A személyek azonosításához és megkülönböztetéséhez szükséges a név, amelynek viselése, használata, megváltoztatása számos tudományterületre kiterjed. A család- és utónevek története, a névadási szokások változása, a születési és házassági nevek nyilvántartása, a nemzetiséghez tartozók névviselése, a nevek átírása más nyelvre történeti, szociológiai, néprajzi, jogi, nyelvtudományi és pszichológiai kutatás tárgya. Ezek közül a jogi szabályozás és a jogalkalmazási gyakorlat is olyan sokrétű (Megyeri-Pálffi 2013), hogy itt most csak egy kis kóstolót adhatunk, amelyhez apropót szolgáltatott egy konferencia[1] és egy kötet (Németh 2020).
A névviselés, névhasználat, névváltoztatás a hatályos jogban több száz rendelkezésben szerepel, azaz régóta nem csak magánéleti ügy valakinek a megnevezése, egyediségének és másokkal össze nem tévesztésének a kérdése. A magánjog alakította ki a névjog szabad használatának és megvédésének a kereteit, majd a települések, partikuláris, később országos hatósági nyilvántartások kiépülésével, a közjog szűkítette ezt a szabadságot. Mindebből többféle előnye és hátránya származik a név tulajdonosának és a névadóknak. A 19. század végéig például az egyházi anyakönyvek közokiratnak számítottak, amíg 1894-ben az állami anyakönyvekről szóló XXXIII. törvénycikk a születések, házasságok és halálozások nyilvántartását állami feladattá nem minősítette. 1895-től tehát az előzőleg kiadott egyházi anyakönyvekből készített kivonat közokiratként felhasználható volt, de az új anyakönyvi eseményekről a közhitelű nyilvántartási szerepet átvette az állami anyakönyv. Azaz e téren a szekularizáció Magyarországon is megtörtént, az örökösödés, a házasságkötés, születés és halálozás levált az egyházi adminisztrációról. A teljes szétválasztás csak 1994-ben érkezett el, mert eltelt száz év, így a valamikori egyházi hivatalos bejegyzésekről kiadott kivonatok közokirati szerepe megszűnt. Ha tehát ezután valaki egyházi anyakönyvi adatokat keres, például családfakutatás céljából, az a Magyar Országos Levéltárban található plébániai fóliánsok másolatát tanulmányozhatja (Szuromi 2020). Hasonlóan jelentős szabályozási terjeszkedésnek lehetünk tanúi az intézmények névviselése, névhasználata terén. Kiragadott példa erre a kizárólagos névhasználat garantálása (a "Pesti Vigadó" nevet ma csak a Magyar Művészeti Akadémia, a "hegyközség" nevet csak az erről szóló törvény szerint megalakult szervezet viselheti).[2]
Másik példa a névkizárólagosság, a névvalódiság és a névszabatosság előírása, amely a civil szervezetektől a felsőoktatási intézményekig vagy éppen a szakképző iskolák névjogáig terjed, és e téren is több korlátozást találhatunk.[3] A névkizárólagosság azt jelenti, hogy nevének minden más, hasonló működési körben tevékenykedő civil szervezettől, például egyesület, alapítvány nevétől különböznie kell. A név legyen egyediesítésre alkalmas, egyben kizárva az összetévesztés lehetőségét. A névvalódiság követelményének akkor felel meg a szervezet, ha az annak jelentőségét, működését tekintve megtévesztésre nem alkalmas. Ugyanis a név nem keltheti azt a látszatot, hogy a szervezet tevékenységét más jogi személy tevékenységéhez kapcsolódóan fejti ki (például Római Katolikus Zenei Alapítvány vagy MÁV Barátok Egyesülete). Csak akkor viselheti így a nevet, ha ehhez az érintett jogi személytől kifejezetten engedélyt kapott. Hasonlóan korlátozott egy történelmi személy, szerző nevének felvétele is. A névszabatosság pedig megköveteli, hogy a név nyelvi és társadalmi követelményeknek feleljen meg, azaz kimondható, kiejthető legyen, ne álljon csak idegen szavakból, jelek vagy számok halmazából. A névben szerepelhet idegen szó, kifejezés, de csak akkor, ha az közismert, illetve magyarul utalnak az idegen kifejezés jelentésére. A latin vagy egyéb idegen szavak, kifejezések, elnevezések használatát a szervezet nemzetközi, nemzetiségi jellege, a történelmi hagyományok folytatása indokolhatja, azaz kivételt jelent, bár akkor hivatalos fordítással is igazolni kell, hogy megfelel az idegen nyelvű név a magyar nyelvű elnevezésnek, avagy közismert, a köznyelv által elfogadott idegen nyelvű kifejezésről van szó. A bírósági bejegyzések keresése[4]
- 8/9 -
és megtagadása alapján elemezhető e hármas szabály működése, jogalkalmazási rendje. Mivel nem szeretnék hosszan időzni a jogi személyek névviselési és névhasználati jogánál, csupán arra hívom fel a figyelmet, hogy a joggyakorlat e körben szélesebb és jobban megismerhető, mint az emberek névjoga esetében, noha az intézményi, vállalkozási nevekre vonatkozó jogelvek alapvetően nem különböznek a magánszemélyekre vonatkozóktól, leszámítva az üzleti életből fakadó sajátosságokat.
Az emberek névjogát az Alkotmány (1989-2011 között) nem említette, de az emberi méltóság sérthetetlenségét (54. §) és a nemzeti, etnikai kisebbségek saját nyelven való névhasználati jogát [68. § (2) bekezdés] már kimondta. Az Alkotmánybíróság emelte a névjogot alapjogi szintre, kimondva, hogy "a névjog az [...] emberi méltóságból levezethető alapvető jog [...]. Minden embernek elidegeníthetetlen joga van az (ön)azonosságát kifejező saját névhez és annak viseléséhez. A névjog egyéb elemei - így különösen a névválasztás, névváltoztatás, névmódosítás - a jogalkotó által alkotmányosan korlátozhatóak."[5] Ez nehezen érthető érvelés, hiszen ha a névviseléshez való alapjog lényegi eleme korlátozhatatlan, miként azt az Alkotmánybíróság kimondta, akkor annak egyéb elemeire is vonatkoznia kell, hogy csak alkotmányosan - az arányosság és a szükségesség mércéje szerint - korlátozhatóak, mert azoknak is van lényegi magva vagy éppen annak a magnak a részei. Vagyis a szabad névviselés és névváltoztatás jogának korlátozása terén az állam keze erősen meg van kötve, az alkotmányosság próbáját kiálló módon nem korlátozhatók. Harmathy Attila különvéleményében a korlátozás kényes pontjára utal: a nevek állami nyilvántartásban történő rögzítésének végső indoka nem a névviseléshez való jog védelme, és a regisztráció csupán az állami feladatok gördülékenyebb ellátásával függhet össze. Már csak azért is, mert a névviselési jog legszorosabban az emberi önazonossághoz és a magánszférához való joghoz kapcsolódik. Az emberi méltóság és a névjog közötti kapcsolatot az Alkotmánybíróság abban fedezte fel, hogy a név az emberi személyiség részét képezi, tehát mint az emberi személyiség része, érdemes az alapjogi védelemre. Mivel valakinek a neve az állami akarattól függetlenül keletkezett, változott az idők során, ezért az állam befolyása arra, hogy ez a személyiségünk részévé vált, meglehetősen korlátozott. Ezzel függ össze, hogy az államnak csupán arra van joga, hogy a neveket az állami működés során, például a polgárok azonosításához felhasználja, és ehhez a nevek regisztrációját elvégezze. Mégis az emberek jelentős korlátozásként élik meg az államnak a működését még akkor is, ha az állami szabályozás csak a hivatalos viszonyokban viselhető nevet érinti (így az otthoni beceneveket, a ragadványneveket például nem).
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
