A Tanács 2201/2003/EK (2003. november 27.) rendelete (a továbbiakban: Brüsszel II.A. R.) 2005. március 1-jét követően - Dánia kivételével - az Európai Unió minden tagállamában belső, nemzeti jogszabályhoz hasonlóan alkalmazandó, csakúgy, mint a csatlakozást követően az új tagállamokban is. Ennek ellenére a Brüsszel II.A R.-ben foglaltak, azok hatása a bírói gyakorlatra nem ismert a jogalkalmazók többsége értelmezése, alkalmazása komoly problémát jelent számukra. Az alábbiakban - mint az ilyen jellegű ügyekkel foglalkozó bíró - némi támpontot szeretnék adni a jogszabály alkalmazásához.
A Brüsszel II.A. R. 2., 10., 11., 40., 42., és 55. cikke a gyermek jogellenes elvitelére vonatkozó szabályokat is tartalmaz, ezért a valamennyi tagállam által ratifikált Gyermekek Jogellenes Külföldre Vitelének Polgári Jogi Vonatkozásairól szóló, Hágában az 1980. évi október 25-én kelt szerződés (a továbbiakban: Hágai Egyezmény), amelyet az 1986. évi 14. törvényerejű rendelet tett a belső jog részévé, a Brüsszel II.A. Rendeletben foglalt kiegészítésekkel alkalmazandó a tagállamok közötti kapcsolatokban.
Fontos kiemelni, hogy amennyiben a Brüsszel II.A. R. rendelkezései a Hágai Egyezményben foglaltaktól részben eltérnek, a rendelet elsőbbséget élvez a Hágai Egyezménnyel szemben, és az abban foglaltak alkalmazandóak.[1]
Ily módon, ha a gyermek jogellenes elvitelével kapcsolatos ügyben érintett országok mindegyike az Európai Unió tagállama, akkor az ügyben eljáró elsőfokú bíróságnak az eljárás során a rendelkezésre álló bizonyítékok alapján a Hágai Egyezmény rendelkezéseit elsősorban a Brüsszel II.A. Rendelettel kiegészítve, a rendelet 2. cikk 11. bekezdésének a) és b) pontja[2] alapján kell megállapítania, hogy a gyermeknek egyik tagállamból a másikba hozatala, illetőleg ott tartása jogellenes-e, ennek kapcsán elsődlegesen azt, hogy hol volt a gyermek szokásos tartózkodási helye.
A Brüsszel II.A. R-ben a jogellenes elvitel vagy visszatartás definíciója nagyon hasonló a Hágai Egyezményben foglaltakhoz[3], gyakorlatilag némi szemantikai eltéréssel összefoglalja azt. Ez esetben is az elvitel illetve visszatartás sérti a szülői felügyeleti jogot, feltétele, hogy a sérelmet szenvedett fél ténylegesen gyakorolja a felügyeleti jogát, továbbá döntő jelentőséggel bír az is, hogy a gyermek az elvitel ill. visszatartás előtt hol rendelkezett szokásos tartózkodási hellyel.
A Brüsszel II.A. R. nem határozza meg a szokásos tartózkodási hely fogalmát, azt az ügyben eljáró bírónak minden egyes esetben a közösségi jog keretein belül, az európai jog szellemében, autonóm módon, a nemzeti jogtól függetlenül értelmezve kell megállapítania. A gyermek jogellenes elvitelével kapcsolatos ügyeken kívül a szülői felelősséggel kapcsolatos ügyekben is eszerint kell megállapítani a "szokásos tartózkodási helyet", hiszen a joghatóság megállapítása miatt vitás kérdésekben szükség lehet rá.
Ennek ellenére álláspontom szerint az eddigi töretlen magyar bírói gyakorlat nemigen fog változni, és továbbra is a következő szempontok szerint állapítja majd meg, hogy hol volt a gyermek szokásos tartózkodási helye: Ha gondoskodás helyszíne nem azonos a lakóhellyel vagy tartózkodási hellyel, a szokásos tartózkodási helyként akkor ismerhető el, ha az a véglegesség szándéka nélkül is, de huzamosabb ideig a szülő és a gyermek együttélésének a természetes és zavartalan helyszíne, ideértve a megfelelő közös lakást, a gyermeket eltartó szülő munkahelyét és azt a mikroközösséget is, ahová az adott időszakban a gyermek beilleszkedett.[4]
A szülői felügyeleti jog, mint a gyermekről való gondoskodás, így a lakóhely megválasztásának joga szükségszerűen tartalmazza az otthonteremtés kötelezettségét is, ami a gyermek nyugodt és kiegyensúlyozott fejlődésének egyik alapeleme. E feltételek nélkül a tartózkodási hely nem válhat a szülő és a gyermek együttélésének természetes és zavartalan helyszínévé, ezért nem tekinthető szokásos tartózkodási helynek.
Ha egy gyermek az egyik tagállamból a másik tagállamba költözik, az új tagállamban a szokásos tartózkodási hely megszerzésével egyidejűleg a korábbi tagállamban elveszti a szokásos tartózkodási helyét. Noha a "szokásos" jelző egy bizonyos időtartamra enged következtetni, nem zárható ki annak a lehetősége, hogy az új tagállam már a gyermek odaérkezése napján a gyermek szokásos tartózkodási helyévé váljon. A bírónak ezt a konkrét esetben a feltárt tényállás alapján kell meghatároznia.
Az általános külföldi gyakorlat egy tagállamban több hónapos tartózkodási időt kíván meg a szokásos tartózkodási hely megállapításához, de az egy éves tartózkodási idő leteltének a rendelet 10. cikke alapján az Egyezmény 12. cikkében foglaltakon túlmenő jogi relevanciája van. Ha az adott gyermek legalább egy éve tartózkodik egy másik tagállamban azt követően, hogy a felügyeleti joggal rendelkező személy vagy szerv tudomást szerzett erről és a gyermek beilleszkedett a környezetébe, továbbá ezen határidőn belül nem nyújtottak be gyermek jogellenes visszavitele iránti kérelmet, az eredeti tagállam joghatósága átszáll annak a tagállamnak bíróságára, amelybe a gyermeket elvitték illetve visszatartják.
Gyakorlati, és sokat vitatott kérdésként fog felmerülni az az eset, amikor két azonos állampolgárságú vagy anyanyelvű szülő gyermekeivel átmeneti, határozatlan időtartamra egy másik tagállamba költözik munkavállalás céljából, és az egyik szülő a másik hozzájárulása nélkül váratlanul visszaköltözik a gyermekekkel abba a tagállamba, amelynek állampolgárai és ahonnan származnak. Ez a köztudat szerint nem minősül jogellenes elvitelnek. A Brüsszel II.A. R. és a Hágai Egyezmény tartalmát tekintve azonban ennek megállapítása nem kizárt, sőt nagyon is lehetséges, ha a gyermek az adott tagállamban hónapok óta tartózkodott, ott a szülők lakást béreltek, amely a család zavartalan együttélésének helyszíne volt, legalább egyik szülőt egzisztenciája, munkája a tagállamhoz kötötte, a gyermek ott egy óvodai, iskolai stb. közösségbe beilleszkedett.
A Rendelet egy új fogalmat is alkotott, a szülői felelősséget[5], amely a felügyeleti és láthatási jogot is magába foglalja. Az eljárásban első lépésként azt kell meghatároznia az elsőfokú bíróságnak, hogy a gyermek az elvitel illetve visszatartás előtt melyik tagállamban rendelkezett "szokásos tartózkodási hellyel". Majd annak a tagállamnak a nemzeti joga alapján kell elbírálni a rendelet 2. cikk 11. pont b) alpontja alapján, hogy a felügyeletet az adott esetben közösen gyakoroltnak kell-e tekinteni, azaz, hogy határozat vagy jogszabály alapján a szülői felelősség egyik gyakorlója sem határozhatott a gyermek tartózkodási helyéről a szülői felelősség másik gyakorlójának hozzájárulása nélkül, amelyikben a szokásos tartózkodási helye volt.
Ehhez elengedhetetlen az adott tagállam erre vonatkozó nemzeti jogának ismerete. Álláspontom szerint az adott állam nemzeti jogát a Központi Hatóság törvénybizonyítványa, továbbá az Európai Igazságügyi Hálózat Polgári és Kereskedelmi Ügyekben[6] honlapján feltüntetett információk segítségével, kétség esetén az adott tagállam összekötő bíráival való konzultációt követően kell megállapítani.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
