A szerző okleveles jogász, a nyelvtudományok magisztere, a jogtudományok doktora, aki hat évtizede Újvidéken él. Letsch Endre műve eredeti és hiánypótló alkotás az adott jogterületen, amely olvasmányos formában tárja elénk a jogalkotástant és annak lingvisztikai kérdésköreit. Az alkotó tizennégy évig az Újvidéki Jogtudományi Kar magyar nyelvi lektora volt, majd a Lektorátus 1991. évi megszüntetése óta ügyvédi tevékenységet folytat, emellett egy évtizede az Educons Egyetem Európai Jogi és Politikai Tanulmányok Karának előbb docense, majd rendkívüli tanára. Jogalkotástant és jogi nyelvet oktat. Utóbbi tárgy hosszú évek óta kutatási területe, amelyet számos tudományos és ismeretterjesztő publikációja is igazol.
A monográfia szerkezetileg két nagy részre tagolódik bemutatva a legisztika és a lingvisztika világát. A prológusban Letsch Endre megállapítja, hogy a jogalkotástan, valamint a jogi szaknyelv irodalma, mind a szerbiai, mind a külföldi területen meglehetősen szegényesnek minősíthető, ezért a szerző monográfiájával megpróbálja felkelteni a korszerű jogtudomány érzékeny kérdései iránt fogékony jogászok érdeklődését[2]. Már itt a bevezetésben jelzi a szerző, hogy aggályosnak tartja az olyan kidolgozatlan, vitathatóan homályos és többértelmű "jogi termékeket", mely szélesre tárja az önkényes jogértelmezést. Megállapítja, hogy a törvények tartalma és minősége, a kodifikációs eljárás, a jogalkotás pontossága és helyessége elengedhetetlen feltétele a jog korszerűsítésének és harmonizációjának. Ahhoz, hogy a jogszabályok hatékonyak legyenek a jogtudomány, a nomotechnika[3] fejlődésének megfelelő szintjét, a jogintézmények rendszerének kidolgozottságát, a szaknyelv és a jogi terminológia kikristályosodott felépítettségét szükséges elérni.[4]
A mű első részének első fejezete a jogalkotás tudományának történetével, meghatározásával, módszertanával és elnevezéseivel foglalkozik, amelynek keretében a szerző megállapítja, hogy a verbális, konkludens és szemiotikus kommunikáció létezése és a kombinációk ténye ellenére semmi sem vonhatja kétségbe az axiomatikus tételt, miszerint a nyelv, elsősorban annak írásbeli testet öltése, a jogszabályok kifejezésének a legfontosabb és alapvető instrumentuma. Letsch jogszabályt a jogi norma alapvető megtestesülésének tekinti és deklarálja, hogy a jogi aktusok irányítása, szerkesztése, alkotása pedig minden jogász eredendő tevékenysége. A jogalkotástan kialakulását és fejlődését megelőző időszakban szinte minden történés és normaalkotás elemi és ösztönös volt, a normaalkotó tevékenység csupán később, a társadalmi, állami és jogi viszonyok haladásával, fokozatosan nyerte el tudatos és tervszerű jellegét. A további fejlődés folyományaként a társadalmak, a kultúrák és a jogrendek, a társadalmi, állami és jogi viszonyok, csakúgy mint a szabályrendszer, azaz az előírások bonyolultabbá és összetettebbé váltak, így lassan de biztosan az aktusírás tudása a mind átgondoltabbá, konzekvensebbé váló normaalkotói tevékenység következtében önálló tudományággá lépett elő, egyenrangú helyet vívott ki a legfontosabb jogi diszciplínák körében, a fő jogágaknak immár nem csupán műszaki kiszolgálójaként, hanem a jogok családjának egyenrangú, megbecsült tagjaként. A jogalkotástanná, nomológiává nemesített diszciplína központi kérdése az anyagi jogi megalapozottságú norma "lényének" világos áttekintése és azonosítása, ezért egyértelmű, hogy a szabályszerkesztőknek feltételen biztonsággal és jártassággal kell kezelniük a szabályozásra kijelölt ismereteket. Fentiek alapján a fejezet végén Letsch Endre meghatározza a jogalkotástan definícióját, amely ez alapján a jogtudomány önálló ága, mely az általános és egyedi jogi aktusok minden módszerének, eljárásának és szerkesztési szabályszerűségeinek összességét mutatja be és kutatja, vagy általánosabb megfogalmazásban: a jogalkotás, illetve a jogszabályok kidolgozásának szabályait tanulmányozó tudományág.
- 556/557 -
A második fejezetben a szerző a jogi norma elemzésekor a szerző rögzíti, hogy álláspontja szerint minden előírás normának számít, amely azt jelenti, hogy a norma a jog legfőbb, központi fogalma. Hozzá viszonyítva a szabály már különlegesebb módon megfogalmazott normának tekinthető. A szabály hasonlóképpen mintául szolgáló, de sokkal szilárdabb norma, mely jóval kisebb mérvű rugalmasságot, hajlékonyságot, hajlíthatóságot enged meg és feltételez. A jogi norma és a jogi rendelkezés viszonyában megállapítja, hogy azokat indokolt különválasztani, mivel a norma mély szerkezetű, érdemi és anyagi, teljes jogi gondolat, logikai ítélet, a maga összes alapvető és származtatott jelentéstartalmi összetevőjével. A jogi rendelkezés ellenben egy felszíni struktúra, a normatív jogi nyelv kifejezése, alaki megszemélyesítése. Letsch a fogalmi elhatárolások (norma, szabály, jogszabály, előírás) bemutatását követően kijelenti, hogy véleménye szerint az indikatív jogi aktusok (azaz a csupán megoldást kínáló, indítványozó iratok és egyéb ténykedések, cselekvőségek, szemben a szigorú, kényszerítő, előíró aktusokkal szemben) nem lehetnek jogszabályok, míg a többiekre feltétlenül érvényes a megállapítás, miszerint azok egyidejűleg jogszabályok és előírások is. A fejezet végén a szerző bemutatja a jogi aktusok fajtáit.
Ezt követően a jogi dogmatikát, a jogi formalizmust és a jogrendszer összehangoltságát elemzi a monográfia. Ezen belül is a jogszabályok érvényességét és hatályosságát vizsgálja, meglátásait főként a jogértelmezés vezető elveinek elemzésére összpontosítja. Emellett bemutatja a nomotechnikai interferenciák[5] fajtáit és kiküszöbölésének eszközeit. Az interferencia típusainál a leggyakoribb és legjelentősebb a törvények és egyéb jogi normák multireguláris harmóniahiánya. Itt az azonos vagy hasonló joganyagot szabályozó rendelkezések, megoldások és előírások egy országon belüli interferenciájáról beszélünk. A jogszabályok zavarainak második fajtája az úgyszintén rokon anyagot szabályozó jogi normák országközi, több állam közötti összehangolatlansága, amely alatt a szerző országa jogrendszerének az Európai Unió joganyagával való multilaterális és multiaktusos interferenciáját érti. Végül bemutatja a monoaktusos (intrareguláris) interferencia típust is, amely alatt például az egyedi jogi aktuson belüli inkompatibilitást érti.
A mű második része a jog és a jogi aktusok nyelvi kifejezésével foglalkozik, amelynek elején a szerző bemutatja a szaknyelvek helyét a nyelvtudományban tekintettel arra, hogy a jogi nyelv az ún. szaknyelvek kategóriájába sorolható. A jogi szövegek nyelvi kifejezése és stílus kritériumaként megjelölhető a világosság, amely alatt a szerző azt érti, hogy a normaalkotó vegye figyelembe az adott jogszabály címzetti körét és annak megfelelő szinten, érthetően fogalmazza meg a jogszabályi rendelkezéseit, elkerülve világosság és egyértelműség terén tapasztalható diszkrepanciákat és interferenciákat. A következő feltételei a jogi szövegezésnek az egyszerűség, a mérsékletesség és a mérsékeltség. Amennyiben a jogalkotó meg kíván felelni ezen kritériumoknak, akkor kerülnie kell a következő jellemvonásokat, illetve stílusjegyeket:
- pretenciozitás (kerülni kell a beképzelt, pöffeszkedő fogalmazásmódot),
- pátosz (kerülendő a mesterkélt, mértéktelenül szenvedélyes, túláradóan érzelmes, elragadtatott megnyilatkozások),
- bombasztikus közlésmód (a túlnagyított frázisok a stílus egyszerűségének és természetességének a rovására mennek),
- panegirikus kifejezésmód (tilos önnön érdemeink felnagyítása, a kérkedő dicsekvés kontraproduktív),
- diabolikus fogalmazásmód (a stílus és terminológia helytelensége, a jogi norma címzettjeinek becsmérlése),
- irónia (kerülendő a gúny, a kinevetés, a csipkelődés),
- szkepticizmus (a bizalmatlanság és a gyanakvás nem vonzó tulajdonságok),
- hiperkritika (a jóindulatú és jobbító szándékú kritika megengedett, de a túlzást kerülni kell),
- bizalmaskodás (a norma címzettje nem a barátunk, hanem üzenetünk megbecsült befogadója),
- lezserség (pongyolaság, a könnyelműség felületességet vagy teljes pontatlanságot eredményezhet),
- retorikus közlésmód (fellengzős, ám tartalmatlan szavak könnyen ürességbe torkolhatnak),
- 557/558 -
- ünnepélyesség (a kivételes és rendkívüli alkalmakat leszámítva nem kívánatos).
Az ezt követő fejezet a jogi nyelv és a terminológia kapcsolatát boncolgatja, amelynek keretében Letsch megállapítja, hogy a jogi terminológia az uralkodó osztály hatalomgyakorlásához szükséges nyelvi eszköz. A jogi nyelv pedig szaknyelvi természetét az azonos foglalkozású egyének különleges kommunikációs közösségétől nyeri el. A jogi nyelv és a közérthetőség viszonyában a szerző Valtazar Bogiąic délszláv jogtudós axiómáját követi, amely szerint a törvényeket a nép nyelvén kell írni. A jogi nyelvnek az egyetemes és egyöntetű nyelvhasználathoz kell idomulnia.
Későbbiekben a monográfia a nyelvtani jogszabályértelmezést mutatja be, amelynek a szintjei a szótani, a szintaktikai (mondattani), az interpunkciós, és a stilisztikai értelmezés. A nyelvi értelmezés segítségével először az üzenetet elmondó szavak és kifejezések lehetséges jelentéseit kell meghatároznunk az általánosan elfogadott interpretációs metódusokkal és szabályokkal összhangban. A szerző ezt követően felvázolja a jogszabályértelmezési dilemmák okait és megoldásukat, majd a jogi fordítást, mint az értelmezés különleges fajtáját mutatja be.
Végezetül Letsch Endre a mű utolsó fő fejezetében az idegen szavak, szinonimák, homonimák, mono- és poliszémia, ekvivalencia, interferencia és rövidítések elemzésével foglalkozik a jogi nyelvben, megállapítva, hogy az idegen szavak használata a jogi nyelvben igen elterjedt jelenség, mely azonban gyakorta teljesen indokolatlan. Az idegen szavak uralmának problémája jogi terminológia globalizációs feltételei közepette élénken jelentkezik a mindennapi jogéletben. A köznyelvre támaszkodó anyanyelvnek lényegében megvan a saját szókészlete, lexikájával sikeresen szegülhet szembe a nemzetközi szavak növekvő számával s a jogi nyelv minden rétegébe való beszivárgásával.
Összegzésképpen megállapítható, hogy Letsch Endre egy olyan témát választott, amely a jog és nyelvtudomány határmezsgyéjén helyezkedik el. A szerző monográfiáját deklaráltan is a szűkebb hazájában, a Vajdaságban jogi tevékenységet folytató olvasóknak szánta, ám az a magyarországi jogászok számára is rendkívül érdekes, mert a délszláv szakirodalomhoz tartozó, túlnyomórészt csak szerb és horvát nyelven hozzáférhető munkák egy helyen történő, de átfogó teljességre mégsem igényt tartó áttekintését ismerheti meg az olvasó. Kritikaként talán annyi mondható el az adott műről, hogy Letsch Endre vizsgálatainak alátámasztására még több gyakorlati példát is alkalmazhatott volna a szerb, illetve magyar jogrendszerből és joggyakorlatból, valamint mivel az a tudományosság igényével készült, ezért a jelen sorok írója mellőzte volna azokat a kifejezéseket, amelyek valószínűleg a laikusoknak szánt könnyebb olvashatóság miatt alkalmazott a szerző, azonban álláspontunk szerint az felesleges, mivel a monográfia témája miatt azt a szakma iránt érdeklődő jogászok fogják elsősorban tanulmányozni. ■
JEGYZETEK
[1] Letsch Endre: A jog alkotása és nyelve, Barangolás a legisztika és a lingvisztika világában. Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék 2017. 261 o.
[2] Megjegyzendő a szerző ezen megállapítására vonatkozóan, hogy ugyan Magyarországon valóban jóval több lehetne az ilyen irányú szakirodalom, azonban szerénynek így sem mondható. Lásd például a teljesség igénye nélkül a következő műveket: Drinóczi Tímea-Petrétei József: Jogalkotástan. (Dialóg Campus Kiadó, Budapest-Pécs 2004.); Tamás András: Legistica. A jogalkotástan vázlata (Szent István Társulat, Budapest 2009.); Tóth Judit: Jogalkotástan. Egyetemi jegyzet. (Budapesti Corvinus Egyetem Közigazgatástudományi Kar Jogtudományi Tanszék, Budapest 2011.); Szalay László: Codificatio. Pest, 1847., Mártonffy Károly: A szabatos törvény (Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest 1932.), Kampis György: Kodifikáció. Elmélet és gyakorlat (Unió Kiadó, Budapest 1995.), Kiss László-Petrétei József: A törvényhozástan alapvonásai (Janus Pannonius Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar, Pécs 1996.), Kampis György-Szép György-Vida István: A jogszabályok előkészítése (Kódexpress Kiadó, Budapest 1998.); Drinóczi Tímea: Minőségi jogalkotás és adminisztratív terhek csökkentése Európában (HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó, 2010.); Kiss László: A jogalkotás (jogszabályok) tekintélyéről (In: Kéki Zoltán - Nadrai Norbert (szerk.): Jogi beszélgetések 2013-2015. (Kaposvár Megyei Jogú Város Önkormányzata, Kaposvár 2016. 15-22. o.); Gyergyák Ferenc: Önkormányzati rendeletalkotás (Dialóg Campus Kiadó, 2018.)
[3] A nomotechnika a magyar jogi szaknyelvben való megfelelője a jogalkotástan (törvényhozástan).
[4] Visegrády Antal: A jog hatékonysága. Unió, Budapest 1997.
[5] Ez alatt a jogi aktusok zavarait és hiányosságait értjük (pl. a jogi aktusok összehangolatlansága).
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi adjunktus, PTE ÁJK Jogbölcseleti- és Társadalomelméleti Tanszék, Pécs.
Visszaugrás
