A Brüsszel IIa. rendelet, a Tanács 2201/2003/EK rendelete - a házassági ügyekben és a szülői felelősségre vonatkozó eljárásokban a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról, illetve az 1347/2000/EK rendelet hatályon kívül helyezéséről szóló rendelet - a határon átnyúló családi kapcsolatok nagy száma miatt gyakran alkalmazott jogforrás. Minthogy a családjogi jogviszonyokban az egyik leginkább meghatározó európai uniós polgári eljárásjogi rendelkezésről van szó, különösen lényeges az, hogy rendelkezéseit az európai uniós tagállamok nemzeti bíróságai lehetőségek szerint azonos mérce alapján alkalmazzák. Ehhez természetesen szükséges az, hogy azonos módon értelmezzék a rendeletet, s lehetőség szerint egységesítsék gyakorlatukat. Az autonóm jogértelmezés és egységes jogalkalmazás - különös tekintettel a gyakran változó és sokféle családjogi életviszonyra - komoly kihívások elé állítja a nemzeti bíróságokat, eljáró jogászokat. A torinói G. Giappichelli Kiadó gondozásában és Costanza Honorati szerkesztésében 2017-ben jelent meg az a kiadvány,[1] amely a Brüsszel IIa. rendelet joghatósági rendelkezéseihez nyújt több fejezetben - kitérve a házassági ügyekre, valamint a szülői felelősséggel és jogellenes elvitellel kapcsolatos jogvitákra - segítséget. (Az alábbiakban a rendelet rendelkezéseinek említése során a hivatalos magyar nyelvi változatot használom.)
A szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben a joghatóság kérdését tekinti át Agnė Limantė és Ivana Kunda tanulmánya.[2] A szerzők rámutatnak arra, hogy a 8. cikk értelmében vett szokásos tartózkodási hely megállapítása során abból kell kiindulni, hogy az ténykérdés: az Európai Unió Bíróságának ítélkezési gyakorlata is a tények elsődleges figyelembe vételét mutatja, és nem azt, hogy a "jogi minősítés" jutna elsődleges szerephez. Néhány tagállamban, különösen a Brüsszel IIa. rendelet hatályba lépését követő első években az érintett személyek bejelentett lakcímének tulajdonítottak különös jelentőséget. Ez azzal állhatott összefüggésben, hogy számos tagállam megköveteli, hogy a területén tartózkodó hazai, illetve külföldi állampolgárok jelentsenek be meghatározott helyet lakcímként, ugyanakkor ez csak adminisztratív célt szolgál, így például azt, hogy amennyiben bírósági eljárás folyik, a kézbesítési hely legyen egyértelmű. A bejelentett lakcím nem feltétlenül jelenti azt, hogy az érintett személy ott is lakik, illetve ott van a szokásos tartózkodási helye.
A tagállamok ítélkezési gyakorlata azt mutatja, hogy hamar igazodtak a fenti hozzáálláshoz és érvényre juttatták azt a felfogást, mely szerint a szokásos tartózkodási helyet ténykérdésként kell vizsgálni. Egy luxemburgi - Luxembourg Fellebbviteli Bírósága által 2010-ben elbírált - ügy tényállása szerint a gyermek Brüsszelben élt, ott járt bölcsődébe, majd később óvodába, de Luxemburgban bejelentett lakcímmel rendelkezett. Az eljáró bíróság szerint az ügy tényeinek tükrében a Luxemburg városában bejelentett lakcím mindössze arra engedett következtetni, hogy távlati célként jelentkezett a Luxemburgba történő átköltözés; s bár a bejelentett lakhely rendszerint azonos a szokásos tartózkodási hellyel, az utóbbi máshol is lehet. Hasonló következtetésre jutott egy horvát megyei bíróság (2014): megállapították, hogy a szokásos tartózkodási hely hasonló, mint a horvát nemzeti jog szerinti "lakóhely", amely utóbbi azt a helyet és címet jelenti, ahol az érintett személy különböző élethelyzetekkel (családi, szakmai, gazdasági, szociális, kulturális stb.) kapcsolatos jogai gyakorlása és kötelezett-
- 47/48 -
ségei teljesítése érdekében állandóan tartózkodik. Utaltak arra is, hogy önmagában az a tény, hogy meghatározott személynek a lakóhelye bizonyos helyre van bejelentve, anélkül, hogy ténylegesen ott tartózkodna, nem jelenti azt, hogy ott rendelkezik szokásos tartózkodási hellyel, így a postai lakcímnek önmagában nincs jelentősége. A litván Legfelsőbb Bíróság szintén megerősítette azt, hogy pusztán az, hogy valaki Litvániában lakóhellyel rendelkezik és ott ingatlantulajdona is van, nem teszi lehetővé annak rögzítését, hogy az adott személynek Litvániában van a szokásos tartózkodási helye.
Az ügyek tényállását tekintve a bíróságnak alapos vizsgálatba és elemzésbe kell bocsátkoznia, amennyiben ugyanakkor a körülmények lehetővé teszik, hivatkozni lehet egy másik tagállam bírósága által az adott ügy kapcsán korábban elfogadott/megállapított tényekre. Így járt el a horvátországi Rijeka Városi Bírósága (2015), amely előtt a horvát anya kezdeményezett eljárást a nem horvát állampolgárságú apával szemben. Mindkét szülő Németországban élt és a gyermekeik is ott születtek; a német bíróság az apa szülői felügyeletét állapította meg, s amikor az anya az általa Horvátországba vitt gyermekek tekintetében kezdeményezte a szülői felügyelet megállapítását, a horvát bíróság a joghatóságának hiányát állapította meg, többek között a német ítéletre is alapítva döntését. A szerzők is hangsúlyozzák természetesen azt, hogy a szokásos tartózkodási helyet arra az időre vonatkoztatva kell meghatározni, amikor az eljárást megindították.
Megállapításuk szerint a gyermek szokásos tartózkodási helyét két, az Európai Unió Bíróságának ítéleteiből következő alapkritérium figyelembe vételével kell meghatározni: az egyik ilyen - objektív - kritérium az adott állam területén való fizikai jelenlét, amely mellett kimutatható az adott társadalomba és családi környezetbe történő bizonyos mértékű integráció, a másik - szubjektív - kritérium pedig annak megállapítható szándéka, hogy az adott országban stabil életvitel kerüljön fenntartásra. Ezen követelmények alkalmazása során felmerült a kérdés, hogy milyen módon kell a fennálló tényeket tekintetbe venni. Az Európai Unió Bírósága, annak kiemelése mellett, hogy az egyedi ügy valamennyi körülményét tekintetbe kell venni, több ügyben is rámutatott a legfontosabb szempontokra. A szerzők a nemzeti ítélkezési gyakorlat elemzése alapján azt állapították meg, hogy a tagállami bíróságok a gyermek integráltságát rendszerint a következőkre tekintettel ítélik meg:
- a gyermek adott tagállamban való fizikai jelenlétének időtartama és rendszeressége,
- a gyermek állampolgársága,
- az, hogy a gyermek ott jár óvodába, iskolába,
- az, hogy a gyermek ott folytat szabadidős, illetve iskolán kívüli tevékenységeket,
- a társadalombiztosítás igénybevétele,
- az egészségbiztosítás igénybevétele,
- a gyermek családi kötelékeinek fennállása,
- a gyermek által beszélt nyelv és a nyelvtudás szintje,
- a gyermek barátai és egyéb társadalmi kapcsolatai.
Önmagában valamelyik fenti tényezőnek a hiánya még nem jelenti azt, hogy a gyermek ne rendelkezne az adott tagállamban szokásos tartózkodási hellyel: egy Egyesült Királyságban elbírált esetben alapvető jelentőséget tulajdonított a bíróság annak, hogy mennyi idő telt el az adott gyermek Litvániából való elutazása óta, s annak is, hogy a gyermek az Egyesült Királyságban járt iskolába és annak a társadalombiztosítását vették igénybe. Egy másik, hasonló tényállású ügyben az anya elmulasztotta a gyermekek bejelentését (egyikük nem járt iskolába, s egyik gyermek sem részesült társadalombiztosítási ellátásban), a bíróság azonban azt állapította meg, hogy ennek egyszerűen az anya hanyagsága volt az oka, nem az, hogy ne állt volna fenn a szándék az Egyesült Királyságban történő további tartózkodásra.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
