határozaton alapulhat. A Ptk. 5:146. § (1) bekezdése szerint a "[haszonélvezeti jog létrejöttéhez az erre irányuló szerződésen vagy más jogcímen felül a dolog birtokának átruházása[24]; [vagy] az ingatlanon [...] alapított haszonélvezeti jog esetén a haszonélvezeti jog ingatlan-nyilvántartásba való bejegyzése szükséges". A szerződésen alapuló haszonélvezeti
- 37/38 -
jogra vonatkozó szabályokat megfelelően alkalmazni kell a jogszabályon alapuló haszonélvezeti jogra is, azzal, hogy ingatlan esetén az ingatlan-nyilvántartási bejegyzés nem konstitutív hatályú. A Ptk. ugyanakkor kifejezetten rendelkezik arról, hogy a haszonélvezeti jogot a jogszabályon alapuló haszonélvezeti jog esetén is be kell jegyezni. Ha pedig ez elmarad, a haszonélvezeti jog kizárólag a dolognak rosszhiszemű vagy ingyenes megszerzőjével szemben érvényesíthető. [Ptk. 5:146. § (2) bek.]
A fentiekből az a következtetés vonható le, hogy a végintézkedéssel alapított haszonélvezeti jog - ingó esetén - a dolog birtokának átruházásával, illetve - ingatlan esetén - az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel jön létre. A haszonélvezeti jog keletkezése különbözik tehát akkor, ha az a törvényen alapul - pl. özvegyi jog esetén - illetve ha arról az örökhagyó rendelkezik. A törvényen alapuló haszonélvezet esetén ugyanis a haszonélvezeti jog az örökhagyó halálának pillanatában létrejön, függetlenül a birtok átruházásától vagy az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéstől. Ezzel szemben - ha a haszonélvezeti jog alapításáról az örökhagyó rendelkezik - a haszonélvezet létrejöttéhez a dologi rendelkező ügylet is szükséges.
Az eddig kifejtettek mellett szükséges hangsúlyozni azt is, hogy a haszonélvezeti jog személyhez kötött és nem forgalomképes. Erre tekintettel a dologi jogi szabályok előírják: "[a] haszonélvező a haszonélvezeti jogot nem ruházhatja át" [Ptk. 5:148. § (1) bek.] Menyhárd Attila ezzel összefüggésben hangsúlyozza azt is, hogy a haszonélvezet jogutódlással sem szerezhető meg. A törvényi rendelkezések kialakítása mögött ugyanis az a szempont húzódik meg, hogy a Ptk. dologi jogi szabályozása "igyekszik megakadályozni osztott tulajdoni helyzet kialakulását, amelyben a tulajdonosi rendelkezési és használati (hasznosítási) jogosítványok hosszú távon szétválnak, és különböző személyeket illetnek."[25]
Az ingatlan-nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (Inytv.) végrehajtásáról szóló 109/1999. (XII. 29.) FVM rendelet 10. §-a szerint haszonélvezeti jogot egész ingatlanra, egész tulajdoni illetőségre vagy ezek eszmei hányadára, az ingatlan természetben meghatározott vagy területnagyságban kifejezett részére, vagy az ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogra lehet bejegyezni.
A haszonélvezet - a fentiekben hivatkozott jogirodalmi álláspontból is következően - lényegében osztott tulajdoni helyzetet hoz létre, mert a tulajdonjogviszonyból fakadó egyes részjogosítványokat megosztja a tulajdonos és a haszonélvező között [Ptk. 5:147. § (1) bek.]. Emiatt azonban a haszonélvezet tárgya gyakorlatilag piacképtelenné válik. A szabályozás ezért "törekszik arra, hogy ez az időtartam ne legyen olyan hosszú, amely a haszonélvezet tárgyának értékét és a piaci forgalomban való részvételét tartósan befolyásolni
- 38/39 -
tudja"[26]. Erre tekintettel a Ptk. úgy rendelkezik, hogy "[a] természetes személyt megillető haszonélvezeti jog korlátozott időre és legfeljebb a jogosult haláláig állhat fenn" [Ptk. 5:147. § (4) bek.], míg a "[j]ogi személy javára haszonélvezeti jog korlátozott időre, de legfeljebb ötven évre engedhető" [Ptk. 5:147. § (5) bek.].
Figyelemmel a hivatkozott anyagi jogi szabályokra az FVM rendelet előírja, hogy a haszonélvezeti jog bejegyzésében fel kell tüntetni a haszonélvezeti jog időtartamát is, illetőleg azt, hogy a haszonélvezeti jog a jogosultat élete végéig megilleti (holtig tartó haszonélvezeti jog). [FVM rendelet 10. § (2) bek.]
A kifejtettek alapján tehát a haszonélvezeti jog bejegyzéséhez egyértelműen meg kell határozni azt az ingatlant, tulajdoni hányadot, vagy ingatlanrészt, amelyre a haszonélvezet vonatkozik. Emellett rendelkezni kell arról is, hogy az mennyi ideig állhat fenn, különösen jogi személy esetén.
Az ingatlan-nyilvántartási szabályok vizsgálta körében nem hagyható figyelmen kívül az a rendelkezés sem, hogy "[a]z ingatlan-nyilvántartási bejegyzéshez jogváltozásra irányuló jogcím és a jogváltozással érintett, ingatlan-nyilvántartásba bejegyzett jogosult bejegyzési engedélye [...] szükséges. A bejegyzési [...] engedélyre a szerződés létrejöttére és érvényességére vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni." [Ptk. 5:178. § (2) bek.] Emellett szükséges utalni az Inytv. 29. §-ában, a 32. § (1) bekezdés fi pontjában, és a 39. § (3) bekezdés fi pontjában foglaltakra.
A bejegyzés egyes jogértelmezési kérdéseivel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság közzétett eseti döntésében rámutatott: "az Inytv. 49. § (1) bekezdése kimondja, hogy az ingatlan-nyilvántartásba jog és tény csak azzal szemben jegyezhető be, aki ott jogosultként már szerepel, vagy akit egyidejűleg jogosultként bejegyeznek." A Legfelsőbb Bíróság hangsúlyozta azt is, hogy a perbeli adásvételi szerződésből[27] következően "a haszonélvezeti jog legkorábban a vevők tulajdonjog-bejegyzésekor, azonban akkor már a vevőkkel szemben, jegyezhető be az ingatlan-nyilvántartásba, az Inytv. 49. § (1) bekezdése értelmében". A Legfelsőbb Bíróság utalt arra a korábbi eseti döntésében (Kfv. III. 37.101/2006.) már kifejtettekre: "az ingatlan tulajdonjogának átruházásakor az egyes tulajdonosi részjogosítványokat nem lehet »visszatartani«". Ebből adódóan a vevők - mint tulajdonjogot szerzők - jogosultak dönteni az ingatlan haszonélvezettel történő megterheléséről. A Legfelsőbb Bíróság szerint "[a]z eladó tehermentes eladás esetén nem jogosult - a tulajdonjog mellett - egyes tulajdonosi részjogosítványok külön értékesítésére. Az ingatlan tulajdonjogának átruházásakor tehát az egyes tulajdonosi részjogosítványokat - így a haszonélvezetet - nem lehet visszatartani." (KGD. 2011.20.) Ettől némileg eltérő indokolással a Kúria kifejtette egy másik ügyben, hogy "[a]z elsőfokú bíróság és a felperes is tévesen állította,
- 39/40 -
hogy a haszonélvezeti jog a tulajdonjog részjogosítványai közé tartozik." Rámutatott továbbá: "[a] haszonélvezeti jog bejegyzéséhez azonban a megajándékozott beleegyező nyilatkozata, bejegyzési engedélye kell az Inytv. 29. §-a értelmében, tekintettel arra, hogy a megajándékozott - mint aki a tulajdonjog valamennyi részjogosítványát megszerezte - közbenső szerzőként adhat bejegyzési engedélyt." (Kúria, Kfv. II. 37.594/2015/6. sz. ítélet)
A Kúria (Legfelsőbb Bíróság) hivatkozott eseti döntései élők közötti jogügyletekre vonatkoznak, ugyanakkor a vizsgált kérdéssel összefüggésben mégis irányadónak kell tekinteni azt az értelmezést: ha az örökhagyó végintézkedésében haszonélvezeti jog alapításáról rendelkezik, a haszonélvezet kizárólag az állagörökössel - mint jogosulttal - szemben és az ő bejegyzési engedélyével jegyezhető be.
Az ingatlan-nyilvántartási bejegyzéssel kapcsolatos kérdéseknek a tisztázása elengedhetetlen a végintézkedésben, mert ezzel hosszú időre kiható polgári peres eljárások előzhetőek meg, mint ahogy azt az Alkotmánybíróság által megsemmisített bírói döntés alapjául szolgáló eljárás is mutatja. Ez a peres eljárás lényegében az örökhagyó 1996-ban bekövetkezett halála óta folyamatban van. Azóta az érintettek a perbeli ingatlanrészen alapított haszonélvezeti jog bejegyezhetősége, és a haszonélvezeti jog gyakorolhatóságának bíróság általi kijelölése érdekében pereskednek.
Az Alkotmánybíróság az 5/2016. (III. 1.) AB határozatában rámutatott, hogy "[a] haszonélvezeti jog, bár korlátolt dologi jog, erős jogosítványokkal ruházza fel a jogosultat, melyeket a jogrendszer - a haszonélvezet in rem jellegéből kifolyólag - mindenkivel szemben véd, ideértve magát a tulajdonost is. Könnyen elképzelhető, hogy az örökhagyó valamely ingatlanának tulajdonjogát meghatározott örökösökre kívánja hagyni, avagy a tulajdonjogról egyáltalán nem is rendelkezik - a törvényes öröklés rendjére bízva annak átszállását -, azonban biztosítani kívánja, hogy valamely nevezett örökös életében élvezhesse az ingatlant." (5/2016. (III. 1.) AB határozat, Indokolás [43]) Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a Fővárosi Törvényszék az adott ügyben - figyelemmel az Alaptörvény 28. cikkére is - nem mutatott fel olyan alkotmányos indokot, illetve közérdeket, amely az örökhagyónak azt a rendelkezését, amellyel haszonélvezeti jogot alapított, figyelmen kívül kellene hagyni, és a rendelkezési jognak ezáltal bekövetkező korlátozását megalapozná.
Az Alkotmánybíróság érvelésére figyelemmel megállapítható, hogy az adott ügyben támadott bírói döntés alaptörvény-ellenessége az örökhagyó rendelkezési jogának korlátozására tekintettel - vagyis az aktív öröklési jogi védelem alkotmányos tartalma alapján - volt megállapítható. Ebből ugyanakkor következik az is, hogy az Alkotmánybíróság a felmerült kérdéssel összefüggésben nem találta aránytalannak az ingatlan állagörököse vonatkozásában a passzív öröklési jog korlátozását. Még annak ellenére sem, hogy az örökhagyó után tulajdonossá váló állagörökös érdekeit nyilvánvalóan sérti az a tény: az örökölt ingatlant nem tudja birtokba venni, és annak használatára, hasznosítására, hasznai szedésére - ha azt a haszonélvezet jogosultja gyakorolja - nincs lehetősége. Láthattuk,
- 40/41 -
hogy a Ptk. kodifikációja során a jogalkotó éppen emiatt kívánta kerülni a haszonélvezeti jog folytán létrejött osztott tulajdon keletkezését. Erre tekintettel a Ptk. Szakértői Javaslata még kifejezetten rendezte azt a hatályos szabályozásból is következő[28] szabályt: "A haszonélvezeti jog jogutódlással nem szerezhető meg." [a Ptk. Szakértői Javaslata, 4:172. § (2) bek.]
Az Alkotmánybíróság hivatkozott döntése folytán az egyértelművé vált, hogy az Alaptörvény XIII. cikk (1) bekezdéséből fakadó örökléshez való jog alkotmányos tartalma magában foglalja annak védelmét: az örökhagyó rendelkezhet úgy végintézkedésében, hogy halála esetére haszonélvezetet "juttat" egy őt túlélő személy javára. Ugyanakkor - a Ptk. szabályaira figyelemmel - a végintézkedésnek ezt a rendelkezését úgy kell értelmezni: az örökhagyó a haszonélvezettel érintett ingatlan állagörököse részére haszonélvezeti jog alapításának a kötelezettségét kötötte ki. Ez attól függően minősül meghagyásnak, hogy a részesítés e jogcíme a végintézkedésből egyértelműen kitűnik-e; ha nem, az a Ptk. 7:33. § (4) bekezdésére figyelemmel (kötelmi) hagyomány. Meghagyás esetén vizsgálni kell azt is, hogy az örökhagyó az állagörökös részesítését a meghagyás teljesítéséhez kívánta-e kötni [Ptk. 7:33. § (3) bek.].
Az kifejtettek alapján látható, hogy a végintézkedés útján történő haszonélvezet alapítása a gyakorlatban jogalkalmazási kérdéseket vet fel. Erre tekintettel az ilyen tartalmú kikötés szövegezésekor az örökhagyónak - végintézkedési szándékának egyértelmű érvényesülése érdekében - fokozott körültekintéssel kell eljárnia. Különös gondossággal kell mérlegelnie az így "alapított" haszonélvezeti joggal érintettek (állagörökös, haszonélvezeti jog jogosultja) érdekeit, és célszerű erre a végintézkedésben kifejezetten utalni. Emellett egyértelműen tisztázni kell, hogy az örökhagyó hagyományként vagy meghagyásként kívánja a haszonélvezeti jog alapítására vonatkozó kötelezettséget kikötni. Figyelemmel kell lenni továbbá az öröklési jogi szabályok körében előírt formai és egyéb tartalmi követelményekre[29], valamint az ingatlan-nyilvántartási bejegyezhetőség szempontjaira is. ■
JEGYZETEK
[1] A Polgári Törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: Ptk.)
[2] A polgári jogi kodifikációról szóló 1050/1998. (IV. 24.) Korm. határozat és az új Polgári Törvénykönyv koncepciójának elfogadásáról szóló 1003/2003. (I. 25.) Korm. határozat alapján elkészített normaszövegjavaslat (a továbbiakban: Szakértői Javaslat).
[3] Vékás Lajos: "Öröklési jog" In Vékás Lajos (szerk.): Szakértői Javaslat az új Polgári Törvénykönyv tervezetéhez [Budapest: Complex 2008.] 1151.
[4] Weiss Emília: "A Ptk. öröklési jogi könyvének koncepciója" Polgári Jogi Kodifikáció 2001/6. 16.
[5] A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.)
[6] Petrik Ferenc: "A használati jogok" In Gellért György (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázata [Budapest: KJK. 1981.] 712.
[7] Az Alkotmány e rendelkezése szerint: "Az Alkotmány biztosítja az öröklés jogát."
[8] E rendelkezés szerint: "A Magyar Köztársaság biztosítja a tulajdonhoz való jogot."
[9] Ez az oka annak, hogy a hagyaték átadása nem konstitutív hatályú rendelkezés, hanem az öröklési rend közhiteles igazolására szolgál. És mivel "az öröklés bekövetkezte nem a hagyatékátadó végzéstől függ, ezért - tekintettel az eljárás nemperes jellegére is - a hagyatékátadó végzésnek nincs anyagi jogereje: nem eredményez ítélt dolgot, a benne rögzített hagyatéki tartozások nem jelentenek marasztalást [...]". Az öröklési jogi igények akár a hagyatéki eljárás lefolytatását megelőzően, akár azt követően érvényesíthetőek polgári peres úton. Kiss Daisy: Per vagy nem per? [Budapest: HVG-ORAC 2008.] 649.
[10] A hagyaték az örökhagyónak az aktív és passzív vagyona: pénzben kifejezhető értékkel bíró jogainak és kötelezettségeinek az összessége. A Legfelsőbb Bíróság a BH 2009.49. sz. alatt közzétett eseti döntésben kifejtette: az örökhagyó vagyona jogok és kötelezettségek összessége, ami lehet a hagyatékánál több, mert beletartoznak azok a jogok és kötelezettségek, amelyek nem szállnak át az örökhagyó halálával, amelyek pl. az örökhagyó személyéhez fűződnek, továbbá a személyéhez kapcsolódnak, mint a tartásdíj, életjáradékhoz való jog, haszonélvezeti jog stb. Öröklés útján azok a vagyoni jogok és kötelezettségek szállhatnak át, amelyekben jogutódlásnak van helye, kivéve ha a polgári jog a jogutódlásról másként rendelkezik.
[11] Orosz Árpád: "Öröklési jog" In Wellmann György (szerk.): Polgári jog - Bevezető és záró rendelkezések - Az ember mint jogalany - Öröklési jog [Budapest: HVG-ORAC 2013.] 173.
[12] Azért tekinthetjük mégis öröklésnek, mert a dologi hagyományos osztályos egyezséget (Ptk. 7.93. §) köthet. Erről ld: Vékás Lajos: Öröklési jog [Budapest: Eötvös József Könyvkiadó 2013.] 152.
[13] Kivétel e körben a kötelesrész, mert az a törvényen alapul.
[14] Vékás Lajos: Öröklési jog [Budapest: Eötvös József Tankönyvkiadó 2013.] 15.
[15] A gyakorlatban általában irányadónak tartott mérce szerint a hagyaték jelentős részét kitevő értéknek a hagyaték értékének legalább felét kitevő juttatás minősül.
[16] Vékás Lajos: Öröklési jog [Budapest: Eötvös József Könyvkiadó 2013.] 18.
[17] A fentiek mellett a Ptk. lehetőséget ad arra is, hogy az örökhagyó hagyományt az örökös javára is rendeljen [Ptk. 7:31. § (3) bekezdés].
[18] Az Alkotmánybíróság az 5/2016. (III. 1.) AB határozatában ezt a kérdést kifejezetten nem érintette.
[19] Érvénytelen az örökhagyó olyan végrendeleti intézkedése, amely szerint az örökségben vagy annak egy részében valamely eseménytől vagy időponttól kezdve az addigi örököst más személy váltja fel.
[20] Az örökhagyó olyan végrendeleti intézkedése, amely szerint a hagyományban valamely eseménytől vagy időponttól az addigi jogosultat más váltja fel, érvényes.
[21] A hagyatéki eljárásról szóló 2010. évi XXXVIII. törvény (a továbbiakban: Hetv.) 83. § (1) bekezdése szerint a közjegyző a hagyatékot teljes hatállyal adja át, ha a hagyaték átadásának nincs törvényes akadálya, és
a) a hagyatékra csak egy örökösként érdekelt jelentett be igényt és a rendelkezésre álló adatok szerint másnak a hagyatékra öröklés, halál esetére szóló ajándékozás, dologi hagyomány vagy közérdekű meghagyás jogcímén igénye nincs, vagy
b) a hagyatéki eljárásban a hagyatéki vagyon átadása tekintetében nincs öröklési jogi vita vagy - figyelembe véve a He. 83. § (2) bekezdésében foglaltakat - másodlagos öröklési vita.
[22] A kifejtett állásponttal szemben felhozott ellenérv szerint a tulajdonost egyben a saját dolgán fennálló haszonélvezeti jog jogosultjának kell tekinteni, mert "a haszonélvezeti jog a tulajdonjog részjogosítványai közé tartozik" [Ez az érvelés földhivatali (közigazgatási) peres eljárásokban jelent már meg (lásd pl. a Kúria Kfv. II. 37.594/2015. sz. ügyében hozott felülvizsgálati határozat indokolását, és annak előzményét: a Budapest Környéki Közigazgatási és Munkaügyi Bíróság 7.K.28.734/2014. sz. ítéletét]. Véleményünk szerint ez a megállapítás ellentétes a Ptk. dologi jogi szabályaival. Egyrészről azért, mert a Ptk. 5:13. § (2) bekezdéséből a birtoklás, használat, hasznosítás - mint részjogosítvány - vezethető le a tulajdonjog tartalmaként, és nem az ezek gyakorlását lehetővé tevő korlátolt dologi jog. Másrészről, a Ptk. 5:154. § (1) bekezdése szerint, ha a haszonélvező megszerzi a dolog tulajdonjogát, a haszonélvezeti jog megszűnik.
[23] Nizsalovszky Endre: "Korlátolt dologi jogok" In Szladits Károly (főszerk.): A magyar magánjog - Dologi jog [Budapest: Grill 1942.] 401.
[24] Erről lásd: Ptk. 5:3. §
[25] Menyhárd Attila: "Dologi jog" In Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal [Budapest: Complex 2013.] 485.
[26] Menyhárd Attila: "Dologi jog" In Vékás Lajos (szerk.): A Polgári Törvénykönyv magyarázatokkal [Budapest: Complex 2013.] 484.
[27] Az ügy tényállása szerint: a 2009. április 27. napján kelt adásvételi szerződés szerint T. L. Z. és T.-né Sz. J. eladták a 274/1. hrsz.-ú lakóház és udvar megjelölésű ingatlant az I. és II. rendű felpereseknek, mint állagvevőknek, és a III. rendű felperesnek, mint haszonélvezeti jogvevőnek. A szerződés 4. pontjában az eladók hozzájárultak ahhoz, hogy - tulajdonjoguk egyidejű törlése mellett - az állagvevők tulajdonjogát 1/2-1/2 arányban vétel jogcímén az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezzék, a haszonélvezeti jogvevő holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten.
[28] A Ptk. 5:147. § (4) bekezdése értelmében a természetes személyt megillető haszonélvezeti jog legfeljebb a jogosult haláláig állhat fenn, vagyis az jogutódlás tárgya nem lehet.
[29] Például, hogy a fentiekben hivatkozott BH 2001.322 sz. alatt közzétett eseti döntés szerint a haszonélvezet alapítása nem sértheti a kötelesrészt.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző kúriai bíró
Visszaugrás
