Általánosan elfogadott jogelvek és tanok szerint dologi jogot csak törvény hozhat létre, és így számuk véges és fajtáik felsorolása taxatív. Szladits szavaival élve, "az abszolút jogok szorosan zárt kört alkotnak, amelyen belül a jogok fajait név szerint fel lehet sorolni."1 Ezen abszolút jogok megszerzése, azaz a szerzésmódok (törvényi) felsorolása is taxatív jellegű, és így számuk is pontosan meghatározható. Mindezen túl, a dologi jogviszonyokban érintett felek számára nem csupán a dologi jogok típusai szabályozottak a törvény által, de ezen jogok lényeges tartalmi elemei is. Így a felek csak és kizárólag a törvény által "felkínált" abszolút jogok közül választhatnak jogviszonyaikhoz, és a kiszemelt dologi jogot csak és kizárólag olyan tartalommal tölthetik meg, amelyet a törvény lehetővé tesz és elismer. Megállapítható tehát a törvényi szabályozás dologi jogot átfogó kogen-ciája, mely szerint a tényállások összes lényeges elemét (majdnem kizárólag) a Ptk. határozza meg, melyektől a felek el nem térhetnek. A fentiekben vázolt "dologi jogi képből" azonban meglehetősen elüt az "árverés" jogintézménye, az a tulajdonszerzési mód, melyet a Ptk. a 120. §-ában a "Tulajdonszerzés hatósági határozattal és árverés útján" címmel szabályoz. A jelen tanulmány arra vállalkozik, hogy elemezze a Ptk. által szabályozott (hatósági) árverést mint tulajdonszerzési módot, és a Ptk. által meghatározott alapokon ismertesse és összevesse az egyéb jogszabályok által szabályozott (hatósági, egyéb kényszerelemekkel rendelkező és magán-) árverés típusait. Vizsgálni kívánom továbbá a rokon intézményeknek tekinthető nyilvános pályáztatási eljárásokat és egyéb árverés-hatályú értékesítési formákat, majd az elemzés végeztével a Ptk. újrakodifikálása is figyelmemmel javaslatot teszek az árverés majdani lehetséges szabályozására.
A Ptk. szerint, "[a]ki a dolgot hatósági határozat vagy árverés útján jóhiszeműen szerzi meg, tulajdonossá válik, tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos. Ez a rendelkezés ingatlan árverése esetére nem vonatkozik." Az első problémát a szakasz bevezető címe és az első mondatban eltérően használt "és" illetve "vagy" kötőszavak jelentik. Ugyanis míg a cím alapján még arra a következtetésre lehetne jutni, hogy a következő részben hatósági határozattal és (általában véve bármilyen fajta) árveréssel történő tulajdonszerzésről lesz szó, addig a 120. § első mondata a "vagy" kötőszó alkalmazásával azt jelzi, hogy hatósági határozatról és hatósági árverésről van szó. A nem egyező fogalmazás azonban mégsem okoz általában problémát az elmúlt évek gyakorlata és a jogirodalma számára, és így az egységes álláspont szerint a 120. § által szabályozott árverés "a dolog tulajdonjogának hatósági úton, illetőleg bírósági végrehajtási eljárásban történő átruházása a legtöbbet ígérő vevőre."2 A Ptk. Kommentár szerint az "árverésre vonatkozó - általános jellegű -szabályozás hiányzik a magyar polgári jogból. A Ptk. tárgyalt szabálya is a végrehajtási árverésre vonatkozik".3 Ezt az álláspontot támasztja alá a Ptk. 120. §-hoz fűzött miniszteri indokolása is, amely szerint aki árverésen vásárol, az eredeti és nem származékos módon szerez, hatóság közbejöttével. A dolgozat későbbi fejezetében még kitérek arra, hogy a Ptk. 120. § által szabályozott árverés és annak hatálya a végrehajtási árverésen kívül jellemző-e még más típusú árverésre.
A fentiekből az megállapítható tehát, hogy magánárverésre mint szerződéskötési technikára a Ptk. 120. §-a nem alkalmazható, sőt a Ptk. (vagy más polgári jogi jogszabály) külön szabályozást, szabályrendszert a magánárverésekre vonatkozóan nem tartalmaz. A magánárverésekre a kötelmi jog általános szabályait kell alkalmazni (és a kötelmi jog általános szabályain túl az adott jogviszony tekintetében általában a megbízás vagy a bizomány rendelkezéseit), hiszen olyan szerződéskötési módról van szó, mely helyettesíti a szerződéskötési tárgyalást, ahol magával az árveréssel jön létre az átruházáshoz szükséges jogcím, illetve később a dolog átadása. Így magánráverésnél származékos tulajdon-szerzésmódról beszélhetünk. (A dolgot - ha a törvény kivételt nem tesz - csak a dolog tulajdonosától (ill. képviselőjétől) lehet megszerezni. [Ptk. 117. § (1) bekezdés, 219. § (1)-(2) bekezdések, továbbá érvényesül a nemo plus iuris elve és belépnek a kellék- és jogszavatosság szabályai is.]
Mindazon jogszabályok közül, amelyek az árverést mint értékesítési formát alkalmazzák, csupán egy vállalkozik arra, hogy az árverést definiálja. Ez pedig nem más, mint a Fővárosi Önkormányzat vagyonának értékesítése, hasznosítása során alkalmazandó versenyeztetési szabályokról szóló 45/1996. (VI. 21.) Fővárosi Közgyűlés rendelete, mely 3. §-ának (5) bekezdésében rögzíti, hogy "az árverés az ingatlan és ingó vagyon értékesítésének, hasznosításának, nyilvános, a pályázók közvetlen részvételével és jelenlétével megvalósuló versenyeztetése, mely során a vételár [... ] a nyilvános liciten licitlépcsők alkalmazásával kialakult legmagasabb ajánlati ár."
Mindezek után felvetődik a kérdés, hogy mit is jelent pontosan a "hatósági árverés" kategóriája, az a tulajdonszerzési mód, amely az ingók tekintetében eredeti szerzésmódot eredményez (aki jóhiszeműen szerez, tulajdonossá válik tekintet nélkül arra, hogy korábban ki volt a tulajdonos).4 Azt már megállapítottuk, hogy a magánárverés (műkincs, könyv stb.) nem tartozik ebbe a körbe. Erre a kérdésre azonban sem a Ptk., sem egyéb más jogszabály nem ad pozitív tartalmú választ. Olyan jogszabályt ugyan találhatunk, amely - nagy valószínűséggel a Ptk. alapjain és abból merítve - alkalmazza a "hatósági árverés" kifejezést (mégpedig úgy, hogy egy más rendelkezésénél már csak az "ár-verés"-t említi, mintegy tartalmi különbséget feltétezve a két meghatározás mögött),5 de egy árverést szabályozó vagy árveréssel kapcsolatban rendelkezést tartalmazó jogszabály sem definiálja a "hatósági árverés" fogalmát. Sőt, a jogszabályok általában arra sem térnek ki, hogy az általuk szabályozott árverések milyen fajtájú árveréseknek minősülnek, illetve arra, hogy az adott árverési szabályozás hatósági árverésnek tekintendő-e, vagy egyéb származékos szerzésmódnak minősülő árverésnek.6 A jogirodalom is adós maradt eddig annak meghatározásával, hogy mit tekint "hatósági árverésnek", bár egyes utalások alkalmasak néhány alapvető következtetés levonására.
Mindemellett az is megfigyelhető, hogy némely jogszabály egyértelműen kezeli a hatósági/nem hatósági árverés problematikáját. Ilyen például a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. tvr. vagy a Bécsi Vételi Egyezmény. Megjegyzendő azonban, hogy ezekből a jogszabályokból nem azért lehet egyértelműen levonni a következtetést, hogy mely árveréstípusra vonatkoznak, mert pontosan definiálva használják az árverés intézményét, hanem annak következtében, hogy az adott jogszabály egyéb rendelkezéseiből és annak egészéből megállapítható az "árverés" jellege. A fenti felsorolásban ismertetett jogszabályokban rögzített árverések sorsát osztják az árak megállapításáról szóló 1990. évi LXXXVII. törvény és a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény árverésre vonatkozó rendelkezései, amelyek álláspontom szerint mind a hatósági, mind a nem hatósági árverésre alkalmazandóak. A versenytörvény ugyanis rögzíti, hogy tilos az árverés tisztaságát bármilyen módon megsérteni (7. §), míg az ártörvény kijelenti, hogy az árban, díjban, valamint az ár alapjául szolgáló értékesítési feltételekben a szerződő felek a versenytörvényben és az ártörvényben foglaltak megtartásával állapodnak meg, ideértve a versenytárgyaláson vagy árverésen történő ármegegyezést is (2. §).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
