https://doi.org/10.59851/mj.72.09.1
A vádelv pajzsként védelmezi a büntetőügyek tisztességes eljárás keretében való lefolytatásának követelményrendszerét. A valósághű tényállás megállapítására törekvés olykor azonban az ítélkező funkción túlmutató eljárási cselekmények foganatosításához vezethet. Jelen tanulmány a tárgyalási szakasz azon problematikáit dolgozza fel, amelyek az igazság kereséséhez vezető folyamat során felvetik a vádelv eróziójának veszélyét. Ebben a körben különösen a vádirat hiányosságainak pótlása érdekében kiadott felhívó végzés megszövegezésével kapcsolatos nehézségekre, a bizonyítási eljárás során felmerülő kihívásokra, illetve - a felmentés esetét kivéve - a vádmódosítás nélkül részben vagy egészben eltérő tények megállapításának korlátaira koncentrál. Az elméleti háttér felvázolása mellett gyakorlati példákon keresztül szemlélteti a már kidolgozott megoldásokat és a még megválaszolandó kérdéseket.
Kulcsszavak: vádelv eróziója; eljárási feladatok megoszlása; vád törvényessége; tettazonosság; tisztességes eljárás
The accusatory principle is a shield to protect the fair trial requirements in criminal cases. However, the quest for truthfulness can sometimes lead to procedural actions that can go beyond the adjudicative function. This paper will address those problems of the trial phase which might lead to the erosion of the accusatory principle during the process of searching for the truth. Particularly, it focuses on the difficulties of drafting court orders calling for the remedies of the indictment, the challenges of the evidentiary procedure and, except in the case of acquittal, the limitations of establishing wholly or partly different facts in the verdict without amending the subject of accusation. In addition to outlining the theoretical background, it illustrates, through practical examples, the solutions already developed and the questions that still need to be answered.
Keywords: erosion of the accusatory principle; distribution of procedural functions; legality of accusation; indictment-verdict identity; fair trial
A vádelv olyan sziklaszilárd alapja a modernkori büntetőítélkezés ideáltípusáról alkotott képünknek, amely rendszermeghatározó elvként megadja a büntetőeljárás karakterisztikáját és alapvonalait,[1] egyúttal közvetlenül a büntetőjogi felelősség elbírálásának rendjére vonatkozó értékeket állít a középpontba.[2] A 14/2002. (III. 20.) AB határozat nevesíti azokat az ún. részalapelveket, így az eljárási feladatok megoszlásának elvét, a vádhoz kötöttséget, valamint a váddal való rendelkezés jogát, amelyek érvényesülése révén a vádelv - rendszeralkotó jellege mellett - a tisztességes eljárás lefolytatását biztosító garanciák kiteljesedéséhez is hozzájárul. Eljárási törvényünknek az említett követelményekkel összhangban álló alapvető rendelkezései ugyanakkor csak keretet és eszközt biztosítanak a joggyakorlat számára,[3] hiszen a vádelvkonform eljárással szemben támasztott elvárásokat minden esetben az egyedi ügyekben történő ügyészi fellépésnek és az ítélkező tevékenységnek kell kitöltenie tartalommal.
A vádelv eróziójának témaköre a büntetőeljárás tárgyalási szakaszának azon problematikájával foglalkozik, amikor az ügydöntő határozat meghozatalához vezető úton az előbbi követelmények által kijelölt szerepek határai elmosódnak. Ez tipikusan a bíróság részéről tapasztalható akként, hogy egyes eljárási cselekményekkel végső soron túlterjeszkedik a vádelv tartalmi elemeiből következő feladatain, és közvetetten részben vádlói funkciót gyakorol. Mondhatni szándékon túli bírói ténykedés ez az ítélkező tevékenység keretében, amelynek egyedüli célja az igazság(os döntés) szolgáltatása. Az igazság keresése a büntetőeljárási törvényben rendelkezésre álló eszközök segítségével mindazonáltal csak úgy mehet végbe, ha az a szükséges aktivitás mellett összhangban áll a vádelvvel.
Mindebből kiindulva, jelen tanulmány alapvetően az ítélkező tevékenység aspektusából vizsgálja meg, hogy a "hagyományos", tárgyaláson felvett bizonyításra épülő büntetőeljárásban milyen helyzetekben merülhet fel a funkciómegosztás tilalmának és a vádhoz kötöttség követelményének átlépése, és milyen - adott esetben eltérő - válaszokat ad erre a bírói gyakorlat. Erre tekintettel a dolgozat nem tér ki a konszenzuális eljárások és a vádelv viszonylatában felvetődő, valamint a váddal való rendelkezés jogát érintő kérdések tárgyalására. A tanulmány összességében a vádelv elméletben kikristályosodott tartalmi elemeivel szembeni elvárásokat veti össze a büntetőeljárási törvény vonatkozó rendelkezéseit kitöltő gyakorlattal, és törekszik rávilágítani azokra az eljárásjogi nehézségekre, amelyek vádelv-kompatibilis megoldására nagyobb hangsúlyt szükséges fektetni. Természetszerűleg a gyakorlat sem munkált ki minden vitatott szituációra irányadó útmutatást, ez esetben a publikáció az ellentétes álláspontok ütköztetése és közös gondolati magvukból eredő megoldás kidolgozása révén vállalkozik javaslatok megfogalmazására.
A Be. 5. § alapján a büntetőeljárásban a vád, a védelem és az ítélkezés egymástól elkülönül. Ennek rögzítése azt juttatja kifejezésre, hogy az állami büntetőigény érvényesítésének egységes rendje három - céljában és irányában -
- 541/542 -
különböző funkciót gyakorló alany interakciójának köszönhetően jön létre.[4] A vádemelés mint a bírói eljárás megindításának feltétele leglényegesebb hatással az ítélkező funkció gyakorlására van,[5] mivel ezzel veszi kezdetét az igazságszolgáltatási tevékenység; nincs ítélet vád nélkül (nullum iudicium sine accusatione).[6] Az eljárási feladatok megoszlásának elve (funkciómegosztás elve) tehát akkor lép színtérre, amikor függetlenül attól, hogy történt-e nyomozás, a vádló döntés végett az ügyet a bíróság kezébe helyezi.[7] A döntés pedig nem más,[8] mint az igazság megállapítása, amelynek feladatát a jog kizárólagosan erre hivatott szervként a bíróságra telepíti.[9]
A bíróságnak ítélkezési tevékenysége során "a vádról kell határoznia (annak tárgyává tett személy és cselekmény vonatkozásában), megalapozott tényállást kell megállapítania, és nem mondhat le az anyagi igazság feltárásának igényéről".[10] Király Tibor kifejezett elvárásként fogalmazza meg a bírósággal szemben, hogy a vádlottat mindig csak az igazság alapján ítélje el, amelynek szükséges jogi feltételeit a törvénynek, a törvényesen lefolytatott eljárásnak kell biztosítania. Megítélése szerint a törvényesség olyan társadalmi érték, amely a jog számára majdhogynem igazságkritériumot jelent, hiszen "igaz döntés csak az elveket és garanciákat teljesítő eljárásban" születhet. Ebből kiindulva, a büntetőeljárás és az ítélet törvényességének minimumai között nevesíti a funkciómegosztás elvének érvényesülését.[11]
A fentiekre tekintettel, az ítélkező tevékenység lényegadó sajátossága - a vádbeli cselekményen alapuló büntetőjogi felelősség igazságorientált elbírálása - predesztinálja, hogy a bíróság vádlói funkciót nem gyakorolhat. Ennek fényében a funkciómegosztás sérelme a vádlói szerep valamilyen formában történő burkolt átvételében nyilvánulhat meg. Hangsúlyozandó azonban, hogy a vád és az ítélkezés funkcióinak gyakorlása során - a tisztességes eljárás követelményének mint terhelti alapjognak a biztosítása érdekében - a materiális védelem és a favor defensionis szabályok alkalmazása révén a funkciómegosztás elve ugyancsak sérülhet (például a büntetőjogi felelősséget mentő vagy enyhítő körülmények feltárására vonatkozó bizonyítás ügyészség általi indítványozásával). Ehhez kapcsolódóan a Be. 3. § (6) bekezdése kifejezetten rögzíti is, hogy a bíróság, az ügyészség, a nyomozó hatóság köteles a terheltet mentő és a büntetőjogi felelősséget enyhítő körülményeket hivatalból figyelembe venni.[12]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
