Jelen tanulmány célja annak bemutatása, hogy egy - az egymással vitában álló felek által - választott bíróság mely szabályok alapján, milyen megkötések között igyekszik egyrészt a feleket "kiszolgáló", másrészt a mindenkire kötelező szabályokat szem előtt tartó eljárás során a optimális döntést meghozni.
Az alaki szabályok "eredetének" és természetének bemutatása során abból a felvetésből kell kiindulni, hogy a választottbíráskodás legsajátosabb vonását talán éppen az adja, hogy a bírók eljárása túlnyomórészt a felek rendelkezési joga alatt áll. Ahogy azt már Fabinyi Tihamér is találóan megállapította, "a választott bíróság... eljárása nem igazi per, hanem magánügyleteknek (a compromissumnak és a receptumnak) a teljesítése, lebonyolítása."[1]
Abban tehát valamennyi szerző egyetért, hogy a választottbíróság eljárása alapvetően - a szabályok mennyiségét (és nem fontossági sorrendjét!) tekintve - a felek által determinált, és csak azt követi a választottbíróság saját belátása. Természetesen azonban mindkettőnek korlátokat szab a vonatkozó törvényi szabályozás, ám azon belül is különböző fontosságú rendelkezésekkel találkozunk.
A) A választottbíróság eljárásánál "lépcsőzetesen", sorrendben követendő szabályok[2] a következők:
1. Az első és legfőbb szabályanyag a választottbíráskodás székhelye szerinti országnak a választottbírósági eljárásra kötelezően alkalmazandó szabályai A választottbíráskodásról szóló 1994. évi LXXI. törvényben (a továbbiakban: Vbtv.) a 28. § és az 55. § (1) bekezdésének e) pontja- tartalmazza a kógens törvényi szabályozás mindenek felettiségét.
2. A választottbírósági megállapodásban a felek szabályozhatnak olyan eljárási kérdéseket is, amelyekre nézve nincs kógens törvényi szabályozás.
3. Ha az adott ügyben állandó választottbíróság hatáskörét kötötték ki, akkor ezen intézményes választottbíróság eljárási szabályzata is irányadó az eljárásra.
A Vbtv. és az eljárási szabályzatok közti viszonyban a törvény hierarchikus elsőbbsége érvényesül. A Vbtv. 9. §-ának (2) bekezdése értelmében "Ha e törvény szerint a félek megállapodhatnak, vagy e törvény bármilyen módon a felek megállapodására utal, ilyen megállapodásnak
- 133/134 -
kell tekinteni a felek által kikötött választottbírósági szabályzatot is." Ez alapján tehát a felek csak azokban a kérdésekben állapíthatnak meg "saját" eljárási szabályokat, illetve a kikötött eljárási szabályzat csak ott alkalmazható, ahol a törvény nem ad az adott kérdésre eltérést nem engedő megoldást. E körön kívül azonban a felek által megállapított eljárási szabályok "súlya" megegyezik a felek által kikötött valamely eljárási szabályzattal.
4. Ha az adott eljárási kérdésre sem a kötelező szabályokban, sem a felek megállapodásában, sem az eljárási szabályzatban nem találunk választ, akkor kerülnek alkalmazásra az adott országnak a választottbíráskodással kapcsolatos diszpozitív rendelkezései.
5. Végül a semmilyen módon nem rendezett eljárási kérdéseket a választottbíróság saját belátása szerint fogja megválaszolni.
Lényegében a fenti sorrendet követve Fabinyi Tihamér - természetesen az 1920-ban, illetve 1926-ban élő jogot alapul véve - az első csoporton belül megkülönböztet egyrészt bizonyos eljárási alapelveket, másrészt a választottbíróság eljárásának állami "kontrollját" biztosító szabályokat, végül a megszületett ítélet érvénytelenítésének taxatív módon meghatározott lehetőségeit.
Az eljárási alapelvek közül a következőket említi: a felek meghallgatása, az ügy állásának kiderítése, a felek megfelelő képviseletének felügyelete, jegyzőkönyvkészítés, és végül az ítélet írásba foglalása, indokolása, kézbesítése.
A törvényben meghatározott szabályok közül Fabinyi azonban csak azokat tekinti kógensnek és így feltétlenül követendőknek, amelyek a választottbírósági ítélet megszületésének érvényességi kellékei, és amelyeknek a megsértése az ítélet érvénytelenítését vonhatja maga után. A többi szabály (pl. a jegyzőkönyvvezetés kötelezettsége) csak lex imperfecta, mivel megsértésükhöz az érvénytelenítés szankciója nem fűződik.
Fabinyi a felek által megállapított szabályok "sorsát" illetően azt vallja, hogy ha ezen szabályok alkalmazásától a választottbíróság eltekint, akkor megsérti a szerződésben vállalt kötelezettségét, ami azonban legfeljebb csak a kártérítési kötelezettségét vonja maga után, ám az ítélet érvénytelenítésének nem szolgálhat alapjául. Ez alól csak az jelent kivételt, ha a szerződésnek a választottbíróság alakítására vagy a határozathozatalra vonatkozó rendelkezése lett megsértve.[4]
Farkas József a felek rendelkezési jogának és a választottbíróság szabad belátási lehetőségének elismerése mellett a következő korlátokat említi.
Álláspontja szerint egyrészt vannak a választottbírósági eljárásnak íratlan szabályai, amelyek e bíróság jogi természetéből adódnak. A legfontosabb ilyen szabálynak azt tekinti, miszerint az eljáró választottbíróság köteles a felekkel közölni azt az eljárási módot, amelyet választott, ha pedig kötetlenül jár el, az eljárásánál alkalmazásra kerülő elveket. Példaként a kétoldalú meghallgatás módját említi, nevezetesen hogy az szóban, írásban, vagy a bíróság belátása szerint mindkét formában történik majd. Emellett Farkas a garanciális szabályokat, - vagy ahogy ő nevezi - a processzuális minimumokat említi. E kategória lényegében a Fabinyi által "lex imerfecta"-nak nevezett szabályokat jelenti, vagyis azokat, amelyek megsértése az ítélet érvénytelenítését vonja maga után. Farkas azonban az 1988-ban irányadó tételes jogból kiindulva - amellett, hogy megemlíti az egykor negyediknek számító garanciát, a tényállás felderítésének kötelezettségét - már csak három processzuális minimumot különböztet meg: a felek meghallgatásának, a tárgyalási jegyzőkönyv készítésének és az ítélet indokolásának kötelezettségét.[5]
Összevetve az 1921-ben illetve 1988-ban képviselt álláspontokat, láthatjuk, hogy míg például a jegyzőkönyvvezetés elmaradása Fabinyinél nem ok az érvénytelenítésre, Farkasnál már igen, ugyanakkor Farkas egyáltalán nem említi a képviselet ellenőrzését mint választottbírói kötelezettséget.
B) A jelenleg hatályos magyar törvényi szabályozást megvizsgálva az alábbi megállapításokat tehetjük. A törvény VII. fejezetében, egészen pontosan az 55. §-ban található érvénytelenítési okokat elemezve a jelenlegi processzuális minimumok az alábbiak:
1. A felek megfelelő tájékoztatása és értesítése.
2. A felek egyenlő elbánásban részesítése keretében annak biztosítása, hogy az ügyét valamennyi fél megfelelően előadhassa. Ez véleményem szerint paralel a felek meghallgatásának, valamint a tényállás felderítésének kötelezettségével, noha a felek meghallgatására nézve a törvény 34. § (1) bekezdése diszpozitív szabályt állapít meg, amikor kimondja: "A felek eltérő megállapodása hiányában, a választottbíróság köteles a feleket meghallgatni ...". Ez tehát azt jelenti, hogy ha a felek a választottbírósági megállapodásukban úgy rendelkeznek, hogy a választottbíróság eltekinthet a meghallgatásuktól és a rendelkezésére bocsátott okirati bizonyítékok illetve beadványok alapján is jogosult dönteni, akkor utóbb a meghallgatás, tárgyalás elmaradása miatt nem lehet érvénytelenítési keresettel élni.
3. A jegyzőkönyvkészítés. Erre nézve a törvény 34. § (4) bekezdése azt mondja, hogy "a választottbírósági eljárásról jegyzőkönyvet kell készíteni". Mivel e választottbírói teendőt a törvényalkotó nem tette a felek ren-
- 134/135 -
delkezésétől függővé, vagyis nem adta meg annak lehetőségét, hogy a felek azt esetleg kizárják, így ha az eljárásról nem készül jegyzőkönyv, az 55. § (1) bek. e) pontjában szabályozott eljárási szabálysértésre hivatkozva végső soron elképzelhető az ítélet érvénytelenítése. Fontosnak tartom még megemlíteni azt a "jogfejelődést", ami Farkas József korának jogszabályszövege és a jelenlegi törvényi megfogalmazás összevetéséből tűnik ki. Míg Farkas a jegyzőkönyvkészítéssel kapcsolatos hiányos szabályozás miatti elégedetlenségének ad hangot, mondván, hogy a választottbíróság csak a tárgyalásról köteles jegyzőkönyvet felvenni, de például a felek meghallgatásáról, a tanúkihallgatásról vagy a helyszíni szemléről nem, addig a Vbtv. már úgy szól, hogy a választottbírósági eljárásról kell a jegyzőkönyvet készíteni, vagyis minden olyan eseményről, ami hozzátartozik a tényállás megállapításához.
4. Az ítélet írásba foglalása és indokolása. Tekintettel arra, hogy a Vbtv. 40. §-a egyértelműen rögzíti, hogy "A választottbíróság ítéletét és az eljárást megszüntető végzését írásba kell foglalni", a 41. § (2) bekezdése pedig azt, hogy "Az ítéletben rögzíteni kell a döntés alapjául szolgáló indokokat, kivéve, ha a felek egyezségét foglalták ítéletbe.", mind az írásba foglalás, mind az indokolás elmaradása, mint eljárási szabálysértés az ítélet érvénytelenítéséhez vezethet.
A felek által rögzített eljárási szabályok jogi sorsát tekintve a Vbtv. 55. § (1) bekezdéséneknek e) pontja kimondja, hogy az ítélet érvénytelenítésének van helye, "ha a választottbíróság összetétele vagy eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának...". Fabinyi fenti következtetéséhez viszonyítva tehát azt mondhatjuk, hogy a Vbtv. kiemeli a választottbíróság összetételére vonatkozó szerződéses kikötést, ami azonban nem azonos a választottbíróság alakításával. Elképzelhető ugyanis, hogy az összetétel - akár a bírák számát, akár képzettségét stb. tekintve - végeredményben összhangban van a felek által óhajtottakkal, ám a tanács kialakítása nem úgy történt, ahogy azt a felek elképzelték. A felek határozathozatalra vonatkozó iránymutatása viszont egyáltalán nincs nevesítve a Vbtv.ben, hanem általános jelleggel mondja ki a törvény, hogy "a választottbíróság eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának".
Az eljárási szabályokkal kapcsolatban még két, a gyakorlatban újra és újra felmerülő kérdés tisztázása szükséges.
Az egyik arra vonatkozik, hogy a választottbíróság eljárása során érvényesülnek-e mögöttes, vagyis háttérjogként a lex fori szerinti polgári perrendtartás szabályai. Erre a kérdésre mindenütt nemleges választ találunk.[6] Ennek oka abban áll, hogy egy külföldi féltől, illetve jogi képviselőjétől nem lehet elvárni, hogy a magyar választottbírósági hatáskör kikötése esetén ismerje a magyar jogász számára is komoly felkészültséget megkövetelő perjogot és főleg annak gyakorlati alkalmazását. Annak azonban nincs akadálya, hogy ha valamely eljárási kérdést sem a Vbtv., sem a felek megállapodása vagy az eljárási szabályzat nem rendez, akkor a választottbíró saját belátása szerint eljárva a Pp.-t vegye alapul.
Ugyancsak gyakorta merül fel kérdésként, hogy belföldi felek közti jogvitában helye lehet-e külföldi eljárásjog kikötésének. Bár erre nézve országonként eltérő megoldásokkal találkozhatunk, a magyar tudományos álláspont szerint[7] egy ilyen kikötés a magyar közrendbe ütközne és az ítélet érvénytelenítéséhez vezetne.[8] Ez összhangban van azzal a törvényi rangra még szintén nem emelt állásponttal, mely szerint kizárólag magyar felek között külföldi választottbíróság kikötése - joghatósági akadály miatt - nem lehetséges, mert itt is tartani lehet attól, hogy közrendbe ütközés címén az ítélet érvénytelenítésére kerül sor.[9]
Valamennyi, a választottbíráskodással közvetlenül vagy közvetve összefüggő jogforrás megegyezik abban, hogy lehetővé teszi a jogvitában érintett felek számára a jogválasztás lehetőségét. Ez azt jelenti, hogy a választottbíróság elsődlegesen a felek által megjelölt anyagi jog szabályai szerint köteles meghozni a jogvitát eldöntő, érdemi döntését. Amennyiben a felek nem jelölték meg a jogvitájukra irányadó jogot, a jogfejlődés számos választ adott arra nézve, hogy a választottbíróság milyen jogot al-
- 135/136 -
kalmazzon. Azonban akár a felek által kikötött jog alapján, akár annak hiányában kerül sor a döntésre, a választottbíróság minden esetben köteles figyelembe venni a releváns kereskedelmi szokásokat. Végül lehetőség van arra is, hogy a választottbíróság méltányosság alapján hozza meg döntését, vagy ún. baráti közvetítőként járjon el.
1.1. A jogválasztás alapelvei
A jogválasztás jogbiztonságot nyújt a feleknek és a választottbíróságról is leveszi az alkalmazandó jog megállapításának terhét. A jogválasztással összefüggésben számos, szinte valamennyi jogforrásban deklarált alapelv fogalmazódott meg.
1.1.1. Ezek közül az első, hogy a felek jogválasztása nem jelent egyben fórumválasztást is és ugyanígy fordítva, valamely választottbíróság kikötése és annak székhelye nem jelenti az anyagi jog "lex fori" szerinti kikötését.[10] A jogválasztás és a joghatósági kikötés tehát két különböző dolog, még akkor is, ha a kettő gyakorta egybe esik.
1.1.2. Mára kikristályosodott alapelv az is, mely szerint a jogválasztást úgy kell értelmezni, amely közvetlenül az adott állani anyagi jogára és nem kollíziós normáira vonatkozik Ezt a Vbtv. 49. § (1) bekezdése - a nemzetközi választottbírósági eljárásról szólva - oly módon rögzíti, hogy "valamely állam jogának vagy jogrendszerének kikötését - kivéve, ha a felek megállapodása másképpen szól - úgy kell értelmezni, mint amely az adott állam jogának a felmerült kérdést közvetlenül rendező szabályaira utal."
Vagyis látható, hogy a Vbtv. megengedi a felek számára az olyan rendelkezést is, mely szerint az eljáró választottbíróságnak az általuk megjelölt ország nemzetközi magánjoga alapján alkalmazandó jog szerint kell döntenie. E különbségtételnek a visszacsatolás miatt van jelentőség, ugyanis ha a kikötés a megjelölt ország kollíziós jogára vonatkozik, akkor adott esetben alkalmazható a renvoi. Tekintettel azonban arra, hogy a vissza-és továbbutalás lehetővé tétele lényegében minden előnyétől megfosztaná a jogválasztást, ezért a különböző jogrendszerekben általánosnak mondható az a szabályozás, amely a renvoi lehetőségét jogválasztás esetén kizárja.
1.2. A jogválasztás terjedelme
1.2.1. A jogválasztás terjedelmével kapcsolatban az első vizsgálandó kérdés a választott és a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog kapcsolata, vagyis hogy milyen mértékben nyílik lehetőség az alkalmazandó jog felek általi kijelölésére.
A korábbi - főként a két világháború közötti - elmélet a felek jogválasztási lehetőségét csak bizonyos korlátok között tartotta elképzelhetőnek, hiszen csak az egyébként alkalmazandó jog diszpozitív, vagyis eltérést engedő szabályai körében engedte a jogkikötés, a kógens szabályoktól semmi esetre sem lehetett eltérni. Ezt hívták az ún. anyagi jogi jogválasztásnak. Ezen álláspont magyarországi képviselője, Szászy István ezt azzal indokolta, hogy a jogválasztás hiányában alkalmazandó jog kógens szabályait a jogalkotó nemcsak a felek érdekében, hanem a forgalom biztonsága és az államok érdekeinek védelme miatt alkotta, így e szabályok félretételével valamennyi felsorolt érdekkör veszélybe kerülne.
A második világháború után már azon elmélet és gyakorlat vált általánossá, mely szerint a felek által kikötött jog teljes egészében az egyébként alkalmazandó jog helyébe lép, beleértve tehát annak kógens rendelkezéseit is. Ez az ún. kollíziós jogválasztás.
Az anyagi jogi és kollíziós jogválasztás elnevezések azzal magyarázhatók, hogy a kollíziós szabály azon normákat jelenti, amelyek jogszabályok valaminő összeütközését rendezik, vagyis meghatározzák, hogy több figyelembe jövő jogszabály közül ténylegesen melyiket kell alkalmazni. Mivel tehát a kollíziós jogválasztásnál teljes egészében - akár annak diszpozitív, akár kógens rendelkezéseiről legyen szó - a választott jog szabályai érvényesülnek, a kollízió rendezve van, pontosabban nem is merül fel. Ellenben az anyagi jogi jogválasztásnál ún. "kétjogúság" keletkezik és az egyébként irányadó jog kógens szabályai, és annak diszpozitív szabályai helyett a felek által alkalmazni rendelt jog gyakorta összeütközésbe kerül. (Például azáltal, hogy olykor nehéz eldönteni, melyek a kógens szabályok.)
Létezik végül egy harmadik megoldás is, amely lényegében az előző kettő ötvözeteként értékelhető. Ennek lényege, hogy a felek elsősorban kollíziós jogválasztással élnek, ám az így meghatározott jog diszpozitív szabályai tekintetében egyszersmind anyagi jogi jogválasztást alkalmaznak. Ennek tehát az az eredménye, hogy az első körben - kollíziósan - választott jog kógens szabályai, valamint annak diszpozitív szabályai helyett a második körben választott jog szabályai érvényesülnek. Ez a gyakorlatban meglehetősen ritka megoldás az ún. incorporation of foreign law.[11]
1.2.2. A jogválaszás terjedelmével kapcsolatban szintén elemzésre szorul a felek által választható jogok köre. Ennek egyik összetevője, hogy vajon a felek bármilyen jogot kiköthetnek a jogvitájukra, vagy csak olyat, ami
- 136/137 -
vagy a felekkel, vagy a jogvita alapjául szolgáló szerződéssel stb. valamilyen módon kapcsolatba hozható.
A korábbi elmélet itt is korlátozóbb volt, hiszen csak a szerződéssel valamiképp összefüggő jogokra nézve engedte meg a felek jogválasztását, mondván, hogy a jogválasztás - a kollíziós szabályokhoz hasonlóan - csak abban áll, hogy a felek megjelölik a szerződés valamely elemét, és az alapján az alkalmazandó jogot.
A modern elméletek - és a modern kollíziós törvények - azonban már nem ismerik az effajta korlátozást és a felek számára bármilyen jog választását lehetővé teszik. Ennek azért van nagy jelentősége, mert ez teszi lehetővé két különböző nemzetiségű fél számára egy harmadik, semleges jog kikötését. Ha e "korlátlanság" nem lenne, az gyakorta magát a jogválasztást lehetetlenítené el. A gyakorlatban ugyanis a szerződés legtöbbször csak a szerződő felek államának jogához kapcsolódik, és mivel feltehetően egyik fél sem kívánná megadni a másiknak azt az előnyt, hogy a jogvitát az ő joga alapján bírálják el, jogválasztásra nem kerülne sor.[12]
Más kérdés azonban, ha két azonos nemzetiségű fél áll egymással jogvitában, ilyenkor ugyanis - ha a jogvita semmilyen külföldi elemet nem tartalmaz - kettőjük viszonylatában csak a saját nemzeti joguk alkalmazható. Ez egyértelműen kitűnik a Vtbv.-ből is, hiszen az csak a nemzetközi választottbírósági eljárásról szólva szentel egy külön címet az alkalmazandó anyagi jog meghatározásának. Ezenkívül a törvény indokolásában is azt olvashatjuk, hogy a "nemzeti választottbíráskodás körében az alkalmazandó jog kérdése nem merül fel, hiszen a választottbíróság a magyar anyagi jogot alkalmazza."
A választható jogok körével kapcsolatban további kérdés, hogy lehet-e a szerződésre több jogot választani és ha igen, akkor csak időben egymást követően vagy akár egyszerre is?
Az időben egymás után alkalmazandó jogválasztásra nézve elmondható, hogy annak elvileg nincs akadálya, de csak bizonyos korlátokkal érvényesülhet. Erre a meglehetősen különös szituációra többféleképpen is sor kerülhet, így például olyan formában, hogy:
- a felek a jogválasztásra vonatkozó szerződésüket, megállapodásukat utóbb közös megegyezéssel módosítják és - annak keretében - egy új jogot kötnek ki, vagy
- az is elképzelhető, hogy a felek megállapodnak ugyan eredetileg valamely jog alkalmazásában, ám az erről szóló rendelkezéseket utóbb törlik a szerződésből.
Mivel azonban a kikötött jog utólagos módosítása a jogvitán kívül álló személyek jogaira is kihatással lehet, az utólagos módosítást elismerő jogok a jogváltoztatást csak azzal a feltétellel engedik, hogy az nem sértheti jóhiszemű harmadik személyek jogait.
Az egyidejűleg, egyszerre alkalmazandó jogok kikötése - amit egyébként a modern jogok többsége elismer, de legalábbis nem tilt - csak úgy képzelhető el, hogy a felek az egységes szerződéses jogviszonyt "feldarabolják", és azokra különböző jogok alkalmazását kötik ki. Itt azonban rendkívül ügyelni kell arra, hogy a feleket illető jogok és terhelő kötelezettségek egymással egyensúlyban maradjanak.[13]
1.2.3. A választott jog terjedelmére nézve általánosságban elmondható, hogy e jog a jogvita alapjául szolgáló szerződés kötelmi vonzataira terjed ki. Attól függően azonban, hogy a jogalkotó a kötelmi jogviszonyt egységesnek tekinti-e vagy sem, eltérő megoldásokkal találkozunk a szerződéssel szoros kapcsolatban álló egyes kérdések, problémák jogi megítélése tekintetében. Szinte valamennyi jogi szabályozás megegyezik abban, hogy a felek jog-és cselekvőképességét a felek személyes joga alapján kell megítélni. Ugyanakkor a szerződés alaki és anyagi érvényességének, a szerződést biztosító mellékkötelezettségeknek (pl. kezesség, zálog stb.), a beszámításnak, engedményezésnek, tartozásátvállalásnak a kérdését egyes jogok (pl. a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. számú tvr., a továbbiakban: Kódex) ugyancsak a szerződésre választott jog alapján, más jogok viszont a szerződésre választott jogtól különböző jog alapján ítélik meg. A kontinentális jogok általában megegyeznek abban, hogy a szerződés alaki érvényességét a szerződéskötés helyének joga, a teljesítéssel összefüggő egyes kérdéseket pedig a teljesítés helyének joga (és nem a választott jog) alapján ítélik meg.[14]
1.3. A jogválasztás ideje
1.3.1. A jogválasztásra nyitva álló határidővel kapcsolatban leszögezhető, hogy annak legkorábbi időpontja általában a jogvita alapjául szolgáló szerződés megkötése. Elvileg azonban annak sincs akadálya - bár a gyakorlatban nehezen elképzelhető -, hogy a felek még a szerződés megkötése előtt irányadó jogot válasszanak egy később megkötendő szerződésből eredő esetleges jogvita elbírálásához. Erre például akkor kerülhet sor, ha a felek közötti tartós jogviszonyban (pl. külkereskedelmi szállítási keretszerződés, termelési szerződés stb.) a jogviszonyból fakadó valamely konkrét szerződés megkötése előtt, egy külön, az alkalmazandó jogra vonatkozó megállapodást kötnek a felek.
Az alkalmazandó jog kijelölésének legkésőbbi időpontjaként a jogirodalomban általánosan elterjedt nézet a jogvita felmerülését tekinti. (Az azonban, hogy a "jogvita felmerülése" pontosan milyen időpontot takar, meg-
- 137/138 -
lehetősen zavaros.) Egyes nézetek szerint pedig jogválasztásra legkésőbb a bizonyítás befejezéséig kerülhet sor.[15]
Álláspontom szerint azonban ajánlatos inkább egy korábbi időpontra "datálni" a jog kiválasztását, mert azt jelentősen befolyásolhatja (esetleg ellehetetlenítheti) a bizonyítás befejezéséig eltelt idő. Vegyünk példaként egy olyan esetet, amikor a felperesi szerződéses követeléssel szemben az alperes megjelöl egy másik, a felperesi követelésbe beszámítani kívánt követelést és ezen a jogcímen viszontkeresetet terjeszt elő. A bíróság megkezdi a bizonyítási eljárás lefolytatását mind az alapkövetelés, mind pedig a beszámítani kívánt követelés tárgyában. A bizonyítás eredményeként megállapíthatja a választottbíróság, hogy létezik a beszámítani kívánt követelés, de azt is, hogy nem. Fontos hangsúlyozni, hogy a beszámíthatóság - vagyis hogy azonos ténybeli, vagy jogi alapból ered-e a követelés, lejárt-e stb. - már nem eljárási, hanem anyagi jogi kérdés. Ha azt veszem alapul, hogy a beszámíthatóság kérdését az egyik jogrendszer - az alapköveteléshez hasonlóan - a félek által választott jog alapján, míg a másik jogrendszer - az alapköveteléstől eltérően - a teljesítés helyének joga alapján ítéli meg, álláspontom szerint jelentősen befolyásolhatja a felek jogválasztását a bizonyítás eredményének ismerete, vagyis annak tudata, hogy fennáll-e egyáltalán a beszámítani kívánt követelés. Elképzelhető ugyanis, hogy a teljesítés helyének joga szerint a követelés nem beszámítható, és ilyenkor - a bizonyítás eredményének tudatában - a felperes már csak azért sem fogja a teljesítés helyének jogát választani, míg "tudatlansága" esetén esetleg minden további nélkül belement volna ezen jog kikötésébe.
1.3.2. A jogválasztás tartamával kapcsolatban azon kérdésre adott válaszokat igyekszem bemutatni, hogy a félek által választott jog vajon csak a választáskor fennálló állapotában irányadó a jogvita eldöntésére, vagy annál figyelembe kell venni a választott jogban időközben - a jogválasztás óta - végbement változásokat is.
Az ún. dinamikus felfogás szerint a felek a jogot a maga egészében, mint állandóan változó szabályok összességét választják. Ezen megközelítés mellett szól, hogy az adott jogvita elbírálásánál a választottbírók nem tudnak elvonatkoztatni az időközben megváltozott joggyakorlattól sem, amely változásnak az oka többek között a jogszabályok módosulásában keresendő.
Az ún. statikus felfogás viszont azt mondja, hogy a jogkikötés a választott jognak csak a jogválasztás időpontjában fennálló állapotára terjed ki, így a későbbi változásokat az ítélethozatalnál nem kell figyelembe venni. Egy ilyen értelmezés és a jogválasztási megállapodásba belefoglalt kikötés (az ún. befagyasztó záradék, "freezing in clause") különösen akkor lehet indokolt, ha az egyik félnek - ami főként államot jelent - módja lehet a jogszabályok megváltoztatására, például egy beruházási jogviszonyban.[16]
1.4. A jogválasztás módja
A jogválasztás történhet a felek erre irányuló kifejezett nyilatkozatával, de történhet hallgatólagosan is. A kifejezett jogválasztásnál a feleknek a lehető legegyértelműbben és minden kétséget kizáróan célszerű a választottbíróság által alkalmazandó jogot megjelölni. Így például nem elég konkrét az olyan megfogalmazás, miszerint "a felek a jelen szerződésben nem szabályozott kérdésekre X jog alkalmazását rendelik", vagy hogy "a felek a vitás esetekre X jog alkalmazását kötik ki". A választott jog ugyanis - ahogy azt már fentebb említettem - vagy csak a szerződés kötelmi vonzataira, vagy a szerződés egészére, annak minden elemére terjed ki, de semmiképpen sem csak a felek által nyitva hagyott és a szerződésben nem szabályozott kérdésekre. Szintén nem szerencsés az olyan megoldás, amely a felek jövőbeli perbeli helyzetétől teszi függővé, hogy melyik jog kerüljön alkalmazásra (pl. az alperes jogának kikötésével.)
A hallgatólagos jogválasztást az elmélet lényegében egy, a jogkikötésre vonatkozó szerződés ráutaló magatartással való megkötésének tekinti. Hallgatólagos jogválasztásról beszélünk, ha a választottbírósági megállapodásból - anélkül, hogy az egyértelműen rögzítve lenne - megállapítható, hogy a felek akarata egy meghatározott jog megjelölésére és választottbíróság általi alkalmazására irányul. Lényeges azonban, hogy a felek jogválasztásra irányuló akarata az egész szerződés értelmezésével egyértelműen megállapítható legyen. Ha ez nincs meg, akkor nem beszélhetünk hallgatólagos jogválasztásról és ilyenkor a választottbíróság által megjelölt jogot kell a jogvita elbírálásánál irányadónak tekinteni. Itt kell újra hangsúlyozni, hogy valamely bíróság joghatóságának kikötése nem értelmezhető egyben a felek hallgatólagos jogválasztásaként.
A fentiek ellenére egyes országok bírói gyakorlatában korábban előfordult, hogy noha a jogválasztásra irányuló közös akarat a szerződésből nem volt egyértelműen megállapítható, a választottbíróság mégis úgy kezelte a helyzetet, hogy a felek feltehető akaratára hivatkozva -és nem saját belátása szerint, az összes lényeges körülmény mérlegelésével - határozta meg az alkalmazandó jogot. Ez az ún. hipotetikus jogválasztás azonban ma már nem jellemző, a magyar bírói gyakorlat pedig soha nem is alkalmazta.[17]
- 138/139 -
Amennyiben a felek nem élnek a jogválasztás - akár kifejezett, akár hallgatólagos - lehetőségével, a választottbíróságra hárul annak meghatározása, hogy az előtte álló jogvita eldöntésére melyik jog bizonyul a legalkalmasabbnak. Ennek eldöntése azonban a jogfejlődés során meglehetősen sokat változott alapelvek szerint történt.
A 60-as, 70-es évek fordulójáig kizárólagosan uralkodó ún. tradicionális álláspont egyértelmű és eltérést, "egyéniesítést" nem tűrő szabályt dolgozott ki a fenti kérdésre. Eszerint a választottbíróságnak azt a kollíziós jogot kell alkalmazni, amely a székhelyén hatályos, mondván, hogy a választottbíróság székhelyének van a legszorosabb kapcsolata a szerződés jogával. Ez sok tekintetben így van, hiszen például a választottbíróság székhelyétől függ a megszületendő ítélet nemzetisége, aminek az ítélet elismerésénél és végrehajtásánál van óriási jelentősége. Belföldi nemzetiségű ítéletnél az érvénytelenítés és a végrehajtás is ugyanazon belső jogi szabályok szerint történik, külföldi nemzetiségű ítéletnél azonban az érvénytelenítés csak az ítélethozatal államának bírósága előtt és joga szerint, míg az elismerés és végrehajtás megtagadása csak a végrehajtás államának bírósága előtt és szabályai szerint történhet. Ezenkívül a választottbíróság székhelye szerint meghatározott az is, hogy a választottbíróság milyen eljárási szabályok szerint járjon el. Mert bár - ahogy azt már fentebb írtam - a feleknek jogában áll a választottbíróság eljárására irányadó szabályokat megállapítani, ám a választottbíráskodás székhelye szerinti országnak a választottbírósági eljárásra kötelezően alkalmazandó szabályai semmiképp nem hagyhatók figyelmen kívül. Végül a választottbíróság székhelye szerinti kollíziós jog alkalmazása mellett hozták fel azon érvet is, hogy a választottbíróságnak feltétlenül meg kel határoznia, hogy mely kollíziós szabályok szerint járt el, még akkor is, ha a tényállással összefüggő különböző kollíziós jogok alapján ugyanazon anyagi jog alkalmazásának lenne helye. Annak ellenére ugyanis, hogy a "végeredmény" azonos, különbség lehet az egyes kollíziós jogok között a vissza és továbbutalás elfogadása, illetve elutasítása között. Ha tehát a kiválasztott kollíziós szabály nem kerül meghatározásra, az sem biztos, hogy a végeredményként alkalmazott anyagi jog vajon - tekintettel a renvoi lehetőségére vagy kizártságára - a helyes jog-e.
A tradicionális állásponttal szemben megfogalmazott kritika abból indult ki, hogy a választottbíróság székhelyét - akár intézményes, akár eseti választottbíróságról legyen szó - általában véletlenszerű körülmények határozzák meg, így a székhely és a szerződés joga közti legszorosabb kapcsolat nem érvényesül, és a kollíziós jog is a véletlenen múlna. A legszorosabb kapcsolat hiányát mutatja az az általános gyakorlat is, hogy ha a felek döntenek a választottbíróság székhelyéről, akkor a székhely általában olyan államban van, amely nem azonos egyik fél államával sem, vagyis rendszerint egy "semleges" harmadik államot jelölnek meg, és ekkor a felek jogviszonya semmiféle kapcsolatban sincs a választottbíróság székhelyével.
A kritika hatására kialakult és a 70-es évektől elterjedt új elmélet a választottbíróság szabad belátására bízza az alkalmazandó anyagi jog meghatározását, ha a felek nem éltek a jogválasztás lehetőségével. Ezen elmélet nyert megfogalmazást számos nemzetközi egyezményben, így például a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló 1961-es Európai Egyezményben, vagy a nemzetközi kereskedelmi választottbíráskodásról szóló 1985-ös mintatörvényben, az UNCITRAL Model Law-ban,[18] de az állandó választottbíróságok eljárási szabályzatainak többségében is. A választottbíróság saját hatáskörében megvalósított kollíziós kapcsolásnak azonban meg kell felelnie bizonyos alapelveknek, a felek érdekeinek és az eset körülményeinek.
a) A kollíziós jogi mérlegelés egyik korlátja, hogy ha a választottbíróság székhelyére, a felek nemzetiségére, a szerződés súlypontjára és egyéb releváns szempontokra tekintettel az adott ügyben figyelembe vehető (ún. érintett) kollíziós jogok egy meghatározott kapcsoló szabályt érintően azonosak (pl. a szerződéskötés helyének joga), akkor ezt a kapcsoló szabályt a választottbíróság nem hagyhatja figyelmen kívül, ahhoz kötve van és azt kell alkalmaznia.
b) Ugyancsak mérlegelési korlátot jelent az általános jogelvekre vonatkozó szabály, amely általában akkor alkalmazandó, ha a jogvitával kapcsolatba hozható jogok mindegyike ugyanahhoz a jogcsaládhoz tartozik. Ilyenkor a jogcsalád kollíziós szabályait kell alkalmazni.
c) Végül az ún. "kitérő megoldás" alkalmazásának van helye akkor, ha az előzőleg említett szabályok alkalmazásával magvalósult kapcsolás nem adekvát. Ilyenkor tehát a választottbíróság belátására kell bízni, hogy a szerződés és valamennyi lényeges körülmény figyelembevé-
- 139/140 -
telével a szerinte leginkább megfelelő kollíziós szabályt alkalmazza.[19]
A lex mercatoria "transznacionális kereskedelmi szokásjogot" takar. Annak ellenére, hogy a fogalom lényege és pontos tartalma még nem kristályosodott ki, definíciójaként a Párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara mellett szervezett választottbíróság egy ítéletében adott meghatározást szokás idézni.
Mielőtt még magát a definíciót ismertetném, érdemes néhány szót szólni a fogalom meghatározásának körülményeiről, indokoltságáról. Az ítélet alapjául szolgáló - és a Compania Valenciana de Cementos Portland SA spanyol székhelyű társaságnak a Primary Coal new york-i székhelyű társaság ellen indított - ügyben a választottbíróság úgy határozott, hogy a felek jogválasztása hiányában a jogvitára a nemzetközi kereskedelmi szokásjogot, a lex mercatoriát alkalmazza. A spanyol társaság érvénytelenítési kerestet nyújtott be az ítélet ellen, a következő indokolással:
- a választottbíróság nem alapozta határozatát a nemzetközi magánjog szabályaira, holott a választottbírósági szabályzat szerint ez kötelessége lett volna;
- nem volt helye továbbá a lex mercatoria alkalmazásának;
- végül a választottbíróság nem adott lehetőséget arra, hogy a felek kontradiktórius eljárás keretében megvitassák a lex mercatoria alkalmazásának indokoltságát.
A Cour d' Appel de Paris 1989-ben kelt határozatával elutasította az érvénytelenítési keresetet az alábbi indokolással: A peres felek között nem került sor a jogvitájuk esetén alkalmazandó jog meghatározására, mely esetben a választottbíróság eljárási szabályzata szerint a választottbíróság az általa megfelelőnek tartott nemzetközi magánjogi szabályok alapján határozza meg az alkalmazandó anyagi jogot. Ezen "jogválasztása" során azonban figyelembe kell vennie a szerződés tartalmát és a nemzetközi szokásokat. Az eljárási szabályzathoz hasonlóan rendezi a kérdést a francia polgári eljárási törvény 1496. cikke is. Az érvénytelenítési kérelmet elutasító határozat szerint a választottbíróságnak nem volt kötelessége, hogy az alkalmazandó jogot feltétlenül valamely ország nemzetközi magánjogi szabályait alapul véve határozza meg, hanem annak közvetlen meghatározása is jogszerű volt. A bíróság továbbá megalapozottnak találta a választottbíróság azon döntését is, mellyel - miután megvizsgálta a felek jogának kapcsoló elveit, és a felek vélhető szándékát - nem látta indokoltnak valamely ország anyagi jogának alkalmazását, hanem e helyett a lex mercatoriát választotta.
Végül a bíróság az eljárási természetű kifogásokat sem találta megalapozottnak, így az érvénytelenítés iránti keresetet teljes egészében elutasította.[20]
Az ügyben eljáró választottbíró megfogalmazása szerint "a lex mercatoria a nemzetközi gazdaság azon szabályainak összessége, amelyeket a nemzetközi gyakorlat és különösen a nemzetközi választottbírósági gyakorlat fejlesztett ki, nemzeti bírósági döntések szankcionálnak, és ezáltal jogszabályokká váltak." Általában véve e fogalomkörbe tartoznak:
- egyes klasszikus jogelvek (pl. pacta sunt servanda, clausula rebus sic stantibus);
- nemzetközileg elfogadott modellek (pl. UNIDROIT Uniform Principles of Contract);
- nemzetközi szervezetek által kidolgozott általános feltételek, valamint
- a kereskedelmi szokások.
Látható tehát, hogy a lex mercatoria jogi természetét tekintve nem tekinthető önálló jogrendnek, de szabályait a nemzeti jogok - például a Vbtv. 50 §-a - is elismerik.[21]
Mielőtt rátérnék a méltányosság választottbíráskodás során betöltött szerepének bemutatására, néhány szót szólnék e fogalom általános jogi vonatkozásairól.
Újlaki László "Méltányosság a polgári jogban" című könyvében hangsúlyozza, hogy nem beszélhetünk általános és méltányos jogról, hiszen jog csak egy van, amit azonban áthatnak a méltányosság szabályai. Ennek oka pedig a jog társadalomból eredeztetettsége és a társadalmat szolgáló szerepe. Mindez azonban nem zárja ki, hogy a jognak ne lennének kötelezően alkalmazandó és eltérő alkalmazást nem tűrő szabályai. Újlaki szerint életviszonyoktól függően léteznek kógens, diszpozitív, valamint méltányos alkalmazást megengedő szabályok, de ezek között soha nem kellett és nem is kell egy meghatározott mennyiségi aránynak fennállnia.
Annak ellenére tehát, hogy a "méltányos jog - szigorú jog" ellentétpár kialakult a köztudatban, sőt, néhol törvényi utalást is találunk erre nézve, az effajta megkülönböztetés elvesztette jelentőségét, mert az általános jogszabályban előírt méltányosság a jogszabályi rögzítettsége folytán szintén kötelezően alkalmazandóvá (szigorúvá) vált, de a szigorú szabályt is lehet méltányosan alkalmazni. A méltányosság tehát nem egy jogon kívüli, a jogba kívülről bevitt és kivétel jellegű valami, hanem a jogot és a jogalkalmazást - lehetőség szerint - mindig átható elvek együttese.[22]
- 140/141 -
A fenti általános érvényű megállapítások után - szintén Újlaki László nyomán - érdekes feladat annak vizsgálata, hogy a méltányosság hogyan, milyen formában jut szerephez egy, a rendes bírósági eljárástól alapjaiban eltérő igazságszolgáltatási mechanizmus során.
Újlaki szerint a méltányosság három szinten jelenik meg a választottbírósággal szembeni követelményként:
4.1. E tanulmány tematikáját követve először a méltányosságnak a választottbíróság eljárása során történő megjelenését említeném, amely lényegében a választottbíróság "hajlékony" eljárását kívánja meg. Ez magából a választottbíróság jogi természetéből is következik (így például kényszerítő eszközök alkalmazása eleve kizárt), amellett azon törvényi szabályozásból is levezethető, mely szerint amennyiben a felek nem állapodnak meg a választottbíróság által követendő eljárás szabályaiban, akkor azokat a választottbíróság belátása szerint határozza meg. A választottbírósággal szemben természetes elvárás, hogy "belátása" során eltekintsen a rendes peres eljárás során igénybe vett, alkalmazott szigorú eljárási szabályoktól, például az alaki előírásoktól, a szigorú határidőktől, igazolásoktól, bírságoktól stb.
4.2. A választottbírósági eljárás alanyai - akik többnyire a gazdálkodás, kereskedelem világából származnak - nem hatalmi döntést várnak a választottbíráktól, hanem a gazdálkodás szempontjait, a kereskedelem íratlan szabályit számbavevő méltányos jogalkalmazást. Olyan döntést, amely magába foglalja azon méltányos és kompromisszumon alapuló engedményeket, amiket normális esetben a feleknek kellene megtenniük egymással szemben, de vagy makacsságból, vagy büszkeségből stb. erre önként nem hajlandók.
4.3. A méltányosság továbbá azt is magába foglalja, hogy a felek könnyítést kapjanak az anyagi jogszabályok tekintetében is. Ez azt jelenti, hogy ha például egy jogszabály a bíró számára keretszerű jogalkalmazást tesz lehetővé, akkor a választottbíró ezt kihasználva "érzékenyebben" járjon el, mint hasonló esetben egy rendes bírósági bíró.
4.4. Végül meg kell említeni a méltányosság egy olyan tartalmát is, amely a választottbíróság kizárólag méltányosság - és nem az alkalmazandó jog - alapján történő döntéshozatalát jelenti.
Érdekes álláspontot képvisel ezzel kapcsolatban Max Kummer, aki szerint az effajta törvényi megfogalmazás azt a gyanút fejezi ki, hogy a jognak megfelelő ítélet méltánytalan lehet, és hogy a bírói méltányosságnak kellene a törvényi méltányosság helyére lépnie. Kummer szerint azonban hol másutt kereshetné a bíró a méltányosság értékmérőjét, mint a jogban, ha nem akarják, hogy a méltányosság önkénnyé váljék.
Némileg hasonló azon álláspont, miszerint ha meg is van a választottbíróság felhatalmazása a méltányosság szerinti döntésre, ez nem jelenti azt, hogy teljesen függetleníthetné magát az anyagi jogszabályoktól, sőt mindaddig tartania kell magát a tételes joghoz, ameddig ez az egyedi esetben nem vezet igazságtalan döntésre. Ennek során inkább szigorú mértéket kell alkalmazni, mivel elvileg abból kell kiindulni, hogy az írott jog is méltányos, és így keretek közé szorítható az a veszély, hogy a méltányosság önkénnyé váljék.[23]
A méltányossági alapon történő döntéshozatallal kapcsolatban feltétlenül hangsúlyozni kell, hogy ma már szinte valamennyi - akár modell, akár más - egyezmény és nemzeti szabályozás szerint méltányos - vagyis a jogszabályoktól független, "ex aequo et bono" döntést - kizárólag a vitában álló felek erre irányuló kifejezett felhatalmazása esetén hozhat a választottbíróság (lásd: Model Law 28. cikk 3. bek., Vbtv. 49. § (3) bek., Kamarai Szabályzat 14. § (3) bek. stb.) Kérdés lehet azonban, hogy a választottbíróság mennyire független az egyébként alkalmazandó jogszabályoktól, és ha azok alkalmazásától teljes egészében eltekint, vajon tekinthető-e döntése választottbírósági ítéletnek, amihez a jog az állami bírói ítélettel azonos joghatásokat - mindenekelőtt a jogerőt és a végrehajthatóságot - fűzi? Ennek megválaszolására az alábbiakban térek ki részletesen.
Hivatkozással az előzőkben felvetett kérdésre és problémára, joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy méltányos döntéshozatalnál vajon semmilyen jogi előíráshoz nincs kötve a választottbíróság, vagy azért léteznek olyan jogszabályi minimumok, melyektől nem tekinthet el.
1. A címbeli problémára több álláspont is kialakult, melyek közül az egyik a választottbíróság anyagi joghoz kötöttségét vallja.
Ezen álláspont egyik legjelentősebb képviselője Fabinyi Tihamér, aki a már idézett könyvében külön fejezetet szentel a kérdés megválaszolásának. Összegzett álláspontja szerint "a választottbíróságnak alkalmaznia kell az anyagi jogszabályokat és a köztekintetekből felállított kógens jogszabályok alkalmazásától a felek sem menthetik fel, de a diszpozitív szabályoktól eltérhet, ha a feleknek ez az akarata. A felek erre irányuló akaratukat
- 141/142 -
nem csupán az ítéleti indokolás elengedésével, sőt általában nem csak kifejezetten nyilváníthatják, hanem hallgatólagosan is, különösen azzal, hogy milyen személyeket választanak bírákká" Ezen álláspontját Fabinyi a következőkkel indokolja.
A választottbíró feladata abban áll, hogy a felek közötti jogvitát a jogerős bírói ítélet hatályával eldöntse az egyébként erre hivatott állami bíró helyett. Mivel pedig az állami bíró ítélete főszabályként nem új magánjogi hatásokat hív életre, hanem csak múltbéli tények következtében már beállott joghatásokat állapít meg kötelezően, a választottbíró is csak már létező jogokat deklarálhat és újakat nem konstituálhat. Ez utóbbira, vagyis "magánjog alakításra: teremtésre, változtatásra, megszüntetésre" kerülne sor akkor, ha a választottbíró az anyagi jogtól függetlenül döntene, akkor pedig az ennek eredményeként létrejött új magánjogi helyzetet minden kívülálló harmadik személynek is el kellene fogadnia. Ez pedig nem követelhető meg tőlük, hiszen a választottbírósági ítélet hatálya - valamennyi törvényi szabályozás szerint - csak a választottbírósági hatáskört kikötő felekre terjed ki.
Ellenérvként szokták felhozni, hogy a felek rendelkezésijoga arra is kiterjed, hogy a választottbíráknak az alkalmazandó magánjogi szabályok tekintetében is kötelező utasítást adhassanak, különös tekintettel arra, hogy a felek amúgy is csak olyan jogaikat vihetik választottbíróság elé, amely felől szabadon rendelkezhetnek. Ha azonban a felek választottbírósági megállapodásukban valamennyi tételes jogszabály - ideértve a kógens szabályokat is - figyelmen kívül hagyására utasíthatnának a választottbírákat, akkor "az állam önmagával jutna ellentétbe, ha egyfelől bizonyos megállapodásokat köztekintetekből a semmisség terhével tilalmaz, másfelől azonban mégis szankcionálna olyan választottbírósági ítéleteket, amelyeknek egyedüli rendeltetése az, hogy az említett tilalmakat megkerüljék." (Lindheim)
A kényszerítő, kógens szabályokkal kapcsolatban a joghoz kötöttséget tehát egyértelműen és kétségbevonhatatlanul leszögezi Fabinyi.
A diszpozitív szabályokkal kapcsolatban Oertmann meglehetősen érdekes eszmefuttatását mutatja be, ám végül nem áll ki mellette. Oertmann a diszpozitív szabályok egyetlen csoportja helyett két részre bontja a felek által meghatározott szabályok alkalmazásának jogi hatásait. Ennek alapja az, hogy ha a felek a jogviszonyukkal kapcsolatban jövőben felmerülő tények jogi hatásait kívánják előre megszabni (mellőzve ezáltal a törvény diszpozitív szabályait), akkor ezen megkötéseket a választottbíró köteles elfogadni és alkalmazni. Ha azonban egy múltbéli jogviszonyról van szó - amikor a jogviszony és az abból eredő tények már keletkezésüknél fogva az illető jogszabály uralma alá kerültek és jogi hatásokat szültek -, a felek azon felhatalmazása, hogy a választottbíró a tételes jog szabályaitól függetlenül döntse el az eléje utalt jogvitát, lényegében a már létrejött alanyi jogaik megváltoztatására, jogi helyzetük rendezésére vonatkozó felhatalmazásnak minősül. Mint ilyen pedig feltételes egyezségnek, vagy jogrendezésre felhatalmazó szerződésnek és nem választottbírósági szerződésnek tekinthető, és erre tekintettel az annak nyomán született döntés megtámadható lesz. Fabinyi szerint - Oertmannal ellentétben - a bírói gyakorlat érvényesnek fogja elfogadni az olyan compromissumot, amelyben a felek felmentették a választottbírákat a diszpozitív szabályok alkalmazása alól és ezáltal konstitutív jogrendezésre is felhatalmazták őket.
Végül elutasítja Magyari azon álláspontját is, mely szerint a választottbíró csak akkor jogosult a megállapító döntés helyett a jogszabályoktól független rendezésre, ha a felek az ítélet indokolását elengedték, amikor tehát a választottbíróság nem köteles beszámolni jogalkalmazási tevékenységéről. Fabinyi szerint ez a megközelítés azért nem helytálló, mert az indokolásnak jóformán csak formailag kell az ítéletben szerepelnie, de sem teljesnek, sem meggyőzőnek nem kell lennie.[24]
A választottbíróság kógens szabályokhoz kötöttségét vallja Hartman is, aki szerint nem tűr vitát, hogy a választottbíróságnak nem szabad alapvető kógens törvényi előírásokat megsértenie, mert különben az ítélet megtámadható lenne.
Fasching szerint a felek a választottbírósági szerződésben bizonyos korlátok között különleges elbírálási szabályokat is megszabhatnak. Ez tehát azt jelenti, hogy a választottbíróságnak csak akkor szabad méltányossági elvek alapján döntenie, ha a felek erre nézve alakilag érvényes módon megállapodtak, de a méltányosság alkalmazásának is megvannak a korlátai, melyek közül a legfontosabb a kógens szabályok kötelező alkalmazása. Ezek alkalmazását a felek nem zárhatják ki, ugyanis érvénytelen a választottbírósági ítélet, ha az anyagi jog kógens rendelkezéseibe ütközik.[25]
Farkas József szerint is a választottbíróság általában kötve van az anyagi joghoz. Nincs kötve azonban akkor, ha a felek olyan jogra vonatkozóan, amelyre szabad rendelkezésük van, ettől eltérnek. A felek tehát úgy is megegyezhetnek, hogy a választottbíró mintegy békéltető, egyezséget létrehozó szerepet játsszon. Farkas szerint azonban a kógens és a diszpozitív kategória mellett létezik még egy harmadik, ún. imperatív jogszabálycsoport is, amelyektől a félek nem térhetnek el, mert azok meg nem tartása a közrendbe ütközik. (Ilyennek tartja például a kamatmaximumra vonatkozó egykori törvényi rendelkezést.) Ha pedig a felek közrendbe ütköző kikötést
- 142/143 -
vesznek fel a compromissumba, akkor maga a compromissum lesz érvénytelen.[26]
2. Létezik egy másik álláspont, mely szerint a választottbíróság lényegéhez tartozik, hogy egyáltalán nincs kötve a tételes anyagi joghoz. Ezen felfogást pedig a következőkkel támasztják alá.
A felek csak olyan jogvitát bocsáthatnak választottbíróság elé, melyben a jogviszony tárgyáról szabadon rendelkezhetnek, így peren kívül bárhogy rendezhetik a vitássá vált jogot.
A másik érv, hogy az anyagi jogszabályok mellőzése vagy megsértése nem szolgál alapul a választottbírósági ítélet érvénytelenítésére.[27]
3. Álláspontom szerint a jelen fejezetben tárgyalt téma rendkívül összetett, egyszerre több kérdés tisztázását is szükségessé teszi.
3.1. Ezek közül az első - amit az esetek többségében nem látok tisztán, egyértelműen megfogalmazva -, hogy mi a kapcsolat a méltányossági alapon, illetve a baráti közvetítőként (amiable compositeur-ként) történő eljárás között.
A kétféle eljárásban közös, hogy mindkettőre csak a felek ezirányú kifejezett felhatalmazása alapján kerülhet sor. Arra nézve azonban, hogy az anyagi jog mennyiben köti, vagy köti-e egyáltalán a választottbíróságot e két eljárásnál, az egyes tanulmányokban található utalásokból, illetve egyes törvényi megfogalmazásokból már eltérő következtetéseket vonhatunk le.
A Vbtv. 49. §-ának (3) bekezdése eleve csak a méltányossági alapon történő döntéshozatalról ír, mégpedig a következőképpen: "A választottbíróság valamely jog alkalmazása helyett ... méltányosság alapján ... dönthet Ebből a megfogalmazásból azt olvashatnánk ki, hogy a választottbíróság a méltányossági döntésre történő felhatalmazás esetén nincs kötve az anyagi joghoz.[28] De arról sehol nem találunk említést, hogy mennyiben nincs kötve a választottbíróság: csak a diszpozitív szabályok tekintetében él ez a kötetlenség, vagy a kógens szabályokra is kiterjed? Ha ez utóbbira is kiterjedne, akkor azonban mi lenne a különbség a méltányossági döntés és a baráti közvetítőként meghozott döntés között? Abból, hogy a törvény az amiable compositeur eljárását nem említi, arra következtethetünk, hogy azt nem tekinti választottbírósági eljárásnak, vagyis arra nem vonatkoznak a törvényben foglaltak. Az lényegében - ahogy a neve is mutatja - egy békés, közvetítői vitarendezési módot takar anélkül, hogy a folyamat végén ítélet, és azáltal res iudicata születne. Ha pedig ez tényleg így van, akkor a közvetítő kezét egyáltalán nem köti a jog, ő ugyanis a jogot mintegy félretéve, pusztán a felderített tények és saját igazságérzete alapján jár el.
A Kamarai Szabályzat 14. §-ának (3) bekezdése azonban akként rendelkezik, hogy "az eljáró tanács méltányosság alapján vagy baráti közvetítőként csak akkor dönt, ha a felek erre kifejezetten felhatalmazták."
A törvényi és a szabályzatban foglalt megfogalmazás között lényeges különbség egyrészt, hogy a szabályzat nem emeli ki, hogy a választottbíróság valamely jog alkalmazása helyett dönthetne méltányossági alapon, azonban erre a szabály elhelyezkedéséből - ugyanis a felek által választott, majd ennek hiányában a tanács által alkalmazandó jogról szóló rész után egy külön bekezdésben szerepel - következtetni lehet. Különbség másrészt a két szabályozás között az is, hogy a kamarai szabályzat már említést tesz a baráti közvetítőről, mégpedig a méltányossági döntéshozatallal együtt említve. Ebből pedig arra lehet következtetni, hogy a baráti közvetítő eljárása is választottbírósági eljárás, melynek végén ítélet születik. De akkor vajon miben különbözik a méltányossági alapon és a baráti közvetítőként történő eljárás?
Álláspontom szerint a kétféle szabályozás e tekintetben nincs igazán összhangban. Tekintettel arra, hogy én a törvényi szabályozással és az ott kifejtettekkel értek egyet, megítélésem szerint szerencsésebb lenne, ha a kamarai szabályzat a törvény megoldását venné át, és a baráti közvetítőként történő eljárás szabályait - mivel tehát az nem eredményez egy, a bírósági ítélettel azonos hatályú döntést, azonban alkalmazásának lehetőségét nem szabad kizárni - egy külön pontban vagy fejezetben rögzítené.
3.2. Tekintettel tehát arra, hogy a baráti közvetítő eljárását én nem tekintem választottbírósági eljárásnak, így a továbbiakban már csak a méltányossági alapon történő választottbírói eljárással foglalkozom.
A fentebb bemutatott meglehetősen sok és sokféle álláspont közül álláspontom szerint valahol a Fasching és a Farkas József vallotta nézetek közt található az igazság. Ez azt jelenti, hogy a méltányossági elv alapján történő választottbírói eljárás fő célja az, hogy az anyagi jogszabályokban foglalt olyan szabályok alkalmazásától, amelyek a választottbíráskodás természetétől némileg idegenek (vagy legalábbis szokatlanok), a választottbírák eltekinthessenek. Gondolok itt például az anyagi jogban szereplő egy-két alaki előírásra, vagy egyes határidőkre, amiket álláspontom szerint méltányossági eljárásnál még azok esetlegesen kógens volta esetén is jogosult a válasz-
- 143/144 -
tottbíróság figyelmen kívül hagyni. Ezt támasztja alá az is, hogy a Vbtv. 55. §-ában foglalt érvénytelenségi okok között nem szerepel olyan, melynek alapja a választottbíró "jogtól való elvonatkoztatása", vagyis az ítélet jogszabályba ütközése, vagy a választottbíróság téves jogalkalmazása lenne. A Farkas által imperatívnak nevezett jogszabályi rendelkezések megsértése azonban - lévén hogy az közrendbe ütközik - véleményem szerint is alapul szolgálhat arra, hogy a Vbtv. 55. § [1] bek. b) pontjára (és nem a [2] bek. b) pontjára)[29] alapított érvénytelenség címén keresetet nyújtsanak be.
Az imperativ szabályok lényegét és jogi jelentőségét tehát akként ragadhatjuk meg, hogy azok betartása a közrend érvényesülésének feltétele. Így a közrend fogalmán keresztül eljutunk az imperativ szabályok tartalmához is. A közrend fogalmi meghatározását a bírói gyakorlatban, nevezetesen a Legfelsőbb Bíróság Gf. VI. 30.848/1997/8. számú ítéletében találjuk. Ez a következőket rögzíti:
"A magyar jogirodalomban elfogadott meghatározás szerint a közrend tartalma nemcsak az alkotmányban lefektetett elveket és a feltétlen alkalmazást kívánó törvényeink célját védi, hanem politikai célkitűzéseinket, erkölcsi eszméinket is (lásd Réczei László: Nemzetközi magánjog Tankönyvkiadó 1961. Budapest 89. oldal). A közrend lényege, hogy a fogalma alá vonható intézményeket és elveket a jog feltétlenül meg kívánja védeni, érvényre akarja juttatni. A közrend egyébként tartalmában változó kategória; időben és térben egyaránt mindig az adott gazdasági-társadalmi berendezkedés és a politikai-erkölcsi felfogás függvényeként értelmezhető (Mádl Ferenc-Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga, Universitas 1992., 131-132.).
Nincs azonban egyértelműen kialakult jogirodalmi álláspont arra vonatkozóan, hogy melyek egy jogi norma feltétlen alkalmazást kívánó - imperatív jellegű - kritériumai, vagyis hogy mely jogszabályokat kell feltétlen alkalmazást kívánó természetűeknek tekinteni. A legelfogadhatóbb álláspont szerint azok a jogszabályok imperatív jellegűek, amelyek közvetlenül szolgálják és védik a gazdasági-társadalmi rendnek - többségükben az alkotmányban is kifejezett - alapjait. Kétség esetén az illető jogszabály céljából kell kiindulni (Mádl-Vékás im., 133.). A közrend lényegéről, tartalmáról kialakult, fent ismertetett jogirodalmi álláspontot elfogadva a Legfelsőbb Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a közrend fogalma nem szűkíthető le az alkotmányban meghatározott garanciális szabályok vagy alkotmányos alapjogok és kötelezettségek sérelmére." ■
JEGYZETEK
[1] Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás Budapest, 1920., II. kiad. 1926. 168.
[2] lásd: Horváth Éva- Kálmán György: A nemzetközi eljárások joga, különös tekintettel a választottbíráskodásra, Bp. 1999. 40-41.
[3] 28. § A felek a választottbíróság által követendő eljárás szabályaiban - e törvény keretei között - szabadon állapodhatnak meg, ideértve valamely állandó választottbíróság eljárási szabályzatának kikötését is. Megállapodás hiányában a választottbíróság az eljárási szabályokat - e törvény keretei között - belátása szerint határozza meg. 55. § (1) A fél, továbbá az, akire az ítélet rendelkezést tartalmaz, a választottbíróság ítéletének részére történt kézbesítésétől számított hatvan napon belül keresettel az ítélet érvénytelenítését kérheti a bíróságtól, ha e) a választottbíróság összetétele vagy eljárása nem felelt meg a felek megállapodásának - kivéve, ha a megállapodás ellentétes e törvény kötelezően alkalmazandó szabályával -, vagy ilyen megállapodás hiányában nem felelt meg e törvény rendelkezéseinek.
[4] Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás Budapest, 1920., II. kiad. 1926. 169-171.
[5] Farkas József: A választottbíráskodás néhány elméleti kérdése in: Jogtudományi Közlöny 1988/7. 387.
[6] lásd: Horváth- Kálmán: 51., valamint Horváth Éva: A választottbíróságról szóló törvény gyakorlati alkalmazása in: Jogtudományi Közlöny 1999/7-8. 473.
[7] lásd: Horváth- Kálmán: 52.
[8] Horváth Éva már említett cikkében írja, hogy kétszer is előfordult már, hogy a felek a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság elé utalták jogvitájukat, ugyanakkor a Párizsi Nemzetközi Kereskedelmi Kamara mellett működő Választottbíróság eljárási szabályzatát, az ICC Rules-t rendelték alkalmazni. A Kamarai Választottbíróság mindkét esetben úgy döntött, hogy nem fogadja be az ügyet, hiszen a magyar és a párizsi választottbíróság felépítése, és annak megfelelően eljárása is olyannyira különböző, hogy a magyar választottbíróság nem vállalhat felelősséget egy teljesen más, tőle és az egész struktúrájától idegen eljárási rend alapján meghozott döntésért. Noha a cikkben arról nincs szó, hogy a jogvita kizárólag belföldi felek között merült-e fel, de feltehetően nem, mert az ügy "be nem fogadása" okaként nem ez, hanem az eljárási szabályzat "idegensége" van megjelölve. Ezt erősíti a cikk folytatása is, hiszen a továbbiakban arról ír, hogy a kamarai választottbíróság hatáskörét és pl. az UNCITRAL Rules-t (az ENSZ nemzetközi kereskedelmi joggal foglalkozó bizottsága által kidolgozott eljárási mintaszabályzat) kikötő ügyet szívesen befogadnak, hiszen a kamarai eljárási szabályzat teljes egészében az UNCITRAL Rules-on alapul.
[9] Lásd: Horváth Éva cikke: 472.
[10] Mádl Ferenc - Vékás Lajos : Nemzetközi magánjog és nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 495.
[11] lásd: Burián - Kecskés - Vörös : 207-208.
[12] lásd: Burián - Kecskés - Vörös : 208.
[13] lásd: Burián - Kecskés - Vörös : 212.
[14] lásd: Burián - Kecskés - Vörös : 215.
[15] lásd: Burián - Kecskés - Vörös : 214.
[16] lásd: Burián - Kecskés - Vörös : 213.
[17] lásd: Burián - Kecskés - Vörös: 209-211
[18] A Model Law 28. Cikkének 2. bekezdése szerint "A felek meghatározásának hiányában a választottbíróságnak azt a jogot kell alkalmaznia, amely az általa irányadónak tartott nemzetközi magánjogi szabályok szerint alkalmazandó." A Vbtv. megfogalmazása sokkal szűkszavúbb, hiszen a 49. § (2) bekezdése csak annyit mond, hogy a "Ha a felek jogot nem választottak, az alkalmazandó anyagi jogot a választottbíróság határozza meg". A Magyar Kereskedelmi és Iparkamara mellett szervezett Választottbíróság Eljárási Szabályzata viszont a Model Law-hoz hasonlóan, de nem teljesen azonosan azt mondja, hogy "A felek kikötése hiányában az eljáró tanács azt a jogot alkalmazza, amelyet a magyar nemzetközi magánjog szerint alkalmazandónak tart". E három szabály egybevetéséből megállapítható egyrészt az, hogy eseti választottbíráskodás esetén elvileg fennáll a lehetősége, hogy a választottbíróság nem kollíziós kapcsolás alapján, hanem közvetlenül határozza meg az alkalmazandónak vélt anyagi jogot. Ha pedig egy nemzetközi ügyben állandó választottbíróságot kötnek ki a felek, akkor az eljárni kizárólag jogosult kamarai választottbíróság nem az általa irányadónak tartott, hanem a magyar nemzetközi magánjog szerint alkalmazandónak vélt jogot alkalmazza.
[19] Sandrock, Otto: Milyen kollíziós jogot alkalmazzon egy nemzetközi választottbíróság? In: Magyar Jog 1993./7. 443-446.
[20] Harmathy Attila: Az alkalmazandó jog meghatározása. Friss Hírek 1990/8. 21-22.
[21] lásd: Horváth- Kálmán: 56.
[22] Újlaki László: Méltányosság a polgári jogban Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp., 1990. 256-259.
[23] Újlaki László: Választottbíróság és méltányosság. Magyar Jog 1998/10. 857-858.
[24] Fabinyi Tihamér: A választott bíráskodás, Budapest, 1920., II. kiad. 1926. 173-177
[25] Újlaki László: Választottbíróság és méltányosság. Magyar Jog 1998/10. 858-859.
[26] Farkas József: A választottbíráskodás néhány elméleti kérdése. Jogtudományi Közlöny 1988/7. 391.
[27] Farkas József: A választottbíráskodás néhány elméleti kérdése. Jogtudományi Közlöny 1988/7. 390.
[28] Ezt olvashatjuk a Horváth-Kálmán féle munkájában (ld. 2. jegyzet, 56.) is, mely szerint "Az ily módon meghozott döntésnél jogszabályt nem kell figyelembe venni."
[29] 55. § (1) b) pont: "a választottbírósági szerződés annak a jognak a szabályai szerint, amelynek alávetették, ilyen kikötés hiányában a magyar jog szerint érvénytelen" 55. § (2) b) pont: "az ítélet a magyar közrendbe ütközik."
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató (Budapest).
Visszaugrás
