A 19-20. század fordulójának közjogtudományát élénken foglalkoztatták a parlamentarizmus alapkérdései. Ez az érdeklődés annak is tulajdonítható, hogy választ találjanak arra a felvetésre, vajon parlamentárisnak tekinthető-e Magyarország kormányformája. Figyelmük nemcsak a parlamentarizmussal összefüggő általános jellegű kérdések feltárására, hanem egy-egy fontos részterület feldolgozására is irányult. Ennek az érdeklődésnek köszönhetően számos szakmunka született a vizsgált időszakban. Ezek közé tartozott Haendel Vilmosnak A parlamentarismus címen 1903-ban közzétett monográfiája is. A parlamentarizmus intézményének, illetve a parlamentáris kormányformának az elemzése során merült fel a közjogtudományban és a politikai (országászati) tudományban a komparatisztika lehetősége. Az összehasonlító módszer használata természetesnek is tűnhetett, hiszen a parlamentarizmus és a parlamentáris kormányforma kialakulását, jellemző vonásait és összefüggéseit, valamint a hasonlatosságokat és a különbségeket az angol prototípushoz, illetve a kontinentális variánsokhoz viszonyítva lehetett árnyaltan bemutatni. Az alábbi esettanulmány ezekre a szempontokra figyelemmel tekinti át Haendel Vilmos kötetét.
Kulcsszavak: dualizmus, parlamentarizmus, parlamentáris monarchia, parlamentáris kormányforma, parlamenti kormány, komparatisztika, közjogtudomány, politikai tudomány
A 19-20. század fordulójának közjogtudományát élénken foglalkoztatták a parlamentarizmus és a parlamenti kormányforma alapkérdései. Ez az érdeklődés nyilvánvalóan annak is tulajdonítható, hogy választ találjanak arra a felvetésre, vajon parlamentárisnak tekinthető-e a dualista Magyarország kormányformája. Figyelmük nemcsak a parlamentarizmussal összefüggő általános jellegű kérdések feltárására, hanem egy-egy fontos részterület, illetve intézmény, miként a parlamenti jog, a törvényhozás szervezete, avagy a miniszteri felelősség feldolgozására is irányult. Ennek az érdeklődésnek köszönhetően jó néhány monográfia, könyvfejezet és tanulmány született a vizsgált időszakban. A parlamentarizmus intézményének, illetve a parlamentáris kormányformának az elemzése és értelmezése során merült
- 189/190 -
fel a közjogtudományban és a politikai (országászati) tudományban a komparatisztika lehetősége, sőt, esetenként szükségessége is. Az összehasonlító módszer használata természetesnek is tűnhetett a közjogtudomány művelői részéről, hiszen a parlamentarizmus és a parlamentáris kormányforma kialakulását, jellemző vonásait és összefüggéseit, valamint a hasonlatosságokat és a különbségeket az angol prototípushoz, illetve a kontinentális variánsokhoz, ezen belül is a francia, belga és olasz megoldásokhoz viszonyítva lehetett érzékletesen bemutatni. A komparatisztika művelőinek ugyanakkor nyilvánvalóan szembesülniük kellett a hazai közjogi intézmények egyediségét illetve autochton fejlődését hangoztató nézetekkel is.
1903-ban jelent meg Haendel Vilmos debreceni református jogakadémiai tanár A parlamentarismus című monográfiája, amely átfogó jelleggel és az összehasonlító módszer alkalmazásával törekedett az általa ideálisnak tekintett parlamentáris kormányforma intézményeinek a vizsgálatára.[1] Érdemes lehet a kötetet tágabb kontextusban elhelyezni. Már csak amiatt is, mert két évvel A parlamentarismus megjelenését követően, 1905-1906-ban rázta meg a legmélyebb alkotmányos válság a dualizmus kori Magyarországot, aminek utóhatásaként nemcsak politikusok és publicisták, hanem olykor a politikum világában otthonosan mozgó közjogászok is elmerenghettek a parlamentáris kormányforma régi-új dilemmái felett.[2]
A Haendel-féle kötet megjelenése előtti időszakból mindenekelőtt Concha Győző nagy ívű összefoglalójára, az 1894-ben megjelent Politikára[3] hivatkozhatnánk, hiszen - miként erre P. Szabó Béla hívta fel a figyelmet - Haendel Vilmos kötete lényegében a Politika parlamenti kormányzatról szóló fejezetén alapult, illetve az abban foglaltak monografikus feldolgozásának tekinthető.[4] Haendel Vilmos a Concha-tanítványok közé tartozott, miként utóbb, a budapesti tudományegyetem jog- és államtudományi karán folyó egyetemi magántanári habilitációs eljárás során Concha Győző egykori tanítványának egyik hivatalos bírálója is volt.[5] S ami talán a legfontosabb, Haendel Vilmos - miként műve alcíme is mutatja - politikai tanulmánynak szánta könyvét, azaz a megközelítés tekintetében is követte mestere irányvonalát. Emellett Haendel Vilmos számos alkalommal hivatkozott közjogi, illetve alkotmányjogi szempontokra és megfontolásokra is, amiből viszont az következik, hogy kötete a politikai tudomány mellett a közjogtudományhoz is besorolható.
Szintén évekkel A parlamentarismus előtt, 1896-ban jelent meg Somló Bódog A parlamentarizmus a magyar jogban című, visszafogott terjedelme ellenére is figyelemre méltó doktori értekezése, amelyben a szerző elsődlegesen történeti módszerrel vizsgálva a parlamentarizmus intézményét jutott arra a következtetésre - amit egyébként kortársai közül többen is vitattak -, hogy hazánkban az 1848-as átalakulás idején rakták le a parlamenti kormányzat alapjait. A
- 190/191 -
parlamentarizmus nem a történelmi fejlődés, hanem az elmélet révén került a magyar közjogba, "de olyan előzmények után, mint másutt sehol sem és ennek következtében nálunk kevésbé is idegen, mint Anglián kívül."[6]
A Haendel-féle monográfiája megjelenése utáni évekből Concha Győző írásait,[7] Kun József - utóbb barabási Kun József - a parlamentarizmus általános és a magyar parlamentarizmus különös kérdéseit komparatista szemszögből is vizsgáló tanulmányát,[8] valamint érdekesség gyanánt a Concha Győzővel is vitába szálló kolozsvári ügyvéd, Deák Albert közjogi és politikai műveit említhetnénk meg.[9] Külön is kell szólnunk Kautz Gyula A parlamentarizmus és különösen a parlamentáris kormányalkat című 1906-ban megjelenő munkájáról. Figyelemre méltó, hogy a komparatisztika szempontjait is szem előtt tartó munka a szakirodalom áttekintése során azt a kijelenést tette, hogy "az angol államjog' és a parlamentáris kormányrendszer tudományos és rendszeres elemzését a hazai politikai irodalom - Concha Győző fentebb is hivatkozott írásaitól eltekintve - még nem végezte el.[10] Ez a megállapítás annyiban mindenképp furcsállható, hogy Haendel Vilmos évekkel korábban jelentette meg a parlamentarizmust átfogóan bemutató, háromszáz nyomtatott oldalt meghaladó terjedelmű monográfiáját, amiről azonban Kautz Gyula tudomást sem vett. Kautz professzor mellesleg határozottan elutasító álláspontot képviselt a hazai parlamenti kormányzat létét illetően. Véleménye szerint ugyanis Magyarországon 1848-ban, illetve 1867-ben nem parlamentáris kormányforma, hanem "független felelős alkotmányos képviseleti kormányrendszer" valósult meg.[11]
A parlamentarizmussal, a parlamenti joggal, a törvényhozás szervezetével, a végrehajtó hatalommal összefüggő közjogi kérdések köszönnek ugyanakkor vissza - a teljesség bármiféle igénye nélkül - Polner Ödön,[12] Balogh Arthur,[13] Réz Mihály[14] és ifj. Vutkovich Sándor[15] könyveiben és tanulmányaiban is. A parlamentáris kormányforma egyik legalapvetőbb intézményéről, a miniszteri felelősségről szintén születtek átfogó, illetve monografikus igényű feldolgozások: Schvarcz Gyula[16] jogtörténeti és összehasonlító szempontokat egyaránt érvénye-
- 191/192 -
sítő 1883-as munkája mellett Ferdinandy Geyza[17] 1895-ben, Márffy-Mantuanó Rezső[18] pedig 1905-ben jelentetett meg szakkönyvet ebben a témakörben.
Haendel Vilmos monográfiája ebben a tágabb szakirodalmi környezetben helyezhető el. Mielőtt azonban magáról a könyvről, illetve a könyvben alkalmazott komparatisztikai módszerről esne szó, szükséges röviden bemutatni magát a szerzőt.[19] Haendel Vilmos 1874-ben született Selmecbányán. Jogi tanulmányait a budapesti tudományegyetem jog- és államtudományi karán folytatta, közben 1894 és 1895 között kiegészítő tanulmányokat végzett a berlini Friedrich Wilhelm Egyetemen. Budapesten avatták jogtudományi doktorrá 1898-ban, két évvel később pedig kinevezték a debreceni református jogakadémia tanárává. Az egyetemi magántanári habilitáció alapjául is szolgáló, a parlamentarizmus intézményét feldolgozó szakkönyvet 1903-ban jelentette meg. Az egyetemi magántanári címet a következő esztendőben a kedvező bírálati jelentések, valamint a sikeres magántanári kollokvium eredményeként szerezte meg.[20] A debreceni tudományegyetem 1914-ben történő megalakulását követően Haendel Vilmos nem került automatikusan a jog- és államtudományi kar professzorai közé. Azután kapott katedrát, miután Jászi Viktor, a magyar közjog és politika professzora halálát követően 1915 őszén - egyetempolitikai megfontolásokból - kettéosztották tanszékét, és meghívást kapott az önállósuló politikai tanszék élére.[21] Innentől kezdve közel három évtizeden keresztül oktatott a debreceni jogi fakultáson. Az önállóvá váló magyar közjogi tanszék élére 1917-ben ugyanakkor egy másik Concha-tanítvány, barabási Kun József került. Haendel Vilmos 1920-ban jelentette meg A parlamenti kormány című könyvét, amely a szerző szándékai szerint az 1903-as monográfia javított kiadása kívánt lenni.[22] Néhány lapalji és publicisztikai jellegű megjegyzéstől eltekintve azonban lényegében megegyezik A parlamentarismus című kötettel. Ezt a következő példával illusztrálhatnánk. Az 1903-as kötet egyik lapalji jegyzetében Thomas Wodroow Wilsonra hivatkozva írta Haendel Vilmos, hogy szerinte - mármint Wilson szerint - a tökéletes politikai jelentéktelenség az első kellék ahhoz, hogy valaki az USA elnöki méltóságába jusson.[23] Az 1920-as kötetben ehhez a lapalji jegyzethez Haendel professzor azt a zárójelbe tett, meglehetősen maliciózus megjegyzést fűzte, hogy Wilson talán azért - mármint jelentéktelensége okán - jutott később önmaga is oda.[24] Egyebekben annak nemigen találni nyomát, hogy a két kötet megjelenése közötti időszakban keletkező szakirodalmat a szerző hasznosította volna.
- 192/193 -
Az Interparlamentáris Unió magyar csoportjának tagjaként 1930-ban Haendel Vilmos felkérést kapott, hogy nyilvánítson véleményt az Unió által a parlamentarizmus válságával kapcsolatban kezdeményezett ankét alkalmával. A körkérdést a kezdeményezők a hazai tudományos és közélet ismert személyiségeihez intézték. Haendel Vilmos mellett a közjogtudomány jeles képviselőit, miként debreceni professzortársát, barabási Kun Józsefet, valamint Polner Ödön szegedi professzort is a válaszadók között találjuk. A parlamentarizmust illetően Haendel Vilmos továbbra is azt a régi véleményét képviselte, hogy az "elvileg jól van kigondolva", ha azonban mégsem funkcionál helyesen, az nem a rendszeren, hanem az embereken múlik.[25] A parlamentarizmus témaköréhez is kapcsolódik, hogy az 1930-as évek végén jelentette meg végső változatában közel 900 oldal terjedelmű előadásjegyzeteit Politika (Alkotmánytan és közigazgatástan) címen, ami 20 félév előadásanyagát foglalta össze.[26]
Haendel Vilmos világnézeti és politikai meggyőződése az első világháborút követően élesen irányt váltott. Amíg az összeomlás előtt a 48-as Kossuth-párt felfogását vallotta, az 1920-as évektől kezdődően a fajvédő és antiszemita nézetek álltak közel hozzá. A II. világháború éveiben ugyanakkor a német szövetség elkötelezett hívének mutatkozott, ami nagy visszatetszést váltva ki saját egyetemén ahhoz vezetett, hogy hónapokkal 70. életévének betöltése, azaz a nyugállományba helyezéshez szükséges életkor elérése előtt megromlott egészségi állapotára való hivatkozással betegszabadságot kényszerült kivenni. Noha a német megszállás után állásába visszahelyezték, 70. születésnapja közeledtén, 1944 nyarán ismételten napirendre került immáron a menetrendnek megfelelő nyugállományba helyezése.[27] Haendel Vilmosnak utóbb egyszerűen nyoma veszett. Valószínűleg az emigrációban hunyt el 1955-ben.
A 29 évesen publikált A parlamentarismus című kötetben Haendel Vilmos három átfogó kérdéskört vizsgált meg. A Történelmi részben a szerző a parlamentarizmus kialakulásával összefüggő fejleményeket dolgozta fel, különös tekintettel a parlamenti kormányzat angliai fordulópontjaira. A kötet terjedelmes, Elemző rész címre hallgató második egysége az államfő (uralkodó), a kétkamarás törvényhozó testület - ezen belül is a domináns szerepet betöltő alsóház -, valamint a "cabinet" parlamentáris kormányforma esetén fennálló státuszát, jogosultságait és egymáshoz való viszonyát tárta fel. Ebben a részben vizsgálta tehát meg a parlamentarizmus lényegét jelentő parlamenti kormányzat működési törvényszerűségeit, a miniszteri ellenjegyzés és a miniszteri felelősség intézményét, az államfő (uralkodó) parlamentáris viszonyok között érvényesülő prerogatíváit. A pártok működésének bemutatása és elemzése ugyanakkor a kötet politikatudományi orientációját tükrözi. A kötet harmadik, Kritikai része leginkább kora aktuális kihívásaival foglalkozott. A szerző górcső alá vette a parlamentarizmus egykorú szakirodalom által hivatkozott általános válságtüneteit - miként a stabil pártrendszer felaprózódását, a kormányképes nagy váltópártok hiányát, a pártkoalíción alapuló parlamenti kormányok törékenységét -, egyes szakirodalmi megállapításokkal vitába szállt, alkalmanként pedig javaslatokat fogalmazott meg a válságtünetek kiküszöbölésére. Felvetései alapján valamiféle állagőrző világkép rajzolódik ki az
- 193/194 -
olvasóban a kötet szerzőjéről. Gondolhatunk itt a választójog túlzott kiterjesztése, avagy a nemzetiségi és felekezeti alapú pártpolitizálás miatti aggodalmaira.
Haendel Vilmos a monarchikus államforma és ezen belül a parlamentáris kormányforma hívének vallotta magát. A parlamentarizmust - mestere, Concha Győző értékelésével egyetértésben - korának összes kormányformái közül a relatíve legjobb kormányformának tartotta, hiszen a parlamentáris rendszer egyeztette össze a leghelyesebben a hatalmat és a rendet az egyéni és a politikai szabadsággal. Ebben rejlett Haendel Vilmos szerint a parlamentarizmus saját korában is tapasztalható hódító útjának a magyarázata, és emiatt azonosította végső konklúzióként a parlamentáris kormányzatot magával a szabadsággal.[28] A parlamentarizmus fogalma alatt egyébként azt az elsődlegesen erkölcsi tényezőkön nyugvó kormányrendszert értette, ahol az állam politikai vezetése a nemzeti akarat kifejezésre juttatására legközvetlenebbül hivatott képviseleti szervvel állandó összhangban a fejedelem (király-elnök) nevében, illetve a tőle nyert megbízás alapján, a kormány által valósul meg. Parlamentarizmusról tehát csak ott és csak akkor lehet szó, ahol és amikor az állami élet főszervei között a népképviselet túlsúlyba került.[29] A parlamentarizmus erkölcsi alapokra helyezése tulajdonképpen arra utal, hogy a parlamentarizmus, illetve a parlamenti kormány - miként erre Concha Győző is hivatkozott - nem jogi, hanem etikai alapokon nyugszik.[30]
A komparatisztikai módszer alkalmazására a kötet szerzője már a bevezetésében is hivatkozott, hiszen a parlamentarizmus mint "uralkodó elv" tekintetében Anglia szolgáltatta a legtöbb alapot az összehasonlításra, amennyiben a parlamentarizmus eszméje a szigetországban alakult ki és a leghuzamosabb ideje is ott érvényesült. Mindazonáltal óvatosságra intett a túlzottan leegyszerűsítő angol-magyar párhuzamokat illetően.[31] Ebben Haendel Vilmosnak alighanem igaza is volt, hiszen többen - miként utóbb Kun József is - hivatkoztak arra a legkézenfekvőbb különbségre, hogy amíg az organikusan fejlődő angol parlamentarizmus évszázados múltra tekinthetett vissza, addig a parlamenti kormányzás igénye a miniszteri felelősséghez hasonló "absztrakt teóriák" hatására csupán az 1848-as polgári forradalmat közvetlenül megelőző időkben merült fel hazánkban.[32] Nem mellesleg Concha Győző is akként fogalmazott egyik tanulmányában, hogy a parlamenti kormány kezdetben a szobatudósoknak, doktrénereknek csúfolt reformkori centralisták kis csoportjának ideáljaként fogalmazódott meg.[33]
Az összehasonlítás tekintetében Haendel Vilmos további óvatosságra intette olvasóit, hiszen ugyanaz az alapeszme, amely Angliában "a történelmi alkotmány szabálytalan, göröngyös medrében folyva" működőképesnek bizonyult, másként működik a modern alkotmányok kísérleti állomásaként számon tartott Belgiumban, ahol "a nemzeti akarat folyamata már gondosabban és egységes conceptió szerint készült symmetrikus csatornákban" haladt a cél felé. A Magyarországon megvalósult parlamentarizmus is rendelkezett egyéni sajátságokkal, hiszen az Ausztriához és Horvátországhoz fűződő közjogi viszony már önmagában
- 194/195 -
is rányomta az egyediség bélyegét Haendel Vilmos véleménye szerint a magyarországi parlamentáris rendszerre.[34]
Az összehasonlító módszert Haendel Vilmos mindenesetre, ha nem is rendszeresen, de többször alkalmazta - leginkább különböző kormányformák különböző megoldásait hasonlítva össze egymással. A kötet Elemző része több lehetőséget is biztosított az összehasonlító módszer számára. Itt kerített sort a szerző a felsőházak szerkezetét és személyi összetételét alapul vevő összehasonlításra, amelynek során figyelme elsősorban a felsőházi tagság megszerzésének jogcímeire és módjaira (születés, kinevezés, választás) irányult. Szemléletes, ahogy a Kritikai részben a korábbiakban általa részletesebben is leírtak mintegy összegzéseként pontról pontra haladva állította szembe egymással az alkotmányos monarchia és a parlamentáris monarchia legjellemzőbb vonásait. Amíg az alkotmányos monarchiában az állami összhatalom a fejedelem kezében összpontosul és a képviseleti szervekkel kizárólag a törvények meghozatala, továbbá a költségvetés megállapítása tekintetében osztozik, addig a parlamentáris monarchiában az államhatalom birtokosának a parlamentet tekintik, és a fejedelem kizárólag a taxatíve módon felsorolt prerogatívákat gyakorolhatja. Amíg az alkotmányos monarchiában az általános politikai irányvonal meghatározására kizárólag a fejedelem jogosult, addig a parlamentáris monarchiában ez a jogosultság a parlamentet illeti meg. Amíg az alkotmányos monarchia nem ismeri a kabinetszolidaritás fogalmát, addig a parlamentáris monarchia nem képzelhető el kabinetszolidaritás nélkül. Amíg az alkotmányos monarchiában a miniszterek személyének kiválasztása a fejedelem kizárólagos hatáskörébe tartozik, addig a parlamentáris monarchiában a törvényhozási kamarák (ezen belül is az alsóház) azok, amelyek a miniszterelnök, a premier személyét - miként Haendel fogalmazott - "kisebb-nagyobb határozottsággal" kijelölik, hiszen a fejedelem a kormány kinevezésénél a parlamenti erőviszonyokhoz van kötve. Amíg alkotmányos monarchiában a kormány bizalma a fejedelemtől függ, addig parlamentáris monarchiában a kormányt a törvényhozás - ezen belül is az alsóház - bizalma tartja fenn.[35] A köztársasági államforma mellett megvalósuló nem parlamentáris kormányformák összehasonlítását ugyanakkor az USA-ban bevezetett prezidenciális kormányforma és a Svájcban érvényesülő konventi kormányforma összevetésén keresztül szemléltette.[36] Mindezek a példák már önmagukban is arra utalnak, hogy haendel Vilmos a kötet írása közben szem előtt tarthatta a komparatisztikai módszer Wenzel Gusztáv által 1876-ban megfogalmazott általános célkitűzését: "Összehasonlítani, általában véve, annyit tesz, mint két vagy több tárgyat gondolatunkban egymás mellé állítani olyan célból, hogy azokban az azonosság (a paritas) és egymástóli eltérés (vagyis különféleség, imparitas) momentumait rendszeresen felismerjük".[37]
Haendel Vilmos könyve megírása során széles körű nemzetközi szakirodalmi bázisra támaszkodott. Imponálóan sok angol, francia, német és olasz szerző művét vonultatta fel. Nemritkán közölt rövidebb-hosszabb idegen nyelvű idézeteket is kötete lapjain, ami arra utal, hogy
- 195/196 -
hivatkozásai érdemiek. Jóllehet a figyelmet magától értetődően Angliára és az európai kontinens néhány, a parlamentarizmus szempontjából kiemelt fontosságú államára összpontosította, a parlamentáris kormányforma recepciója vagy inkább adaptációja miatt kitekintett Kanadára, Új-Zélandra és Dél-Amerika egyes országaira is,[38] miként azt is jóleső érzéssel állapította meg egy japán szerző francia nyelvű munkája nyomán, hogy "Ázsia Albionja" szintén a parlamentáris kormányforma átvételét fontolgatta.[39]
A fentiek összegzéseként megállapíthatjuk, hogy Haendel Vilmos kötete a parlamentarizmussal foglalkozó egykorú politikatudományi és közjogtudományi művekhez hasonlóan az összehasonlító módszert is igyekezett szem előtt tartani a minél szemléletesebb és minél pontosabb megismerés és megértés érdekében. A feldolgozás során Haendel professzor természetesen arra is rámutatott, hogy az Angliában hosszú történelmi fejlődés eredményeként az uralkodói abszolutizmus ellenhatásaként kialakuló parlamenti kormányzat varázsütés-szerűen és mechanikusan nem ültethető át a kontinentális országokba, így Magyarországra sem. A sajátságokra ugyanis mindig tekintettel kell lenni.
A parlamentarizmus ideájának hazai megjelenése mindenesetre azt az üzenetet is hordozta, hogy a historizálásra hajlamos, egyúttal az autochton alkotmányfejlődés fontosságát sulykoló magyar közjogi gondolkodás képesnek bizonyult - még ha korlátozott mértékben is -egyes külföldi alkotmányos eszmék és intézmények hazai körülményekhez igazított elfogadására, illetve befogadására. Ebben a folyamatban pedig a magyarországitól eltérő alkotmányos megoldások megismertetése és elemzése révén a közjogi komparatisztikának is megvolt a maga szerepe.
Miközben Haendel Vilmos monográfiája a kortársak részéről P. Szabó Béla megállapítása szerint "nem kapott különösebb visszhangot",[40] napjaink politikatudományi és közjogtudományi szakirodalma, gondolhatunk itt elsősorban Pesti Sándor[41] és Szente Zoltán[42] munkásságára, már kellő figyelmet fordított A parlamentarismus című kötetben foglalt gondolatok felidézésére és értelmezésére. ■
JEGYZETEK
[1] Haendel Vilmos: A parlamentarismus, Politikai tanulmány, Politzer Zsigmond és Fia Könyvkereskedése, Budapest, 1903.
[2] Lásd: Szente Zoltán: Kormányzás a dualizmus korában, Atlantisz, Budapest, 2011, 382. skk.
[3] Concha Győző: Politika - Alkotmánytan, Grill Károly Könyvkiadó, Budapest, 1894.
[4] P. Szabó Béla: Szepesváraljai Haendel Vilmos = szerk. P. Szabó Béla: "Ernyedetlen szorgalommal..." - A Debreceni Tudományegyetem jogász professzorai (1914-1949), Debrecen, 2014, 29.
[5] ELTE Levéltár 7. a. 1. Állam- és Jogtudományi Kar. A Kari Tanács jegyzőkönyvei. 4. kötet. Az 1903. szeptember 16-i I. rendes ülés jegyzőkönyve. A kari ülés Concha Győző mellett Földes Bélát is felkérte a bírálói teendők ellátására, aki utóbb elfoglaltságaira hivatkozva visszaadta a megbízást. Földes Béla helyett az 1903. december 14-i IV. rendes ülésen Kmety Károlyt bízták meg a másik bírálat elkészítésével.
[6] Somló Bódog: A parlamentarizmus a magyar jogban, Gibbon Albert Könyvkereskedése, Kolozsvár, 1896, 10.
[7] Concha Győző: Jogi intézmény-e a parlamenti kormány? Budapesti Szemle, 124. kötet (1905), 402-443., továbbá A parlamenti kormányrendszer Magyarországon, Budapesti Szemle, 153. kötet (1913), 49-74.
[8] Kun József: Parlamentarizmus és magyar parlamentarizmus, Jogállam, 8(1909)/8, 561-586.
[9] Köpeczi Deák Albert: A parlamenti kormányrendszer Magyarországon I-II. rész, Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1912, továbbá Jogi intézmény-e a parlamenti kormány? - Megjegyzések Concha Győzőnek a Budapesti Szemle 1905. decemberi számában megjelent cikkére, Erdélyi Múzeum, 1906; Új folyam 1(23)/1, 8-32.
[10] Kautz Gyula: A parlamentarizmus és különösen a parlamentáris kormányalkat, Budapest, 1906, 21-22.
[11] Uo., 40-41.
[12] Polner Ödön: Parlamentárizmus és kabinetszolidaritás = Tanulmányok az alkotmánypolitika köréből, Budapest, 1895, 125-146, továbbá Tanulmányok a magyar parlamenti jog köréből, Singer és Wolfner, Budapest, 1902.
[13] Balogh Arthur: A magyar államjog alaptanai, Franklin, Budapest, 1901.
[14] Réz Mihály: A magyar parlamentarizmus = Közjogi tanulmányok, Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság, Budapest, 1914, 5-23.
[15] Ifj. Vutkovich Sándor: A felsőházak szervezete a főbb államokban, Politikai tanulmány, Wigand, Pozsony, 1896.
[16] Schvarcz Gyula: A miniszteri felelősség elve az európai alkotmánytörténelemben, MTA Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1883.
[17] Ferdinandy Geyza: A felelősség elve a magyar alkotmányban, Hornyánszky, Budapest, 1895.
[18] Márffy-Mantuanó Rezső: A miniszteri felelősség Magyarországon, Közjogi tanulmány, Politzer, Budapest, 1905.
[19] P. Szabó Béla: i. m., 15-41.
[20] ELTE Levéltár 7. a. 1. Állam- és Jogtudományi Kar. A Kari Tanács jegyzőkönyvei. 4. kötet. Az 1904. május 17-i IX. rendkívüli ülés jegyzőkönyve.
[21] Hollósi Gábor: A debreceni Jog- és Államtudományi Kar története (1914-1949), Debrecen, 2007, 68.
[22] Haendel Vilmos: A parlamenti kormány (II. javított kiadás), Politikai tanulmány, Magyar Nemzeti Könyv- és Lapkiadóvállalat Rt., Debrecen, 1920.
[23] Haendel: A parlamentarismus..., i. m., 321.
[24] Haendel: A parlamenti kormány..., i. m., 312.
[25] Válságban van-e a parlamentarizmus? Gergely R. Könyvkereskedése, Budapest, 1930, 42-45.
[26] E művét újabban Koi Gyula doktori értekezése méltatta. Koi Gyula: A közigazgatás-tudományi nézetek fejlődése, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest, 2014, 290-291.
[27] P. Szabó: Szepesváraljai..., i. m. 22-27., továbbá Hollósi: A debreceni..., i. m. 68-71.
[28] Haendel: A parlamentarismus..., i. m., 326.
[29] Uo., 14.
[30] Concha: Jogi intézmény-e a..., i. m., 442.
[31] Haendel: A parlamentarismus..., i. m., 7.
[32] Kun: Parlamentarizmus és..., i. m., 572-573.
[33] Concha: Jogi intézmény-e a..., i. m., 404.
[34] Haendel: A parlamentarismus..., i. m., 8.
[35] Uo., 304.
[36] Uo., 314-318.
[37] Wenzel Gusztáv: Az összehasonlító jogtudomány és a magyar magánjog, MTA Könyvkiadó-vállalata, Budapest, 1876, 23.
[38] Venezuela, Haiti, St. Domingo
[39] Haendel: A parlamentarismus..., i. m., 323. A hivatkozott munka Tanaka Yodouru: La constitution de ľ emire du Japon, Paris, 1899.
[40] P. Szabó: Szepesváraljai..., i. m., 31.
[41] Pesti Sándor: Parlament és parlamentarizmus Magyarországon (1848-1945), Politikatudományi Szemle, 2001/4, 57-75.
[42] Szente Zoltán: Kormányzás a..., i. m, 22-23.
Visszaugrás
