Varju Márton nagyívű, mélyre hatoló munkája - Member State Interests and European Union Law Revisiting the Foundations of Member State Obligations[1] - az általa vezetett Lendület kutatócsoportban végzett kutatásai produktuma.
A téma több mint időszerű; az Európai Unió mint európai integrációs szervezet számos, a tagállami érdekeket előtérbe állító kihívással (gondoljunk a Brexit utáni újrakezdés nehézségeire, a külső migrációs válság nyomán felszínre került eltérő tagállami érdekekre, a nemzeti-alkotmányos identitást hangsúlyozó populista nézetek térnyerésére) néz szembe. Egyes tagállamok megtagadták az uniós jogból fakadó kötelezettségek teljesítését.
A tagállami érdekek és a tagállamok uniós jogból fakadó kötelezettségeinek összefüggése a hagyományos megközelítésben voltaképpen egyértelmű: a tagállami érdekek az alapszerződések létrehozása és módosításai során nyíltan megnyilvánulhatnak és érvényesülést szerezhetnek. Az alapszerződésekben rögzített, minden egyes tagállam érdekét (shared interests) szolgáló közös célok elérése érdekében az egyes közös (szak)politikák működéséhez szükséges döntések meghozatalában a tagállamok kormányai a Tanácsban saját partikuláris érdekeiket követve vesznek részt. Az alapszerződések és a bennük foglalt célok eléréséhez szükséges döntések kötelezettségeket rónak a tagállamokra. Ezek mint jogi kötelezettségek jelennek meg, végrehajtásuk ellenőrzése-kikényszerítése - végső soron az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata útján - a tagállami érdekektől immár elszakítva, egy "önmagáért való" (self-contained) jogrendszer keretei között, a jogalkalmazás formális-funkcionális felfogása alapján történik. A hagyományos megközelítés ezt a működési módot - amely a kötelezettségeknek való megfelelés kapcsán már nincs tekintettel a sajátos tagállami érdekekre, hiszen a jog természetéből fakadóan egységes érvényesülést kíván - nemcsak elfogadhatónak, de szükségszerűnek tartja.
A kutatócsoport ezt a megközelítést, illetve gyakorlatot igyekezett elemzés tárgyává tenni. A jogi diskurzusban alig jelenlévő kérdés az, hogy milyen helyzetben találják magukat az egyedi tagállami érdekek az egységes végrehajtást igénylő jog kötelezettjeiként. Varju Márton könyvében a kérdés mondhatni valamennyi aspektusát feldolgozta. Ezek egy-egy fejezetet kaptak: Values and identities, Competencies, Diversity, Territoriality, Autonomy, Derogations. Az egyes fejezetek azonos struktúrát mutatnak: elöljáróban rögzítik a vizsgálódás célját, és az adott tárgyra vonatkozó alapvető megállapításokat, majd - kiemelt szerepet adva az Európai Bíróság esetjogának - mélyenszántó elemzés következik, amelyet konklúzió foglal össze.
A szerző rámutat arra, hogy az Európai Unióról szóló szerződés (a továbbiakban EUSZ) 2. cikkében foglalt értékek (az emberi méltóság, a szabadság, a demokrácia, az egyenlőség, a jogállamiság, az emberi jogok tiszteletben tartása) a tagállamok és az Unió közös értékei, amelyek tiszteletben tartása valamennyiük kötelezettsége. Amennyiben ezt a tagállamokra is vonatkozó jogi kötelezettségként kívánjuk felfogni - és az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlatában ezt találjuk -, úgy ezeket az értékeket megfelelően, a jogban megkívánt pontossággal és egyértelműséggel kell operacionalizálni. Ez azonban távolról sem könnyű, és az elemzés azt bizonyítja, hogy ezen a téren az Európai Bíróságnak még jócskán van tennivalója. Ha sikerrel jár, az Unió és az uniós jogrend alapvetően érdekalapú működése új, érdekfeletti dimenzióval gazdagodik, amelynek jelentősége az uniós jog sui gene-
- 323/324 -
ris jellegét, az uniós jognak a tagállami joggal szembeni elsőbbségét kimondó Costa kontra Enel ítélettel vethető össze.[3] Jelen recenzens szerint az Európai Bíróság ítélkezési gyakorlata mintha "lehúzná" ezeket az értékeket az érdekek szintjére. Illusztrációként megemlíthetjük, hogy az Európai Bíróság a "jogállamisági mechanizmus rendeletet" megtámadó magyar érvekkel szemben azt hangsúlyozza, hogy a rendelet megalkotását az Unió pénzügyi érdekeinek védelme indokolja. Az Unió pénzügyi érdekei elválaszthatatlanok a tagállamok pénzügyi érdekeitől.[4] A tagállami bíróságokkal kapcsolatos ügyekben pedig az Európai Bíróság a jogállamiság sarokkövének tekintett bírói függetlenséget azért is védelemben részesítendőnek ítélte, mert az uniós jogban foglalt jogok hatékony érvényesülése - más oldalról: tagállami kötelezettségek kikényszerítése - csak ennek révén valósulhat meg.[5]
Az EUSZ 4. cikk (2) bekezdése értelmében az Unió köteles tiszteletben tartani a tagállamok nemzeti identitását. Első megközelítésben ez azt jelenti, hogy az Uniónak, illetve az Unió jogalkotásának védelemben kell részesítenie az egyes tagállamok bizonyos alapvető sajátosságait, teret engedve tagállami érdekek érvényesülésének. Az Európai Bíróság - és a nemzeti (alkotmányos) identitás mibenlétének meghatározását maguknak vindikáló egyes tagállami alkotmánybíróságok - esetjoga nem tekinthető letisztultnak. Egyik oldalon sincsenek egyértelmű, jogilag releváns kritériumok. Nem dőlt el, hogy a nemzeti identitások "kemény magját" képezik, vagy éppen a nemzeti sajátosságoknak a védelméről van-e szó. Az Európai Bíróság hajlamos a "rendes" eljárását alkalmazni; a tagállam uniós joggal szembeni, a nemzeti identitásra hivatkozó támadó vagy védekező fellépését az uniós jogi kötelezettségek érvényesülése felől igyekszik megítélni a szükségesség-arányosság teszt alkalmazásával. Amennyiben az Európai Bíróság belebocsátkozik a hivatkozás érdemi vizsgálatába - és erre volt példa - úgy könnyen szembekerülhet a tagállami alkotmánybíróságokkal. Úgy tűnik, itt az uniós jog elsőbbségével kapcsolatos final arbiter kérdés reprodukálódhat.
Az Uniót a közös érdekek alapján kitűzött célok elérése érdekében a tagállamok az alapszerződésekben hatáskörökkel ruházták fel. Az Unióra ruházott hatáskörök (jogalkotási felhatalmazások) terjedelme nem egyöntetű. Vannak olyan közpolitikák, amelyek megvalósítására az Unió úgynevezett kizárólagos hatáskört kapott, más területeken az Unió és a tagállamok egyaránt rendelkeznek döntési-jogalkotási hatáskörrel, ismét más területeken pedig az Unió nem alkothat kötelező jogot, tevékenységének a tagállami szintű fellépés támogatására kell szorítkoznia. Ez az elrendezés arra látszik utalni, hogy a tagállamok sajátos érdekeinek érvényesítésére bizonyos korlátok között maguk az alapszerződések adnak lehetőséget. A valóságban azonban az Unió és a tagállamok között számos hatásköri konfliktus adódott. A tagállami érdekek és a tagállami kötelezettségeket tartalmazó uniós aktusok közötti nem megfelelések az Európai Bíróság előtt hatásköri jogvitákat generáltak.
Az esetjog arra utal, hogy az Európai Bíróság az Unió széles körű felhatalmazása felé hajlott, mivel így válik lehetővé a tagállamok megállapodása alapján kitűzött célok elérése anélkül, hogy azt tagállami különérdekek akadályoznák.[7] A bemutatott munkaidő irányelv és a Titanium-dioxid esetek jól példázzák a Bíróság ilyen hozzáállását. Ez a funkcionális megközelítés adott alapot a beleértett hatáskörök doktrínája kibontakoztatásához (kivételesen az Unió akkor is felléphet a szerződésekben foglalt célok elérése érdekében, amikor erre nincs konkrét hatásköre). Ez a bíró alkotta jogelv magától értetődően a tagállamok érdekérvényesítésére eredetileg meghagyott mozgástér szűkülését hozta. Az Európai Bíróság ugyancsak elvi éllel fogalmazta meg, hogy a tagállamok a számukra meghagyott hatásköreik gyakorlása során is kötelesek az uniós célokra figyelemmel lenni, azok elérését nem akadályozhatják.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
